Part 11

Megnyugtatta azonban Mecseki úr bölcsesége az elégedetleneket. Lássátok édes hugaim, az, a mit ti kivántok, lehető, sőt szükséges is holmi ringy-rongy faluhelyeken, a hol a templomok egyenes lapályokon állanak. De itt ezen a gyönyörű magaslaton, – melyet, a ki ezentúl Nyöszörgőnek merészel nevezni, ám ő lássa a következését, – a mátkaválasztásnák sokkal tiszteségesebb módja lesz. Mert nem elég a jövendőbelinek csak az orczáját nézni, ha szép-e, mivel a szépség porra írott czifraság, mely elmúlik, mihelyt ráfuvall a meleg szél: hanem sokkal inkább termetét, járását, mozdulatait, elevenségét, mint a melyek maradandó díszei az emberi nem szebbik és jobbik felének. Azt pedig a templomban megbírálni nem lehet. Hanem igen is más módja lesz annak. Az ifjak, mint illik, az első harangozáskor már itt lesznek és innen az oromról kényelmesen itélhetnek a feljövő hajadon felől. Nem fárad-e ki, nem rövidül-e meg a lélekzete, nem görbül-e előre, míg onnét a völgyből ide feljön? És mikor lefelé megy, nem veti-e meg a sarkait a homokban, a mi parasztos és nem fut-e hanczúzva, a mi tiszteségtelen? És nem sokkal kegyesebb módja-e ez a leány-nézésnek, mint a templomban, a hol a prédikáczióra kell figyelmezni, nem pedig a leányi hiábavalóságra? Avagy Eliézer szolga a templomban szemelte-e ki ifjú ura számára Rebekát? Avagy Czipporát Mózes, vagy épen a szép orczáju Esztert Ásvérus király? Én magam is csak úgy választottam a feleségemet. Bizony nem buksikoltam ám a karban, mint a csizmadialegény, hanem ültem egy helyben tiszteségesen és nem pislogtam sehova. Hallgattam a prédikácziót olyan édesdeden, hogy szinte beleszenderedtem s csak arra eszméltem fel, mikor a Tiszteletes elkezdte öklével verni a kathedrát. Esőért imádkozott. «Nem megyek ki Uram szent házadból, míg meg nem hallgatod öreg szolgádat és meg nem itatod az elepedt földet. Nyisd meg azért az eget, hogy töltse ki kincsed. Gyűjtsd össze a felleget, összegyűl, csak intsed.» Egyszerre kezdett a nép kifelé tódulni, mert tudták, hogy az öreg úr imádsága nem kél hiába. A sokaság között én is kisiklottam; ideje is volt, mert mire kiléptem úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig bírtam egy bolternyő alá menekülni. Onnét vettem szemügyre a kijövőket. Meglátok ám egy leányzót a mint kilép az ajtón; széjjeltekint, látja, hogy szakad az eső és sár van az utczán. Már most mit cselekszik? Talán felfogja a viganóját, mint a többi nedelkó? Nem bizony; hanem elkezd a sár fölött repűlni, röpűlni mondom, mint a hogy álmában szokott az ember, végig röpűl a sáron, mint a fecske. Ez kell nekem, mondok. («Meg a száz hold.» Csont Ábel.) Mindjárt bemutatom magamat, haza kisérem, ott megmondom a szüleinek magyarosan, hogy mi a szándékom és hogy mi tetszett meg a leányzóban. A leány örült, hogy olyan kérője akadt, a ki még a járását is megfigyeli, nem is mondott ellent, nem is bánta meg. De még én sem ám.

A húgomasszonyokat egészen elbájolta az a gondolat, hogy ha netán az ő leányaik is úgy szökdécselik ki a szerencséjüket. Dehogy gondoltak többet a negyedik ajtóra. Hiszen, ha szemben ül a legény a leánynyal, hogy jutna eszébe a járására vigyázni.

