Part 10

De hát ez a torony olyan nagy köve a botránkozásnak? Hát ha valaki jótékony czélra hagyományoz száz forintokat oly feltétellel, hogy azok ötszáz esztendő mulva egy pár milliárdra nevekedvén, az alapító nevéről nevezett kisdedóvó alapjául szolgáljanak, nem méltán megérdemli-e a magyar Peabody nevet ekkor? És a ki egymaga felépit egy tornyot tíz láb magasra, nem érdemel-e hálát a birtokos uraktól, a kiknek fejenként mármost csak mintegy öt lábot kell ráépíteni, hogy olyan tornyuk legyen mint a Szent-Istváné Bécsben? Hiszen addig szó sem lehet eklézsiáról, míg torony nincs.

Mert míg torony nincs, addig harang sincs; valamig pedig harangok nincsenek, mi gyüjti egybe a népet? És ha a nép egybe nem gyűl, kinek prédikál a pap? És ha nincs kinek prédikálni, minek akkor a pap? És ha papra semmi szükség, hol van akkor az eklézsia!

Tehát torony annyi mint eklézsia.

De a kondori közönség másként fogja föl a helyzetet. A Nyöszörgő-halom tövében fut el az országút sűrű ákácz- és eperfa-szegélyzet között, az igaz: de ez a szegélyzet mégsem oly sűrű hogy a fuvarosok éles tekintete át ne hatoljon rajta. Már pedig a fuvaros-nép a legelmésebb és legrosszabb-nyelvű kinövése a kaukázusi fajnak, és ha ez valami találó megjegyzést röpít arra a bolond-várra, azt semmi eső le nem mossa a familiáról. Mert hiszen egy zsebóra, melyet agyonütnek, egy tábla hajdina-vetés, melyet megúsznak, egy bögre szappanos lébe beáztatott fejkötő, melyet a jámbor gazda paczal-leves helyett felkanalaz, egy ócska zsoltár, melyet a menyecske a kötött gombócz között feltalál, vagy – mint Kisfaludytól tudjuk – egy ártatlan gólya, mely a tornyon fennakad, mind elegendő arra, hogy országos hírnevet szerezzen a falujának.

Ez hozta rémületbe az egész Kondort.

Az a csonka torony ott csúfkodik; akár ott hagyják, akár lerontják, kész a veszedelem s egyéb sem kell hozzá, mint egy gyors-eszű baranyai ember, a ki példabeszédbe foglalja.

Szidták az urakat, mert ők jártak oda papot keresni, mind ott voltak a nagy bevonuláson, ők hajtották az útszélre nyájaikat, ők lakták el az áldomást; – és különösen Dávid urat, mert ő gondolta ki a holdas eszével, hogy Kondorra iskola kell, azután meg pap, s ihon utoljára torony lett belőle.

Nem is mert Dávid úr a familia-gyűlés felé menni; a többi úrnak is sok dolga támadt, s szegény Lőrincz úr maga maradt Dánielűl az oroszlánok között, a kik már most egyre-másra diktálni akarták a vérbírói itéleteket.

Mikor látták, hogy Lőrincz úr nagyon neki vetette a hátát a toronynak, a mi miatt nem lehetett a paphoz férkezni, a Mineka-párt ott hagyta a gyűlést.

A Kikőhuznyiak magukra maradva, nem mertek tovább harczolni, hanem feljárták a pusztát és összeszedték a vádakat Dombay ellen. Még Dávid zsidóhoz is elmentek, hogy tud-e valamit a papra? Igen is tudott; hogy a Pentateuchust magyar-módra olvastatja a gyerekeivel, a mi miatt azok reformált zsidóvá lesznek. _Breschith bara_. Holott igaz zsidó úgy olvassa azt _Böröschisz bóró_. Ezt is beletették a vádba.

Mikor a vádpontok tizenkettőre felszaporodtak – a min alól el se kezdje az ember, mert semmi foganatja sem lesz, – gyűjtést rendeztek maguk között; a begyűlt 17 forint 9 krt átadták a két legtanultabbnak, hogy menjenek be Fűzvárra instáncziát iratni valamely fiatal ügyvéddel. Öreghez ne menjenek, mert az nem tudja a törvényt, és mind egy követ fúj a papokkal.

