Part 19

– Véged van asszony. Nekem is végem lesz, mihelyt innen kiszabadulok. Megölöm ezt az istentagadót. El akarta vinni a gyermekeidet. El is vitte, ott ordítanak a házában, hiszen hallhatod. Ne könyörögj neki, úgy is hiába! Mikor elszaladtál az után az istenostora után, én elmentem a gyermekeidért, hogy majd magunkhoz viszem. Ez az ember utánam jött, a kisajtóban találkoztunk. Mind a két porontyod a szűröm alatt volt. Az ártatlanok úgy hallgattak, mint a macskakölykek, mikor az anyjuk viszi. Még erővel akarta tőlem elvenni! Letettem a gyerekeket a hóra, megfogtam a kutyának a nyakravalyóját, letepertem a hóba s megtérdeltem. Csak azt bánom, hogy meg nem fojtottam. De ha innen kiszabadulok, jaj lesz neki is, nekem is.

Ilona az öreg szavait értette is, nem is. Az utolsó szavakat már nem hallotta. Befutott a bíró udvarára; a konyhaajtóban egy perczre megállapodott. Úgy is hiába! – gondolá és visszafordúlt, a nélkül, hogy kis fiait meglátta volna. Futott egyenesen haza, felnyitotta a szekrényét, annak fenekéről előkeresett egy ruhacsomagot, azt kibontotta s kivette belőle a templomkulcsot, mely egy év óta rejlett pólái között.

«Isten azt is megbocsátja – suttogta magában. Isten azt is megbocsátja! azt mondta nekem az én jó lelkiatyám. Nem is hiszem, hogy meg ne bocsátaná. Miért kívánna én tőlem nagyobb áldozatot, mint mástól? Egy szegény árva asszonytól, a kinek nincs már senkije, semmije. Sem hajléka, sem férje, sem két kis fia. Két szép kis fia sincs. Édes jó atyám! édes jó Istenem! mutass nekem nem hajlékot, a hol megpihenjek: mutass útat a hatalmasok szívéhez!»

Megeredt ismét azon az úton, melyen ezelőtt félórával futott sikertelenül a fiskus után.

Egy pillanatig tétovázott, ha a szán-nyomot kövesse-e, vagy átvágjon a gyalogút irányában. Ő csak távolságot látott, nem akadályokat. Azt hitte, egyenes irányban menve nyerni fog, ha csak néhány perczet is. Keresztül vágott a szántóföldeken, nehéz, fárasztó léptekkel, zihálva törtetett a nyomástalan havon. Végre tikkadtan kijutott a kocsiútra. Ott leült a határdombon; piros csizmájából kirázta a havat s újra felhúzta. Egy pillantást vetett még a falura, hol kis fiai vannak, meg a szegény bátyura; aztán sietve haladt a székváros felé, folyvást mondogatva magában: – Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja!

A székváros jó hat mértföldnyi távolságra van. Útközben elesteledett, de eszébe sem jutott szállást keresni éjtszakára pihenőre. Ment mindaddig, míg egy falu végén az utolsó háznál összerogyott. Jó emberek ölbe fogták, melegre vitték s nem bocsátották ki a kegyetlen hideg éjtszakára. Végre elaludt. Álmában is ezt suttogta: – Isten azt is megbocsátja. – A kik hallották, nem győzték találgatni, micsoda nagy vétke lehet a szegény teremtésnek. Mindegy, akármi, csak hadd nyugodjék szegény.

Másnap újra útra kelt. Lábai fájtak a tegnapi hosszas gyaloglásban. Semmi sem oly fárasztó, mint nagy hóban út nélkül törtetni.

Nagy erdőkön vitt keresztül útja. Hallotta a lankákból a fenevadak üvöltését, de nem félt tőlök. Hogyan bántaná a farkas az olyan asszonyt, a ki fiaiért megy könyörögni.

Ha az út nehezűlt, ha lábai fáradni kezdettek, volt egy jó segítsége. A köny. Mikor ez megeredt, feledtette minden fáradtságát.

Mikor megpillantotta a székváros hatalmas tornyait, a mint a város fölött ülő lomha köd közűl kisugárodtak, megdöbbent, s a keblébe rejtett kulcshoz kapott. Nem árulás-e, a mit el akar követni? Nem a mások kincsén akarja-e megmenteni a magáét? Nem jobb lenne-e visszafordulni és Istenre bízni dolgát?