Így a legfőbb nehézségek elenyésztek. Az építtető bizottság már most a munka helyes felosztásához fogott. Ábel úrnak jutott a felügyelet, mert az ő szemei előtt minden ember kettőzteti az erejét. Reszketnek, ha torzonborz szakálla egyet mozdúl. Mecseki úr a fundamentumot teszi le és a gomb-feltételekor szónokol a familia nevében. Szentlábán dolga az épületanyagokért befutkosni. Lőrincz úr számon tartja a pénzt és jegyzéket vezet az igaszámról, melyet az atyafiak kiszolgáltatnak. Így Dombayra nem néz egyéb feladat, mint az urakat hol szép szóval, hol még szebb levéllel figyelmeztetni a tized, illetőleg huszadrészre, továbbá az igaerőt, hol lelkesítő beszéddel, hol csüggedt arczczal kihazudozni. Pátróiné asszony megváltja magát a bizottsági terhek alól egy másik harisnya-szárral és azon hozzáadással, hogy többet hozzá ne jőjjenek, mert ha az égig húzzák, sem adhat többet. Bizony Isten nincs.

Az építkezési idő alatt Dombaynak sokszor meg kellett látogatnia Lőrincz urat és ha már odament, nem szaladhatott mindjárt. Néha hosszasabban is kellett értekezni, az értekezleten Lőrinczné asszony is megjelent néha s többször sikerűlt útját állani a távozónak. – Egy toppot sem bizony. Itt marad nálunk ebéden.

*

Dombay nem tartotta illőnek a szabadkozást, miután érezte, hogy a maradás nincs terhére sem magának, sem a háznak. Ott marad ebéden; ebéd után még beszélgetnek s néha alkonyat felé megy haza.

Mindez oly természetes. A két férfit egymásra utalja a közös feladat. Lőrinczné csak azon csodálkozik: hogy tudtak ellenni a nélkül a jóravaló ember nélkül annyi ideig, holott itt lakott a tövükben?

Dína tartózkodás nélkül társalog vele. Figyelmesen függ rajta, ha néha felolvas, fejteget. Örül, ha jön; kétszeresen örül, ha nálok marad ebéden; és százszorosan, ha két napi kimaradás után megint csak beköszönt.

Lőrincz úr maga annyira jutott, hogy egy nyugtatványt sem tud megírni Dombay nélkül.

Egyiknek sem jut eszébe megkérdezni magától: Micsoda minőségben van jelen náluk ez a fiatal ember?

Még akkor sem kérdezik, mikor kérő jelentkezik a háznál, de a kinek sajnálattal vallják meg, hogy bizony még nem készűltek el a kiházasításra és mivel az építkezési gondok nagy súlylyal nehezűlnek vállaikra, mostanában nem is készűlhetnek el.

Jön a másik kérő, szomszéd vármegyéből; vagyonos, tanúlt fiatal ember s azonkívül megnyerő modorú és tekintetű, a ki gondolkodóba ejti a szüléket, de a kik csak mégis nem adhatják oda ilyen fiatalon ezt az egyetlen leányt. Hiszen még gyerek.

Dínát meg sem kérdezik, mert mit tartozik ez ő reá? Dína örül, hogy nem kérdezik.

Az atyafiság számoltatja Lőrincz urat és asszonyt, hogy mit akar a leánynyal? Nem tudnak számot adni. Mi kifogásuk van az utóbbi kérő ellen? Nem tudnak semmi kifogást. Lőrincz úr csak annyit mond nagy kínlódva, hogy jó, jó, de nem olyan ember, mint a minőt ő szeretne. Hát milyent szeretne? Azt még kevésbbé tudja megmondani. Igazán nem is tudja, pedig ott van a modél szeme előtt, a nélkül, hogy arra csak gondolna is; és ha valaki Dombayt találná előttük említeni, bizonyosan nem ott menne ki, a hol bejött.

