Part 15

Nem! Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged. Daczczal, ha kell és mind a vérig megállani hited és tradiczióid mellett, de nem háborgatni mást a magáéban, ez a te erényed; ebben az egész nagy Európában egyedül a tied. Neked nincsenek se máglyáid, se gályáid, se vecsernyéid, se Bertalan-éjeid. (Írmagúl tartogatsz egy kis «_comburantur_»-t. Büszke is vagy rá, emlegeted is.) A Caraffákat sem te szülted. Sok nagy bűneidért meglátogathat az Isten, de azért az egy erényedért megáld. Akár kereszt alatt, akár csillag alatt állj, akár mystikus homályú boltozatok alatt térdepelve zengjed, akár rettenetes ablakú és teméntelen alacsonyságú falak között egyenesen állva harsogd dicsőségét teremtő Uradnak: ezért az egyért megáld tégedet. Áldjon is meg!

Hanem a szegény Pannonia. A Duna és Dráva áldott köze: ott bizony nem magadon állott a türelmesség. Maroknyi falvaid kápolnácskáit hiába öltöztetted a magad ízlése szerint: ráösmertek és visszakövetelték.

Hát vigyék!

De a melynek tégláit a mi keserves buzgóságunk égette, a melynek vályogjait a mi szegénységünk hevenyészte fallá: azt is elveszítsük-e, csak azért, mert a földesúr egyszer nagy penitencziát tartott?

Ez a kegyetlen törvény. Maga az udvar is belátta a kegyetlenséget. Leopold király és III. Károly király is mintha enyhíteni szerette volna. Az egyik explanálta, a másik resolválta. Végrehajtását mixta comissiókra és investigátiókra bízta.

Meg ne botránkozzál jó olvasóm e diákos kifejezésekben. Ha nem érted, ne busúlj miatta, nem vesztesz vele semmit. Apáid könyv nélkül tudták, hogy a _mixta comissio_, meg az _investigatio_ vármegyei urakat és urasági tiszteket jelent, kik sorba járták a falukat, megvizsgálták a templomokat, kivallatták az embereket, mikor s miből építették a templomot; szemügyre vették, nem petrificalódtak-e azok a fatalpak, melyeken a templom falai nyugosznak; megliggatták a falakat, valóban sövényből vannak-e fonva; a sárvakolat nem rejteget-e rebellis köveket és inártikuláris téglákat, nem látszik-e ki a faluból nagyon messzire a harangláb? (Torony? kőtorony? Micsoda istentelen gondolat még csak feltenni is, hogy valamely templomnak tornya merne nőni minden artikulusok ellenére! Nem kevélykedik-e kikönyökölve az utczára, vagy éppen kihivólag szemtől-szembe az atyafiak díszes szentegyházával?)

Jó bástya, erős vár volt ilyenkor a fatemplom. Minél fább, annál erősebb. Senki sem foghatta rá, hogy városi építész emelte gazdag pénztárból olasz vagy gót ízléssel. Senki sem merészkedett feltenni, hogy azt fényes és meglepő szertartással felszentelhette volna katholikus áldozár. Ilyet nem építhet más, csak paraszt és kálvinista. Nem prédikálhat benne más, csak predikátor. Ez igazi _artikularis_ hely. Csak énekelgessenek, csak predikálgassanak benne. _Salvo tamen jure domini terrestris_, azaz: _a meddig a földesúr megengedi_.

A fatemplomok tehát kifogástalanok voltak. Nem így a vályogból, vagy éppen téglából épültek s kivált azok, melyekhez az emberi felfuvalkodottság tornyot is ragasztott. Ilyen eseteknél vallatás alá fogták a legvénebb embereket, vallomásaikat jegyzőkönyvbe vették s ezek alapján konstatálták, ha igaz járatban van-e a templom, vagy nem. Enyhítő körülményül tudatott be, ha négy erős szögletben volt épülve, valamint az is, ha a torony a templomtól néhány ölnyi távolságban csupaszon emelkedett. Senki sem tagadhatja, hogy kálvinista styl.

