Part 16

– Ha nem adjátok, úgy is jó. Be nem töretjük az ajtót, mert ez szentségtörés volna. Ablakon sem megyünk be, mert ez tolvajság volna. Másik kulcsot sem csináltatunk, mert ez tolvajkulcs volna. Mi törvényesen járunk el s az uradalmat erőszak nélkül akarjuk a templom birtokába helyezni. Azért a zenebonáért, a mit itt az asszonynép elkövetett, az egész falu minden férfia felelősségre volna vonható, de a megye nem fogja magát terhelni ily tömeges fenyítkezéssel. Ez az uradalomnak is kárával járna. Hanem felelni fog az előljáróság. Három embert holnap délre a bíró vasban fog beszállítani a székvárosba. A kik önként vállalkoznak vagy a kit ti választotok. Nekem mindegy. Fődolog csak az, hogy holnap délre jelentkezzék. Ha bejőnek magoktól, jól cselekszik, ha be nem jőnek, nem jól cselekszik. Negyedik lesz a zenebona szerzője Patak Istók. Őtet sem veretem vasra; ha bejő magától jól cselekszi, ha be nem jő, ám ti lássátok. Azt is megmondom, hogy míg a templomkulcsot önként be nem hozza valaki, addig ezek az emberek vizsgálat nélkül fognak raboskodni. Hogy pedig erre minél hamarább elhatározhassátok magatokat, annak is megegyengetem az útját. Gondoskodunk róla, hogy ne legyen bujtogatótok; a Tiszteletesnek ki kell a faluból költözni. E czélból a papházat és mesterházat visszaveszszük tőletek. Egyik sem szabadfundus, ti tudjátok. Robotoltatok mindkettőért. Tizennyolcz napot a papi fundusért, tizennyolczat a mesterházért. A szolgált robotot és a beépítkezés értékét becsű szerént megkapjátok az uradalmi pénztárnál. Tiszteletes uramnak pedig kétszer negyvennyolcz órát engedünk a kiköltözésre mesterével együtt. Értettétek?

A szolgabíró száraz, élettelen beszéde jéggé fagyasztotta az embereket. Senki sem felelt kérdésére.

Nem is várta. Intett a kocsisoknak. Fellépett kocsijába s az öt úrral elhajtatott.

A nép ámolyogva hullámzott haza, csak az előljárók maradtak a parokhia udvarán tanakodni.

Érezték, hogy nincs szabadulás. A papház és mesterház az uradalom telkén van, tehát joga van kivetni papot és mestert. Nem lehet ellentállani. De a templom szabad funduson van, attól ők nem robotoltak soha. Ahhoz nincs joga az uradalomnak. Ha erőszakkal elveszik, vegyék el, de a kulcsot önként át nem adják soha. Most a Tiszteletes kezében van; maradjon is ott, vagy adja oda valakinek, de senki sem tudja, kinek.

Azután a három ember kijelöléséhez fogtak. Ez elől sem lehet menekülni, mert ha önként nem jelentkeznek, katonaság fog végezni.

– Istók öcsém, – szólt a bíró Patak Istvánhoz, – te szerencsés vagy, mert ha elszaladsz, te helyetted senkit sem visznek el. Fogd a baltádat és eredj, a merre látsz.

– Nem megyek, bíró uram! mikor a másik három emberről is van szó, nem volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!

– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes emberek, legkönnyebben elviselhetik.

A három ember nem mondott ellent.

– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? – Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.

Hát a pap? Nem rendűlt meg?

Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró viszontagságok megingatnák.

Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.

«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák szóval: Recrudescant.

Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.

A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.

Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.

– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.

– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi madárnál.

– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.

– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette kezét és folytatta.

– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek. Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások, édesgetések, gyermekeim jövője… Uram! ne vigy kisértetbe. Jobb, legyek én távol, a templom zárva, a nyáj megverve, de mindnyájan istennek vesszeje alatt, de oltalma alatt.

– Ah! kegyelmed az az erős ember, ki a földet átszegezi pálczájával, de a kisértet nyilától fél, mielőtt idegbe tétetnék! Szegény hit, melyért csak ennyit mer az ember, nyomorult szeretet, mely az első fuvallatra megfagy. Menjen kegyelmed, nem a mienk többé, de a templom miénk marad s kulcsának nálunk a helye.

Felragadta a nehéz kulcsot, mely történetesen az asztal sarkán nyugodott.

