Part 14

Még akkor robotvilág volt, meg dézmavilág. Most, mikor aratógépek, gyűjtőgépek, morzsoló gépek, cséplőgépek zúgnak, dörömbölnek, fütyölnek, mintha kárhozott lelkek üvöltöznének, kinek jutna eszébe, hogy ezelőtt százhuszonhat esztendővel, felséges Mária Terézia uralkodása kezdetén, mindezeknek a csudagépeknek helyét a legegyszerűbb kétkarú emeltyűk pótolták. A kétkarú emeltyű az urasági hajdú rendeletére vállára vette munkaszerszámait, jókor hajnalban megjelent az urasági réteken, ott elkezdett mozogni olyan taktusra, mint az igazi gép, nem kellett megindításához tűz, víz, gőz, szén, olaj, kátrány, legfeljebb egy kis mogyorófa; nem volt rá mérve, hogy hány lóerővel kelljen bírnia, sem pedig az erő és időarány statáriuma nem függött a feje fölött. Ez a kétkarú emeltyű volt a jobbágy. Mikor learatta az uraság búzáját (ez volt a robot), akkor fogott a magáéhoz. Mikor ezt is letakarította, keresztbe rakta, akkor megjelent a tiszttartó és minden keresztből kiválasztott két kévét az uraságnak. Ez volt a dézma.

Mindezek ma már nincsenek. Mert azt, hogy Füstfaragó szomszéd tegnap alkonyattájban Jékli zsidó kis ajtaján besurrant, nem lehet dézmafizetésnek mondani; Gábor bátyám sem robotol azzal, hogy 100 forint kölcsönért Dávid gazdának adta zálogba a fertály földjét, mindössze is megszántja neki kamat fejében, az aratás a Dávid baja lesz, – sem pedig Lukács gazda, a ki fuvarból annyit keres, hogy a faluban senki sem él olyan jól, mint ő. Sokszor tíz pohár fekete kávét is megiszik egy este, míg Péter gazda vöröshagymát vacsorál és a mellett dolgozik, mint a marha (a hogy Lukács gazda szokta mondani), vagy mint a hangya (a hogy bíró uram mondja neki szemtől szembe, nyilván a közelgő választásokra való tekintetből). De hát Péter gazda kénytelen vele, mert Ignácz gazda soha egy gyűszüvel sem kinálta meg abból az édes pálinkából, a mivel Füstfaragó szomszéd szokott dicsekedni.

Ez csak úgy eszembe jutott és a dologra nem tartozik; visszatérünk a kétkarú emeltyűkhöz, kik a dézmát és robotot nem oly rejtélyes módon teljesítették, mint fennebb említett Füstfaragó szomszéd és társai.

Voltak azonban a kétkarú emeltyűk között fiatal asszonycselédek, kiknek a nehéz robotból könnyű rész jutott: elviselni és viszonozni a felügyelő urak enyelgéseit. Nem csuda hát, ha a felügyeletre többen is vállalkoztak, mint kellene, sokszor olyan urak is lábatlankodtak, a kiknek az irodába volt a helyök. És hogy messze ne menjünk példáért, ime itt ez a kurta, testes, peczkes, őszbevegyűlt, ezüstsarkantyús úr, az uradalmi fiskus, mit hivalkodik azzal a nagy balgatag tajtékpipával kezében, ott a híd karfájára támaszkodva? Már a delet harangozzák a szomszéd városban, ide is kihallik a harangszó, a boglyarakó emberek is leteszik a villákat és a melyiknek kihozták az ebédjét, mellé is telepedett. De a fiskus urat a napsugarak ellen minden oldalról védik a hídtöltést szegélyző fűzfák, és legkevésbbé sem látszik az ebédre gondolni; egész figyelmét lekötözték az ebédvivő asszonyok, kiknek mind az ő őrszemléje alatt kell keresztűljutni a hídon. Mindegyik emberségtudó modorban köszön neki; egyik-másik, kit a lelke rávisz, merész oldalpillantást is vet rá, mivelhogy a fiskus úr gavallérhírben áll.