Egy fiatal doctor meg is írta aztán 10 forintért olyan hathatósan, hogy egy minisztert is elcsapnának rá.

Most már csak alá kell írni. – Igen, de ki kezdje meg, mert az nem mindegy ám. Egy az, hogy a kérvényt mindig az első aláíró nevéről nevezik: «Olvastatik Borona Jábes és társai stb. folyamodása», a mit röstel az ember; más meg az, hogy ha rosszul üt ki a dolog, fizetni is kell, és megint csak Borona Jábes neve kerül legelől. Urat kell rá keresni, az úgy sem kár.

Igen, de kit? Talpárdi úr elnöke a papi törvényszéknek, szó sincs róla, hogy vádló legyen. Ámbár úr nyilván védelmezi a bűnöst, Mecseki úr mindig ellensége az igaz ügynek, Dávid úr következetességből nem teszi meg, a többi úr pedig nem gondol vele, ha a világ felfordúl is.

Hanem Csont Ábel úr!

Főgondnok, tehát kötelessége az egyház javát előmozdítani. Azonkívül igaz ember is, mert nem veti meg a rajthuzlit, nem nyíri a haját és nem fésüli a szakállát, megmondja az igazat, noha deákul. Ez az igaz ember.

Felkeresték a méhesében. Ezúttal azonban kiderült, hogy a rajthuzlit, sőt még a csizmát is meg szokta vetni titokban. Aludt; ő maga egy szalma kanapén, a rajthuzli pedig előtte egy széken.

A deputáczió elmondta, hogy miben járnak.

– Hadd látom az írástokat! – válaszolt Ábel úr olyan kedvvel, a minőre déli álomból szokott az ember felserkenni.

Az ember nyujtotta volna az írását, de Ábel úr visszatolta.

– Csak olvasd magad, nincs itt a szemüvegem.

«Tekintetes Szent Törvényszék!»

– Szamár vagy fráter! Hát miért volna az Tekintetes. – Csak olvasd tovább.

«Méltóztatik rá emlékezni, hogy ezelőtt négy évekkel a kondori nemes familia a maga zsenge egyházát megalakítván, lelkészért folyamodott a Tekintetes szent székhez, melyet minden ellenmondás nélkűl meg is nyert t. cz. Dombay Máté személyében, a ki világból kivénült vén káplán létére örülhetett is előmozdíttatásának, noha mi már akkor is úgy gondolkodtunk, hogy kell benne lenni valami nagy fogyatkozásnak, mert különben elfogadták volna eő kegyelmét a tarhalmi avvagy gódirczi uraimék, de csak mireánk tuszkolták, mint a kik nem ismertük. Noha mi az ő szolgálatában hibát nem kerestünk, mindazáltal ő fölemelte sarkát ellenünk, mivel kevély, embert nem becsülő, magának való, földiek után eredt és az eklézsiának siralmas károkat okozó lelki szolga, a ki a helyett, hogy hivatalát folytatná, az Izrael nemzetét vezérli a zsidó bibliában és az úrfiakat tanítja deákságra, mely miatt a nép úgy elszokott a templomtól, hogy csak nagy ünnepeken gyűl egybe teljes számmal…»

És így tovább.

– Hát miért hoztátok ezt ide? – kérdé Ábel úr, mikor vége volt a műnek.

– Hogy írja alá tekintetes urambátyám.

– Hogy én árulkodó legyek. Feladó. Denuncziáns. No várjatok, hát majd aláírom.

Felkapta a polczról a legközelebb eső kaptárt. Nem nézte: teli-e, üres-e; úgy a fejébe nyomta a szószólónak, hogy a válla sem látszott ki belőle.

Az ember elbődült; szerencséjére a kaptár üres volt, de azért kiállta az egész raj ijedtségét. Társa futott volna kifelé, Ábel úr azonban útját állta az ajtóban.