– Asszony! – kiáltott a lelkész, megkapva a menyecske kezét, – te ne keresd a rémet, melytől én futok. Tudod-e, hogy ezzel nyílik férjed tömlöczének ajtaja?

– Tudom s inkább soha ki ne nyíljék, mint ezzel nyíljék, – felelt az asszony kegyetlen lelkesedéssel s keblébe rejtette a kulcsot.

– Ó asszony! nagy a te hited, de rettegek, hogy megkisértésed még nagyobb lesz. Ne tudjon róla senki, hogy a nagy kisértettel ekként szövetkeztél. Kivánja-e, elfogadja-e tőled Isten ezt a nagy áldozatot? De mindegy! Magad vetted kezedbe életedet és férjedét. Ha majd egyszer jobban szereted ezeket, mint hitedet, akkor beviszed ezt a kulcsot _azoknak_. Akkor férjed megszabadul. Még nem késő, add vissza; adjuk másnak vagy vessük a tóba! Mit! Életedért? Nem? Egy vagy másképen átkozott akarsz lenni? Menj! Isten azt is megbocsátja.

Míg a predikátor beszélt, az asszony görcsösen szorította két kezét keblére, hova a kulcsot rejtette; aztán a lelkész kezére borúlt.

– Nem.

IV. (Példab. XXX. 24…)

A harangszó. A keresztyén czivilizáczió tábori jelszava. Már messziről beszél hozzád, hív, bátorít, köszönt. Jer, jer! itt keresztyének laknak, a te testvéreid, kik a szeretet és irgalmasság munkáit gyakorolják, kik veled egy névben idvezülnek.

Milyen szomorú falu az, a melyben nem hallik harangszó. Mint valami rengetegben bujkáló ember, kerüli tekintetedet. Barátságtalanul tátja rád egyetlen utczáját, mintha ketté akarna vele harapni. Az első ház korcsma benne, az utolsó is az: a falu lakói ide fizetik az öt perczentes adót. Ha hétköznap mégy rajta végig, azt gondolod innep van; ha innepen azt hiszed, hétköznap. Az időt a pásztorok határozzák meg; tehénhajtás, borjúhajtás, sertéshajtás: ezek a reggeli idők; ököretetés, lóitatás, delelés: ezek a nappal szakaszai. Az estve aztán megint a csürhével tér meg és tart addig, míg a tehéncsordásnak ismét kedve nem jő kegyelmesen megengedni a hajnalt.

Mi másképp osztja fel az időt a harang. Hajnali harangszó, reggeli könyörgés, déli harangszó, dél-esti könyörgés, estveli harangszó. Imádságra, munkára, könyörgésre, pihenésre, hálára, nyugovóra. Ha aztán az egész falu emez éber őrállójának valami fogyatkozása van, teszem fel, kötél szakad, ütő törik, harangozó levél-vinni van: már akkor kész a zavar. Kezd az asszonynép szomszédolni, tanácsot kér egymástól, ha odateheti-e már az ételt?

Most pedig (igaz! még azt sem tudjuk, hol lakott a Patak banya? – Domboron.) Domboron sem harangszó, sem könyörgések. Öreg emberek, kik igen megszokták már, elindulnak napfelkölt után s mikor a templomajtóhoz érnek, sírva fakadnak. Akkor jut eszükbe, hogy zárva a templom. Ma nem lesz könyörgés, holnap sem lesz, holnapután sem, tán az ő életükben soha. Őket harangszó nélkül viszik ki, prédikáczió nélkül temetik el.

Jő a vasárnap. Asszonyok, lányok felöltöznek ékesen, azután megint levetik az innepi köntöst. Hiszen nem vasárnap az, mikor az ember nem mehet kétszer az Istenházába. A fiatalja csak segít magán úgy a hogy. Eljárnak a szomszéd helyekre innepelni. Azokba a dísztelen fatemplomokba, melyeket régebben úgy kicsúfoltak. Kiéneklik magukat igaz szívük szerént, de azért sóhajtozva ballagnak haza. Csak nem olyan ez, mintha nekik maguknak volna innepük. Nem értik ők meg más pap prédikáczióját, nem ő rájuk van az szabva. Aztán micsoda lélekkel veszik ők szájukba azt a zsoltárt, a mit ott énekeltek:

Örül mi szívünk Mikor ezt halljuk, A templomba mégyünk…

Hát örül? Aztán mihaszna megy egy-kettő, ha az egész nép nem lehet együtt?