Ha ellenben szilárd kőfalai, csinos oszlopzatai, magas ívezetei, karcsú tornya s hármonikus harangjai, kereszt vagy ovál alapja kihívólag dicsekedtek régi eredetével s ha végre nem is valami szerény síkocskán, hanem emelkedett helyen, valami természetalkotta, vagy épen kézzel rakott dombon pompázott, akkor a mixta commissio többsége minden kihallgatás nélkül eleve elitélte, mint nem igaz járatban levő _inartikularis_ helyet.

Ez volt az _artikularis_ világ.

III. (Artikularis világ.)

Ilyen járatban van most az a három hintó, mely egymás után evez a feneketlen sárban az emlékezetes híd felé, mely oka és tanúja volt fiskus úr esetének ezelőtt öt hónappal.

Fiskus úr nem sokat tünődött a megtorláson. Végig futtatta elméjét a boszúállás kezeügyében levő különféle módozatain, egy pillanat alatt megmérte mindegyiknek élét, súlyát, erejét, és abban állapodott meg, hogy legjobb lesz az egész falu nyakába vetni a pányvát. Akkor kiválaszthatja a maga emberét. Mert megkorbácsoltatni az asszonyt: ez könnyű volna, de nem gavalléros munka, s aztán megkérdeznék az okát is: miért? Tömlöczbe vettetni férjét, azt a zsiványt azzal a petrenczerúddal, ehhez is elvitathatlan joga volna neki, mint uradalmi mindenhatónak, csak az az átkozott _miért?_ ne függene fölötte. Tehát színt kell adni a dolognak. Templomvizsgálatot rendezünk. Ebből zavar és ellenállás lesz olyan, a minőt csak kivánok. E miatt aztán azt veretem vasba, a kit akarok, és nem érne az életem egy ütet taplót, ha Patak Istók kívül maradna a vason. A szép asszony könyörgésre fogja a dolgot. Ez lesz az igazi elégtétel. Akkor nem lesz okom szégyenleni a fürdőt.

Ezt a gondolatot mind le lehet most olvasni arról az elégült mosolyról, mely fiskus úr arczát még akkor sem hagyta el, mikor a kátyúba vágott hintó az egész urat a mellette ülő prefektus ölébe zökkenti át.

Annál savanyúbb arczot mutatott a prefektus, a ki minden zökkenést egy-egy szitokkal kisér igaz németséggel. A prefektus úr magyar ember ugyan, de ha szitkozódni akar, azt németül cselekszi, mert a magyar káromkodás oly utálatos, hogy azt jó nevelésű ember nem veszi szájába. Ellenben az a Donnerwetter olyan ártatlan. Az nem üt agyon senkit.

– Az ördögök ásták az úrra ezt az egész komédiát. Csudálatos tücskei vannak az úrnak. Sohasem jutott volna eszébe az uradalomnak. Sár-víz idején ennyire törődni csak azért, hogy nyakát törje az ember. Magának is, másnak is.

A fiskus úr folyvást mosolygott és fújta a füstöt.

– Könnyű az úrnak – duzzogott tovább a prefektus, – mert már ki van próbálva a nyaka. Nem egykönnyen törik ki, de az enyém nem rúgókra jár, mint az úré.

A fiskus úr a prefektus észrevételeire elvörösödik, de megint csak mosolygásra fogja dolgát és kétszeres igyekezettel fújja a füstöt.

– Nézze az úr? még a torony is megbámúl bennünket, mintha számon kérné, mi járatban vagyunk?

A fiskus a toronyra tekintett. Valóban neki is úgy tetszik, mintha a torony azzal a bámész, tettetett ostoba képpel nézné, minővel a parasztok bámúlták, mikor a sárból kikeczmergett. Nini! mintha még a száját is félre vonná.

Ujabb zökkenés.

– Bárcsak jól hátba verne bennünket az a pap, hogy a házára törünk!