Közönséges szokás a fiatal embert azzal búsítani, hogy házasodjék. Kivált olyan családoknak nagy mulatsága ez, a hol nincs leány a háznál; ezek tehetik azt a nélkül, hogy czélzataik iránt gyanút keltenének. Ámbáréknál bizony van leány, de azért Lőrincz úr a kedélyesebb órákban folyvást igérkezik Dombaynak násznagyul és abba a gyönyörű paradicsomba, a kit uramöcsém alkotott, olyan virágszálat szeretne ültetni, a milyen még nem virúlt a kondori pusztában. Lőrinczné asszony is sajnálkozik néha Dombay magános sorsán. Eszökbe se jut, hogy a háborgatott szív egyszer olyan hullámot vet, a mely megrendíti szívüket. Adjátok hát nekem ezt a leányt.

Olyan kicsinynek tartják, hogy erre nem is gondolnak. Dombay maga is érzi ezt és nem mutatja, hogy fáj neki. Egy pusztai pap, a ki, hogy megérdemelje sovány fizetését, gyermekeket tanít, a mi még Perikles idejében is rabszolga dolga volt!

De vajjon olyan kicsinynek tartják-e? Ez akkor tetszenék meg, ha egyszer azt mondaná…

Úgy de azt nem mondjuk soha. Miért állaná útját ennek a leánynak, mint a haramja az utazó hölgynek? Majd fölépűl a templom nem sokára, akkor az lesz az ő háza, családja, öröme, pihenő helye.

Dína zongorához űl. Nem igen szereti ugyan, t. i. a zongora Dína újjacskáit és Dína ezt jól érzi, de ezért kötelessége gyakorolni azt a néhány darabot, a mit még a német szón tanúlt, anyja kedvéért.

– Most Dombay úrnak zongorázok. Melyiket parancsolja? Cserebogár vagy Sík a puszta…?

– Sík a puszta? – kérdé Dombay fölrettenve. – Annak nincs dallama.

– Nincs ám az emberek között, mert már a madarak közé kerűlt az erdőbe.

– Sohasem hallottam.

– Óh, óh! hogy tehette ön le a vizsgáit? Hiszen az borzasztó tudatlanság, a miben ön szenved.

Ujjai végig futottak a billentyűkön, azután elkezdte Tompa kedves dalát.

«Sík a puszta, se halma, sem erdeje…»

– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor folytatta a dalt) –

«Sugár torony kilátszik a pusztára…»

– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem, ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi kegyed, mert annak nincs dallama.

– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve. Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze Tompát és Petőfit.

– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is merem állítani Petőfié-e vagy sem?

Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt viselve. Nem kisasszonykézbe való.

Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.

Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.

A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette létre a leányka szívében.

Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –

Végre megtalálta a mit keresett.

«Sík a puszta, mint a pihenő tó…»

Megnézte a czímet. _Pusztai találkozás_. Azután elolvasta a románczot.

Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi: «Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez a pirulás?

«– – – – Isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki…» Itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova – –

Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy lugasba.

Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.

Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!

Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.

Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak, nem untatta zongorájával.

A _Pusztai találkozás_ románcza volt a tükör, melybe a két lélek egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát. Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.

*

Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét; de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra kerűl.

De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre hozta.

Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.

XI.

Szentháromság vasárnapján kivirágzott a templomhegy.

A harangszó végig csendűlt a pusztán, hogy minden asszony sírva fakadt rá. Öreg emberek levették a kalapjukat és nem merték mondani: Hála Istennek! – Érezték, hogy ez a szó igen köznapi ruhája volna annak az indulatnak, a mit ők most az Örökkévalónak kivánnak bemutatni. De a szegény embernél nincs a ruha olyan bőségben; azért meglátja azt az Isten.

Soha nem látott rajban seregel fel a sokaság. A ki látja, nem hiszi, hogy ebben a pusztában ennyi nép lakik. Nem is lakik; a nagyobb rész vidékről gyülekezik a ritka ünnepre, minőt életében egyszer lát ember, a legtöbbje egyszer sem.