Akkor ismét eszébe jutott a pap szava.

– Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja! – Suttogta magában és kettőzött erővel sietett a tornyok felé, melyek mint megannyi fenyegető ujjak emelkedtek ellene.

Ide ne jöjj! Eredj vissza!

– Mit beszéltek ti nekem a ti kőujjaitokkal! Isten nem tornyok által küldi izenetét az embereknek. A kő nem mond sem jót sem rosszat. Isten szolgájára hallgatok, a ki azt mondotta: Isten azt is megbocsátja…

– Nem is kell nekem egyéb, csak hogy megbocsássa. Csak az az egy, hogy megbocsássa. Azt nem mondhatja: «Jó és hív szolgám!» Nem is várom. Nem illet ilyen nyomorult férget az a nagy boldogság. Nem is kívánom. Oda adom a kis fiaim váltságául. Csak megbocsássa.

A város végén egy emelkedett domb, a dombon egy kőkereszt. Szobrász keze műve és nem kőfaragóé. Az a nyugalom, mely az Isten szentjének arczán ül, nem a kő nyugalma, hanem az örökkévaló életé.

A nemes fő szeliden hanyatlik alá, nem az elhagyattatás fájdalmát, hanem azt a boldogságot fejezve ki, mely lelkét az atya kezeibe ajánlja. Semmi pleonasmus az egész alakon, mely a képzelet erőszakolására volna számítva; rikító vércseppek, otromba szögek és a szenvedés egyéb kiáltó jegyei mellőzve vannak mind. Még az ismeretes négy betű is hiányzik a kereszt ormán. A művész kevély volt. Felirat nélkül is meg kell ismerni az ő művén a názáreti Jézust; azt pedig, a ki megfeszíttetett.

A kereszt alján a szent anya áll összetett kisded kezekkel. Tiszta arczán az a mondhatatlan fájdalom, mely szívében érzi az éles, az általverő tőrt.

Ilona távolról észrevette a feszületet, oda sietett és tövéhez borúlva, zokogva ölelte át.

– Oh te Istennek báránya! Én uram! én idvezítőm! felvettem keresztemet, követtelek. Itt van, igen nehéz. Vigyem-e tovább? Letehetem-e? Igen elfáradtam! Mondj egy vígasztaló szót! Megbocsátod-e, ha elmaradok tőled? Nézd nincs semmi erőm; semmim sincs, csak ez a nehéz kereszt. Megbocsátod-e ha leteszem…?

– Nem szólsz semmit! nem szólsz semmit! nincs tenéked én hozzám egyetlen szavad! – folytatta sírva; azután az anyához fordult:

– Oh szűz anya! könyörűlj rajtam. A te szívedet is általverte az éles tőr. Te is futottál kis fiaddal, te is féltetted, te is őrizted.

Azután megmarczangolta fagyos ujjaival a szobor kisded lábait. A szobornak nem fájt az, neki sem fájt már!

– Asszony vagy! – kiáltott őrjöngve, – szólj az asszonynak! Anya vagy! szólj egy szót az anyának! Mit tettél volna te, ha kis fiadat elvették volna tőled? Megváltottad volna-e a templom kulcsán? Nem felelsz? Oh te nem vagy anya, a te szíved kőből van.

Magához tért. Borzadva emelkedett fel a kereszt tövéből. Hiszen nemcsak eszét hagyta már el, hanem hitét is. Egy faragott képnek könyörgött! – Ő!…

– Te kő vagy! te nem bocsáthatsz meg semmit! De te, én Jézusom! én lélekben imádandó idvezítőm! te megbocsátod nekem, mivel igen szerettem…

Sírva futott odább. Görcsös ujjait marczangolva mélyesztette keblére. Tépte szaggatta teljes emlőit, miért nem maradtak tej nélkül valóknak.

Az sem fájt neki.

*

Roncsoltan és tépetten, kivül fagyban, belül lázban támolygott át a székváros éles-köves útczáin az uradalmi igazgató palotájáig.

Felvánszorgott a lépcsőkön, s ment a merre hallgatag cselédek részvéttel igazították.