A Patak menyecske (nem visz rá az ízlésem, hogy Patak banyának mondjak egy szép fiatal pálmaszálat) legkésőbb érkezett, a mit kiment az a marok buzavirág, mely legifjabb Patak István kövér ujjai között izzad. A kis gazda egészen jól van lakva az «ebédbe» menés dicsőségével, húzatja magát és a hídhoz igen messzilli azt a közeli petrenczét, melynek tövében apja pihen.

A fiskus úr majd elnyelte szemével a közelgő hölgyet. Minden lépésre szebb volt. Mint egy virágos almafa távolból; csak a tetsző szín varázsa kápráztatja a szemet; az egész egy tömör testnek látszik, azt hinnéd, így távolból nézve legszebb. De ha mellé jutsz s egyenként veszed szemügyre az ágat, a lombot, a virágcsoportokat, az egyes virágot, – az egyetlen aláhulló szirmocskát…! No de fiskus úrnak nem volt ideje tovább fűzni a hasonlatot; a menyecske a távolból csak délczeg sugár termetével és rugalmas lépteivel vált ki; közelebb jőve áramlott a báj, a termet, a mozgás, a szín, az idomok bája, a fiskus úr szemébe, hogy egészen belevakúlt. Csak egyetlen egy sugárkához nem volt szerencséje, a szemekhez. Az asszony úgy a lába alá vigyázott, a mint előtte elhaladt, mint azok a gyerkőcz-leányok, a kik életökben most próbálják először a fejen való kosarazást. Illedelmesen szerencsés jónapot kivánt a nemzetes úrnak. Még akkor nem nagyságolták a fiskálisokat.

– Fogadj Isten fiam! kié az a szép kis gyerek? – kérdé, mint a ki tudja, hogy az anyát a gyermekében kell ostromolni.

– Az enyim, nemzetes uram! – felelt a menyecske és tovább haladt, meggyorsítva lépteit, mint a kis gyerek, mikor a sötét szobából világosra menekűl.

Tudta is a fiskus, mit mondott az asszony. Szeme, szája, szíve, értelme rajtaveszett azokon a karcsú Atalanta-lábakon, melyek alig látszottak érinteni a földet. Tekintetével elkísérte egész a petrencze tövéig.

Az asszony is leemelte fejéről a tárkosarat, kivette belőle a fazekat, meg a tányért, meg azt az egy bádogkanalat, melylyel férje fog enni. Ő sem ebédelt ugyan, hanem azért nem kell két kanál. Jóravaló asszony megvárja, míg az ura megebédel és csak azután lát a maradékhoz. Tisztes szokás ez!

Még nem ülhet le; másoknak is hozott ebédet. Öt-hat háznép ebédjét kiviszi egy asszony, így aztán egy héten egyszer kerül mindegyikre. Most ő volt a soros.

Mikor mindenkinek kiosztja a magáét, visszakerül urához, leül vele szemközt három lépésnyire. Így szemébe süt ugyan a nap, de azon könnyű segíteni. Megtágítja fején a kendőt, s annak árnyékában férjén pihenteti édes tekintetét. A fiatal férfira is előnyösebb helyzet volna, ha fejét kezébe hajtva elmerengene hitvese szemein: de akkor rajzunk nem volna hív az igazsághoz. Ifjabb Patak István a földön ül és kanalazza a körmös bablevest, melyből minden harmadik kanálhoz legifjabb Patak István tartván természetes jussát – minthogy tud háromig olvasni – nem hagyja magát kijátszani, hanem a harmadik kanálmerítéssel egyidőben eltátja száját s engedi beletölteni a paprikás eledelt. Ezenkívül a levesben található egészben maradt öreg babok is az ő extra accidentiáit képezik, melyeket sajátkezűleg fogad el apja kezéből. E közben folyvást vallatja apját, mért nem fogott arany málingót, majd ő most hazavinné a Jánoskának.

Végre a férj bevégzi ebédjét és hanyatt fekszik a zöld fűtarlón. Legifjabb Patak István rögtön megkivánja ezt az állapotot és azonnal odafekszik apja mellé, kis kalapjával betakarva arczát, a hogy ezt apjától látta.