A konfederáltak moczczanni sem mertek, mert jól látták, hogy Ábel úr közelében deszkához tapadt népes respublikák forronganak. Ha azokat lázítja fel urambátyám, nem jó világ lesz.

– Hát frátres! Ti kötözni való bolondok! – rikácsolt Ábel úr bárdolatlan hangja a pipafüsttől sárgúlt, kúszált bajusz közűl. – Ti kötözni való bolondok! Mióta árulkodik a nemesember, mint valami szedett-vedett csürhe nép? Mióta keres másutt igazságot, mikor maga birája is lehet? Hát nem a tiétek ez a puszta? Mi? Hát nem hordhatjátok ki a papot, a mikor tetszik? Mi? Az igaz, hogy becsuknak érte két esztendőre, de legalább nem lesz benne mit szégyenleni.

A szószóló azalatt kihúzta fejéből a süveget, védelemre kezébe vett egy rajrázó csáklyát és elkezdett pattogni.

– Dejszen, én bizony nem kínzom a jószágomat azzal, hogy kihordjam ebben a nagy homokban! Mert az a familia dolga. Ám ha tetszik, hordjuk ki közmunkában, kire mi esik; majd meglátom, ott lesznek-e az úr szekerei. Ha pedig nem tetszik, maradjon az úr magának, mi megyünk a magunk útján.

Letette a csáklyát, felkapta az asztalról az Ábel úr pennáját és ott Ábel úr szeme láttára megmutatta, hogy alá meri kanyarítani Ábel úr nélkül is. Nemes Borona Jábes.

– Én felelek mindenért. A ki igazi atyafi-vér, annak itt lesz a neve.

(Igaz bizony; ha sikerül. De ha nem: mind eltagadja, és magad maradsz benne nemes Borona Jábes.)

Ábel úr összeszidta még egyszer árulkodó mivoltukat és kikisérte a vendégeit egy furkós bottal, szívesen felkérvén őket, hogy csak még egyszer itt ódalogjanak az irásukkal, majd kihúzatja velük a lutrit.

*

Dombay sejtett valamit a mozgalomról és örűlt neki. Hiszen a toronynyal épen ezt akarta előidézni.

Életkedve teljesen visszatért. Háza, udvara be van rendezve, s hogy hivatala is úgy legyen, erre nézve is le van téve az alap.

Volt ideje kirándulásokat tenni a pusztába; látogatásokat tenni, ismeretségeket kötni, még pedig nem csupán a kiválóbb családoknál, hanem a magokban vonult, rejtekben élő egyéneknél is. Hóna alatt egy Diószegivel.

A Diószegi pedig nem boros-palaczk, hanem füvészkönyv; valamint hogy a _kiválóbb családok_ és a rejtekben élő _egyének_ is, kiket fölkeresett, nem a kondori pusztán élő atyafi urak és embertársak, hanem azok a csodálatos szép teremtések, a kikkel az Örökkévaló keze mindjárt harmadik napon kihímezte a száraz földet.

Dombay változatosabb és gazdagabb növényzetű vidéken nevekedett és így a dicsőséges Flóra királynő pusztai népét nem ismerte s keveset is tartott róla.

Meg is lakolt érte s már az első kirándulás alkalmával szemrehányó szégyennel kelle bevallani tévedését. Az ő régi kedves kis ösmerősei köszöntötték mindenütt nyílt, mosolygó ajkakkal. A középhegyek arisztokrácziája, a folyampartok czivilizált polgársága és az erdők sötétarczú farmerei, melyek gyökereikben és piliseikben tőrrel és revolverrel járnak, meg vannak itt telepűlve mind. Némelyik itt még jobban boldogul és idő előtt nyit. «Nini, hát kegyed itt van már?» A másik újra virágzik és meglepi az embert, mint egy holtnak hitt jó barát. «Hogy kerűltél vissza?» A Foganőtt kaczag a találkozás örömén, a Fintor és a Pintyő ajkaikat pittyesztik. «Valahára mégis eszébe jutottunk önnek!» Minden lépésen új találkozás. A Kosbor-dynastia saját parkjaiban pompáz, az Arachne fajzata, mely pókot virágzik, a jajgató Delphinium, a czivilizáczió elől erdőkbe menekült Hunyor és a száműzött Paris, mely négy rendbeli oklevelével hiába védi létjogát, elszigetelten búskodik, mint egy testvértelen népfaj Európa közepén.