– No azon ne búsúljon, urambátyám! Alázatos nép az nagyon. Azt sem tudja, melyik lábára álljon, ha meglát bennünket. Ó, én már jól ismerem. Láttam egy párt belőlük. Voltam is egynek a házánál. Nyakkendőt nem visel. Gazdálkodásból télen-nyáron papucsban jár, meg dókában. Főfoglalkozása nyáron a dohány-kaccsozás és pipaszársütögetés. Teletszaka szakajtót köt és kukoriczát morzsol. Van neki méhese is, melyben déltől öt óráig alszik, és gyereke – fiú, leány – sok, kiket mihelyt járni tudnak, deákúl tanít. Felesége szilvaczefrét főz és italokat szerkeszt nyavalyatörés ellen. Majd elbánunk vele.

Ez alatt a hintók megérkeztek a faluba. Minden lélek kiállt az utczára ennyi hintó csudájára.

Három hintó! Szegény embert egytől is kirázza a hideg. Ugyan hova mennek? Ahol ni! A tiszteletes előtt álltak meg; két huszár a bíró házához megy. Mi lesz ebből?

A parochia (nem teszem hozzá, hogy «szerény», mivel ez úgy is magától értetődik) ott van az udvar közepén, jó mélyen beépítve, hogy az utczáról be ne hallhassék semmi világi lárma, zavarni az elmélkedést, melynek örök gyakorlatára van hivatva a ház lakója mindaddig, míg onnét ki nem hordják. Az épület közepén nyílik a konyha, melybe semmi okunk betekinteni, felső végén pedig a faoszlopos tornáczra egy alacsony és keskeny ajtócska magas küszöbbel. Jól felszedje a lábát és jól lehajtsa a fejét, a ki be akar rajta lépni. Belűl az ajtó sarkán felül egy nagy vasrúd lóg, nem azért, mintha volna mit őriznie, hanem csupán azért, mert egy predikátort mind az a kényelem megillet, a mi bármely más rangbeli embert. Egy tekintélyt tartani tudó predikátornak mindég első kötelessége legyen keresztvasat csináltatni benyilójára. Igen felviszi.

A fiskus úr, a ki minden volt mindenekben s a kitől ezt a jámbor prefektus nem is irigyelte, mindenütt előljárt. Övé volt a kopogtatási jog, melyre belűlről egy mély hang válaszolt.

– No ki az?

A fiskus úr bizodalmasan nyitott be.

– Mi vagyunk páterkám, jó napot.

– Páter? nem páter az fráter, hanem pater. Röviden. Syllaba prima brevis. Semmi páter az olyan fráternek, a ki ennyit sem tud, – szólt a predikátor, csak akkor kelve fel székéből, mikor a prefektust, kit már ismert, megpillantotta, szivélyesen kezet fogott vele, azután a fiskusra intett.

– Hát ez kicsoda?

A prefektus megmagyarázta neki, hogy ez az uradalmi fiskus.

– Úgy? hallottam hirét. Tessék belül kerűlni. Megférünk valahogy!

Bizony csak valahogy. Szűk szobácska volt nagyon. Egy ablaka volt, az is kicsiny és homályos. Egy kis könyves théka az ösmeretes fehérkötésű foliánsokkal, egy fenyőfa asztal és három bőrszék képezték bútorzatát. Mert az a nagy gyékény fonatú karos-szék, mely az asztal mellett vetette meg lábait, nem jön székszámba, mivel az senkit a világon be nem fogad a predikátoron kívül. Viszont a prédikátor is csak ő vele érzi magát egésznek. Imé most is első dolga betelepedni s csak azután kínálja meg a hat urat a három székkel. Osztozzanak rajta.

A prefektus megköszönte a kínált széket.

– Nem olyan járatban vagyunk, hogy el merjük fogadni, sőt el vagyok rá készűlve, hogy kikerget bennünket, clarissime! Biz azt jól is teszi!

– Azt nem jól tenné a clarissime, – szólt a fiskus. – Kikergetni csak a magunk házából lehet valakit.

A pap nagyot bámúlt a fiskusra.

– És most ki házában van clarissime?