A menyecske most felkél ülőhelyéből, de mielőtt a maradékhoz láthatna, a fiskus úr odakiáltja magához a hídra.

A robotosok már Patak István után eveztek azon a csöndes tengeren, mely gyönyörűségeinek egész özönét azokra árasztja ki, kiknek az élet vajmi keveset ád. A déli álom! mit tudjátok ti hűs paloták és gazdag asztalok lakozói, hogy mi az? Ti nektek az semmit sem ád egyebet keserű szájíznél, vízkóros pöffedtségnél és gyilkos mogorva kedélynél. De nézzétek ezeket az embereket, a kiknek homlokáról hajnaltól délig pergett alá az igaz gyöngy! Egy órát pihennek anyjok kebelén, a puszta földön, és ez az egy óra visszaadja nekik azt, a mit a megelőző nyolcz elragadott. Óh a föld jó édes anya!

Mindenki pihen. Senkinek semmi gondja arra, a mit a fiskus az asszonynyal beszél; különben is mind a kettőt elrejtik a parti fűzek, csak itt-ott villan át a lombok között az asszony fehér kontya és a lombok felett a fiskus feje; halk szavait nem lehet kivenni; az asszony feleleteit azonban tisztán hallják a kiváncsibb sihederek, és a feleletekből a kérdéseket is megfejtik:

«..............?»

«Ilona.»

«..............?»

«Patak István.»

«..............?»

«Huszonnégy.»

«..............?»

«Kettő.»

«..............?»

«Mindkettő fiú?»

«..............?»

«Őszre leszünk öt esztendős.»

«..............?»

«Szeretem.»

«..............?»

«Nem volnék keresztyén, ha nem szeretném.»

«..............?»

«Menjen uram! ez nem szeretet, hanem bujaság!»

A mi ezután történt, azt nem akarja tudni senki. A fiatal sihederek, kik kalap alól figyelték a két beszélőt, úgy suttogják, hogy az utóbbi szavak után a fiskus átölelte az asszonyt, de ez egy heves mozdúlattal kibontakozott az úri ölelésből, egy másikkal pedig mellen taszította a híd karfájához támaszkodott gavallért. Azután láttak egy pár sarkantyús csizmát megfordúlni a levegőben, hallottak egy tompa zuhanást, végre látták, a mint a Patak menyecske elsápadtan szaladt vissza az urához.

Az bizony megesett, és senki sem segíthet rajta. A menyecske sértett szemérme egész bőszültségével taszította el magától a vigyázatlan urat, s az a híd karfáján keresztűl hanyatt bukva esett alá. De ne ijedjünk meg sorsán. A fiskus nem halt a vízbe, nem azért, mintha méltóbb halálra volna predestinálva, hanem azért, mert a híd alatt nem volt több víz, mint a mennyit két lábnyi mélységű agyag saturálni képes. A gondviselés őrködik a fiskus felett és gondoskodik róla, hogy ha bukik is, olyan anyagba bukjék, a melybe se el ne merűljön, se össze ne zúzza magát. Paraszt nyelven _sár_. Külsőleg alkalmazva rendes gyógyszere minden belső hévségnek, mint ezt láthatni alkalmazásban azon lényeknél, melyek a híd tőszomszédságában Miska kanász erélyes felügyelete alatt élvezik a sárkúrát.

A zuhanásra minden élő lény felriadt. Legelőször is Miska kondás alattvalói, fölröffenvén, szaladásnak indúltak s újolag bizonyságot tettek azon régi igazságról, hogy az abszolút kormány alatt élő népek a veszedelem első szelére fejöket vesztik. Az alvó férfiak egymás után ugráltak fel, felkapkodtak villát és petrenczerudat, mert hát itt az idő, hogy minden ember dologhoz lásson.

Fiskus úr is kikeczmergett a sárból s dühösen rohant fel a hídra, ott szétnézett az asszony után s a mint megpillantotta férje mellett, rohant feléje azon sárosan.

– Megállj csak te!… és itt olyan czímmel illette a szegény asszonyt, melyet csak úgy érdemelne meg, ha akkorát bukott volna, mint a fiskus úr. Nem szabad tisztapapiron leírni azt a förtelmes szót.