Az ismerősök között szerényen várja a látogatónak kegyes tekintetét egy-egy ritkább szironták, fűz és liliom. Ott tolonganak az árvalányhaj és a gyopár, a királydinnye és a szamárkenyér kékvirága, mindegyik kérkedvén az elsőbbséggel. – Amazok ősfoglalóknak tartják magukat, míg ezek a Petőfitől kapott donátionálisra hivatkoznak. Dombay int a kamarásának és Diószegi kamarás egymásután mutatja be őket. Természetesen a Linné szertartásos rendszere szerint, mert a másik sokkal demokratikusabb, mintsem egy utazó fejedelemnek kedvére lehetne.

A füvész-ember poézisa különbözik más halandóétól. Neki nem kellenek sem a délibáb enyelgései, sem alkonyodó nap aranysugarai, sem a nyáj kolompja, sem az alakot cserélő felhők. Lába alá vigyáz, hogy kis barátnői közül egyet is el ne tapodjon. Szegénykék! úgy is rövid az életük, hadd örüljenek. Dehogy szakasztaná le ha ösmerős, dehogy tapodná el ha ösmeretlen.

Nem lát semmit, csak a virágot, melyet óvatosan át kell lépnie. Azt sem veszi észre, hogy most egy jegenyesor közé érkezik, mely Ámbár Lőrincz úr major-belsőségét szegélyezi. A major és jegenyesor között gazdag kaszáló termi azt a híres szénát, melyet a kondori közvélemény a sáfránnal tart egyértékűnek.

A fasor hosszúra nyúlt árnyékában – noha még csak néhány nap múlva lesz pünkösd – megszáradt rendek, melyeknek felgyűjtésével két nő foglalkozik. Az egyik szép karcsú növésű, rövidecske szoknyában; fején a finom fehér kendő jó előre húzva védelmezi a titokzatos arczot; nem muszáj azt a napnak látni, hogy szőke-e vagy barna, a ki a kendő alatt van. Köntöse ujja piros szalaggal felkötve, de a két gömbölyű kart fehér gyolcsujjak védik a napfény ellen; mert a nap a milyen irigy, még befeketítené.

A rendek a jegenyesorra dűlnek. A leány a rend végének alá akasztja a vellát, annálfogva ostorhegyre veszi, meg sem áll addig, míg halmazba nem torlódik. Azután gereblyét vesz föl, visszamegy a jegenyesor felé, hogy az elmaradt szálakat fölgereblyézze. Itt fölveti szemeit, megpillantja a közelében lépkedő Dombayt és ráijeszt.

– Nini Dombay úr! Felénk sem néz.

Az ifjú odatekintett s fölismerte Dínát.

– Kegyed nem fél a naptól? – kérdé a leányhoz lépve.

– A mint látja; – szólt a nyugvó napnak szegezve piros arczát, mely ragyogott a serkedő verítéktől, mintha gyémántporral volna behintve.

– Mulatság ez vagy kötelesség?

– Még pedig szigorú kötelesség, miután belekezdtem. Oh én igen szeretem a gyűjtést: nézze ön, talál-e utánam egyetlen szálat is? El ne feledjen megdicsérni apámnak. Sietnünk kell vele, hogy meg ne ázzék, mert akkor mindjárt megfeketednék, értékét vesztené és – –

– És?

– És hibát találna ön benne, még visszautasítaná. Apám azt mondja: önök nagyon válogatósak.

– E szerint ez az én honoráriumom. Úgy nekem is kötelességem részt venni a gyűjtésben.