– Ezt majd mindjárt megmondom, csak az előljárókat várom be, a kikért elküldöttem. Imé jőnek is már. Csak ide közelébb atyafiak. Úgy! A ki a szobában nem fér, maradjon kinn és onnan hallgassa, a mit mondok.

Az előljárók sorba álltak, görnyedt vállal, lehajolt fővel. Legelől áll a bíró, az egyetlen, a ki egyenesen állt, mivel bírónak úgy illik.

– Emberek! – folytatta a fiskus, – mi az uradalom és a megye részéről azért jöttünk ki, hogy ezt a templomot, melyet ti használtatok eddig, a soproni artikulusok értelmében visszafoglaljuk igazi birtokosának.

Az emberek összerezzentek. A predikátor felugrott székéről és a fiskus elé állott.

– Uram! kegyelmed tréfál vagy ingerkedik. Azok az artikulusok minket pártolnak. Mi háborítatlan birtokában voltunk ennek a templomnak, mióta fennáll.

– Maga tréfál, clarissime! – válaszolt a fiskus szárazon, – az artikulusok értelme az, hogy azé a templom, a ki építette, akárkik használták is időközben. A kérdés hát csak az, hogy kik építették?

– De mi szükség van erre a kérdésre is, holott az egész községben egyetlen katholikus sincs?

– Nagyon is van. Az artikulusok még az esetre is világosan intézkednek, ha valamely község lakósai mind reformálódtak volna is. Tehát minden csak azon a kérdésen fordúl meg: kik építették a templomot?

Egy öreg ember közbeszólt:

– Én uram és én Istenem! Kik építették volna? Mi magunk építettük.

– Hol vettétek hozzá a téglát?

– Hol vettük? hát uram volt itt a töröknek egy régi temploma, melyet ezelőtt hatvan esztendővel elkezdett Szigetvárra hordatni. Az egész falu hordta keserves robotban, én is raktam a szekérre, mint iskolás gyerek. Utoljára a török is megsajnált bennünket, megkínált, hogy váltsuk meg a mi még itt maradt. Megvettük hitelbe háromszáz forintért. Kétszázat lefizettünk, százzal most is adósai vagyunk, mert azután valami hét esztendőre kiverték a törököt az országból, így a pénze nálunk veszett. Pénzen vettük a téglafalat, pénzen hordattuk a Dráváról a fenyőket, a deszkákat, magunk ácsoltuk az egész tetőt, magunk ragasztottuk hozzá a fatornyot… Egy porszem, egy szálka nem sok, annyi sincs belőle az uraságéból.

– Az mind meglehet, hogy pénzen váltottátok meg; hogy pedig a tornyot ti építettétek hozzá, arra meg mernék esküdni, elárúlja mesterét. Hogy azonban a török temploma lett volna,… no azt elhiszem én, de a Tiszteletes nem hiszi. Nem igaz, clarissime? Hiszi maga, hogy ez a templom a töröké volt?

– Nem hiszem. Hanem minálunk szokás minden régi épületet török – s ha nagyon régi, tatár építménynek nevezni. Azonban akárki építkezett itt, az bizonyos, hogy mi pénzen vettük minden anyagát.

– No ha vették, nem igaz jószágot vettek. A ki lopott lovat vesz, lovavesztes lesz. Aztán az sem áll, hogy újra építették volna. Kálvinista ember nem épít ilyen magas falat.

Az öreg előljáró igen keserülötte ezt a szót. Még hogy kálvinista ember nem épít ilyen magas falat!

– No nézzék meg hát uraimék magok és olvassák el azt a régi írást, a mi a templomban van, ha már nekünk nem hisznek.

– Magunk is azt akarjuk, – szólt a fiskus és felkelt. Vette a süvegét és társai kiséretében a templom felé indúlt. Az udvar már akkor tele volt néppel. A tömeg útat nyitott az uraknak s halk zugással kísérte a templomba.