De a szegénynek sokat el kell tűrni. Patak István nem volt nemes ember, annálfogva nem is érezte magát jogosítva védelmére kelni a megsértett női méltóságnak. Elébe lépett a fiskusnak s kezébe adta a petrenczehordó rudat.

– Inkább engem verjen agyon a tekintetes úr!

A fiskus kapott a petrenczerudon, de csakhamar észrevette, hogy azzal nem lehet valakit agyonverni egy lépésnyi távolból, a mennyire hozzá Patak István állott. Aztán meg a sáros fürdőnek kiváló higgasztó és észrehozó tulajdonsága van s azt is megtudja tőle az ember, hogy a petrenczerúdnak két vége talál lenni; hogy a kezében levő rúd nem egyetlen a maga nemében: annálfogva elvetette a kinált fegyvert.

– No kutya! ha csak az kell, hát majd agyon verlek. – Azzal ott hagyta a parasztokat, kocsira lépett és haza hajtatott.

A parasztok munkához láttak. Dolgozott a kéz is, meg a nyelv is. Beleszóltak a falu dolgába, azután a vármegye dolgába, azután az ország dolgába, hanem a Patak István dolgából nem tudott senki semmit; hiszen ők aludtak akkor, mit tudhatnának ők.

Ebben eltellett a nap, haza ballagott minden ember azon a szép márvány gyalogúton. Otthon aztán a tejfeles leves mellett volt mit hallani a gazdának az asszonytól. Hogyan járt a fiskus a Patak menyecskével. A gazda nem győzte csíggatni. Mit tudsz te belőle jámbor? Én ott voltam, nekem csak kellene tudni.

A fiskus meg épen nem csinált belőle titkot. Maga beszélte el elmésen kisallangozva, hogy megrúgta őt egy mokány menyecske. Hiszen az asszonykéztől kapott sebben nincs mit szégyenleni. No meg a törvény sem itél benne. Ki mit kapott, viselje emberséggel.

II. (Fatemplomok.)

Azt mondja az írás: «A ki tornyot akar építeni, üljön le és számlálja meg a költségét.»

Ennélfogva alig van valami könnyebb munka a világon a toronyépítésnél.

Minthogy pedig a templom rendesen csak felényi magasságú, mint a torony, ebből szigorúan következik, hogy a templomépítés meg épen felényi munkával jár, mint a toronyépítés. Ennek csak le kell ülni, addig van. A munka másik fele, a pénzszámlálás egészen fölösleges, mivel az a toronyra tartozik.

A pénz! Hisz azt álom beszerezni.

Gyakorlatlan pap és kurátor rendesen úgy szerzi be, hogy először megcsinálja az épűlettervet, nem nagy arányokban, nem fényes kiállítással, a mint emberi szemnek tetszenék, hanem egyszerűen, gazdálkodva, az egyház népességéhez, igényeihez, vagyonerejéhez mérten, a mint Istennek tetszik; azután elkészíti a költségvetést, akkor azt kérdi a néptől: «Atyámfiai! akartok-e építeni? Akartok, mert kell? No ha akartok, hát minden telekre esik 50 forint, azonkívül minden lélekre 5 forint: elfogadjátok-e?»

Hogyne fogadnák el! Négy esztendő múlva azután ott ragyog ki a falu közepéből a fehérre meszelt bádogos torony. Szemefénye a falunak.

Hasonló együgyű eljárás az is, mikor valaki (pap vagy kurátor) kocsira ül kora tavaszszal, ellátogat a környékbeli uradalmakba, kiókumlálja, hol lesz letakarítani való rét, vetés, nyomtatni való gabona, kapálni való kukoricza, kivágni, hajóra szállítani való erdő nagy mennyiségben, és azt felvállalja mind községe nevében. Az uradalmaknak jó, mert helyükbe megy a sok munkás hangya s néhány nap alatt letakarít mindent, míg tiszttartó úr bodros füstfellegbe rejtőzve vigan olvassa a munkaerő-kalamitásról írt vezérczikkeket, melyeket Kiskun urak írnak a «Hon»-ban. A falunak is jó, mert nagy összeg pénzhez jut könnyű szerrel (az az áldott «_sok kéz_», az a szent «_közakarat_» az, a mit könnyű szernek neveznek), és megint csak elkészűl a szép fehér, bádogos torony, mely még az ötödik faluba is eltündöklik.

