Part 17

Pistika kínos helyzetbe jutott. Választania kellett a leányok és fiúk barátsága között. Szíve, valamint vele született gavallér érzülete, azután azok a csábítva mosolygó arczok, ragyogó szemek; meg, hogy a leány mind tiszta, síma, kimosdott, beszédes; meg azok a keresztbe tett kezek, melyek «gólya vinni» ajánlkoztak: mindezek már-már arra bírták, hogy elfordulván a karmolt orrú, csapzott hajú, szurtos képű fiúktól, a női kamarilla karjaiba vesse magát, midőn az egyik gyerek egy négy lóra való lószerszámot mutatott elő.

Ez hatott és Pistika testestől-lelkestől a demokrata-párthoz szegődött, melynek játékai orrmosással végződnek.

Négy gyerek befogta magát a lószerszámba, mely tegnapelőtt készült csent csepűből. Pistikának egyik kezébe adták a gyeplűt, másikba egy kigyófejes telekes ostort. Gyi te!

A négy csikó hortyogott, tüszkölt, nyihogott, nyerített. Szügyibe vágta a fejét, harapdálta egymást, marta a zablát, csakúgy habzott bele a szája a keserű orgonafa-héjtól, mert a zablavas orgonafából volt faragva. Kapált, toporzékolt, rúgott előre, hátra, egyszóval minden lómesterséget elkövetett. Azután elkezdett menni, kényesen szedve lábait, mint az úri lovak. Pistikának az orra egy araszttal elébb jár a lábujjánál. De ez nem sokáig tart, mert ime a lovak csakhamar megbokrosodnak, neki nyúlnak és úgy elragadják a kocsit, hogy máig se tudjuk, hová lett a kereke. A kocsis orra bukott és elkezdett ordítani, a hogy csak egy igazi mestergyerek ordíthat, mikor a lovak elkapják.

Most már aztán a négy csikó igazán elkapta a kocsit. A szerszámot összevissza szaggatták, egyiknek nyakára fujlott a nyakló, azt úgy húzta a másik három az istrángnál fogva a kisajtó felé.

De ó rémület! A tüskés szemöldökű bátyura, kinek kenyérebéd után mindig volt valami oka végigsandalogni az utczán, épen abban a pillanatban toppant be a kisajtón, mikor a négy gyerek törte magát kifelé. Szétvetette előttük a két lábát, kiterjesztette az öreg szűrt s felfogta mind a négyet, az egyik saját unokája volt.

– Hát ti rossz fát tettetek a tűzre? Vissza csak, vissza semmiházi rossz kolonczai.

Terelte őket a tornácz felé.

A négy bűnös rettegve engedé magát betolonczoztatni. Az egyiknek ugyan módjában lett volna elillanni, de szerencsétlenségére a lószerszám az övé volt. Ezt csak nem hagyhatta oda!

A tornáczban várta őket a bíró. Még pedig milyen bíró? Részrehajló, elfogult bíró, a ki vádlót most is csókolgatja s vörös orczájáról most is csókolgatja az olympiai port.

Aztán ott voltak a tanuk. Azok az irigy és kaján lányok, a kik fölemelték és a tornáczig vitték Pistikát kegyetlen rugdalózásai ellenére is. Most aztán az a boldogabb, a ki jobban árulkodhatik. – Hiszen csak kerüljenek ki az utczára!

A kegyetlen bíró beparancsolta a vádlottakat is, meg a tanukat is a nagy házba. A vádlót úgy vitte be félkézen fogva, mert az nem akart mozdúlni, míg elégtételt nem szolgáltatnak neki.

A négy gyerek elkezdett a szobában bőgni, mindegyik ártatlannak vallotta magát a dologban, hogy a többi a bűnös. A tüskés szemöldökű bátyura aztán még jobban biztatta őket. Lesz most ne mulass.

Ilona a kályha-suthoz fordúlt, a hol szokott állani a rokkafa, meg a nyírfa-seprű. Onnét elővett a vakablakból egy nagy köcsög aludttejet, azt kitöltötte egy zöldmázas cseréptálba, vádlottaknak úgy, mint tanúknak kezükbe adott egy-egy darab kukoricza-kenyeret – olyan sárga mint a viasz – meg egy festett fakanalat.