– Nem, nem! Ez nagyon is idylli volna, a mi csak írva szép, de téve szót támaszt. Hanem igaz, tudja-e, hogy önt veszély fenyegeti?

– Tudom és ismerem annak egész nagyságát. (Valahányszor veled találkozom. Gondolta utána.)

– És mit tesz ön?

– Kikerülöm.

– Én az ön helyén fölkeresném.

Az ifjú meglepetve nézett a leányra. Most vette észre, hogy nem érti.

– Micsoda veszélyről beszél kegyed?

– Vád alá fogják önt, s minden bűnét elősorolják, a mit négy év óta elkövetett. A panaszlevél meg van írva tömérdek aláírással. Azt mondják: nem is a püspökhöz nyujtják be, hanem a generális vice-notariushoz, mert ez a legfőbb személy a papok között.

– Ha már árulkodik kegyed, árulja el az aláírókat is.

– Azt nem teszem. Csak kettőre vallok. Az egyik Borona Jábes bácsi, a másik Ámbár Dína.

– A ki az igazmondást nem vádlottól tanulta.

– Igazat mondok. Apám távollétében hozták hozzánk és ott hagyták. Én elolvastam s minthogy egyenesen azt kérik, mozdítsák el önt tőlünk, én is aláírtam. Ámbár Dína. Csakhogy vízzel írtam. De írtam s be is poroztam balatoni porzóval.

– Inkább sohasem mutatom magamat, csak ne kergessen el.

– De micsoda élete van önnek ebben a szomorú pusztában?

– Kegyednek szomorú puszta ez?

– Nekem nem az, mert az enyim; az én hazám, melyet semmi kincsért el nem hagynék; de önnek nem hazája; itt nincs senkije –

– De van; egy szép házam; előtte egy ákáczerdő és egy szép kert, az az enyém, mert én alkottam.

– Ön nem boldog benne; menjen ki belőle. Hagyjon el minket.

– Szót fogadok, miután Dína parancsolja. Megyek.

– De nem a nélkül, hogy a harczot végig ne küzdje. Még azt mondanák: megszökött. Apám szereti önt és oldalánál lesz. Jó éjszakát!

A leány tovább gyűjtött. Dombay még a tornáczról is látta, a mint fürge léptekkel kergeti halomra az engedelmes rendet.

X.

Dombay a legközelebbi vasárnapra egyetemes tanácskozást hirdetett az erdőben, abba az ismeretes ligetbe, hol a beköszöntőjét tartotta, és a mely nyaranta az isteni tisztelet rendes helyévé lőn.

Senki sem tudta miről lesz szó, azért mindenkit felkényszerített a kiváncsiság. Ott volt Talpárdi úr is, külön meghívó által kiidézve Fűzvárról.

«Értesültem, – kezdé Dombay – hogy egy panaszlevelet köröznek a pusztában, mely felsőbbségemhez fog ellenem benyújtatni. A vádlevelet nem olvastam, de tartalmát tudom – –

– Nem volt ember a ki elárulta, – vágott oda Jábes bácsi.

«Ne itélje el, kérem Borona úr! Hisz’ úgy is csak közölnék velem. Tudom, mondom, tartalmát és igen könnyűvé teszi helyzetemet, hogy a felhozott vádak mind olyanok, melyeknek a vádlók maguk sem tulajdoníthatnak fontosságot; el van pedig hallgatva épen az, a mivel magam ellen ingereltem sokakat, de a mit senki sem akart a vádak között említeni, ők tudják miért. Megvallhatják a panaszló urak, hogy az én főbűnöm az a tornyocska, melyet arra a halomra építettem. Nem maradandó épületnek, hanem kőből, vályogból, törmelékből össze-vissza, minden fundamentom nélkül, egy lábnyi széles fallal, melyet az első őszi eső elmos és az első Luczanapi szél halomra dönt; önök itéletét, mielőtt ki volna mondva, végrehajtván.

«A kik gondolkodni szeretnek, tudják tettem indokait is.