Hanem vannak praktikusabb emberek is. Tornyot kellene építeni? Igen, de ahhoz pénz kell. Kivetni vagyonarányban vagy fejszámra: ez könnyű, de beszedni ki szedi be? Minden kivetésnél jobb egy okos gondolat. Először is folyamodunk a főtiszteletű szuperintendencziához, a hol köztudomás szerint leveses kanállal mérik a pénzt. Azután ott vannak az egész környéken az áldozatkész delnők, kik fáradhatatlanok a női munka készítésében. Házisipka, óravánkos, székvánkos, pamlagvánkos, varróvánkos, gyufatartó, gyöngy-fogvájó, gyertyaellenző, hímzett képek, csinált virág, keztyű, harisnya, kiolvasott regények stb. stb. mind nélkülözhetlen házi eszközök és az egész ország közönsége bizonynyal örvendeni fog az alkalomnak, mely reményt nyújt neki az ilyen czikkek elnyerhetéséhez. Annál fogva, miután a fenn (elismerjük hiányosan) elősorolt czikkek a környék delnőitől beexequáltattak, megkerestetik a nagyméltóságú magyar királyi nem tudom melyik miniszterium, egy jótékonyczélú sorsjáték illetékmentes engedélyezéseért a kegyesdombi templom javára; nemkülönben megkerestetik az áldozatkész typographus, Szilády László úr is Kecskeméten, ötvenezer darab sorsjegynek mérsékelt díjért, – de díj nélkül is elfogadandó kiállítására, s végre az ötvenezer sorsjegyből negyvenkilenczezer-nyolczszáz darab a szuperintendenczia 249 lelkészéhez (maga az építkező egyház is kétszázat megtartván) kétszázanként azon szíves kéréssel _menesztetik_ szét, hogy a küldött sorsjegyeket ismert buzgóságánál fogva ismerősei között 50 o. é. krajczárjával elárusítani és a bejött pénzt (a netalán el nem kelt sorsjegyekkel együtt) záros határidő alatt hivatalos úton visszaküldeni ne terheltessék. Megjegyeztetvén, hogy a hivatalos levelet a posta ingyen szállítja, csak azt kell ráirni: _Hivatalból_.

Ebből bejön 25,000 forint kerek summa. Ez a világon a legszilárdabb alap, melyre templomot lehet építeni.

A legeslegpraktikusabb emberek azonban nem csúsznak-másznak sem a delnőkhöz, sem a jó öreg Szilády Károlyhoz (mivel úgy is meghalt már), hanem egyenesen csak a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz (melyen kívül egyéb guberniumot nem ösmérnek) folyamodnak kéregetési engedélyért. Mely minden nehézség nélkül megadatván, őszszel kiválasztanak 12 pár épkézláb embert, kiknek telente úgy sincs otthon semmi dolguk, ezeket szétküldözik az ország minden provincziájába egy-egy rubrikázott könyvecskével, melynek második lapján olvasható a helytartósági engedély, első lapján pedig a helység pecsétje az elmaradhatatlan szántóvassal, csoroszlyával, nappalt holddal és csillagokkal tetováltan, alatta az öregbíró, ifjú Nagy-Dani-Papp-Máté-János aláírása; hát hogy ne volna hiteles? A tizenkét ember nyakába veszi a tarisznyát és az országot, kérlelhetlenül megsarczol minden falut, harmadik esztendőre aztán hazakerűl, mint a mesebeli kakas, viszi a sok pénzt, a miből majd a templom épűl. Ha nem elég, megkisértenek egy második, aztán egy harmadik expedicziót is. Némelyiket már messziről megismeri az ember. Nini, hát kigyelmetek már megint templomot építenek?