A templom két különböző világ ízlésének és czélzatának jeleit viselte magán. Magas alapfalai pillérekkel kikoronázva kívül-belől. Északi oldala egészen ablaktalan, a délre néző sűrűn megrakva keskeny, magas, ívbeszökő ablakokkal. Belől a nyugati részen szilárd, karcsú kőoszlopokon nyugvó meredek kar: mindmegannyi mutatóújjak, melyekkel a középkor figyelmeztette a szemlélőt: Én építettem.

De ugyanezen falakon kívül és belől annyi teher, annyi szükségtelen felszerelés, melyeket egy későbbi előrelátó század mintha csak a bekövetkezendő mixta deputácziók félrevezetésére ragasztott volna oda együgyű furfanggal. Mindmegannyi koholt okmány a középkor által írt követelés megczáfolására. De bizony nem te építetted, hanem én. Imé rajta is hagytam a kezem szennyét. Ott sorakoznak egymás után, mint egy bekövetkezhető per alkalmára készített érvek, az ormótlan torony, melynek minden porczikája fából van és ha nagy szél fúj, versenyt nyikorog az előtte álló jegenyefával. Azután a déli oldalon egy gusza czintériom vályogból rakva, széles, alacsony ajtaját kétfelé tátja, mintha disputálna: már hogy építettek volna engemet a góthok. Nagyobb bizonyosság okáért rá is van írva tűzfalára az építési év, 1690. Mindez értelmes arábiai számokkal, nehogy a római számokból valaki régibb keltüségi kriteriumot formáljon. Ott vannak aztán a belső ismérvek is (a mennyiben belül vannak) a kathedra, fölötte az elmaradhatlan koronával és aranyozott kösöntyűivel; a korona homlokán fából kifaragott nyitott könyv, melynek fehér lapjára Ezekiel II. 3. 4. 5. 6. 7. van jegyezve. (Az ilyen jegyzések mindig következtetnek a predikátor temperamentumára. Nyilván a ki ezt iratta, valami kegyetlen ember volt.)

A keleti hajót, hol hajdan oltár állhatott, egy alacsony kar tölti be fából, kékre kifestve. Ez ellenargumentumul van szögezve a szemben kellő oszlopzatos kőkarnak.

A mennyezet fehér és piros virágokkal tarkázott kék deszka-koczkákból áll. A középső koczka parasztra van hagyva és akkora kör van belerajzolva, a mekkora csak bele fér. A körben kerek írás csiga alakú sorokban:

EPVLT EZ ISTTENNEC HAZA AN. 1690. BARATHI JANOS PREDICATORS:…

Azután körönként kisebbedő betűkkel az öreg biró, azután az öreg kurátor, kis kurátor, külső-belső előljárók neve rangszerénti sorban. A harangozóé már egészen belesodródik a czentrum örvényébe. A mesteré nincs. Annak nem dukál monumentum.

– No nézze nemzetes uram! – mutogatott az öreg előljáró. Olvassa bár tulajdon maga azt az irást.

– Látom, – felelt a fiskus. – Irás nélkül is tudom, mi itt az új, mi itt a régi. Új a menyezet, a kathedra, a torony, a kis kar, mind ez látszik a munkáról. Új a nyugati előfal felső része, látszik a repedésekről, a mint lejebb szállt. De az egész falazat régi. Aztán nézzétek, itt a kis kar alatt a talaj egy egész lábbal magasabbra van emelve, mint egyebütt. Mire mutat ez? Arra, hogy itt volt az oltár. Nem igaz-e, clarissime?

– Igaz; de azt is csak az a nép építette, mely itt lakott. Elődei a mostani kornak.

– Lássa, clarissime, hogy maga az, a ki tréfál. Hiszi azt, hogy ez a soproni artikulusok értelmében kielégítő ellenvetés.

A predikátor hallgatott.

– Nem hiszi; – felelt helyette magának a fiskus, – mert azok világosan intézkednek azon templomokról, melyeket katholikusok építettek s az anyaszentegyháznak visszaitélik még azon esetben is, ha a község mind elhagyta volna is régi hitét s ha egyetlen katholikus nem volna is a községben.

