Part 13

Két hét múlva megjelenik az öreg esperes, a kit valami kiváló tisztre méltóztattak a nagyravágyó szülék és a ki megáldja Dínát Isten nevében, igaz szíve szerint, a nélkül, hogy Petőfiből avagy Tompából előlegesen megleczkézné. Így aztán könnyű esküdni, gondolja magában az a fiatal menyecske, a ki a templomszenteléskor olyan nagy czenzura után tehette le a hitet.

Ott van az egész puszta minden Mámögje, Minekája és Kikőhúznyija. Az ákáczerdőben hosszú asztalok vannak terítve.

Még néhány nappal is ezelőtt nagy meghasonlás volt a pusztában a miatt, hogy Lőrincz úr maga akarta kitartani a lakodalmat. Természetesen csak válogatott vendégek körében. Sikerült azonban Csont Ábel bölcseségének más útra téríteni a jámbor örömapát, hogy ha papi familiába keveredett, hát tartsa meg a rendet. A pap lakodalmát az ekkla tartja ki, honnét nem maradhat el sem szolga, sem szabados. Ezért van jelen a puszta apraja-nagyja. Pátróiné nagyasszony számos liba és pulyka árán megvásárolja magának a házi-asszonyi méltóságot. A becsületes Dávid egy hordó boron a pinczekezelést. Ábel úr ingyen jut a násznagyi tiszthez és a menyasszony-tánczhoz, melyet el is jár olyan vidáman, hogy a könnyei hullanak. Mecseki úr ugyanezen megtiszteltetést néhány ragyogó toaszttal hálálja meg. Dávid úrnak elég volt a kezdeményezés és útegyengetés dicsősége, a befejezés örömét másnak engedi át és semmi szerepet nem vállal (mivel az egy pár birkába kerülne). A Mámögök és Minekák letesznek jelszavukról s a «Mámög»-öt «Hogy volt»-tal cserélik föl a mai alkalomra. Egyedül a Kikőhúznyiak maradnak meg következeteseknek, a mik voltak s ha valamelyik akaratos leányzó húzatja magát a tánczra, rákiáltanak a szemérmes legényre: «Ki kő húzni! Ne kiméld!»

*

És az az egészséges vállas úr ott a méhes előtt abban a porkabátban, a kit évről-évre csalogatnak a fényesnél fényesebb egyházak, de a ki, – egy tekintettel tanácsot kérve attól a kis karcsú toronytól, melyet ő ültetett a szent hegyre; azoktól az árnyékozott serpentinektől, melyeknek útját ő egyengette ki; azoktól a bokroktól és lugasoktól, a melyeknek minden ágacskája az ő szemei előtt és az ő kezeinek melege alatt fejlődött ki, – minden csalogatásra nem-et mond; de a ki nem utasíthatja el magától azt a megtiszteltetést, melyben az egyházmegye részesíti az által, hogy mindjárt előljáróban második aljegyzővé választja: nemde, nem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki évekkel ezelőtt azt a kétségbeesett naplót megkezdette?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú, kökényszemű asszonykát, a ki ime kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal ákáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt megközelíthetetlen állást? A ki ime évről-évre pörbe száll Ámbár Lőrincz úrral, hogy a konvencziószéna szűken van mérve és fekete is, azonkívül sásas is, tehát erre ráadás jár, másik húsz petrencze és egy fias tehén, meg három bárány. A szegény ember egész koldussá lesz, míg ki birja fizetni a papját! A ki ime cseresnyeéréskor felkél a nappal és átmegy az Ámbárék kertjébe, feláll egy gyalogszékre és megrabolja a cseresnyefát, míg a fa alatt egy busa kis leányka, a kinek a füle tele van már aggatva cseresnyefüggőkkel, türelmetlenül követeli a maga részét? Nem Dínának neveztük ezt?