A kinek a fentebb elősorolt módok közül egyik sem tetszik: az folyamodhatik még könnyebb módokhoz is. Mázsás gyereket, kétfejű csirkét, hatlábú borjút mutogatni építendő templom javára, mind igen jövedelmező vállalat. S ha ilyesmit az aberrans természet nem produkálna: megteszi egy pár tengeri malacz is. Ki ne buzdúlna egy tengerimalacz sivítására? Az utolsó krajczáromat odaadom, csak én tengerimalaczot láthassak.

Mi azonban itt a Dráva partján – nem hiába tart a világ együgyűeknek – megmaradunk a két első mód mellett, legfeljebb folyamodunk a főtiszteletű szuperintendeneziához kharitativumaink elengedéseért, mely a három lelkes aljegyző összmunkálata folytán rendesen meg is adatik, nem értetvén bele az iskolai p.-kros adó.

Akkor hozzáfogunk az építéshez. Nem építünk nagyobb hajlékot, mint a melyben kényelmesen megférünk vendégeinkkel együtt, a kik innepelni jönnek hozzánk; nem szebbet, mint a minőt erőnk enged. Bízvást ráírhatjuk: «_Épűlt helyben_», mert senki idegennek nincs benne egy krajczárja is. Mi a magunk szegényei vagyunk: a másé nem.

(Sorsjegyek, lutri, szerencsekerék, hűhó, lárma, dobszó, hajsza, sültgalamb nálunk nincsenek feltalálva.)

Természetesen ma már minden kőből, téglából, boltozatra, gonddal, csinosan, ízléssel, mert lehet és szabad.

Hajdan, mikor nem lehetett és nem volt szabad, – – – akkor sem hagytunk kifogni magunkon.

Minden falu határában volt pompás őserdő. Az erdőben remek szálfák. Ezekből a szálfákból kerűltek az épület rámái, vastag talpak, temérdek oszlopok, izmos gerendák. Az oszlopok közeit befontuk sövénynyel, azt betapasztottuk sárral, a sárt bemeszeltük fehérre. A tető befedésére termett szalma. Bántuk is mi, hogy nem volt szabad téglából építeni? Az isten ilyenben is meghallgatta könyörgésünket. Ha a földesúr rosszat álmodott s ráfogta, hogy nem jó helyen van, szétszedtük és odább vittük. Ha épen elfoglalta vagy elpusztította… Ugyan mit csinál a madár, ha pajkos gyerek elszedi a fészkét? Ujat rak, még csak nem is panaszkodik. A rombolási erőszakon győz az alkotási ösztön türelme. Mi is azt tettük.

Ti rögtönzött szent sátorai atyáink földi bujdosásának! Ti szalmafedelű faalkotmányok, melyeket ama bujdosó kor pihenéstelen buzgósága összeszerkesztett, újra lebontott, hogy más helyen ismét összerójjon! Ti rövid időre számított hajlékai az egyház czölöpkorszakának, melyeket ma már a kőkorszakban, mint az árvagyermek sírját semmi nyom, semmi rom, semmi ásatag nem jelez – mintha az a kor, mely összerótta, tovább vándorolván, magával vitte volna legutolsó darabját is…!

Ha szemem világát elveszik kevély tornyunk aranyozott gombjai, vagy kifárasztják Ócsa és Decs magas boltívei, emlékezetem a ti virágos mennyezeteitek alatt keresi fel édes otthonát. Az én bölcsőmet még a ti árnyékotokban ringatta egy angyal szent keze, az én ifjuságom első emelkedésének a ti falaitok voltak serkentő tanúi.

Fatemplomok, fabástyák.

Mikor Xerxes százezrei Görögországot elözönlötték, az orakulum azt tanácsolta a görögöknek, hogy fabástyákban védelmezzék magukat. A görög elértette, mi az a fabástya, hajókra szállott, megvívott a persával, megverte, elkergette.

Ilyen fabástyáink voltak nekünk a fatemplomok az _artikularis_ világban.

Mi is sok mindenféle világot megértünk már, de az atyáinknak még többfélében volt részük. A sokféle között legnevezetesebb volt az _artikularis_ világ.

Micsoda világ volt ez? És ki teremtette? És hány napokon? És mikor? És miből?

Kezdetben teremtette a soproni diéta; 1681-ben; Sok napokon; Reaktzióból; Sok huzalkodással.

