Part 3

– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.

– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János és Énekes Tót Péter tanácsában.

Azután elmondta, mit végzett a két birkással.

– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát, hanem felajánlom a physices professornak.

– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?

– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit meg nem tesz az ember a jó békességért!

Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók), azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.

Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé, hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.

Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget. Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.

Dávid úr belépett az ivóba.

– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?

– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.

Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.

– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik. Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal kijött Törökországból.

– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a gyermekeiddel.

– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?

– Gombház, ha leszakad lesz más.

– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.

– Az bizony baj, drusza.

– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font czukorért még különórát is ad a számvetésből.

– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket tanúl.

– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a mit nem tud.

– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt szemtől-szemben a korcsmával.

– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.

– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál erre az iskolára?

– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a költségből a mi rám esnék, fizetném.

– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell létrejönni…

– Hát a nemzetes úr mit ajánl?

– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka zabot évenként…

– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre. Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144 frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a tíz véka zabot.

– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre _serkentsd_, de nem arra, hogy tettre _lelkesítsd_. Még valami ajánlatot kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.

– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?

– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés. Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze borért…

– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.

– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.

– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.

– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.

Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.

Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab, só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.

Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.

Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.

*

Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.

Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője. A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a gyalogszert sárga paripája.

Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.

A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.

– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a szegény embernek.

A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta emberül.

– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert lehasítom a nagy füledet.

– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam, hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez iránti igényemet jöttem bejelenteni.

– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.

– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót. Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s nézze mi van benne. Itt van: «_Napi hírek:_ Az x....i püspök ő méltósága a kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi, hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.

– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?

– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg kell lenni.

– Hát legyen. Mit én bánom.

– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak fundus kell.

– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.

– Nem ám, hanem majd ád a familia.

– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke sem forog meg.

– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül; hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége, miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.

– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.

– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám, hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer _nemet_ mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet alatt áll…

– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.

– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához tényleg való járulásokat…»

– Ez a sok szó azt teszi: _fundus_…

– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, _álljanak_ fel». Ebből az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad, mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.

– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…

– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész vagyok minden áldozatra…

– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit akarsz.

– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.

– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.

– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…

– Élted feladata…

– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy tetszik.

– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony komolyan.

– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.

– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek; hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent czélra megy.

– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel az Isten megáldotta!

– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást. Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék, hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra, ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.

– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél. Valami kézzelfogható…

– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt, ha még tovább is zsarolsz.

– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a nyavalyás tanítónak.

– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már vége legyen a kunyorálásnak.

– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.

Egy ívet tett a nagyasszony elé.

Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:

«Füttenivalót elegendőt»

– «És négy font szalonnát ajánl.»

– Szalonnát én nem mondtam…

– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna a tűz, ha nincs mit főzni nála?

– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»

Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.

Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.

– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft. évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. _Mézet_ Csont Ábel; _Őrletés_, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá szükség; _Marhatartás_ és _Fa_ a familia könnyű terhe lesz; _Negyvenöt véka buza_, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár fogja önteni. _Nyolcz hold föld_… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion, segíts!

Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még magunknak sem, hát még másnak.

– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt, aranyos rámában.

– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.

A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.

– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen lenne a fal; _harmadikra_ a legszebb szálfák idetánczolnának a _familia_ erd… nem: a _Mecseki tanyájáról_, mestergerendáknak: _negyedikre_… de igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus. Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.

Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.

A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent – az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. – Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait: kiáltsák ki Árion urat a familia _tiszteletbeli tagjának_. Kikiáltatik. – Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét _osztályos atyjokfiának_, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a «mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik. Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága jövedelmét a _kondori_ jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb, mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy fordíttassék hát valami közczélra.

Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold földnek felelnek meg.

Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.

Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív; minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még, vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen embert!

Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. _Tárgy:_ folyó ügyek.

III.

Tekintetes Ámbár Lőrincz úr elnöklete alatt jelen voltak stb. stb.