Ott jönnek az egyházmegye papjai, a fekete gárda; élükön az öreg esperessel, kinek hóna alatt aranyszegélyű biblia ragyog. Ebben egy jegyzék Ezekiel prófétánál III. 23. _Kimenék a mezőre; és imé ott az Úrnak dicsősége áll vala._ Erről fog ő ma prédikálni hatalmasan. A nagybácsi, ki Dombayval fogja osztani az Úrvacsorát. Gódircz és Tarhalom ifjú papjai, arczukon az önérzet kihivó ragyogásával; mert világos, hogy a mennyivel jövedelmesebb az ő állomásuk a kondori lévitaságnál, annyival különb férfiak ők ketten a kondori lévitánál. Ezek közül az egyik keresztelni fog egy kisdedet, a ki három hónap óta várakozik a szent keresztségre: a másik pedig egy igen ragyogó előbeszéd után fogja összekötni és megáldani azt az új jegyes párt, a kit válogatott násznép méltóságos csendben kísér fel a szent hegyre.

Mikor a papok hosszú sora belép, és letelepedik, minden kebel elfogódik.

Szent Lélek végy környül bennünket, Szenteld meg szívünket!…

Mindenki megfogadja magában, hogy soha többé egyetlen egy vasárnapot sem mulaszt el, hogy itt meg ne jelenne.

Igaz ugyan, hogy Talpárdi úr csak ritkán és akkor is csak vasárnap délutánonként rándul ki birtokára; az is igaz, hogy Csont Ábel úr homloka – mielőtt kellőleg megvedlett volna, – rövid idő múlva érzékenynyé lesz a légvonat érintésére; Mecseki úr csakhamar rettegni fog, hogy a boltozat – a mely gyengén van beékelve – (ő látta) le talál szakadni, és őtet agyonütheti; Dávid úr ízlése a kálvinista éneklést fogja megunni; hanem ha majd orgona lesz! Dámán atyafi még a forradalomkor megfogadta, hogy templomba nem megy addig, míg stb. stb. – Képzelhetni, minő feltételeket szabhat egy kiszabadult státusfogoly az Úristen elé; Lőrincz úrnak – mint sejthetjük – más okai lesznek ritkán láttatni magát.

Hanem azért, ha mi most szemközt állanánk velük, és ezt a jövendölést elmondanánk nekik, mint Elizeus próféta a siriai Házaelnek, bizony nem tudom, nem gyűjtenénk-e fejünkre eleven zsoltárokat.

Nézzétek ezt a búzgóságot!

Ne lakjék e helyben Oly tudomány, melyben Van földi salak…

Ezt énekli hathatósan Csont Ábel, a pliocen-theoria zászlótartója; és Ihárosi Dávid a ki a fizikát tekinti a magyar és az összes emberiség megváltójának. Ezt énekli most.

*

Gondolható, hogy az isteni tisztelet sokáig tartott. Maga az esperes úr, mikor Talpárdi bizalmasan megkérdezte: Nem lesz-e nagyon hosszú? azt felelte: Nem vagyok én légátus! (t. i. hogy a légátusok szoktak rövid és kerekded prédikácziókat mondani). Be is váltotta szavát. Felségesen beszélt, nagy-papi komolysággal és ifjúi kellemmel! Mecseki úr elhallgatta volna estig.

Hanem elég is volt. Csak már a nagyszakállú nagybácsi ne tartana hosszú beszédet. Ez a kivánság is teljesült; a nagybácsi röviden és a lelkek mélyéig ható szigorúsággal intette a lelkeket töredelemre.

De azért elmúlt a dél, mikor a keresztelésre került a sor. A keresztelési cselekvény rövid szokott lenni, tehát ezt könnyűlt kebellel várták az urak.

Hanem a gódirczi atyafi ki akart tenni magáért, s azon föltevéssel, hogy a kondori vadak bizonyosan soha sem hallottak még örömbimbókról, mosolygó reményekről, angyalarczokról, csecsemőálmakról, anyakönnyekről, fájó örömökről, elkezdette őket e hasznos tudnivalókra oktatni; azután a béketűrő kisdedhez fordúlt, s szívrehatólag elszavalta neki mind azt, a mit egykor Tompa _Fia születésekor_ annak bölcsője felett megírt. Mindezeket bezárta egy hat szakaszból álló nyolcz soros verses imával. Hadd lássák Kondoron, hogy a gódirczi nép meg tudta választani a neki való papot.