Reszketve lépett be az előtte nyilt ajtón. Tétovázva nézett szét a homályos szobában. A hó világa, melyet egész nap látott, meggyöngítette szemeit.

– Mi bajod, leányom? – szólt egy magas vállas alak, az asszony elé lépve s kegyesen fejére nyugtatva fehér kezeit.

A földesúr volt. Álltól talpig fekete taláris köntösben. Az egész alak fekete volt, még arcza is barna. Csak haja volt fehér, igen fehér.

Szemközt állt egymással a két alak. Egyik magas, másik meggörnyedt, egyik tiszta fekete, másik tiszta fehér. Egyik nyugodt, másik lázas. Két szeretet. Egyik a rettegő, másik a vígasztaló szeretet.

– Mi bajod, leányom? – ismétlé halkan a prelatus. Mert főpap volt.

– Kegyelmes nagy uram! itt van a templomkulcs, csak a kis fiaimat ne szakaszszák el tőlem.

Az agg főpap semmit sem értett ebből a könyörgésből; elmondatta magának az előzményeket.

Fuldoklás között beszélte el szomorú életét.

– Elvették telkünket, nem sirattam meg; kibecsültettek hajlékunkból, nem fájt nagyon. De a fiaimat nem akarom odaadni. Itt van a templomkulcs.

Ezzel végezte történetét.

A főpap kegyesen válaszolt az asszonynak.

– Jól cselekedted édes leányom, hogy behoztad. Rosszúl tetted, hogy eddig is rejtegetted, mert sok fájdalmat okoztál vele magadnak. Igaz, ha más szívósabb kezekbe jut, akkor sem kerűlted volna ki. Ehhez a kulcshoz az uradalomnak joga van, sokkal nagyobb és igazabb, mint a te telkedhez vagy házadhoz. Azt a templomot a káptalan építtette. De most minden jól van. Férjed még ma szabad lesz. Fiaidat visszakapod. Jó helyen lesznek ilyen anya kebelén, bár ilyen atya kezei alatt jobb helyen lettek volna, mint én vagyok.

Az asszony megragadta a főpap kezeit és míg az az utóbbi szavakat mondotta, folyvást csókolgatta.

– De kezed csupa jég; nagyon átfázhattál. Hogyan jöttél?

Az asszony nem tudta kimondani, hogyan jött, de a főpap megértette.

– Embertelen vagy magad iránt, édes jó leányom! – szólt, egy könnyet törűlve ki szeméből. – Menj! a kulcsár helyet fog adni, a hol kipihened magadat.

Az asszony nem mozdúlt.

– Van még mondani valód?

– Ó kegyelmes atyám! igen fáj a szivemnek, hogy elhoztam e kulcsot. Mondja meg szíve szerint: megbocsátja-e ezt nekem az _én_ Istenem?

– Megáld érette.

– Nekem nem kell áldása! – riadt fel keserűen az asszony. – Csak azt szeretném tudni, megbocsátja-e?

– No hát megbocsátja! Meg kell neki bocsátania! – felelt az öreg főpap. – Bocsássa is meg! tevé utána az öreg ember.

*

Harmadnapra Patak István hazakerült. Együtt volt az egész család! – a férj, a nő, és kis fiai.

Azután az atyafiaknak valami innepe következett.

Ezen a napon kijöttek a székvárosból pap urak és világi urak sokan és a templomot fényes szertartással felszentelték. Sárány Mihály volt a ministrans diák, meg a másik. Tetszettek maguknak a fehér ingben.

A fiskus úr is ott volt és biztatta a népet, hogy ne féljen. Az a templom még csak ezután lesz igazán az övék. Orgona is lesz benne. Beerőszakolta az előljárókat a templomba, kitudakozta tőlük, melyik padban ültek eddig, azt meghagyta nekik továbbra is. Ki hova járt, oda üljön ezután is. Csak a tiszteletes asszony szép virágosra festett mennyezetes és rácsozott páholyával nem tudott boldogulni, míg a biró ki nem segítette a bajból. Majd lesz a plébános úrnak édes anyja: az fog ott ülni.