– Egyetek, fiaim. Máskor vigyázzatok a kisebbre.

Pistika is megkapta a maga fakanalát és kukoricza-kenyerét. De ő elhajította mindkettőt, ellenkezvén önérzetével, hogy a sértővel érintkezzék, míg az ügy a lovagiasság szabályai szerént el nem intéztetett. Szöpögött és kökényszemmel (értvén a kökénynek nem színét, hanem ízét) bandzsalított a négy gyerekre, a kik imé gonoszságaik díjába még aludttejet kapnak, holott megérdemelnék, hogy czérnaszállal asztallábhoz kötöztessenek. De ilyen ez a földi igazságszolgáltatás.

A gyermekek az aludttej végén egymásután kiszökdöstek. Lehetetlen az, hogy valaki meg ne adja az árát az ilyen bűnténynek. A ki legutoljára maradt, majd azt fogják kihúzni a bőréből. Jobb lesz menekülni szép szerrel. De a negyedik is vidám arczczal siklott ki a kisajtón. Ott összeülének tanakodni s törték a fejüket a közelmúlt eseményeinek összefüggésén. Nem foghatták fel az erkölcsi világrendnek ezt a szokatlan abnormitását, melyben a bűnt aludttej követi.

Másnap reggel aztán a hány Jánoskája és Sárikája volt a falunak, az mind előállott a szeredásával meg a kosarával. Példának okáért beletették a Hübnert meg a zsoltárt, hogy kitünjék, miszerint a sült töknek meg a pattogatott kukoriczának még marad elég hely! Hiába bizonyozták nekik, hogy nincs iskola. De igenis, hogy van. Patak ángyi a mester. Már tegnap is egész nap ott játszottak a gyerekek.

A Patakék udvara megelevenült. Ilona sorba ültette őket a talpgerendára. Énekeltetett velük, imádkoztatott, azután megleczkézte őket. A zsoltárosokkal két verset, az ábéczésekkel két sort. Mikor ebből is kifogyott, diktáltatta a tizparancsolatot, meg a kétszerkettőt. Megállapította az osztályrendet, azután hagyott nekik könyvnélkül valót. Azt jól meg kell tanúlni, mert a ki egy szóba megakad, azt levetteti. Most imádkozzatok tanulás után valót.

Hő szüléink, hő tanítónk Minket hőn szeressenek…

Hohó! még akkor nem mívelődött így ki a világi nép. Csak szegény paraszt gyerekeknek való imádságot tudtak.

«Én édes Jézusom! cselekedjed, hogy a te tudományodat mind holtig szerethessem, követhessem…»

A gyermek vette kalapját, könyvét, a leány kosarát és az udvaron sorba állott szépen párosával. Külön sorban a felszegiek, külön sorban az alszegiek. Az első gyerek kezdeményezésére megindult a kis sereg és harsány köszönéssel hagyta el a Patakék udvarát.

A falu asszonyai csak várták, hogy meddig tart ez a komédia s mikor kergeti szét Ilona végképpen a gyerekeket? De ő nem látszott megunni a dolgot. Napról-napra többen jelentek meg s ő lelkiismeretes hűséggel tanította őket, a hogy tudta.

Fenyítéket nem tartott (ehhez éppen úgy nem tartotta jogát, mint az írásmagyarázáshoz), tehát minden gyermek vonzódott, sietett hozzá. Az árnyékos udvarban tetszett mindegyiknek a világi lét sora. Gyönyörűség volt az életük. Tanterv, leczkerend, mulasztási jegyzőkönyv és a közmívelődés egyéb házszabályozói nem voltak ugyan: de Ilona nem is igen értett ehhez, a gyermekek pedig nem követelték. Ők csak azt érezték, hogy mennyivel szebb az élet idekint a tágas, szellős, homokos udvaron, mint abban az utálatos lyukban, a hol régebben reggeltől estig be voltak gyömiszelve, s melynek két bunyik ablaka folyvást csikorgatta rájuk a fogát, mint a kisértet.

