Part 5

A DERÉK IPAROS

Szegény beteg ember vagyok, a betegségem neve: morbus hurtzolcodici. Leri az ábrázatomról; orvostanárok ötven lépésről, kapásból diagnosztizálják. Mindamellett bemegyek a Derék Iparoshoz s köszönök a Derék Iparosnak. Ő is azonnal nem köszön vissza.

Én: Van szerencsém.

A Derék Iparos: Tudom.

Én: Hogyan méltóztatja tudni?

A D. I.: Ugy, hogy aki az én üzletembe téved, annak valóban szerencséje van. Mert betévedhetne egy csirkefogóhoz, aki a mesterségét nem gyakorolja tisztességesen. Ahelyett azonban hozzám téved. Én vagyok a Derék Iparos.

Én: Örvendek.

A D. I.: Örvendhet is.

Én: Örvendek, hogy örvendhetek.

A D. I.: Annak is örvendhet.

Én: Térjek a tárgyra?

A D. I.: Végnmejner.

Én: Akkor térek.

A D. I.: Csak bátran. Ne nézze a köztünk fenforgó különbséget. Ne gondoljon arra, hogy Én a Derék Iparos vagyok, aki bevezettem az ön őseit Egyiptomba, a rabszolgaság házába s hogy ön csak egy… micsoda ön?

Én: Ez meg ez vagyok.

A D. I.: Na nem baj, azért élhet. Szeretem az irókat. Psilandertől már több jó dolgot olvastam is.

Én: Psilander nem…

A D. I.: Nana. Psilander igen!

Én: Kérem, kérem…

A D. I.: Villanyzsinórt akarsz szereltetni?

Én: Ténydolog.

A D. I.: Hol lax?

Én: Váczi-ut 18.

A D. I.: Váczi-körut? Nem rossz hely.

Én: Nem Váczi-körut, csak Váczi-ut.

A D. I.: Hát persze, hogy ut. Ut. Hogy igy összecserélem! Ott leszek, mindjárt ott leszek, sőt már ott is vagyok. A Váczi-köruton.

Én: Uton.

A D. I.: Uton, uton. Körutat mondtam? Ejnye, hogy téved az ember. Megyek is már a Váczi-körutra.

*

Itt véget ér első találkozásom a Derék Iparossal. Visszavonulok lakosztályaimba, melyek teljesen zsinórtalanok. Egészen egyszerüek, mint a magyar mándli, vagy a frakk. Nincs rajtuk zsinór. Várom a Derék Iparost, aki nem jöhet, mert mostanában mindenki költözik, tehát nagyon sok a dolog. De azért, bizonyos idő elmultával jelentkezem nála. Nagyon szivélyesen fogad. Ajtóval kinál meg.

*

Ő: Tegye bolonddá az öregapját. Megyek a Váczi-körut tizennyolc alá és kérdem, hogy itt lakik-e a Psilander, az iró? Hát lakik? Nem lakik.

Én: Kérlek szépen, hiszen mondtam, hogy Psilander nem egy iró és hogy én nem vagyok Psilander és hogy Psilander nem lakik a Váczi-köruton, hanem én a Váczi-uton lakom. Tizennyolc. Zsinórok.

Ő: Értem, ne magyarázza uraságod. Nem estem én a fejem lágyára. Tizennyolc zsinór kell a váczi-köruti lakásodra. Megvan. Menj haza és nézd meg. Már meg is van. De máskor ne mondj be hamis adatokat, ne mondd, hogy Psilander Váczon lakik a zsinórpadláson, mondd meg, hogy te a Váczi-köruton lakol a Psilander házában. Ezt azután nem téveszthetem el. Azt a házat már ismerem. Ott már leszereltem egy felszerelést. De ha te egy felszerelést akarsz leszereltetni, az öt koronával drágább. Nincs baj, légy nyugodt. Váczi zsinórokat akarsz a köruton keresztülhuzatni? Jójójó. A többit tudom.

*

Hazamegyek és nyugodt vagyok. Mégis jó, ha az ember a Derék Iparos kezébe tette le a sorsát! A Derék Iparos megjelenik. Isten tudja hogyan találta meg a lakásomat, de tény, hogy itt van. Kurta, fehér szoknyában fogadom, pici rózsacsokorral a kezemben. Megcsipi a szobalány állát, de ahogy jobban odanézek, látom, hogy a feleségem vállát csipte meg.

– Megcsipett – mondja a nő.

Uriember vagyok, tehát tudom a kötelességemet. Megvakarom a megcsipett helyet.