A szertartás végeztével három sátor nyilt meg a templom előtt, gazdagon megrakva mézesbábbal. Mindegyik sátorban két inas, a kiknek nem volt egyéb dolguk, mint szórni a mogyorót, órát, bölcsőt, kosarat, templomot, kardot, lovat, nyulat, babát a rajzó gyermekcsoportnak, osztogatni a drága koszorús szíveket a leányoknak, s mérni a márczot ingyen. Semmit sem kellett fizetni; ihatott, ehetett mindenki, mely miatt nagy volt az öröm a sátorok körül. Mely örömöt időnként sivalkodás szakasztott félbe, mikor t. i. valamely gyereknek az apja odavetődött és az innep mézes-mázos örömeit gonosz kötőfékkel háborította meg, s a tékozló Ésaut hazakergette. A bátyura unokái nem voltak ott, mivelhogy még napfelkölte előtt a szénapajtába internáltattak.

A faluvégen vidékről begyűlt fiatalság lejtett ernyedetlen kitartással egész addig az ideig, míg az egészben sütött ökrök eléggé meg nem égtek a széjjel szaggattatásra. Milyen volt az az öröm, mikor elkezdették szórni a zsemlyéket, a kenyereket, melyekért törte, zúzta magát a sokaság; mikor a legsűrűbb tömeg közé néha-néha egy-egy ökörczomb zuhant s hogyan lakott az jól egy szempillantás alatt, a kit éppen talált! én ezt a leirhatatlan jelenetet le nem írhatom.

Míg az ökrök sültek, azalatt a fiskus tapintatossága jónak látta behivatni a lakosságot a biró házához s ott egy tiberiusi predikáczióban megdicsérni Patak Istvánnét. Nem hiába tartották jó és okos asszonynak, de igaz is. Mit nem tesz a jobbágyi hűség és az anyaszentegyházhoz való titkos ragaszkodás! Mihelyt nyomára jön a templomkulcsnak, azonnal hozza, tél, hó idején, gyalog, futva, hét mértföldnyire. Melyik férfi vagy asszony tenné ezt meg? Ezer közül egy. Nem igaz. – Százezer közül, egy milliom közül egy sem. De meg is kapja jutalmát.

A tömeg ámulva hallgatta a fiskus leleplezéseit. Az indokokat senki sem kereste, csak a tényt látták egész szárazságában és itélték el könyörületlen objektivitással.

Mikor a fiskus bevégezte beszédét és intett mindenkit, hogy engedvén innepi szent érzelmeinek, menjen a falu végére lakmározni: az emberek nem mentek égett konczokat enni, hanem hazaszéledtek, utczahosszat torkuk szakadtából átkozva, szidalmazva az árulót.

VI. (De hát igazán megbocsátja-é?)

Az innep rendszerint csak délig innep. Délután utálatosságai nyilatkoznak. Ez is ilyen innep volt.

Kinn a faluvégen, s bent a templom előtt a sátorok körűl marakodó tömegek, kik borral, márczczal, nyers vagy égett hússal jól lakva, tánczban felbőszülve rúgják, harapják, tépik, öklözik egymást; más rész, a falubeliek, távol tartva magukat e kárhozatos vigalomtól, járnak fel s alá az utczán, tömegekben zúgva, átkozódva.

A ki Patak István ablaka alatt megy, az kötelességszerűleg beordít valami mocskos átkot. Ilona általánosan elfogadott neve: Júdás.

– Mit csinálsz Júdás? Gyere ki te Júdás! Hol a harmincz ezüst pénz Júdás? Mit adtak a papok Júdás?

Egy siheder valahonnan koromdarabot kerít, és felírja a ház falára nagy otromba betűkkel: «Itt lakik a Júdás.» A másik még tovább megy, lerajzol a falra egy csudálatos alakot és aláírja: «Júdás ez!»

A tömeg egyre szaporodik, a faluvégről bekerülnek verekedni a vidéki legények, azok is ordítják a ház előtt: – Júdás! Gyere ki Júdás!

Azt sem tudják, ki az a Júdás.

Bent a házban némaság. A vád, a rettegés, a halál némasága. Egyik ágyon Patak István fekszik örökké alva. Nem hallja, nem is érti az átkokat. A másikon Ilona ül, ébren, figyelve, elmélkedve, s szemeit merően, mozdulatlanul egy pontra szegezve.

– Engem hínak Júdásnak! Én vagyok a Júdás, a ki elárulta az Urat! Szegény Júdás! minek árultad te el a te Uradat. Hiszen más is el tudta volna azt árulni, s most nem te volnál a falu Júdása?