Ilona hivatalát mások is megkivánták. Ki hiúságból, ki büszkeségből, ki kötelességérzetből ráadta magát, hogy tanítson. A maga gyermekeit is meg a rokonokét is. Hiszen az nem is mesterség. A mit a Patak menyecske megtehet, azt ők is megtehetik. Lett egy helyett öt iskola. A gyermekeknek jó dolguk volt. Ha egy helyütt levetették őket, vagy unták magukat, mentek a másikba. Az asszonyok versenyeztek egymással, ki tud többet tanítani. Még a csillagtalan zsoltárokat is.

De azért Ilonáé maradt a legnépesebb. Nemcsak azért, mert neki legjobban kezére áll a tanítás, hanem azért is, mivel ő olyan jó és gyengéd volt. No meg hogy tagadhatatlanul igen szép is. Nohát! szép, jó, igaz: egész életünk ezt keresi, hát a gyermek hogyne szeretné, ha megtalálta.

Milyen nagyra van a jámbor amerikai ember a találmányával, hogy a gyermekek legjobb tanítói a nők. Persze, hogy azok! Ki is más, ha csak angyal nem? Tudtuk mi ezt ezelőtt kétszáz esztendővel, mikor még az ő rongyos országuk a világon sem volt!

*

A világ aztán haladt a maga kátyús útján. A robot emberei – miután lelkük dolgát ellátták – nyugodtan folytatták napi munkáikat a parancsolat szerént, mely azt mondja: Hat napokon munkálkodjál…

Végezték minden dolgaikat. A kaszálást, gyüjtést, aratást. Kiki szolgálta a robotot magának is, meg az uraságnak is, mert annak a törvénynek ez az exegesise: öt napon magadnak, a hatodikon pedig az uraságnak.

Patak Istvánt is várta a maga földje, meg az uraságé is, de az ő kezén egészen másnemű szerszámok vannak most, mint kasza és sarló.

A háznál van elég cseléd. Két öreg, két apró. Mind a négy alkalmas a készet fogyasztani, de megkeresni alkalmatlan mind a négy.

A szegény asszony most már nem taníthat; a gyermekek magukra hagyva játszanak az udvarban, de azért együtt vannak Patak szüle perpatvarkodó fenyítéke alatt, kinek sehogy sem tetszik az, hogy unokáit úgy teletömködi az a sok gyerek mindenféle jóval. Már hiába, ennek minden mestergyerek alá van vetve, azért békével kell tűrni sorsát. Másfelől öreg Patak István gyűjti maga körül a csalánvágó göcshöz a sok czéda cselédet. Kikérdezi őket, aztán ócsárolja tudományukat. Keveset tudnak. Mikor ő is iskolába járt, nem ennyit tudtak ám. Deákúl is tudtak énekelni.

Jam moesta quiesce querela, Lacrymas suspendite matres.

Azt rájuk disputálja, hogy tanúlják meg. Nyaggatja vele őket, veri a taktust féldélig. Hátha elvetődnek az _«atyák»_ az ő árva falujokba is. Legalább ne valljon a menye szégyent.

Minderről Ilona semmit sem tud, hétszámra robotba jár. Sokkal adósok, a mit szántáskor, kaszáláskor nem szolgálhatott le, mivel az ekeszarva meg a kasza nem asszonykézbe való. Sarlóval kell leszolgálni, a mit lehet.

Ruhába kötve kiviszi a munkára kenyérkéjét s mikor a többiek hozzáülnek a délebédhez, öten-hatan karikába, ő elbúvik vele valami kereszt árnyékába magánosan. Ne lássák, hogy nem eszik főttet.

Napnyugatkor hazatér s míg más pihen, ő marhát etet, fej, főz, tisztogat; mikor mindenki elnyugszik a háznál, akkor kimegy a konyhára, ott mos, szárít, mángorol; onnan kimegy az udvarra, megtekinti a jószágot, vet a lónak; bejön, megcsókolgatja kicsinyeit; ledűl a kisebbik mellé, a ki felébred és elkezd sírni. Ennek tej kell, azon elalszik gyermek és anya. A gyermek álmában is gőgicsél, az anyának álmában is fülébe hangzik az ének, melyen elaludt.

Ha ágyamban nyugszom, Csendesen aluszom, Nincsen semmi félelmem; Midőn felserkenek, Semmin nem kesergek, Mert Isten őriz engem.

Egy keveset _lop;_ akkor felkél hajnal előtt, veszi sarlóját, kimegy a maguk földjére. Arat a mit arathat s fel is köti maga. A kelő nap megint ott látja a többi között.