_És minekutánna megtekintette volna, valamit teremtett vala, imé igen rossz vala._

Akkor magára hagyta, hogy szédelegjen, a hogy tud.

De nem. – Szabott neki törvényt is.

«A protestánsoknak adassanak vissza elfoglalt templomaik. De csak azok, a melyeket a protestánsok magok építettek. De ezek közül is csak azok, a melyek katholikus szertartással felszentelve még nem voltak.»

Nesze semmi, fogd meg jól.

Soha még ez a jó magyar példabeszéd fényesebben illusztrálva nem volt.

Mert hát építeni bizony nem igen építettünk mi Mohácstól a soproni diétáig semmit; a mit építettünk is, azt nem igen irigyelte meg senki. A Mohácsot előző időkből pedig valamit pretendálni a legbátrabb rabulistika sem mert volna. De nem is volt nagy szükség az építkezésre. Boldogúlt atyáink falustól és földesurastól egy szép reggelen kitűzték a torony hegyére a kakast; a plébánost, a ki egyebet sem tudott, csak áldani, áldani, áldani, elkergették, s fogadtak helyébe prédikátort, a ki igazán meg tudta mosni a fejüket minden vasárnap két álló órahosszáig, de tudott velük énekelni hatalmas zsoltárokat…

Szépen bele ültek a készbe.

Később a földesúr mást gondolt, kezet adott Szelepcsényinek vagy Pázmánnak; attól fogva a kakasnak nem volt maradása a torony tetején, de még a prédikátornak sem a faluban. Az árván maradt nyáj kiszorúlt a templomból: de makacsúl ragaszkodott tradiczióihoz és szívósan hitéhez; kesergéseivel, instáncziáival fárasztva urat, megyét, palatinust és felséget.

Világos, hogy övék volt az a templom száz és száz esztendő óta, de mégis csak nem ők építették azt, – így hát semmi joguk hozzá a soproni diéta szerént.

Jó lutheránusok, – noha bizony ők fejtették ki a nagyobb erőt, a szívósabb ellentállást, – jobban meg voltak akadva, a nagyobb veszély őket fenyegette; ők keze ügyiben voltak a császárnak, földesuraik egyrészt a császár hűségén voltak és a végkövetkezésig vitt földesúri jogot (cuius regio, eius religio, – ki ura a földnek, ura a vallásnak) következetlenség nélkül nem is igen tagadhatták, mert hiszen ez a csudálatos elv németországi uralkodó testvéreik találmánya volt.

Ellenben a Kálvinus trombitásai – mint Pető Gergely nevezi őket – a nagy alföldi síkságon izmos városokban vagy a török szomszédságában, bele gyökerezve földjükbe, hitükbe, templomaikba, (akárki építette is) nyugodtan várták vagy nézték a történendőket; s arról sem vettek tudomást, a mi dunántúli testvéreikkel történik.

Ó azok a mi ártatlan atyáink! Ők csak martyrok és gályarabok tudtak lenni mind! Ők sohasem erőszakoskodtak, sohasem foglaltak, sohasem üldöztek! Ők sohasem vetemedtek visszatorlásra plébánosok és szerzetesek megkötözésével, tömlöczözésével, sanyargatásával! Durvasággal, kegyetlenséggel?

Nem??

Hát _nem_.

Túl a Mátrán, a Bodrogon, a Királyhágón, ott, a hol a földesurakat, a fejedelmeket politikai tekintetek sarkalták, – ismerjük a történetet.

De bent Magyarország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász- és Hajdú-síkságtól a Marosig, hol fajunk tisztán és elegyületlenűl, távol minden közvetlen földesúri, vagy papi befolyástól, egy parasztbíró bölcsesége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a másiknak, sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig, mint Kecskeméten; s mikor elváltak, a helybenmaradt segítette a kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a magáé és nem irígyelte neki. Máig is büszke rá. A hivatalokat bölcsen megosztották. Bíró, hat esküdt egyik részről, főnótárius, hat esküdt másik részről.

Ez a türelmesség, – nem, több mint türelmesség – ez a szeretet, felekezeti jelleg ez?