Megkérték aztán a szomszéd falubeli papot, hogy tartson ő nekik maguknak külön prédikácziót a maga templomában. A textust ő róluk vegye fel, aztán prédikálja le az ő szomorú állapotjukat. Megadják, a mit kér.

A pap sokat kért. Egy kila búza, két akó bor, tíz fej szála kender, meg egy hosszú fuvar. Sok, de megadták, csakhogy nekik prédikáljon.

Mikor felvirradt a kitűzött nap: az egész falu népe útnak indult. Szép rendben, válogatott zsoltárokat énekelve:

Nincsen már előttünk, ki tanítana, Vígasztalásban ki jóra szólana, És templomodban szín-helyen állana…

Nagy sereg nép várta az érkezőket. A vidéken híre terjedt a rendkívüli istentiszteletnek s mindenfelől tömegesen gyűltek fel részt venni benne. Ezek fogadták az érkező domboriakat s mentek velük együtt a templomba.

De a templomban – ötszörte nagyobb lett volna bár – mégsem fért volna el ez a tenger nép. Az ajtónál elkezdődött a tolongás és huzalkodás, melynek az lett az eredménye, hogy vidéki hivatlanok, kik előljártak, szépen elhelyezkedtek benn, a szegény domboriak pedig kívül maradtak. A hatalmas és megindító prédikáczióból semmit sem hallottak. Csak a bentlevők sűrű és folytonos szöpögéséről itélhették meg, hogy nagyon szép volt és megérte a kila búzát stb.

De mi haszna, ha ők nem hallották? Ha ők nem sírhatták ki rajta magukat? Ők a bőközieknek tartattak drága prédikácziót? Hát fizessék most már a bőköziek.

De a Tiszteletes azt mondta, hogy ő nem a bőköziekkel alkudott. Ő megtette a prédikácziót, úgy hogy senki sem találhatott benne hibát. Eltartott két óra hosszáig, sírt rajta minden lélek. Ő nem tehet róla, hogy dombori uraimék nem hallották. Hanem ha már úgy van a dolog, hát a hosszú fuvart elengedi. Azonkívül ez évben nem vesz dupla stólát a keresztelőknél, a miben neki – nyolcz keresztelőt számít egy évre – harminczkét garas vesztesége van.

A domboriak megköszönték a Tiszteletesnek az engedelmességét s a mint jöttek, ugyanazon rendben haza indultak. De most már nem énekeltek. A fájdalomnak ez az egy öröme is kelletlenné vált. Némán, komoran, lesütött fejjel lépdegélt ember ember mellett és után.

Öreg Patak István is ott ballagott nehéz kedvvel, élete párjával. Fia fogsága is csak fáj neki – hogyne fájna? – de azt könnyű szívvel tűri s némi dicsekedéssel. Szent Pál apostolt veszi fel példának, a ki szintén tömlöczöztetett és kétszer szenvedett egy híján negyven csapást a zsidóktól. Hanem ha ő templomba nem mehet, abba ő belehal. Nem bánná, ha vörös barát prédikálna is, csak bár prédikálna.

Ilona mögötte lépdelt s hallgatta az öreg duruzsolását.

– Hisz’ azon könnyen segíthetünk, apám uram, azért nem kell a veres barátok után epekedni; mi magunk is tudunk énekelni, imádkozni. Az Isten meghallgatja azt, ha nem a mester kezdi is. Milyen szépen énekelgettünk az adventi estvéken! Kegyelmed még azt is mondta, hogy olyan szépen olvasom a szentírást, mint egy Tiszteletes. Hát ezután imádkozunk együtt minden estve. Vasárnap pedig délelőtt és délután is. Behívjuk magunkhoz az atyafiakat, meg a szomszédokat. Olyanok leszünk, mint egy kis szentegyház.

E szavakra nyitva maradt a szája öreg Patak Istvánnak. Biz igaz is az, édes lányom! Az Úr áldjon meg azért a szép beszédedért. Így már nem halunk meg. Milyen szép lesz az. Tudom istenem, hogy majd sírok én akkor!

Egy szempillantás alatt elterjedt a tömegben, hogy mit mondott a Patak menyecske. Milyen szép lesz az. Minden háznép minden estve körülállja fáklyavilágnál a maga asztalát és úgy ajánlja magát énekléssel, imádkozással a Mindenható gondviselésébe. A mindenütt-jelenvaló a maga kibeszélhetetlen jelenlétével betölt minden házat, minden szívet. Milyen szép lesz az! Elvették tőlünk az Isten-házát s ím most az egész falu Isten-háza lett.