Búzát aratnak, tiszta búzát. Ötven-hatvan asszony széltiben elfogja a nagy tábla aranytengert s vigan dalolva, nevetgélve vágják engedelmes hullámait. Mögöttük férfiak kötözik kévébe a lerakott markokat s ezek mögött egy ispán áll, a kit mostoha sorsa arra kárhoztatott, hogy a hátrahagyogatott konkolyszárakat csapkodja lovagostorával reggeltől estig. A nők tiszta fényes fehér ruhába öltözve, mint az angyalok. Óh a búza nagy király, aratása nagy innep, hova csak diszruhában szabad megjelenni. Minden szeme arany. Istenáldás, melyet nem szabad pocsékolni. Szelíd kézzel kell összefogni egy-egy markot (a ki szépen bánik vele, azt megérzi a kalász, gyöngéd szeretettel simul hozzá és hálás hízelgéssel hajlik balkarjára, mint egy szőkefürtű gyermek), gondosan kihagyni a konkolyt, mint azt az evangéliomi gazda parancsolta; nagy tarlót hagyni, mert a ki tövin vágja, az egytől három napig tartó derékfájásra itéltetik a bölcs természettől, a miért a földtől ellopta, a mi a földé. Kaszával, ezzel a brutális, éktelen és zabnak való szerszámmal, melyet bizonyosan a vandalusok alkalmaztak legelőször búzavágásra, s a melynek minden mozdulata olyan bőszűlt, kegyetlen, kérlelhetetlen, mint a hóhér pallosáé, ugyan melyik férfi merészelné kaszával illetni a füvek királyát? A mi korunk, mely kitalálta a mesterséget egyszerre kitakarítani is, tékozolni is. Csak gyorsan mindent egy kaszavágással. Hadd ugráljon a szem szerteszéjjel! Csak szalma legyen sok!

Mikor az ispán delet parancsolt, mindenki keresett magának egy kereszt-kebelt s ebédjéhez látott. Ilonának nem az étel kellett, hanem a pihenés. A sok álmatlan éj, férje sanyarú sorsa, elhagyattatásának mindig gondosan titkolt, de folyvást emésztő fájdalma kimerítették erejét. Kinézett magának egy üres keresztet, oda bevonúlt, lehajtotta fejét egy kévére, betakarta arczát kenyeres abroszával és elaludt mélyen.

A többiek a szokott egy órai alvás után sarlójuhoz mentek s hagyták a szegény asszonyt tovább aludni. Hadd pihenje ki magát, hiszen nem tartoznak ők az uraságnak rendőri szolgálattal.

Az ispán észrevette a hiányt. Nem tudakozta ki hiányzik; úgy is hiába kérdezte volna, mert ez a lelketlen paraszt nem vall egymásra. Sorba járta a keresztsorokat maga, s minél tovább ment, annál inkább felbőszült s annál erősebb büntetést forralt annak a naplopónak, a ki őtet ebben a pörkölő időben úgy megfárasztja maga után. Akárki lesz, megkeserüli.

Távolról megsejtette az alvó asszonyt s óvatosan, lábujjhegyen lopózkodott felé. Az aratók észrevették; nem tudták, mit akar, csak annyit sejtettek, hogy nem jóban töri a fejét. Elkezdtek hujjákolni, mintha nyulat ugrasztottak volna fel. Talán fölébred majd.

Az ispán még jobban dühödött; tudta, hogy az egész csinált lárma azért van, hogy az ő szándéka meghiusuljon. Meggyorsította lépteit s a mint az alvóhoz jutott, a kezében lévő korbácscsal végigvágott rajta, hogy a vékony patyolatinget egyszerre elfutotta a vér.

– Adta rossz bestiája, így lopod te a napot.

Az asszony szívszaggató üvöltéssel ugrott fel, lekapta fejéről az abroszt, felállt, azután hátragörnyedve, vonagolva térdrerogyott s összekulcsolt kezekkel nézett az ispánra. Nem tudta, mi történik vele.

Az ispán maga is megijedt, a mint a gyönyörű alakot meglátta.