Hiába erőlködött pedig. Mert Tarhalom ifju lelkésze titkon szintén Tompával szerződött, bele vonván a közös akczióba Petőfit is; így a két nagyhatalom támogatásával semmivé tette vetélytársa minden vivmányait, a Szerelem gyöngyeinek és Családi képeknek egész özönét borítván a boldogtalan új pár fejére, ráadásul megkoszorúzván őket 1. az erény-virág; 2. hűség-virág; 3. szerelem-virág; 4. bizalom-virág; 5. önzetlenség-virág szálaiból szerkesztett koszorúval, mint a mely virágok számukra termeni fogják 1. a jobblét gyümölcsét; 2. a boldogság gyümölcsét; 3. a megelégedés gyümölcsét; 4. a békesség gyümölcsét; 5. az öröm gyümölcsét.

Dína elgondolta magában, hogy sohasem megy férjhez, ha azért a kis mirtuskoszorúért ennyi vexát kell kiállani. Ennyit bizony, édes lányom. Egy álló óráig kell hallgatnod Petőfit és Tompát, a miért eddig meg nem tanúltad és csak azután kérdik meg tőled: mi szándékban vagy?

No de ennek is vége lett délután két órára és most már minden akadály nélkül elkisérhetjük az egész közönséget ismert ligetünkbe, hol mindent úgy találunk, mintha tegnap hagytuk volna ott, kivévén, hogy az asztalok hosszabbak és az áldomások.

*

– Uram uram Csont Ábel uram, szállok az úrhoz!

– Állok elébe, Mecseki öcsém! – felelt a kihívott felczihelődve.

– Mikor ezen zöld lombok alatt legelőször nyiltak meg a mi szeretett lelkészünk ajkai, ön volt az a szerencsés, a kihez a legelső szó intézve lőn; ön volt az a boldog, a kiről lelkészünk magát a szent leczkét is felvette: _«Vűn engemet az Úr és helyeztete egy mező közepette, mely Csontokkal rakva vala»;_ és ismét: _«Ti megszáradott Csontok, imé én bocsátok tibelétek lelket és éltek»_. Én fejet csováltam ekkor erre a jövendőlésre s elgondoltam magamban: Szeretném én látni azt a lelket, a mely a mi _Csont_unkat életre ébresztené. Soha hitetlenség oly örvendetes módon nem lakolt, mind az enyim. A mit mozdúlhatatlanabbnak hittem a pólusoknál és magánál a sarkcsillagnál, a mi _Csont_unkat ez a lélek életre és mozgásba hozta. Mit kivánhatnék én, ezen való mostani örömömben nagyobb áldást a mi pusztánknak, mint az, a minek nyilvánítására jelenlevő kedves vendégeinket és az egész tisztelt Atyafiságot e pohárral felhivom, t. i. hogy azt a lelket, a ki által Isten ezt a csudát cselekedte mi közöttünk, a mi szeretett Dombaynkat az Isten sokáig éltesse!

Éljent harsogott az erdő, éljent dörögtek a Fűzvárról hozott taraczkok, és a fűzvári banda rázendítette a riadó hejjrát.

Ábel úr szembeszállt a kihívóval és elduruzsolta, hogy ha már annyiba költ, hát Dombay ünnepélyesen neveztessék ki a kondori egyház megalapítójának. Úgy is van már a familiának egy számfeletti tagja. Legyen kettő.

Ezen szónoklatnak Dombay nem várhatta végét, mert jött egy ember, a ki jelentette, hogy egy beteg a puszta felső szélén vigaszban óhajtana részesülni ezen a szent napon.