És nemde nem Csont Ábel, Mecseki Tamás, Ihárosi Dávid, Ámbár Lőrincz, becsületes Dávid zsidó, Dámán atyafi, Talpárdi nagysága, éltes Mineka stb. stb. uraknak neveztük-e mi azokat az urakat, a kik vasárnap délutánonként az Ábel úr ákáczosát tisztelik meg látogatásukkal? Nem ez-e az ő kaszinójuk? Nem itt pipázgatnak, nem itt beszélgetnek, nem itt vitatkoznak, sőt oh botrány! nem itt savanyúvizezgetnek-é ők, a nélkül, hogy a papnak terhére volnának vagy a papnénak, a ki maga is közéjük telepszik néha a busájával? Nem itt ugratják-e Dávid urat az erkölcsi támogatásért?

A mire Dávid úr azt mondja, nem kell őtet félteni, ott lesz ő, a hol kell. Csak néha, midőn elborozgatnak, kivakkant annyit, hogy ő tőle egyéb nem telik erkölcsi támogatásnál, mert neki két leánya van; egyiknek Ámbár Dína a neve, a másikat úgy hívják, hogy kondori szent ekklézsia. Bizonyság erre az a bizonyos végrendelet.

PATAK BANYA

(Szegény emberek tragédiája)

I.

Mikor az asszony túlhaladta már a hatvanat, kezd a korábbi neve kiveszni a forgalomból és elkezdik egyszerűen csak _szülé_nek nevezni, vagy pedig _banyá_nak. E két czím közűl a melyiket ráruházza a közvélemény, azt viselnie, illetőleg tűrnie kell, mert ezt senki le nem veszi róla. És e czímosztásban annyira választékos a közszokás, hogy a ki egyszer _szülé_-vé lett, azt sohasem említi _banyá_nak, s viszont a _banyát_ sohasem mondja _szülé_nek, ha csak otromba hízelkedésből nem. Így Bárdos István szomszédom éltes feleségét senki sem nevezi Bárdos Istvánné asszonynak (az emberségtudó mesteren kívül, a ki ilyen tyúkászás által akarja magát a predikátor rovására megkedveltetni) hanem egyszerűen Bárdos szülének; viszont Csebres Mihály komám élemedett napaasszonyát senki sem mondja néhai férje nevéről Mózsi Andrásnénak (még a mester sem), hanem rövid úton a gazda nevéről Csebres _banyá_-nak.

Egészen különböző két lény: _szüle_ meg _banya_. Nincs a két név viselőiben semmi közös erkölcs, mint magában a két névben nincs egy közös betű.

A «_szüle_». Ez korábban kél a tehéncsordásnál, úgy hogy mire a tehéncsordás tülkölni kezd, ő már akkorra nemcsak a teheneket megfejte, hanem az udvart is kisöprögette. (A ház elejét az utczafelől nem, mivel az a leány dolga; micsoda ház volna az, a hol leány nincs?) Egymásután adja számon a pásztoroknak a jószágot, a tehenet, a borjúfélét; de az utczaajtóban meg nem állapodik, csak mikor a kanász kezd hajtani. Mikor ez már a harmadik szomszéd előtt jár, akkor a _szülé_nek is ki kell lépnie az utczára, nehogy Miska kanász ellenőrzetlensége érzetében, megint elkezdje azt az éktelen káromkodást, melynek tudományát Zsitváról hozta magával. Miska kanásznak ez a lakat egész napra elveszi a kedvét; meg sem mer mukkanni, de nem is köszön ám a _szülé_nek, hanem csak magában szidja a vén tüskére valót (azért mégsem «banya»), a ki miatt az ember ki sem káromkodhatja magát éhomra igaz szíve szerint. Az öregapám látta, hogy a csürhét énekszóval hajtsák ki!