Megsajnálta, mivel olyan szép: de hát minek takarta el arczát? Valami formátlan teremtést vagy vén asszonyt ütni: az más, azt nem tiltja a lelkiismeret. De szépnek és fiatalnak okozni fájdalmat: ezt az ispáni hatalomnak sem engedheti meg az ispáni lovagiasság.

Próbálta a dolgot _elütni_. A durvaságot otrombasággal. Mert hogy egyenesen beismerje durvaságát, sőt bocsánatot is kérjen: ez gondolatnak is bolond.

Még egyet vágott az asszony másik vállára, kicsit, a mi arra volt szánva, hogy megenyhítse a másikat, a nagyot és vérzőt.

– Hát ilyen amolyan álmos menyecskéje! tartsad csak a hátadat! Ármányos! így csalsz te meg engemet. Takarodol mindjárt aratni!

Az asszony magához tért ijedtségéből. Felkapta sarlóját és futott az aratók felé. Orczáján a köny csorgott alá, hátán a vér.

Az ispán engedte futni az asszonyt, s mikor annyira volt már, hogy utól nem érheti, ő is megeredt utána nehézkes gyorsasággal topogva és magasra szedve térdeit, mint a ki tetteti, hogy teljes igyekezettel fut. Korbácsát magasra emelgette. – Várj csak, semmiházi ármányosa te! csak érhesselek utól.

Hadd lássák, hogy csak tréfa.

Az aratók hallották az asszony jajsikoltását, aztán látták, a mint fut feléjük; utána az ispán nevetve, kiabálva, öklét mutogatva.

Elébe szaladtak Ilonának, kézen fogták, úgy vezették egy kévéig, ott leültették.

Egyik az idősebbek közül felemelt sarlójával megfenyegette az ispánt.

– Ide ne jőjjön az úr, ha kedves a szemevilága, mert kivagdalom a szemeit ezzel a sarlóval itt ni!

Azután Ilonkához fordult.

– Mutasd édes rajom, hol fáj? mutasd a válladat.

Sírtak vele együtt. Vígasztalták, biztatták, hogy nem mély a seb, majd begyógyúl az.

– Begyógyúl, begyógyúl, – zokogott az asszony. – Nem is az öl meg, hanem a szégyen.

– Ó fiam! a szegénynek semmit sem szabad szégyenleni, – dörmögött az öreg bátyura, ijesztően húzván össze tüskés szemöldökeit.

Az ispán elővette tűzszerszámát és belemerült a csiholásba. Lássák, hogy dolga van, azért állapodott meg, s nem azért, mintha nem merne közelíteni. Csiholás közben fél szájjal (a másik fele a pipát marta) böfögtette otromba tréfáit, minden szó után nagyot röhögve.

– No bizony nagy baj is az! Egy kis asszonyhús. Ne féljetek, kitelik a maga foltjából. Még vastagabb lesz, ha begyógyul. Háj nő a helyén. Halnak ám abban az asszonyok rakásra.

Nem szóltak neki vissza. Mit szaporítsák a szót. A sebet kimosták, betapasztották forrasztófűvel, melylyel az aratók a sarlóvágta sebeket gyógyítják s a mely mindenütt kél, a hol búza van. Egyik a király, másik a királyné. Egyik táplál, másik gyógyít.

Mikor betapasztották a sebet, folytatni kezdték a munkát. Ilona is velük együtt. Aratott és folyvást könyezett.

Némán dolgoztak: egy szó sem hallatszott az egész hosszú délután, csak a tüskés szemöldökű bátyura dörmögött folyvást, a mint a kévét térdelte, szorongatta. Mintha az ispánt térdelné s annak a nyakát fojtogatná azzal a szalmakötéllel.

Az ispánnak nyomta a szívét ez a nagy hallgatás.

Óhajtott szabadúlni ettől a naptól, azért még jól fenn volt a nap, mikor kimondotta a munkabeszüntető szót.

De most senki sem hallotta. Folytatták tovább is az aratást. Az ispán felült lovára s mint a ki sértve érzi magát e dacz által, elvágtatott. Mikor egy domb mögött eltűnt, akkor a tüskés szemöldökű bátyura is készen volt a kévéjével, azt felemelte félkézzel, de megint csak eszébe jutott, hogy az a kéve nem Isten ostora (mint az, a ki helyett földhöz akarta vágni), hanem Isten áldása: azért szép gyöngéden ölbefogta, s egy csonka keresztre föltette papnak.