A Derék Iparos már szögeket ver az ajtóba.

– Szögek? – rebegem én.

– Szögek az ajtóban – feleli ő. – Nagyon jól hangzik. Ugyanugy mint: Sikolyok az éjszakában, vagy: Szerelmek az alagutban.

– De talán nem muszáj szögeket és éppen az ajtóba… Palizander-ajtó… fehér lakk… nyolcvan korona darabja… én fizettem… nem a háziur.

– Nyugalom, a szögek kihuzva lesznek.

– De lyuk marad.

– Csakis lyuk. Semmi egyéb. Köpj a szemem közé, ha más marad, mint lyuk. De az aztán marad. Ahány szöget verek az ajtóba, annyi lyuk marad benne. De vegyük fel az elbeszélés fonalát. Hozd be édesanyád delén-szoknyáját.

– Jól hallom?

– Jól. A delén-szoknyán vannak azok a zsinórok, amiket itt nagyon jól alkalmazhatunk. Majd meglátod, milyen csinos lesz.

*

A Derék Iparos lefejti a zsinórt és dolgozgat. A létrát az iróasztalomra állitotta. Én ülök az iróasztal mellett (élni muszáj), ő a létrán áll és dalol. Torkaszakadtából, agyamrepedtéből. Igy munkálkodunk egy darabig.

– Te – hagyja félben ő a dalt.

– Parancsol? – kérdem én.

– Nem tud maga irni ugy, hogy ne szuszogjon?

– Szuszogok?

– Szuszogsz és zavarsz vele. Eltévesztem a ritmust.

– A kalapácsolásban?

– Nem. A dalolásban. Ne szuszogj. Én nem bánom, ha irsz, de ne végy közben lélekzetet.

Csend.

Lélekzetfojtva hallgatom a Derék Iparost. Népdalokat dall.

– Hallod-e Psilander – mondja egy kis idő mulva.

– Kérlek alásan.

– Tud a te feleséged zongorázni?

– Azt hiszem.

– Akkor jöjjön be és zongorázzon. Ma, ugy látszik, nem vagyok diszponálva, nem jól dalolok kiséret nélkül.

A nő leül a zongorához.

– Sajó kutyám – mondja a Derék Iparos és már dolgozza is a dalt. Megtudom, hogy az ő Sajó kutyája jaj de mélyen aluszik s igy nem láthatta az ő rózsáját valahol.

A Derék Iparos leejti a kalapácsot odafönn. A fejem nagyot koppan idelenn. Szisszenet, részemről. A Derék Iparos lejőn a létráról:

– Abbahagyom máma. Először undorodom a vértől és nem nézhetem, hogy pont ideülsz alám a véres fejeddel. Másodszor, hogy ti polgári elemek hogyan házasodtok?! Hallod, hogyan zongorázik ez a nő? Nem, édesem, hogy ti nekem az idegeimre menjetek, azt azért mégse muszáj nekem csakugy szó nélkül lenyelni. Vannak még birák Berlinben.

Veszi a kabátomat és megy.

– És a zsinór? – lehelem én.

– Na, jobb lett volna, ha nem emlegeted. Nem szégyeled magad? Milyen ruhákba járatod az anyádat? Leveszem a zsinórt a delén-szoknyáról. Hát nincs benne vezeték-drót! Gyere el holnap délelőtt az ipartestületbe és hozz egy botot magaddal. Majd rádveretek huszonötöt hatóság elleni erőszak miatt. De a pénzt is hozd el.

Kimegy az ajtón és a lépcsőről visszakiabál:

– Te! Psilander! Hogy te milyen marhaságokat irtál össze ott az iróasztalon! Bléd vagy te, tisztára bléd.

A JÓZAN KUTYA ÉS A RÉSZEG EMBER.

Uccai jelenet.

Megyek a kutyával az uccán. Én megyek, ő szalad, furcsán harangozva a lábaival. Vidám kutya, semmi baja, semmi gondja, semmi fejtörése. A részeg ember jön; szembe. Nem is jön, lódul. Egyik oldalról a másikra. A kutya megáll előtte és ráugat. A részeg ember meghökken, fékez. Egyensulyt keres. Megáll. És igy szól:

– Ó, kutya!

És édesen mosolyog.