Ez a kép újra edzette csüggedt lelküket. A faluba víg énekszóval mentek be. A házpásztorok csudálkozva fogadták őket. Ezeket ugyan megvígasztalta a Nagytiszteletű úr.

A következő vasárnap reggelén meg is tartották az első istenitisztelet Patakék házánál.

A Patak-ház tornácza elég tágas, a talpgerendák elég magasak ülőhelynek; a tornácz hosszában sorakozó körte- és almafák virággal terhes lombjai képezik a rögtönzött templom leírhatatlan mennyezetét. A méhek ezrei már meg is jelentek, s csudálatos harmóniában zümmögik az Invokacziót, melyhez a diskantot egy fecskepár énekli. Fészket rak magának a tornácz gerendáján. Hogyne volna ez a hely Isten-háza!

Itt megpihen a madár is, «Fészket rak a fecske-pár…»

Ilona mindent megtett arra nézve, hogy még inkább az legyen.

A fal ragyog az új meszeléstől. A tornácz, a fák alja tisztára felseperve és felöntözve; az oszlopok beaggatva zöld ágakkal, megrakva virágbokrétákkal.

Az érkező szomszédok és rokonok nem voltak tisztában azzal, a mi történni fog s nem rágalmazzuk őket, ha azt mondjuk, hogy lépteiket az első alkalommal inkább a kiváncsiság, mint a buzgóság vezérelte.

Leültek sorban; a férfiak a talpgerendára, a nők gyalogszékekre; némelyik állva maradt.

A fal mellett két tölgyfagőcs, mely öreg Patak István gyerekkorában is ott állott már s ki tudja mennyi időtől fogva folyvást két czélra szolgált. Csalánt és paréjt vágtak rajta minden estve: ez volt az egyik rendeltetése. Másik nem kevésbbé fontos, hogy ülőhelyűl szolgált a gazdának, mikor egyéb dolga nem volt. Most mind a kettő be van terítve fehérrel s egyiken mint fő és szokott helyen ül az öreg gazda, a másikon egy tüskés szemöldökű bátyura, öreg Patak Istvánnal egy ivású. (Mikor ketten vannak, nem is becsülik egymást.)

A tüskés szemöldökű bátyura igen szeret régi csinjaikról beszélni, a melyek a jámborabb Patak Istvánnak sehogy sem akarnak eszébe jutni. Hogyan futottak a törökfutáskor, meg a ráczfutáskor… Hogyan nem birták a török ágyúját kivontatni az Okor berkéből s hogyan veretett ezért a török valamennyiükre tizet-tizet…

– Ne hazudozzék kend annyit! Sok szónak sok az alja, – dörmögött vissza Patak István. – Nem illik ezt az órát világi hiábavalóskodással kezdeni meg. Inkább olvasson kegyelmed valamit az írásokból. Jó szeme van még, nem úgy mint nekem.

– A kendé sohasem volt jó, mikor olvasni kellett! – incselkedett a tüskés szemöldökű bátyura. Adja kend ide azt a könyvet.

A bátyura kinyitotta, a hol a jegyzék volt.

«Óh irgalmas és könyörülő szent Isten: Én szegény bűnös ember…»

Az öreg ember az első szavak elolvasásán már egészen elváltozott. Arcza gúnyoros vonásai elsímúltak, ajka vonaglott, lélegzete megakadt, hangja reszketett. A betűk összefutottak szemei előtt.

A lámpaláz nemcsak a színpadi szereplőket keresi föl.

– Nem bírom olvasni, szédűl a fejem! – szólt tikkadtan. – Sohasem éreztem ilyen szédűlést.

Ilona mikor látta, hogy senki sem ajánlkozik a tovább olvasásra, átvette tőle a könyvet.

– Ha megengedik kegyelmetek, majd én olvasok egy keveset.

Elkezdett olvasni, halkan, szemérmesen, mintha versent akarna döngicsélni azokkal a bogarakkal, kik a körtefa virágaiban duskálkodnak. A szó, a gondolat megelevenül ajkain. Békességet kért a léleknek, a háznépeknek, árva nemzetünknek; vígasztalást a szegény raboknak és betegeknek. Olyan jól esett utána mondani és sírni azokon a szép igaz szavakon.

Csak ő maga nem sírt. Tiszta homlokán egyetlen felhőcskéje sem suhant át a búnak. Ha valakinek, neki volna oka sírni. De most innep van, az Úrnak napja. A ki az Úrnak akar udvarolni, tegyen le mindent, a mi földi. Akár öröm, akár keserűség.