Mikor Miska káromlástalanul elhajt a harmadik szomszédig, onnan visszatekint s látja, hogy a _szüle_ nincs már a kis ajtóban, akkor egy lélekzettel kiadja mindazt, a mi a hosszú tűrtetés alatt felgyűlt benne, de azt már a _szüle_ nem hallja; ő már a konyhában rakja a tüzet, forralni a hízók ételét. Ez alatt a szobában csendes zsongás keletkezik; a gyerekek felébredtek, a férfiak járnak ki és be, végre távoznak munkára. A menyecske megmosdatja, megfésüli, felöltözteti gyermekeit: ez az ő dolga. – Távol legyen azonban, hogy most már szabad volna a világ Sárikának és Jánoskának, míg a _szüle_ kezein keresztül nem mennek. A szüle egymás mellé állítja mindkettőt, elmondja velök a reggeli imádságot «_Úr Isten én mennyei szent atyám!_», azután a szüleinkért és tanítónkért való könyörgést «_Mennyei atyám az Úr Jézus Krisztusban!_» Azt bizony; nem is ám holmi versbe szedett sületlen rigmust, kiről azt sem tudja az ember, miféle emberi találmány: búcsúsok hozták-e Gyűdről, vagy a vaiszlói poéta eszkábálta. Mikor az imádságnak vége van, akkor a két gyerek megint visszakerül az anyai hatóság alá, mely egy-egy karéj kenyérben nyilatkozik; ezt az anya sajátkezűleg helyezi el Sárika kosarába és Jánoska czifra vászon szeredásába, mely nem madzagra van fűzve, mint a zsellérgyerekeké, hanem kétujjnyi széles fekete szíjjra; a szíjjnak egyik vége keskeny szálakra aprózva fityeg le két arasznyi hosszaságban, – mérve Jánoska arasztjával. A «csak kenyér» egyáltalában nem lázítja fel a két gyereket. Oh ők tudják jól, hogy még egyszer a «_szülike_» kezein mennek keresztül, és úgy is van. A _szüle_ rájok támad. Hát ti nagy behemótok! kenyérből akartok tanulni az iskolában? Hát a könyv hol van? Nézze meg az ember! Hoczczi! Már ekkorra a tarisznya ki van akasztva a Jánoska nyakából, és a Sárika kosarával együtt az ablakhoz vitetik. Ott a szüle elhelyezi bennök a zsoltárt és a Hübnert legeslegalól, hogy ki ne essék, mert ebben a két könyvben van a szegény ember gyerekének egész útravalója a földi életen át a mennyeire; az öreg kátét csak úgy fogják tanulni, ha jó fejök lesz. A Hübnerre jön a kenyér, a kenyérre egy takaró ruhácska és úgy aztán tarisznya és kosárka visszaakasztatnak illetőségi helyükre. A két gyerek szaladna most már ész nélkül, de a _szüle_ szava még egyszer útjokat állja. «Ökör ment el keetektűl?» még egyszer vissza kell sompolyogni kézcsókolás végett. Már most szabad a világ egész az iskoláig. A _szüle_ titkon utánok lopózkodik s nagy megelégedéssel szemléli a kerítés nyílásán keresztül, a mint a két gyerek leül az ablak alatt, megnézni mi van a Hübner alatt, mert hogy a szülike puszta kenyérrel nem ereszti őket útnak, az a napnál világosabb. Mi van! De ki tudná azt kitalálni, bírjon bár sokkal több tapasztalással mint Jánoska, vagy élesebb szemekkel mint Sárika. Oh az a csontos kéz, – mely olyan erősen meg tudja húzogatni az ember torkát, mikor fáj, – a _szülike_ keze kifogyhatatlan. Nyáron cseresznye, szilva, körte; őszszel szőlő, berkenye, lasponya, a mit somogyi asszonyoktól kenderért cserélnek; dió, mogyoró, tepertő, sült tök, meg az a drága édes körte télen; egy-egy főtt tojás tavaszszal, vagy pattogatott kukoricza, fehér mint a gyolcs; sőt hihetetlennek látszik, de való igaz, hogy néha még szentjánoskenyér, sőt egy pár kerek füge is lapul a Hübner alatt; mivel van egy kránicz ismerősük, a ki nálok szokott szállásolni, s ha meggyűlik a pénze, azt is ott hagyja letétben tavaszig. Aztán a _szülike_ olyan leleményes, hogy két nap egymásután soha sem ád egyfélét, hanem mindig váltogatja. Néha, mikor már semmi sem mutatkozik és Jánoska türelmetlenkedik: hát ímé jön ám be ajtón a két nagy ordas macska, mind a kettőnek egy-egy piros alma a nyakába czérnaszálon. Egyik a Jánoskáé, másik a Sárikáé. Hisz’ az látni való, hogy az almát a macskák hozták s bizonyosan a padlásról, mivel sokat járnak oda; ezen körülményből azt következteti Jánoska, hogy a többi jó is onnét kerül mind. Csak ő tudná, hol áll! Egyszer fel is merészelt vetemedni, összekeresett kasokat, ereszaljakat, de a kémény mellé a csepűs szekrénybe nem mert nyúlni, mivel ott bőregér van s megcsípi az ember ujját.