A kutya ugat. Az ember beszél:

– Kis kutya, picike kutya… hát mért?… mondd, miért? Vagy talán azt hiszed, hogy…? Nincs rá ok, nincs rá alap… Esküszöm. Teljesen, teljességgel. Az könnyü, ugatni az könnyü. Ugatni mindenki… Te is, én is… aki akar. Ugat. Ugathat. Ja, de nem ugy… nem olyan egyszerü. Hol a megokolás? Az. Hol? Ha körülnézünk, mi? Mert nézzünk körül, jobbra, balra, előre, hátra, kelet és nyugat… Na igen. Akkor? Mi ez? Ugatás. Bele a levegőbe. Szép is volna… Hova jutnánk?… Barátom, meg kell hallgatni az embert… Nem igaz?

Leguggol és meg akarja simogatni a kutyát. Megsimogatja mellette a levegőt, de azért barátságosan és jósággal, mintha valóban a kutya volna. A kutya oldalról ugat, az ember a simogatás alá beszél:

– Ez jól esik, he? Ha hizelgek, ugy-e?… Nem azért, mintha… Á. Dehogy. Nem szoktam. Egyenes ember vagyok… Mint a tenyerem. Nádszál. De rászolgáltam-e? Az a kérdés. Anélkül nem lehet… Mert a ruha sáros? Hohó! Az még nem minden, édesem. Édesem. Bizony, édesem. És a jogcim, ha szabad érdeklődnöm? És a bizonyitékok? Na, látod. Igy állunk evvel a dologgal.

A guggolásban megbillen és a hátuljára csüccsen. A kutya rávakkant, az ember folytatja:

– Tessék csak. Tessék leülni. Helyet foglalni. Bátran. Stercinger nem az az ember. A király is ideülhet. Tartom szerencsémnek. De az ugatás egészen más. Hogyan? És ki mondta, hogy…? Van-e megbizás?… fölhatalmazás?… Tetszik látni. Nincs… Se égen, se földön… Vagyis nincs. És ha nincs, hát nincs. És akkor ki van zárva… Még nem fordult elő… Szabad? Hjáj, de ez nem elég. Persze. De azér’ még nem muszáj. Éppen Stercingert. Ki az? A legutolsó? Dolgozik a pénzér’… Lopja?… Nana! Ezt nem kell mondani! Figyelmeztetem. Törvény van… Megvédi.

A részeg ember mögött egy fa van, annak dül a háta, a feje lejjebb konyul. A kutya már csak nézi, de az ember még beszél.

– Megtiltom. Kikérem. És mindig? Valahányszor? Jön és ugat. Hol vagyunk? Uri ember? Az nem teszi, barátom, kedves barátom. Inkább a nyelvét, azt… leharapja… de egy rossz szó, annyi se… Érzékenységről szó sincs… Azonban. Katona viselt embert? Itt a katonakönyv, ha parancsolja. Megmutatom… meg… micsoda beszéd… meg.

A zsebe felé igyekszik a kezével és ezzel oldalt nyomja magát, hanyatt esik és ugy marad, a kalapja lenyilik a fejéről, a keze keresztben áll a mellén, a szeme becsuklódik, a szája kitárul.

Alszik csendesen.

A kutya közelebb megy hozzá, megszagolja trüsszent egyet. Rossz szaga van.

SZEPTEMBERI KÖNYVPIAC

Sötétkékbe öltözöm, hogy egy árnyalattal még az ibolyánál is szerényebb legyek, ugy lopódzom a kiadóm fejedelmi kastélya elé. Tizennegyedik Lajosoknak öltözött inasok huzzák le rólam a felöltőt s az illetékes ajtó kilincséig rugnak. Halkan kopogok, mint a kis madár az ágon s benyitok kiadóm kolibri-pehelylyel párnázott dolgozó-szobájába. Kiadóm oltárszerü emelvényen ül, parafa-övvel derekán, mert ez a napnak amaz órája, melyben ő üzleti gondjaiba szokott merülni. A parafa-öv arra való, hogy meg ne fulladjon. Hogy fulladjon meg.

– Á, Málnaszörp ur! – mondja eltagadó mosollyal, melyet akkor szokott meg, amikor a könyveimből eladott példányok számáról tárgyaltunk.

– Citrom Szelet – dadogom én a nevemet s emlékeztetőül hozzáteszem: – a »Humorkák és egyéb savanyuságok« cimü kötet…

– Szerzője? Nemde? Tudom, emlékszem. Nagyon csinosan adtunk el belőle. Tizenhét példány rövid tizenkilenc hónap alatt. Most mivel állhatok rendelkezésére?

– Szeretnék megint egy…

– Kötet? Kötetke?

– Olyasmi.