«Soha semmiféle indítvány, tanácskozás, rábeszélés és izgatástól sem várhattam annyi erőt, hogy önöket egy templom építésére megnyerjem. Pedig önök nyilván Egyháznak nevezik magukat, de soha sem lesznek azzá, míg hiányzik az egyház kifejezője, a templom és mit én pusztában elengedhetetlennek tartok, a torony. Nem szóval hát, hanem tettel, mely előtt senki sem hunyhatja be szemeit, kiáltom éjjel és nappal mindenkinek, hogy mit kell tennünk. Ezért építtettem azt a kis alkotmányt arra a halomra, a melyet Isten ebben a pusztában _szent hegy_nek szánt, és az emberi léhaság csúfolt el Nyöszörgőnek. Bedobtam a vexillumot az ellenség sorai közé, a ki tiszteli, kövessen, váltsuk ki…

«Ne szakaszszanak félbe kérem; ne mondják, hogy nincs pénzünk, én tudom, hogy van; ne mondják, hogy eddig meg voltunk nála nélkül, én tudom, hogy ezután nem lehetünk el; ne mondják, hogy évekig kell hozzá készülnünk, mert én tudom mibe kerül…

«Itt van – és kiterjesztett egy összegöngyölt ívet – elkészítettem az alaptervet, a hogy tudtam; költségvetést is ütöttem össze, a mi szép summát hoz ki, tizenkétezer forintot, de a mibe bizony nem szédülünk el, ha elmondjuk rá a kétszerkettőt. Ez az összeg épen felét teszi a közbirtokosság évi adójának. Az a kérdés, nem sajnálják-e egy lelki ügytől kétszáz évben egyszer annak az összegnek felét, a mit polgári érdekeikre évenként fizetnek?

«Ez az előterjesztésem. Vagy elutasítják ezt, és én ez esetben lemondok hivatalomról, búcsút veszek önöktől azzal a kéréssel, semmisítsék meg a tervben lévő vádlevelet, mely nekem nem árt, önöknek pedig sem elégtételt, sem dicsőséget nem szolgáltat; vagy fontolóra veszik javaslatomat és, a mit könnyen létesíthetőnek tartok, végrehajtják azt, a mi nélkül a legszegényebb jobbágyközség sem tudja magát képzelni és az én példámat – ki az építésre szintén ötven forintot ajánlok fel – követik. Ez esetben kérem önöket, tűrjenek meg továbbra is alázatos hivatalom folytatásában, s engedjék meg, hogy halálomig lakosa lehessek az önök szép birodalmának.»

Birodalmának! Minő pompázó szó ez! Hogy a kondori pusztát egy pap nyilvános szónoklatban _birodalomnak_ nevezi!

Mondhatta volna, hogy jön az utolsó itélet és elsöpör, ha templomotok nem lesz, vagy jön a muszka és elvisz Szibériába, ha tornyot nem lát a pusztátokban, vagy fenyegetőzhetett volna traktussal és annak minden villámaival. Mindez nem ér semmit. Hanem: _birodalmával_. Ez a szó elbájol mindenkit, Csont Ábel kivételével.

– Ha csak ennyi az egész! – szólt először is Jábes úr, a Kikőhúznyiak bevallott levélhordozója. – Üsse meg a mézharmat az egész proczesszust. Templomra ki sajnálná a pénzét? Én sem halok bele egy fias tehénbe. Mért nem tetszett ezt Dombay uramnak élőszóval mondani, minek tett bennünket csúffá azzal a góréval?