Majd kinyitotta a bibliát és egyes részeket olvasott fel belőle, mindig előre megkérdezve: jó lesz-e ez?

A mit helybehagytak vagy kívántak, felolvasta szabatosan, értelmesen, melegséggel. Nem sietett, nem akadozott. Szép feje mélyen sülyedt a könyvbe; talán a rajta függő tekintetek súlya alatt hajlott meg.

Csak egyszer rezdűlt meg hangja, mikor ezt a szót olvasta: «Jól vagyon atyám, mert ez volt a te jó kedved!»

Akkor felvetette szemeit. Mintha azokban volna megírva, a mi ezután következik. «Vegyétek fel az én igámat…»

– Elég lesz édes lányom! – szólt a tüskés szemöldökű bátyura. – Elfáradtál már. Hanem most már kezdjünk az istenitisztelethez.

– Istenitisztelethez? Hát eddig mit csináltunk? – kérdé Ilona ámulva.

– Mit? hát te olvastál, édes lányom, mi pedig hallgattunk. De ez nem istenitisztelet. Azt énekléssel kezdik, aztán prédikálnak benne. Én ilyen istenitiszteletre jöttem.

– Hát aztán nálunk ki predikálna?

– Nem értek épen igazi predikálást. Hanem az írást sok helyütt nem érti az ember. Azt ki kellene fejteni, aztán megmagyarázni, azután ránk alkalmazni. Te ezt mind megtehetnéd, hiszen olyan szépen ki olvastál, akár egy pap. Milyen szépen ki lehetne fejteni azt, a mit legutóbb olvastál: «Jól vagyon atyám! mert ez volt a te jó kedved!» Ha már istenitisztelet, hát adjuk meg a módját.

– Azt már nem teszem asszonyészszel. A szentírásból minden ember megért annyit, a mennyit az Isten akar neki mondani, a mit nem értünk, az nem mi hozzánk van intézve s nem is arra való, hogy találgassuk az értelmét. Van ott elég, a mit érthetünk, bár azt olvasnók mindig kész szívvel. Hiszi kegyelmed, hogy a mi írásmagyarázatunk istenitisztelet lenne? Idvességünk dolga? Nem; hanem játék a szent dolgokkal. Templomosdi, mint a kis gyermekek szokták. Én olyat nem játszom, bátyám uram?

– Lásd édes lányom! milyen szépet predikáltál most is; többet tanultam belőle, mint máskor két tanításból. Hanem azért igazad van: ne játszunk a szent dolgokkal. Azonban csak nem oszlunk el a nélkül, hogy egy szépet ne énekeljünk!

– Nem ám, fiam! – mondogatta öreg Patak István – énekeljük el a Jerémiás oráczióját. Az illik most mi reánk:

Keserves szívvel Magyarországban Mondhatjuk magunkról…

A tüskés szemöldökű bátyurának ellenben a 64-ik psalmus volt a kedves éneke. Ő tehát azt tette ajánlatba:

«Im rettegtet az ellenség engemet.»

Öreg Patak István az ellenvéleményen megdúzta magát. Az ő házában más akar parancsolni.

Ilona megkérlelte mind a kettőt. A kigyelmetek éneke tele van zúgolódással. Nem illik az örökös panasz. Sok van még, a mivel bírunk, a miért hálát kell adnunk.

Bátyura megint igazat adott az asszonynak s hogy a pörnek véget vessen, elkezdette halk, reszkető hangon az éneket, mely a menyecske szavairól jut eszébe:

Adjunk hálát mindnyájan…

Az egyház gyönyörű ősi éneke, melynek egyszerű szövege az öröm és hála, dallama az alázatos szenvedés panasztalan kifejezése. Egy angyal írta és egy martyr énekelte:

És mondjunk dicséretet Mi teremtő Istenünknek, Ki egybegyűjtött most minket, Hogy innepet szenteljünk…

Minden ajak, minden szív megnyílt a bátyura szavaira. Méhek és fecskék elhallgattak. Most ember énekel. Ők nem tudnak ilyen szépen énekelni.

Az istenitisztelet végeztével az öregebbek még ott maradtak beszélgetni egyről-másról. Hogyan válogattak eddig a predikácziókban! Most meg milyen jó az is, ha valaki egy imádságot felolvas előttük. Magasztalták Ilonát szemtől szemben. Milyen nagy kincs, a ki olyan szépen olvas, oly gyönyörűen énekel; a ki annyit tud.