– De milyesmi? Legyen szerencsém. Nyögj, az apád!

– Beszélyek…

– O, kérem, bátran, csak beszéljen. Vagy én beszéljek?

– Pardón, nem ugy gondoltam: beszélyek, vagyis novellák.

– Tudja mit? Maga fiatal és törekvő ember. Ifju és bóher. Mondok valamit. Minek ez a bolondság? Dalok, novellák és egyéb ökörségek. Ez nem pénz. Tudja mi a pénz?

– Igen. Az értékcsere eszköze.

– Jó, Jó. A pénz: az iskolakönyv. Irjon nekem egy iskolakönyvet. Maga el nem képzeli, milyen ökrök irnak iskolakönyveket.

– Elképzelem.

– Akkor is rosszul képzeli. Belőlem a jóakarat köhög. Mert nekem mindegy, hogy ki irja az iskolakönyvet. Az iskolakönyvnek is mindegy. De én azt akarom, hogy maga keressen egyszer. Mit adok én magának egy szépirodalmi kötetért?

– Egy semmit.

– Ez az. Ezt adom. De ha egy pindurnyi iskolakönyvet ir, mint a kisujjam, szivesen adok ezer koronát. Hát ir? Vagy mit mondok: ir? Csinál? Vagy mit beszélek: csinál? Csak összeállit, összeszállit, összenéz, összetüz, összefüz, összelopint, csapint és kapint. Egy hordár nagyszerüen megeszközli. Ha hordárt mondok: értsen meszenzser-bojt alatta. Nem mondom, hogy egy kémiát hozzon létre, ámbár azt is nagyszerüen megtehetné, mert ahhoz sem ért. Azt sem kivánom, hogy egy filozófia-propedeutikát kanyaritson, mert véletlenül talán olvasott már valami filozófiát. De egy magyar olvasókönyvet, barátom, maga olyat tud termelni, hogy a miniszternek ketté áll a füle a gyönyörüségtől. Oly egyszerü ez uram, oly egyszerü! Mert mit vesz? Veszi a hajókötelet Jókaitól, veszi az eljátszottadmárt Vörösmartytól, veszi az ilykésőéjszakánt Eötvöstől, veszi a hetenvagyunkuramhetent a Kurcfellovtól. Ezeknek ugyis muszáj benne lenni. Aztán, mert maga fiatalember, bevesz néhány ujabb irót is. Homoktól egy népieset, Zömöktől egy pestiest, három kis költeményt Csopakitól, Kopakitól és Lopakitól. És megvan a legmodernebb magyar olvasókönyv középiskolák alsóbb osztályai számára. Cézével.

– Parancsol?

– Na igen, az idén még cézével. Ebből eladunk tizezer példányt. Ezt még cézével adjuk el.

– Kérem?

– De jövőre lényegesen javitott kiadást adunk. Az már nem cézével lesz. Addig az Akadémia meggondolja a dolgot, a puszta Cö mellett dönt, s akkor a Cziczkányról szóló elbeszélést is adjuk a könyvben: A Cickányról. Aztán adunk egy kiadást cekával, igy: lacktopán, és egyet cehával, igy: börzekrach, aztán megint egyet, amiben laktopán lesz, és egyet, amelyben börzekrakk fog állani. Egy kiadásban a laktopánt lakkcipőcske névvel illetjük, egy másikban a börze helyett ezt irjuk: tőzsde. Ami megadja a lehetőségét egy ujabb kiadásnak, melyben a tőzsde trafik-ra lesz javitva. Öt év mulva a trafikot dohányárudára bővitjük, de akkor már én a kávéházban milliárdozom Rockefellerrel, illetve Rókefellerrel és ön csinos háromemeletes villával eszi a fogolypecsenyét. És tudja mibe kerül nekem az egész?

– Mibe?

– Egy snókába.

– Mibe?

– Abba. Mert honoráriumot én csak magának adok. Mint nyirónak. Az irónak, aki az olvasókönyvben jelen van két szempontból nem adok honoráriumot. Első szempont: nyavalya jár halott nagyjainknak, nem honorárium. Második szempont: ha halott nagyjainknak az jár, mi-fene járna elevenjeinknek? Csináljuk meg az üzletet, fiatal barátom. Ön még csaló poraimban is áldani fogja emlékemet. Egy ilyen kis olvasókönyvből még az unokái is finoman megélnek. És nevet szerez magának, sőt, hogy tovább menjek, fogalommá magasztosul. Igen, barátom, szvorényi lesz önből, baróticsánki lesz önből, szvorényinál csánkibb baróti. És a karrier? Rendes tagja lesz a Fülelógiai közlönynek, levelező tagja az Akadémiai nyelvelmi és gépirodalmi alosztályának. A finn Rööt Öököör társaság kis ezüst iram-marha szobrocskával fogja megtisztelni. Hát nyir nekem egy kis olvasókönyvet?