– Uraságod már nem tréfál, hanem félrebeszél. A soproni artikulusok szólanak olyan templomokról, melyeket tartoznak _nekünk visszaadni_, de nem olyanokról, a melyeket mi tőlünk békés birtoklóktól elfoglalhatnának. Most.

– Ejh mit! A törvényt nem kegyelmed magyarázza, hanem a kinek a kezében az erő van.

– Az erő? – kérdé a prédikátor és a kezében levő csontfogantyus, szeges végű, vastag nádpálczát megemelte.

Nem volt vele semmi ártó szándéka. Csak gestikuláczióképen történt és önkéntelenül. Megemelte, azután függélyesen a földnek szegezte.

– Az erő? – kérdé ismételten, – no hát nézzen ide uraságod.

Akkor ránehezedve a fogantyúra, elkezdte a pálczát nyomni lefelé. A templom talaja – valamikor kővel vagy téglával kirakva – most nyirkos, csupasz föld volt, de ezer és ezer lábnyom alatt szilárddá tömürülve, nehezen nyitott útat a szeges botnak. De útat nyitott. A pálcza lassan, de észrevehetőleg fúródott a földbe az érczmarok nyomása alatt. Végre egészen elmerűlt, hogy csak fogantyúja maradt ki belőle, megfeküdvén a talajt, mintha úgy ejtették volna oda.

– No hát a kinél van az erő, húzza ki ezt a pálczát onnan, a hova én leszúrtam.

– De meg is izzadt bele kegyelmed. Én pedig minden izzadtság nélkül kihuzom, – felelt a fiskus mosolyogva, és a templom-ajtóhoz lépve, annak tárt szárnyai egyikéből kivette a kulcsot és folytatta:

– Itt a kegyelmed ereje. A templomot ezennel az uradalom, mint építtető patrónus nevében birtokba veszem. – Ezzel kilépett a templomból.

A megyei küldöttek és uradalmi tisztek szótlanúl léptek utána; a nép, férfi és asszony, öreg és ifjú zúgva, jajgatva, sírva rajzott körűlötte.

Ismerték a fiskust. Senki sem hitte, hogy a szerencsétlenséget a törvények mérték volna rájok.

A hír sok mindent beszél azokról a háborgatásokról, melyeket az ország és megye különböző községei szenvedtek. Templom-foglalásokról és rombolásokról, melynek gonosz munkája évről-évre folyik, néha megpihen s aztán újra kezdődik megujúlt szenvedélylyel; ellentállásokról, melyeket erős és vitéz predikátorok, majd gyenge, de elszánt asszonyok fejtettek ki s diadallal végeztek.

De éppen azért, hogy ők az általános háborgatás között mindaddig sértetlenül maradhattak, nem tudták e rögtöni veszedelem okát a törvényre vinni vissza. Mindenki személyes és titkos okot keresett s mindenki ugyanazt az egy okot találta meg.

– A Patak menyecske csúffá tette a fiskust. Most a fiskus az egész falun állja boszúját.

A szegény asszony ott volt a tömeg között, ott volt férje is. Mindketten hallották a gyanításokat, a véleményeket, a kárhoztatást, azután a szitkokat is, melyek inkább Ilonát, mint a fiskust illették.

– Patakné az oka mindennek!

– Féltette a gyönyörűséges képét, mintha megharapta volna a fiskus.

– Mintha megették volna azzal a kis enyelgéssel.

– Most már aztán elmehet a hídra énekelni, mint a koldus.

– El ám, meg vele együtt mi is.

Patak István hallotta a megjegyzéseket, de nem szólt semmit. Merően szegezte szemeit a fiskusra. Ez a ledér, ez a dölyfös ember! Hát mindenható ez? Hát ennek szabad az asszony tisztaságát beszennyezni büntetlenűl? Ennek van hatalma ide jőni és szemébe mondani ennek a sokaságnak: a mi a tied, az nem a tied, hanem az enyém; ennek van szíve kizárni egy egész népet abból a hajlékból, melyben Istenét imádta? Van szíve azt mondani: inkább örökre üres és néma maradjon, mintsem ti énekeljetek benne. És a mit itt ez az ember cselekszik, annak minden átka az ő ártatlan hitvesére nehezűl?