Ez pedig kicsinált dolog volt az urak részéről, mert alig hagyta el Dombay az erdőt, fölkelt Talpárdi úr és azt mondta Csont Ábel szavaira, hogy igen is _legyen hát kettő_. Legyen a familia tagja Dombay, de nem úgy, mint Árion atyafi, hanem egy kicsit _úgyabban_. Azt kivántuk, hogy Dombay urat az isten éltesse: jó. De ha úgy kivántuk, hogy _közöttünk_ éltesse, és _nekünk_ tartsa meg: akkor atyafi uramék, azt mondom, elég volt öt esztendő eklézsiásdit játszani. Hagyjunk fel ezzel a játékkal és tiszteljük meg magunkat azzal, hogy alkossunk egy olyan lelkész-jövedelmet, a mi az ő érdemeinek és a mi becsületünknek nem lesz kisebbségére.

Hiszi vagy nem a Tiszteletes olvasó, bizony familia-gyűlést rögtönöztek ott, és egy szó ellenmondás nélkül elhatározták, hogy a lelkészi hivatal dijazására a közösből mérettessék ki a kellő terjedelmű szántóföld terület, melynek végrehajtásával Mecseki úr bizatott meg, utasíttatván, hogy ezen terület öt holddal nagyobb legyen, mint bármely más lelkészi hivatalé az egyházmegyében. Az Árion-féle alapítvány ide nem számíttatván. Azonkívül a kellő mennyiségű pénz és gabona deputamok. Megbírjuk mi azt.

Az azonban nem volt kicsinált dolog, a mi ezután történt.

Dávid úr befejezve látta a maga művét. Ő ásta meg a csatornát, melyen íme vigan foly a Duna, és első útját teszi rajta az a szép árboczos hajó ott a szent hegyen. Műve magaslatáról kicsinyléssel tekint a törpe lelkekre, kik Dombaynak úgy hujjákolnak. Pedig tudnák csak!

Megszállta az irigység dæmona.

– Már pedig öcsém, én csak azt mondom, én is megérdemeltem volna egy-két szót, mert mindezt én hoztam mozgásba.

– Nem feledjük el Dávid, – szólt oda Talpárdi úr, – és ha feliratot helyezünk a templom falába, oda lesz vésve: Erkölcsileg támogatta I. D.

Az urak kaczagtak, mert mindenki tudta, hogy Dávid úr az erkölcsi támogatáson kívül egy szalmaszálat sem tett keresztbe.

– Nevethettek a mennyit tetszik, hanem azért mégis csak azt mondom, a ki ökör és ló van ebben a pusztában, mind összefogva sem mozdították volna ide Dombayt, kit én egy erkölcsi pókhálószálon ide támogattam.

Törődtek is az ő pókhálójával. Nevettek tovább, mert az nekik jól esik a kávé mellett, s Dávid urat ingerli.

– A nevetéshez nem kell ész – neheztelkedék Dávid úr, és zavarában felöntött egy pohár sashegyit, a melyre már semmi szükség sem volt.

– Mert az úgy történt, – fűzte tovább a tárgyat, a mit senki sem kivánt tőle, – hogy luddá tettem először is a bamba tarhalmiakat, rászedtem az esperes urat és lefőztem nagyságos urambátyámat.

A társaság figyelni kezdett. Dávid észrevette s még jobban lelkesült.

– Midőn megtudtam, hogy Dombayt a tarhalmiak az esperes ajánlatára egy szívvel-lélekkel elfogadták lelkészül, oda törlészkedtem a küldöttségükhöz és bárgyú pofával elmondtam, hogy mi is papot akarnánk a mi zsenge egyházunknak s hogy az esperes atya ajánlott is valakit, azonban mi nem vagyunk olyan tökkelütött fajankók, hogy valakit magunkra tuszkoltatni engedjünk. Összenézett mind az öt szamár, megcsipték a horgot. Mindjárt ki is jelentették, hogy köszönik a jó ajánlatot, de nem élnek vele. Nem is nektek való, nagy tohonyák! Gyere Dombay! nekünk való vagy. – Hát öcsém, ezt csináld utánam, ha legény vagy. De ehhez más is kell ám, nem csak röhögni tudni.

Diadalérzettel nézett szét a társaságon, s észrevette, hogy az asztal végén valaki egyszerre kiejti kezéből a fagylaltos kanálkát, sírva fakad, és kendőcskéjét szeme elé tartva, sietve távozik. – Dína volt.