– Elég.

Akkor abbahagyták az aratást. Ilona kisírt szemekkel ment a kereszt tövéhez, fölszedni az egyét-mását.

A bátyura oda sarmallódzott hozzá.

– Kegyes leányom! – szólt neki reszkető hangon, – úgy fáj a szívem éretted, mint ha késsel hasogatnák! De azért el ne busúld ám magadat, hogy az az… istentelen ember úgy bánt veled.

– Dehogy búsulom, bátyámuram! A jó Isten engedte meg neki, mint Sémeinek. Az ilyen munkát nem bízza jó emberekre. Majd megfizet neki.

– Ha én azt tudnám édes leányom! – Azután közelebb lépett az asszonyhoz, megfogta kezét s búsan szegezte rá tüskés szemeit.

– Ilona! te úgy tudott az irásokat, mint a pap. Hát mondd meg nékem, miért látogat téged az a szent Úristen, mikor te jó vagy, hív vagy, istenfélő vagy!

– Nem tudom, bátyámuram! nem is kérdeztem még soha. Nem is vagyok olyan jó, mint kegyelmed mondja. Nálam jobbak is szenvednek, sokkal többet. Mi az én szenvedésem az én szegény jó uraméhoz képest, ki nem láthatja a nap világát sem? A szemevilágait sem – tevé hozzá sírva, – az én szegény kis árváimat.

– Lássa kegyelmed – folytatta azután szilárdabb hangon – még eddig nem is szenvedtem. Gyermekeim és a ház gondja miatt időm sem volt búsulni, Istenem! milyen gonosz vagyok én! sokszor fél napig sem jutott eszembe szegény férjem szenvedése. Most már nekem is van mit szenvednem. A szégyent. Köszönöm a jó Istenemnek, hogy ezt rám bocsátotta. Ha nem szenvednék, azt hinném, hogy Isten elfelejtett és megvetett. Ebből tudom, hogy van rám gondja és szeret: mert vesszőz.

A bátyura mélyen sóhajtott. Óh asszony, nagy a te hited.

Azután eleresztette az asszony kezét és tovább kullogott, dörmögve, fejét csóválva:

– Ha én azt tudnám!

Ilona aztán felvette az abroszát, egyik sarkát megáztatta vízzel s megtörülgette vele szemét, arczát, homlokát. Ne lássék meg rajta a sírás; hogyan menne ő kisírt arczczal az ő kis madárkáihoz? Összekapkodta egyét-mását, sietett haza az ismert gyalogúton. Öt-hat fecske kiséri, előzi, játszik, kering, csicsereg feje fölött, mintha dalra akarnák ingerelni régi ismerősüket. De ő meg sem látja a fecskéket. Nem vehet már részt a többiek víg éneklésében, melynek hajdan ő volt kezdője és vezetője; nem veri vissza rigóhangját a közeli erdő. Feje meghajlik a fáradság, a fájdalom, a szégyen hármas súlya alatt. Az útra kihajló búzavirág, melyet gyors lába megmozgat, fejcsóválva mereszti utána kék szemét.

– Sohasem volt ez ilyen. Mi találta ezt?

A tüskés szemöldökű bátyura egy darabig nézett az elsiető asszony után, azután egyet gondolt, felvette furkos botját, beleakasztotta a vizeskorsót s öreg lábaival, fiatalhoz illő gyorsasággal megeredt a gyalogút felé. Ott, hol a gyalogút letér a dűllőről, megállapodott, kétfelé vetette lábát, szétterjesztette az öreg szűrt, mintha most is gyerekeket akarna vele fogni, úgy várta be a többi aratókat, kik utána csoportonként hullároztak, és a kik már most egy toppot sem mehetnek tovább, mivel a bátyura elzárta előlük a gyalogutat.

– Atyafiak! – szólt hozzájuk szeliden, – annak a szegény asszonynak annyi a baja, hogy három embernek is sok volna. Összetöri maholnap. Kenyerét most is azon mód vitte haza, a mint hozta. Búzája még most is aratatlan, hajnalonként aratgat valamicskét, mikor más alszik. Jertek takarítsuk le neki eklézsia-sorába, hadd legyen reggelre egy kis öröme. Kiadja az estve, szép holdvilág van!