– Júdás! Júdás! Gyere ki Júdás! – ordított a tömeg odakint.

– Engem hívnak ki, de nem megyek. Semmi dolgom velük. Vajjon miért hívnak? Hogy én árultam el? Köszönjék meg, hogy nekik nem kellett ezt tenni, mert most ők volnának a Júdások. Én kiabálnám rájuk: Júdás! Júdás! De nem kiabálnám ám, csak elgondolnám magamban egyszer. Azután nem mondanám soha senkinek sem.

Egy kő repült be az ablakon, utána ordítás és kaczaj. Júdás! Júdás!

– Itt nem tudok gondolkodni tovább a nagy lárma miatt, – szólt rettegve az asszony. – Oda megyek a kályhasarokba, ott húzom meg magamat, a hol nem talál a kő. De te, én Istenem, ott is megtalálsz, oda is eljösz utánam. Úgy-e eljösz?

Leszállt az ágyról és a kályhasutba vonult, ott összehúzta magát és összetette két kezét. Arczán a fásultság kegyetlen nyugalma; könytelen szemeit tétovázva vitte egyik ablakról a másikra.

– No most édes jó Istenem! No most kegyetlen bírám, jöjj ide! Itt nem háborgat bennünket senki. Hadd beszéljünk együtt. Hadd pereljek veled! Miért tetted rám azt a nagy keresztet? Miért tettél ki magadnak mint egy tárgyat? Azt kivántad volna, hogy gyermekeimet hagyjam el? A kis fiaimat áruljam el? Oda vessem a kegyetlen fenevadaknak? A tűzbe, a Hinnonba? A kulcsot csak a pap bízta rám, – gyarló földi ember; de a kis fiaimat te adtad nekem! Hát mondd meg már most, melyiket kellett volna elárulnom a másikért, hogy igaz maradhassak? Azt mondod, jobb az engedelmesség az áldozatnál; de hát melyik az engedelmesség? Hiszen azt kerestem, azt kérdeztem mindig! Mindig azt kerestem; ne haragudjál rám, hogy az én szegény lelkem nem tudta kitalálni: melyik tetszik neked? De jobb, hogy meg nem jelentetted, mert a két kis fiamat a te szavadra sem adtam volna oda. Ha te kérted volna, neked oda adtam volna, de embernek nem.

– Júdás! Júdás! – hangzott az ordítás és repült a kő.

– Úgy-e nem igaz, édes jó Istenem! Tégy csudát, intsd meg őket, hogy ne mondjanak engem Júdásnak, mert én nem vagyok az. Nem adott nekem pénzt senki. Te tudod legjobban: úgy-e nem adott senki, senki?…

E pillanatban nagyobbik fiacskája jött be sírva. A nyakában egy istráng. Keserves fuldoklások között panaszolta el, hogy egy asszony vetette nyakába és azt mondta neki: Te Júdás-ivadék! vidd be ezt a kötelet a Júdás anyádhoz, akaszsza fel magát.

Az asszony szelid gonddal leoldozta kis fia nyakáról a kötelet s felemelte.

– Látod ezt, édes jó Istenem! Hát megérdemelte ezt az én szegény életem? Vagy talán nem is élet ez az enyém, hanem csak mese. De a mesében a ki szenved, utoljára boldog lesz. A te világodban pedig nem így van, mert micsoda boldogságot várhatok én? Azt, hogy a kis fiaimat Júdás-ivadéknak nevezzék. Ne nevezzék, mert felgyújtom a falut. Nem gondolok vele, ha soha meg nem bocsátod is. De mégis nem gyújtom fel, uram Isten, nem gyújtom fel: csak ezt az egyet bocsásd meg!

– Júdás! Júdás!

– De te semmit sem felelsz nékem én teremtőm, én bírám! Messze vagy tőlem? Nem hallod a féreg lélekzetét? Hát majd közelebb megyek hozzád! Szemtől szemben! Ott ítélj meg engemet.

Indult kifelé.

– Hová mégy anyám?

– Megyek kis fiacskám az Istenhez, megkérdezem tőle: igazat mondott-e a pap? Megkérdem tőle, ha megbocsátja-e?

Felment a padlásra, felvitte a kötelet is.