Elszántan vetette magát a fiskusra, midőn a kulcsot felmutatta.

– Nem megy az olyan könnyen uram! Hát az úr sohasem jöhet a mi határunkba, hogy veszedelmet ne hozzon?

Érczujjai belemélyedtek a fiskus kövér csuklójába. Egyet fordított a fiskus karján s hátra csavarta, egy másik fordítással pedig kitekerte kezéből a kulcsot.

– Ezt a kulcsot nem az uradalom csináltatta.

Mindez gyorsabban történt, mint elmondtuk. Mire a két megyei huszárnak eszébe jutott a fiskus védelme, már akkor a kulcs a predikátor kezében volt, Patak István pedig a templomfalnak vetette hátát. Kezében egy tégladarab első védelemre.

A fiskus ordított:

– Verjétek agyon azt a kutyát. – Mihelyt azonban szabadon érezte kezét, a bíróra rohant s azt ököllel arczulütötte.

– Zsivány! Hát nem tudod kötve tartani azt a másik zsiványt?!

A bíró meg sem mozdúlt az ütésre. Hah! ha most ő bíró nem volna. Megtörülte arczát és szólt nyugodtan:

– Semmi bűnt sem tett, nemzetes uram.

De ezt a szót már nem hallotta a fiskus.

Egy hamus fazék repült szeme közé, melynek tartalmától tele lett mind a négy érzékenysége, anélkül, hogy ideje lett volna kiköpködni. Segítségére jött azonban egy meszelő, mely arczáról a rárakodott hamut letisztogatta és a helyét beecsetelte fehérre. Ugyanezen pillanatban egy sütőlapát ütötte tarkón, mely miatt süvegje a szeméig csúszott le, ezt egy kuruglya elhárította onnan, hogy a fedetlen, kopaszodni kezdő fejet a pemet szabadon tisztogathassa. A legszokatlanabb fegyverek csattogtak feje körül, több fenyegetéssel, mint ártalommal, miközben folytonosan hangzott a bőszült sivalkodás:

– Üssétek le, szaggassátok szét!

Az asszonyok. Az artikuláris világ szabadalmazott guerillái, kiket semmi törvény sem bűntet. Azért, a hol a templomot kell megvédeni, erőszakkal az erőszak ellen: ott sohasem szerepel férfi, mindig asszonyok. A kit ezek megvernek: azt kinevetik, ha úr, – deresre húzatják ellenben, ha katona.

A boldogtalan fiskust most a bíró vette oltalmába. Középre fogta esküdt-társaival, hogy a fiskus megtépett feje úgy nézett ki közülök, mint a ketrecz rácsai közűl a fenevad. Kézzel és pálczával elhárították a fiskusnak szánt ütéseket. A fiskus bátorságban érezvén magát, éktelen káromlásokat harsogtatott megtámadói ellen, melyeket azok válogatott változatokba öltöztetve adtak vissza.

A többi urat a váratlan veszedelem a templomba szorította volna, de ezt már akkor a predikátor bezárta. Meg kellett elégedniök a czinterium oltalmával.

Mikor a zaj csendesülni kezdett, a szolgabíró kihozatott egy gyalogszéket a czinteremből és arra felállott.

– Emberek! – kezdé halk, siket hangon – (a nagy izgalmat ez a hang fékezi meg legjobban) – a mi itt történt, azért ti fogtok felelni, ti férfiak. A fiskus úr kötelességét teljesítette, ti pedig megengedtétek asszonyaitoknak, hogy őt a kötelesség teljesítésében csúfosan akadályoztassák. Ismétlem, a mit a fiskus úr mondott. A jogos tulajdonost, az uraságot visszahelyezem a templom birtokába. A kulcs csak formaság ugyan, de erre a formaságra szükség van. Átadjátok-e?

– Nem adjuk. Törjék be az urak az ajtót. Menjenek be az ablakon. Csináltassanak hozzá másik kulcsot, hangzott mindenfelől.