Másik se sajnált, harmadik se sajnált. Talpárdi úr azt mondta: ő nem krajczároz, hanem viseli az egész teher tizedrészét, de azt megmondja, úgy ki legyen számítva minden, hogy pótadóra ne kerüljön a sor, mert pótadóban még harangkötelet sem vesz. Mecseki úr, Lőrincz úr, külön-külön huszadrészt vállaltak. Ábel úrnak nem kell a templom, de azért jussát tartja hozzá. Fizetni ugyan egy fillért sem fizet, hanem a birtokát oda adja egy esztendőre a templomnak. Húsolja ki rajta a mit tud. Pátróiné nagyasszony egy ócska harisnyaszárat áldoz fel, mely tele van olyan dolgokkal, a mik soha meg nem érik a devalváczió keserűségeit. Szent Lábán és Énekes Tóth Péter atyafiak a zsindelyt kötik ki maguknak oly feltétel alatt, hogy nekik a szent vacsora ostyában szolgáltattassék ki. Dávid zsidó megtekinti a tervet, kiszámítja a toronysisak magasságát s számításának eredményeként kijelenti, hogy a bádogról ne tessék búsúlni a Tekintetes _Atyafiság_nak, mert ő ennek a toronynak az árnyékában akar mégvénülni (nem merte mondani meghalni). Ihárosi úr is kijelentette, hogy őtet ne féltsék, ott lesz ő, a hol kell. A minthogy a következő napon be is rándúl Fűzvárra és ott az igazság-házának fundamentomai között fölkeresi Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat, mely látogatásának eredményeként harmadnapon szerencsésnek érzi magát elérzékenyűlve jelenthetni, hogy még a fogságban ülő szegény rabok sem feledkeznek meg a keresztyénség közös nagy missiójáról, melynek támogatására ezen tizenkét forintot küldik, azzal az igérettel, hogy kiszabadulásuk után sem feledkeznek meg, ha az Isten megsegíti őket vállalataikban.

Ottan megalakúlt az építtető bizottság, Csont Ábel úr elnöklete alatt, Ámbár Lőrincz és Mecseki urak személyében. Dávid úrat is hívták, de ő azt válaszolta, hogy ő már megvetette az alapot, más építsen pedig arra. Így tehát hagyták menni s helyébe kinevezték még tiszteletbeli tagnak Pátróiné nagyasszonyt, kiről lehetetlen feltenni, hogy fél pár harisnyát viselt volna valaha, továbbá a felekezetközi szent egyességre való tekintetből Szentlábánt és Dávid zsidót.

A torony északfelé fog nézni. Ebből származott a legelső nehézség, melylyel a bizottságnak meg kelle küzdenie. A torony alatt ugyanis ajtónak kell lenni; úgy szintén a keleti oldalon is, mivel ez a parochiára néz: két ajtó pedig elég a Szent István templomára is, ha az _eleget_ veszszük. Úgy, de mivel történetesen a nagyobb birtokosok majorjai épen az északi és keleti részeken voltak: világos, hogy érzékeny jogcsorbulást szenvednek a déli és nyugoti tartomány urai, ha ők ajtó nélkül maradnak. Hát ők mindig megkerüljék a templomot, ha az Isten-házába akarnak menni? Hát ők nem olyan urak, mint az északi urak? Csont Ábel viszont azt mondta erre, hogy ha négy ajtó lesz rajta, akkor neki nem kell a templom, mert akkor a passát-szelek keresztül-kasul nyargalnak rajta. Ő ugyan nem kopasz még, de bizonyosan elébb-utóbb az lesz és a léghúzam miatt reumát kapnak a homlokai. Az ellentétes nézetek úgy békültek ki, hogy mindegyik tett egy ajtónyi engedményt. Sem kettő, sem négy, hanem három. Egy a torony alatt, a másik kettő keletnek és nyugotnak. A dél elégedjék meg egy szép kerek ablakkal.

Alig csillapult le ez a nyugtalanság, midőn újabb és veszedelmesebb összeesküvés ütötte fel fejét. Jöttek az asszonyok tömegesen, hogy csak legyen bizony ajtó a déli részen is, inkább elengedik a kerek ablakot. Mert ha az az ajtó onnét elmarad, bizonyosan annak helyére van szánva a kathédra. Ebből pedig az következik, hogy a padok nem a régi tisztes szokás szerint, a nőké szemben a férfiakéval, hanem újság hajhászva, mind a kathédrával szemközt lesznek elhelyezve, ez pedig a házasságkötési szent szokások kijátszására czéloz, mert a vidéki, sőt helybeli legények is, kik a karba járnak, miként választhatják ki jövendőbelijöket, ha szemben nem is láthatják?