*

A nap rég lement, a mézeskalácsos sátorok bevonták a szárnyaikat, a csillagok felgyuladtak, mikor a bátyura elő mert jönni házi rejtekéből. Egész nap őrizte házát, hogy a szentségtörő innep bűnéből valami szenny ne ragadjon rá, se háza népére.

Első dolga volt felkeresni Patakékat. Patak István folyvást aludt; a kis gyermekek egyike bölcsőjében, másik a szoba közepén. Sírt mind a kettő.

– Hol van anyád, te gyerek?

– Elment az Istenhez, valamit kérdezni akart tőle, aztán még most sem jött vissza.

Az öreg ember összecsapta a kezeit és ösztönszerűleg rohant a padlásra.

Másik perczben a karjain hozta a lélektelen hullát. Nyakáról úszott a kötél. A szép, szelíd arcz meg volt kékülve.

– Ember ne aludj! – ordított a vén ember. – Nézd, mit csinál én velem ez az asszony.

Patak István felvetette szemeit s egy rémeletes kiáltás után újra behunyta. Örökre.

Az ordító gyülevész betódult a házba. Könyörület és szívtelenség, részvét és átok, fájdalom és káromlás vegyes üvöltései töltötték be a kis lakot. Ez volt a szegény asszony virrasztó éneke.

Aztán eljöttek a bírák. Azok elhatározták, hogy szentelt földbe nem szabad temetni egy ilyen elkárhozott léleknek a testét, a kinek nagyobb volt a bűne, hogysem megbocsáttatnék. – Ez volt a szegény asszony búcsúztatója.

Azután begyűlt a közrend. Az azt határozta, hogy de bizony nemcsak hogy a közönséges temetőbe, de még a falu határában sem; mivel az ilyen gonosztevő holtteste miatt elverné a vetéseket a jég, meg a sáska. Ez volt a szegény asszony siratója.

VII. (Az utolsó szó.)

Azután eljött a vármegye hóhéra és a szegény asszonyt eltemette egy árokba, mely Somogy és Baranya vármegyéket elválasztja. – Ez volt a szegény asszony temetése.

Azután eljött a monda, ráült a szegény asszony sírjára és elmondotta nemzedékről-nemzedékre, hogy ott egy istentagadó vallásáruló van elásva, a ki a maga bűneinek súlyát nem birta elviselni és felkötötte magát. Eltemette a hóhér; az árokban temette el, a mint érdemelte.

Ez a _Patak banya_.

Hiszen egy áruló nem is lehet egyéb, mint _banya_.

Ez az igazságszolgáltatás. Ez az utolsó szó ide alant.

Ez az utolsó szó?

A szegény asszony appellál ez ellen. Nincs egyéb óhajtása, csakhogy az ő kis fiait ne nevezzék Júdás-ivadéknak. Elégtételt ád, csak fiain könyörüljenek. Nem kiván egyebet tudni, csak azt, hogy megbocsátja-e neki Isten? Erre kiván feleletet, miután lelkiismerete nem tudott rá felelni…

*

Néhány nap mulva a fiskus két álarczos haramiával találkozott egy erdő mélyében. Lovát megállították, magát, kocsisát lerántották, megkötözték, száját betömték, akkor felvetették a kocsiderékba; a két haramia felült a kocsiba, s tüskön-bokron keresztül visszahajtottak.

Késő estve érkeztek meg az erdő széléhez, melynek árkába a szegény Ilona volt temetve.

Itt levették a fiskust és feloldozták.

– Állj egyenesen.

– Tudod ki van itt eltemetve?

– Az a szegény asszony, a kit te gázoltál össze.

– Tudod, hogyan halt meg?

– Tudod, ki temette el?

– Tudod, ki vagyok én?

A fiskus egy szót sem szólt. Az ember levette álarczát, a mi fölösleges is volt; a fiskus úgyis felismerte a bátyura durva hangját.

Egy mozdulatot tett, hogy mellen ragadja a vén embert, de az öreg észrevette a szándékot.

– Ember! – szólt ásóját ütésre emelve, – nem birokra hoztalak én ide, hanem számadásra. Itt van ez az ásó, ásd fel ezt a sírt. Ha szót nem fogadsz, összedarabollak.

A fiskus szó nélkül kezdett ásni, s nemsokára előfehéredett a rögök alól a szegény asszony patyolat ruhája.