Mikor megszámlálják a kapott mogyorót s az osztály ellen semmi egyéb kifogás nem támad annál az egy lyukas mogyorónál, mely a Jánoska birtokában találtatik, de a melyet Sárika azzal egyenlít ki, hogy a magáéból egyet, mely nem lyukas, csak egy kicsit töpörödött, odaad Jánoskának s még rá a lyukast is nála hagyja, megköttetik a béke. Nem úgy ugyan, mintha Jánoska nem tudná, mi lakik a töpörödött mogyoróban, világért sem! Jánoska sokkal élelmesebb; hanem reméli, hogy a két rossz mogyorón egy szem jó aszalt szilvát cserélhet s így még nyer rajta. Azzal a két gyermek megindul az iskola felé kézenfogva, mint jó testvérekhez illik, és egyszerre köszönve nagyot (nem úgy, mint azok a butú városi gyerekek) minden embernek, mint jó iskolásokhoz illik és a mint ezt az azon időbeli népiskolai törvény első és utolsó §-a rendeli.

De én nem Jánoska és Sárika mivoltát, hanem a _szülé_-ét akarom ismertetni. Tehát a _szüle_ mikor a két gyermeket szemeivel elkísérte egész az iskola korhadt deszkákból tákolt (micsoda iskola volna az, a melynek jó kerítése van és hogy lehetne akkor a mester udvarát megkülönböztetni a tiszteletesétől) – tehát az iskola – ismétlem – korhadt deszkákból tákolt kerítéséig; maga is befordúl a nagyházba, ott rendbehozza kissé haját, mely szabályszerűen fehér; öltözetét, mely szabályszerűen fehér; fejét beköti kendővel, mely szinte fehér; karját is, – hiszen mezítelen karral csak nem mehet az Isten házába – letakarja egy nagy fehér kendővel; így az egész _szüle_ fehér mint a hó; az ifjabbak is fehérben járnak, legfeljebb kötényük színes; de a tisztesség színe és a gyászé minálunk az egész fehér. Mikor haza jön az isten-házából, lát dolga után és többé nem megy ki az utczára, hanem ha éneklő koldús áll meg az utczán, a ki helyébe várja az alamizsnát, ahhoz még kiszalad egy tányér liszttel; sőt ha a kémesi koldus jön, az még zsiradékot is kap, mivel olyan szépen tudja énekelni:

«Azért hozzád szívemet emelem, Cselekedjél irgalmasan velem.»

Az ének aztán nem megy ki a _szüle_ fejéből, egész nap énekelgeti:

«Azért hozzád szívemet emelem, Cselekedjél irgalmasan velem.»

Néha megesik, hogy megint látják déltájon, a mint megy az utczán valahová, egy szakajtó ruhában valamit rejtegetve. Akkor mindenki azt kérdi: vajjon ki a beteg? A Bárdos szüle ebédet vitt valakinek. A merre jár, a gyerekek rákiáltoznak: «Szülikém, hová megy keed?» A _szüliké_nek minden ilyen kis kiváncsi számára van egy-egy jó szava, néha egy-egy almája, vagy egy kis aszalt cseresznyéje. Néha lemegy a rétre is, ha nem hordta-e el a kis libákat a vadó? Akkor az egész libapásztor népség hozzágyülekszik a panaszával. A _szüle_ törvényt tart és igazat ád mindenkinek. Ha cselédei hazakerülnek a munkáról, megint csak ő várja őket, meleg ételre, néha egy kobak borocskára is. Egy cseppet meg nem inna nálok nélkül. Mikor a férfiak vacsorához ülnek, a gyerekek akkor mondják az esteli könyörgést a _szüle_ vezénylete alatt: «_Szerelmes atyám az Úr Jézus Krisztusban_.» Sokszor megtörténik kivált Jánoskán, hogy imádság közben el is alszik. De a kegyetlen _szüle_ felébreszti. Végig kell azt mondani hallod egészen, mert látod, a jó isten is egész napot adott nekünk. Csak olyan hosszú ne volna! Bezzeg jó ám aztán, mikor a bezáró imádságra kerül a sor:

Három angyal fejem felett, Egyik őriz, másik vigyáz, A harmadik bevisz az örök boldogságba. Amen.

Ez a legkedvesebb imádsága Jánoskának, mert a hol az Amen végződik, az ő kóczos fejének ott kezdődik nyugodalma. A _szüle_ kimegy, sorba nézi az ólajtókat, a kaput, ha be van-e akasztva (zárni ugyan ki elől zárná) és megint csak ő fekszik utóljára. Még akkor is fejében van az ének:

«Azért hozzád szívemet emelem, Cselekedjél irgalmasan velem.»

Ez a «_szüle_».

Hát a «_banya_»? A szülével teljesen egyenlő korú és hatáskörű teremtése az istennek s hasonlítanak egymáshoz, mint a _kelme színe_ a fonákjához. Korán kel, – vagy talán nem is alszik soha – legalább a nyelve. Nem is érdemli a nyugodalmat. Nem is szereti, mert első kakasszókor már talpon van szidni a pásztort, mért nem hajt már. Egymásután kergeti az öreg és apró jószágot, de egyiket sem engedi menni szó nélkül. Ha a tehén öklelődzik, a borju ugrál, a malacz futkároz, mindegyikre van kádencziája. Majd elvisz az ördög, majd nem veszkődöl! Né te! csúnyuljon meg a párád! vér essék rád! és több efféle útálatosságok. Ha valami szívszerint való párra akad, eldarál vele könyörgésig; ha nem akad, visszamegy a konyhába, először a bodri kutyát piszkafázza meg a mért lábatlankodik, azután bevágja a konyhaajtót, megint kinyitja, hogy legyen mit újra bevágni. Az ilyen jó reggelre a férfinép is felugrál, belevesz a feleségébe s minthogy reggel nem szokás asszonyt verni, felteszi magában, hogy estére hagyja a számadást. A _banya_ előre örűl az esteli mulatságnak. S minthogy Sárika és Jánoska ott is találkozik: a banya előljáróban hátbaveri őket, azután egy periodusban foglalván gyereket, mestert és iskolát, kijelöli nekik az útat poklok fészkes fenekére. A Tiszteletest nem meri bántani, mert azért kalodába teszik.

Így szétijesztvén magától minden jótét lelket, következik a _banya_ legfőbb élvezete, a tyúketetés. Még ez az ostoba állat is megismeri benne a _banyát_ s csak úgy oldalogva settenkedik körülötte, mint a ki nem egy szomorú példából tudja, hogy a vakbizalom lábaiba kerülhet a tapasztalatlan tyúkfiatalságnak. Ne vetődjék pedig oda a szomszédé! No nem is vetődik: egynapos csirke korában, már a rosta alatt tudja, mi vár rá, ha oda megy; de a _banya_ ezzel nem enged kifogni magán. Ha gyilkos kedvében van a saját tulajdon kendermagos jérczéjére is ráfogja, hogy a másé, leüti lábáról s nagy patvarkodással átveti a szomszédba. Az mitsem segít a dolgon, ha szomszédasszony nem ismeri magáénak a deliktit: azért a banya elpatvarkodik fölötte féldélig.