Ilona nem győzött szabadúlni a tömjéntől.

– Mi csak tudunk! – sóhajtozott az öreg bátyura, – mert tanítottak bennünket. Milyen vígasztalás, milyen öröm a keserűség között is, hogy értjük a jó Isten nyelvét. Tudunk vele beszélni: akármilyen együgyűen mondjuk is, ő szent felsége meghallgatja. De mi lesz szegény gyermekeinkből. Tudatlanul nevekednek fel, mint a mezei vadak. A ki nem tud olvasni, énekelni, az elszokik a tisztességtől, a templomtól, a jó emberektől. Hogy is menne emberek közé, hisz a száját sem tudja felnyitni.

Ez kétségbeejtő gondolat. Hogy az ő ivadékuk bevetődjék valamikor egy vidéki templomba s mintha összevarrták volna a szája szélit, egy kukkot se tudjon énekelni? Már pedig ezt a sorsot ki nem kerülhetik.

– Ez sem olyan nagy baj! – vígasztalódzott Ilona. – Segíthetünk rajta okkal-móddal, csak akarni kell. Tanítjuk őket magunk. Hogy mire? Arra, a mit magunk tudunk. No bizony, nagy mesterség is az! Hiszen az iskolákban is csak az öregebb gyermek szokta tanítani az apróbbat. Mikor én iskolába jártam, hétszámra se tekintett be ránk a mester egyébkor, csak szerdán, szombaton délután, mikor beszedte tőlünk a tojást, a mit luzusba vittünk. Mindig az első leány leczkézett. Gyerekre nem merte bízni, mert az mindig ütött volna bennünket. Én is voltam leczkéző! betűztettem, silabizáltattam, olvastattam, kátét kérdeztem, számoltattam. Aztán olyan examenteket adtunk, csakúgy harsogott bele a templom. Nohát! ha iskolás lány korunkban tudtunk tanítani, bizony tudunk most is. Én szívesen tanítom, a ki rám bízza a gyermekét. Tanítja más is! Isten megáldja a testi munkát: hát a lelkit hogy ne áldaná meg!

– Mind szép ez prédikácziónak, édes leányom. Hanem bajosan érnétek ám ti arra. Aztán iskolánk sincs, mert a jólelkű uraság azt is megirígyelte. Hová járnának? Ide ti hozzátok? Az a sok czéda gyerek minden ablakodat beverné.

– Igaz, hogy nem érnénk rá mindig. De a mester sem ért ám rá soha, mégis csak ragadt ránk valami – egymástól. Aztán, ha nem is tanúlnak mindig – a mi nem is szükség: – legalább hadd legyenek együtt. Egyik őrzi a másikat. Ha egyebet nem tesznek kegyelmetek: fogadjanak nekik egy pásztort, a ki reggelenként kihajtsa őket az erdőszélre játszani, estvére meg ismét visszahajtja. No de addig, míg meggondolják a dolgot, küldjék mi hozzánk, hadd játszszanak a mi udvarunkban.

A faluban ennek a szónak is híre terjedt. A Patakék menye most már gyerekeket is akar tanítani. Mester akar lenni. Asszonymester. Hát már most neki fizetik a sódart, meg a csutás kukoriczát?

Az asszonynép megirigyelte a szereplést. Majd bizony! Belső ember dolgába avatkozni. Dejszen az ő gyermekét ne tanítsa senki.

A férfia kevély megvetéssel vállat vont rá. Asszony beszédére, gyermek játékára, mester hivatalára okos embernek nem sok gondja van. Lesz is abból valami! mester se bír azzal, nemhogy asszonycseléd.

De a férfiak és asszonyok gazda nélkül számoltak.

A Jánoskák meg a Sárikák a mennyire örültek neki, mikor a mestert nagy énekszóval, sírva kikisérték a határig; épen úgy unták már most a vakácziót.

A mint neszét vették, hogy ezután a Patak menyecske lesz a mester, elkezdtek ólálkodni a Patakék háza körül. Bekandikáltak a sorompónyíláson, megpillantották az udvaron futkosó Pistikát s a nyílásokon átszolgáltatott czifra papirosjegyzékekkel, szőrlabdával, fa-karddal, dorombbal és egyéb drága ajándékokkal megszerezték ismeretségét (óh egy mester gyerekének óriási privilégiumai vannak s pártfogása megbecsülhetetlen kincs), melynek erejénél fogva később be is merészkedtek lépni a kisajtón.