Az öreg nem várt feleletet, úgy is tudta, hogy szavát fogadják. Elindult s nem tért a gyalogútra, mely haza vezet, hanem végig ment a düllő úton s a jobbágyföldek felé tartott. Az egész sereg utána ballagott, kissé fáradtan, de jó kedvvel, szívesen. Soha sincs az embernek olyan jó kedve, mint mikor valakinek igazi örömöt akar szerezni, vagy szerzett.

Neki álltak a Patak István búzájának, melyből még alig volt öt-hat kereszt letakarítva; learatták, felkötötték, keresztbe rakták. Két órai munka volt az egész.

– No lám! itt nem lábatlankodott az ispán, mégis milyen becsületesen dolgoztunk! – szólt egy fiatal ember, mikor a legutolsó két kévét gyöngéden ölbe fogva keresztbe helyezte. Itt az ötvenedik kalangya.

A bátyura felmutatott a teljes holdra, mely gazdag ezüstjét pazaron hintette a tarlóra.

– Ott van az ispán, öcsém. Az látta minden sarlóvágásunkat s eddig már el is mondta a gazdának. Hej fiaim! nagy robotot szolgáltunk mi a mai napon. Gyerünk haza, fiaim! Jó éjtszakát se kivánjunk egymásnak, mert a ki még ma sem alszik jó izűt, annak ugyan rossz lelke lehet.

Hazatisztúltak szépen, csendesen, dal nélkül. Otthon várhattak rájuk az elázott eczetes levessel.

A bátyura Patakék ablaka alatt ballagott el. Úgy szeretett volna bezörgetni az ablakon. Aludjál nyugodtan szegény asszony! Ne szorgalmatoskodjál a holnapi napról, mert Isten gondot visel a te dolgaidról. De csak nem zörgetett be, mert hátha csak most szenderedett el: bűn volna felébreszteni. Aztán meg mit dicsekednél azzal, a mit más tett? Hadd aludjék szegény tovább. Majd elámul holnap, ha észreveszi, hogy rászedték.

Holnap? Bizony holnap ám; még pedig az a holnap mindjárt meglesz. Mert ímé a bátyura még el sem végezte talán estvéli imádságát, a menyecske már felkél, kimegy a kertbe s ott szétnéz az égen. Éjfél már régen elmult, mert az aratócsillag lement, mindjárt hajnalodni kezd. Sietni kell.

Néhány percz alatt készen van az útra, a hosszú munkára, melytől nem tudja, mikor lesz pihenése. De a pihenés eszébe sem jut annak, a ki be sem láthatja munkája végét.

Megy halkan, nyugodtan; semmi fájdalma a tegnapi sebnek, arczán semmi maradványa a tegnapi borúnak. Bal vállán abrosz úszik palást módjára, jobb kezében a sarló. Mind a két szemében az állhatatos kitartás szelíd fénye. Ha pogány volnál, azt hinnéd, Ceres istenasszony, a ki elveszett leányát indúlt keresni ebben a mély éjtszakában. De neki már reggel van, hallhatod énekéről, a mit csendesen dúdolgat.

Atyai gondviselésedet Sok ezerszer megpróbáltam, Reám kinyujott kezeidet Én Istenem, általláttam.

Most betér a düllő-úton. Minél közelébb jár a jól tudott földhöz, annál inkább gyorsítja lépteit. Most megáll, gondosan körűlnéz, szemlélődik, csóválja szép fejét, tovább megy. Ez nem az. Minden mesgyénél ismétli. Ez sem az, ez sem az.

Végre a düllő végire jut. Most már félni kezd. Nem találja a maga földjét. Eltévedt, vagy álmodik, vagy megtébolyúlt, hogy nem talál a magáéra? Mért nem kiált rá az a sok veríték, az ő homloka vizének folyásai: Itt vagyunk!

Visszatér a merre jött, még gondosabban megvizsgál minden tüsköt, minden mesgyét. A szomszédok földét mind felismeri: de hová lett az övé?

Végig megy a tarlón. Itt kellene lenni, de ez le van aratva.

Most visszatér és sorban kezdi vizsgálni az első kereszteket. Ezeket én kötöttem, suttogja magában, a mint két-három kévét megemelint. Ezek az én kévéim!