Most már kimegy az utczára azon borzasan, a mint kikelt az ágyból; a gyerekek ordítva szaladnak előle az udvarra, vagy kerűlnek a másik sorra. Kötője alatt rejteget valamit, a ki látja, azt mondja rá: most viszi a Csebres banya a búzát a zsidóhoz pálinkáért. Ha végig megy a kerten, a menye ültetvényeit tőben megemelgeti, hogy kifonnyadnak; a szegény menyecske sír-rí, hogyan vesz csizmát a fiának. Ha lemegy a rétre, libapásztorok sivalkodva szaladnak szét, kergetik a gyengelibát, mert a banya, a mint utólér valami falkát, elkapja belőle a szélsőt, megnézi a talpát és konstatálja, hogy az az ő jegyében van. A banya lúdja a hány, annyiféle jegyben van. Télen is tud ő mulatságot szerezni magának. Csak azt várja, hogy menye kifordúljon, menten egyet csavar a rokka farkán és a menyecske nem tudja eltalálni, mi a baja ennek a pörgőnek. Akkor a banya ráförmed, hogy nem tud fonni. Szövőszékén összekúszálja a fonalat, akkor árulkodik rá, hogy nem tud szőni. Párnáiból kilopkodja a lúdtollat; és megtömi kakastollal; akkor a nyakába borúl a fiának: Szegény fiam! hát arra neveltelek én téged, hogy tyúktollas ágyat vessen a feleséged! Megannyi kész veszedelem a szegény fiatal asszonynak. Sohasem biztos benne, mikor kell kiugrani a házból; alattomos, bizalmatlan lesz; a gyermekek gyanakodók, árúlkodók. Ez aztán így megy a családban nemzedékről-nemzedékre, míg ki nem pusztúl. Óh a banya tud _rontani_ még halála után is. Álnoksága vérből-vérbe plántálódik át harmad- és negyediziglen.

Ez a _banya_. Másutt ezt boszorkánynak hívják és néki tulajdonítanak mindenféle nyavalyát, sebet, tályogot, jégesőt, forgószelet; de mi már nem hiszünk a boszorkányokban. Boszorkány nincs, hanem _banya_ akad minden faluban.

*

Már most oda nézzetek. Ahol jön a Patak banya; épen most lépett át a kert gyepűjén és a _gyalogútra_ tér, mely a búzavetések közé visz.

Mit beszéltek ti a ti vasútaitokról és azokról a vörös szemű szörnyetegekről, melyek azon a két keskeny sínen éjjel és nappal lótnak-futnak fel-alá, mint az átkozott lélek, mely elveszett üdvösségét keresi? Az a lihegés, melyet az elől járó szörnyeteg tesz, a ti korotok nyereség és élvezet utáni vágyát fejezi ki. Kész mindent összezúzni, a mi őrült rohamának ellene áll. Hát a ti kátyus, döczögős országútaitok, melyeknek poros, sáros, fojtó, tikkasztó prózája kieszi a tüdőt és szemet! Két kerékvágás van rajta, az egyik a hintóké, másik a fakó szekereké. Itt-ott nagy otromba kövek, a tengelyek veszedelmei. Amott nyomorúságos vármegyei rabok sovány kézzel, ormótlan kalapácscsal tördelik a kemény sziklát kilenczszögletű darabokra. Minden lépten-nyomon egy elkényszeredett alak, papucsából kiigyekvő hüvelykekkel; jobbra-balra mértföldről-mértföldre korcsmák, melyeknek falára kuka piktor mázolta fertelmes fantáziája khiméráit. A szín alatt ittas, kigyúlt képű fuvarosok… A kapufélfán statarium, kivégzési hirdetmények – – és az egész aranyfüstös czivilizaczio, imitt-amott érzékenyen megvedelve.

De nézzétek ezt a gyalogútat, a mint a buzavetések vagy az erdő csalitja között bujkál, mint egy kis tündér, a ki szeret játszani, de senkit meg nem csal. Szeszélyesen szökken dombról-dombra, jobbról balra, mégis a legegyenesebb, a minő csak lehet. Gondosan kerül minden sarat, minden pocsolyát; nem él vissza az emberséggel, nem követel nagymérvű kisajátításokat, közmunkákat; nem tesz kárt az egyeseknek, mert nem hosszában, hanem keresztbe szeli a mesgyéket; pályája rövid és keskeny, czélja szerény, mint a rajta járóké. Nincs szükség útkaparóra, úttöltőkre, mégis tiszta, egyenes, mintha mindennap felmosnák. Sem por, sem sár rajta. Azok a tiszta lelkek, kiket a farizeusok bevádoltak a szombatnapi kalászszedésért, bizonyosan ilyen gyalogúton jártak.