Úgy van. A korcsma-asztal végén legfelyül elnököl Ámbár Lőrincz; jobbján Talpárdi Gáspár, a puszta leggazdagabb embere, egyszersmind megyefőnök, ki csak a napokban rándult le Fűzvárról birtokát megtekinteni. E mellett ül Mecseki, egy szelíd tekintetű szőke, nyúlánk férfi, nyakában aranylánczczal, melyről Ihárosi azt vallja, hogy az nem Mecsekié, hanem feleségeé. Mecsekivel szemben ül a halálos ellenség – és unokatestvér – Ihárosi. – Említettük már a két úr között dúló olthatatlan tüzet, mely azon gyuladt ki, hogy Dávid agyonlőtte a Mecseki agarát. Olynemű cselekmény, melynek súlyát a körülmények enyhíthetik. Mert ha úgy áll a dolog, a mint az egyetlen tanú – Ámbár Lőrincz – talán az igazsághoz való elfogúlt ragaszkodásból, vagy talán a háború megelőzésére finomul czélzott tapintatosságból előadja, t. i., hogy Dávid úr kopókkal vadászván, a rekettyés közt nyúlnak nézte s tévedésből puffantotta le az agarat: akkor azt mondja rá Mecseki is velünk együtt: «Már az más. Ha a sógor az agarat nyúlnak nézi, abban nincs violenczia, sem személy-, sem birtoksértés: legfeljebb egy kis optikai csalódás.» De mivel Dávid úr jól tudja, hogy a «cselekmény» ilyen magyarázattal kitörültetnék ugyan a bűnös cselekmények sorából, de egyszersmind az ő neve is a vadászalmanachból, ennélfogva készebb puskát fogni az egész világra, mintsem megengedhetővé tegye Lőrincz sógor föltevését. Ellenkezőleg, ő szándékosan lőtte szét az agarat, mivel az minden megbizás nélkül s csupa hivatalos túlbuzgóságból beleavatkozott a kopók dolgába, s szemeláttára elkezdte cziczkézni a felhajtott nyulat. Mit volt mit tennie, mint ártalmatlanná tenni a veszélyes ellenséget s a csősztől egy pár «szigmaringen – heckingen» kiséretében beizenni Mecsekihez, hogy viselje gondját az agarának. – Ezen izenetet azonban – mint Lőrincz úr suttogja – a sógor már csak következetességből intézte, a mint a tévedés után egyszerre feltalálta magát, hogy micsoda színt adjon a dolognak. Nekünk kötelességünk azt a magyarázatot fogadni el, a mit a bűnös magát terhelőleg nyujt, s ezzel a végzetes agár kisérteties árnya be van vezetve történetünk alakjai közé.

A hosszú asztalnál az elnök közelében ülnek a familia érdemesebb tagjai, az _Urak_, mert azok, szemben a _Néppel_, itt is megteremnek; a nyughatatlan újítók, kik egy-két gazdasági gép behozásával, s holmi homok-megkötési, erdőültetési, útjavítási elmélet hangoztatásával az ősi nyugalom szeretőinek sok aggodalmat okoznak titkon és nyilván. Az asztal alsó végét jobbfelől a _Mámög_, balfelől a _Mineka_ nagy kiterjedésű családok ellenzékies tagjai foglalják el. Ezek pedig – nem indián törzsek.

Nem.

Ezt a nevet a csúfolódó Ihárosi ragasztotta a nyakukba.

Nem is családok pedig, hanem pártok, melyek elveikben nem, csak jelszavaikban különböznek egymástól. Mindkettő gyanús szemmel nézi az uralkodó párt fészkelődéseit, csakhogy a _Mámög_-párt az uralkodó párthoz atyafiság, érdekközösség, barátság s vagyon-egyformaság által sokféleképen lévén kötelezve, nem meri ennek kezdeményeit nyiltan ostromolni, hanem csak a nyakravaló közül dörmögi: «_Már megint!_» vagyis a pusztai patois szerint «_Mámög_». A _Mineka_-párt már rögzöttebb pecsovics; ez meg sem hallja az újítók szavát, hanem minden indítványra kész az egyetlen felelettel télen úgy, mint nyáron; «_minek a?_» Innen az elnevezés.