– Megállj! – szólt az öreg reszkető hangon, – a többi nem a te dolgod.

Maga lépett a gödörhöz, gyöngéden elhárítgatta a göröngyöket, s a hullát kiemelte a szomorú üregből. A másik ezalatt a bokorból egy festetlen koporsót húzott elő. Abban elhelyezték a testet s a fedelet rászögezték.

Azután ugyanazon bokorból előhúztak egy petrenczerudat, abba belefűztek két kötelet, s a két kötélbe elhelyezték a koporsót.

Az öreg intett a fiskusnak, a ki az intést megértette s gépszerűen fogta meg a rúd egyik végét s emelte fel a koporsót, a szerint, a mint az öreg ember társa cselekedett.

– Levedd a kalapodat, te isten-ostora! – rivallt az öreg, öklét emelve a fiskusra, – mert most szentet viszesz.

A fiskus levette kalapját s úgy vitte görnyedve a koporsót a fiatal emberrel. Az öreg ember a koporsó mellett a fiskus oldalán lépdegélt csendesen, lehajtott fővel, kúszált hajjal, halkan zokogva.

A temetőbe értek. Ott újra parancsolta az öreg a fiskusnak, hogy ásson.

– Tudod, ki fekszik itt?

– Az a szegény ember, a kit semmivé tettél.

A fiskus ásott.

Mikor az ásó megakadt a Patak István koporsójába, az öreg félrerántotta a fiskust s egy kötél segélyével kiemelték a koporsót.

Azután leszállott a sírba s pandalt ásott. Oda behelyezték Ilonát férje jobbjára, azután visszabocsátották Patak István koporsóját.

Eltemették mind a kettőt együvé.

– Most már számoljunk uram! vissza megyünk, a honnét eljöttünk.

Az erdősaroknál a kiásott gödör szélén újra megállapodtak.

Az öreg ember egy csomó kötelet vett elő szűre ujjából s a fiskus szeme elé tartotta.

– Látod mi ez?

– Látom, – felelt az komoran.

– Tudod micsoda?

A fiskus hallgatott.

– Az az istráng, a mivel az az asszony kivégezte magát… Tudsz-e imádkozni?

Semmi felelet.

– Tudsz-e imádkozni, ember? – mennydörgött az öreg. – Ha tudsz, hát csak fogj hozzá, még most van rá idő. Sírod szélén állasz… Mondjad: Mi atyánk…

Öntudatlanul mondta utána:

«Mi atyánk Isten?»

– Térdre fenevad! térdre! úgy imádkozzál. Verd a melledet… «Mi atyánk…»

A fiskus engedelmesen utána mondta mind azt, a mit az öreg diktált.

Az ima közepén már nem várta, hogy mondják előtte. Mondotta maga, gyorsan, ész nélkül:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt e földön is. A mi kenyerünket mindennapit add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben azonképpen itt a földön is. A mi kenyerünket, mindennapit add meg minékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket _miképpen menny_…»

Izzadt, rettegett, fogai vaczogtak. Oly hosszú most ez a rövid imádság. Nem akar vége lenni. Bárcsak ne lenne vége az éjjel. Majd addig valaki jön…

A vén ember türelmetlenül rivallt rá:

«Miképpen mi is megbocsátunk…»

«Miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek…»

Az imának mindjárt vége lesz.

Az öreg felemelte az ásót; a fiskus állati ordítással ugrott fel s megragadta a vén ember kezét.

– Oh, ha hisztek Istent, ne öljetek meg!

A vén ember durva erővel lökte el magától a nyomorultat, hogy hanyatt esett a kihányt földre. Azután odalépett hozzá, – sáros bocskorával hasára hágott, s az ásó élét szívének szegezte…

– Hát hiszesz te Istent? – – –

– Hiszek, hiszek, hiszek, hiszek! – szólt az összekulcsolt kezekkel.

– Az ördögök is hisznek! – mormogott az öreg – és rettegnek tőle. Hát te rettegsz-e?

– Rettegek, rettegek, igen rettegek – –

– Éppen mint az ördögök. Hát hiszed te azt, hogy az Isten megfizet?

– Hiszem, hiszem, hiszem! – – –

– Melyik világon? Ezen, vagy a másikon?

– Ezen a világon!