Ezen megy végig a Patak banya. Egy gyönyörű szép fiatal alak; délczeg termete egy tenyérnyivel még magasabbnak látszik az egyenes tartástól. Fején terepély vékás kosár tíz emberre való étellel, de azért magatartása könnyű és fesztelen. Egyik kezében vizes korsó, mely már nem fért a kosárba, másikon egy négyéves fiúcska, kinek előjoga anyjának segíteni, mikor _ebédbe_ megy, mely előjogot akkép gyakorol, hogy elmaradoz búzavirágot szedni, a mit haza visz a szülének.

Az asszony egyenlő lépésekben halad előre. Gyönge, fiatal arczán egy vonás, egy verítékcsöpp nem ül ki panaszra a teher ellen, melyet emel s mely alatt termete magasúlni látszik. Nyugodt arcza mintha mondaná: terhet viszek, de nem hajlok meg alatta. (Minő más kép az, mikor az asszony butyorba kötve czele-czuláját, hátára veti s arczát a földre sülyesztve támolyog, mint valami dohánycsempész. Még bot is van a kezében, mint a koldúsnak.)

Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a távoli rétre szegezi s hogy az erős nézésben meg ne fájúljon, le-lehúzza szivárványos szemöldökét. Ha paraszt asszony nem volna, azt mondanám, férje után eped, de a szegény ember akármint szereti egymást, nem ér ám rá az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb czéljánál lenni s azt hiszi, hamarább oda ér, ha meglátja munkásait. Mezítláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek is bántalmazná azt a harmatmosott gyalogútat és minek gázolná azokat a lehajlott kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor így, ha rugalmas lábaival rálép, meg sem érzi a gyenge fűszál. Testét hófehér redőzött ingváll fedi, melyet kebelnek hívnak s a mely kiszámított ügyetlenséggel igyekszik elrejteni telt idomait. Aztán az a boldog, nyugalmas, szelíd mosoly ajkain, bizonyosan még akkor maradt ott, mikor megcsókolta alvó kisdedét; szemei szemérmes nézése, orczái pirulékony rózsái…

Bizonyára, ha látnád odahaza, mikor kis madarait öltözteti, vagy imádkoztatja; ha szemlélnéd, mikor téli estéken a szentirást olvassa házanépének, hogy be se hallik a nagy csetepaté, a mit a szomszéd banya gerjesztett; ha látnád, mint nyújtja a tál ételt szegény német vándorló legénynek, mint kérdezi ki, ha él-e édes anyja és ha él, minek eresztette ily messzi útra…?

Hát még ha látnád, mikor templomba megy. Nincs hóna alatt a testes gradual; minek is volna, mikor tudja az egészet könyv nélkül. Hát még mikor énekel a gyülekezet, és az ő szép hangja mint egy ezüst csengetyű, játszva röpül ki a magasba! Sokszor egyszerre elhallgat az egész nép, hogy gyönyörködhessen abban az egy hangban, a Patak menyecske éneklésében.

Hát még ha figyelemmel kiséred értelmes tekintetét, melyet predikáczió közben a Tiszteletesre függeszt. Csak néha mozzan meg szemöldök íve, a mi nála helybenhagyást jelent. Néha végig pillant a gyülekezeten s egyszerre lesüti szemeit, a mi azt jelenti, hogy ipamuram, öreg Patak István megint elszenderűlt, pedig mennyire szégyenli, ha szemére vetik! néha nagy ritkán megkeresi ajkait az emberszóló mosoly, nyilván ángyomasszony Rákhel leánya miatt, a ki minden vasárnap úgy meghagyja színét, mintha a forróláz gyújtotta volna el.

Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatal asszonyt, ezt a jó, szelíd, okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom. Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú halállal.

*