– Még nem tudom… talán… vamazén…

A kiadó még egyszer, és nem utoljára félreértett:

– Hát jó, küldje el hozzám Vamazén urat. Keressen az. De mondja meg neki, hogy Vamazayra fogjuk magyarositani a nevét. – Hazamenet ollók károgtak a fejem fölött. Azok az ollók, amik az iskolakönyveket megirják.

PÁRBAJ A LIGETBEN

Tanulságos jelenet.

(Azelőtt az ördög sem vette észre, hogy a mutatványos bódék előtt kikiáltók is vannak. Pedig voltak. Sőt azelőtt voltak igazán, a mostaniak már csak szomoru epigónok. A kikiáltók hőskora tehát elmult anélkül, hogy a folklóristák figyelme feléjük fordult volna, s igy a kikiáltás legszebb virágai lehervadtak, mielőtt valaki koszoruba kötötte volna őket. Baj, baj, de ugyanez történt, tetszik tudni, a magyar mesének és mondának, sőt még a magyar irodalomnak a kezdeteivel is. Az énekmondók csacskaságait senki föl nem jegyezte, a kikiáltók marhaságait senki meg nem örökitette. Most ellenben jól megy a kikiáltóknak, orákulumokká léptek elő, akiknek szavait nagy publikum-gyürü hallgatja. De csak egyrészt orákulumok a kikiáltók, másrészt konferensziérek (lásd conférencier cimszó alatt), akik elmés visszavágásokkal parirozzák az ő édes kis közönségük odavágásait. A közbevágók, természetesen, nem követségi titkárok, vagy kuriai birák, hanem a nép egyszerü kereskedősegédei, kik egy heti tompitó munka után vasárnap kénytelenek élesre köszörülni elméjüket. Egy ilyen beszélgetést itt adok gyüjteményemből.)

A Kikiáltó (folytatva mondókáját):… s a kigyó, melyről mindenki személyesen meggyőződhetik, az afrikai sivatagok legveszedelmesebb raggadoszója, melyet Szidi Ali Ben Bibi…

A Közbevágó: Ben Bibi? Miért nem Kinn bibi?

A Kikiáltó: Ha nem hallom tisztelt uraság közbenszólásait, nem nyilhatik alkalom számomra, hogy azokra válaszolhassak.

A Közbevágó: Azt kérdem: mért jár olyan sokat a pofája?

A Kikiáltó: Csak szelemesen, uraság, csak szelemesen. Mindenki közbeszólhat, a legutolsó vizesnyolcas is, ha kellő szelemesség felett rendelkezik.

A Közbevágó: Mért nem fogja be a pofáját?

A Kikiáltó: Pofája uraságon kivül csak a többi lovaknak van, uraság.

(Egy kis csend. A közbevágó, mert körül a nép vihog s nem annyira a kikiáltón, mint inkább őrajta, elhallgat és hallgatás közben gondolkodik. A fegyvereit szedi rendbe a következő támadásra.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját):… melyet Szidi Ali Ben Bibi… (itt vár, hogy a kereskedősegéd nem kerül-e horogra; de nem. Lehet tovább beszélni)… külön e célra hozott el a nagyérdemü közönség mélyen tisztelt körébe, hogy itt jóizüen elfogyaszthassa. Szidi Ali Ben Bibi nem undorodik a kigyótól…

A Közbevágó: De magától undorodik?!

A Kikiáltó: Magától csakugyan undorodik, de mondja, tisztelt uraság, ki nem undorodik magától? Egy pudlispringertől, aki elszalad a rőf mellől és beslisszöl az Angol-parkba, hogy…

A Közbevágó (boldogan, hogy most egy nagyon jót mond): Van jegyem. Anyajegyem van. Hihi.

A Kikiáltó: Uraság mingyárt röhög is saját vicén, de jól is teszi, mert ha uraság nem röhögne, a mélyen tisztelt közönség valóban nem kacagna uraság sületlenségein. A mélyen tisztelt közönség nagyon jól tudja, mi egy igazi Nagyendre, s mi egy értéktelen utánzat, melyet a szemétkosárba dobni kell. A mélyen tisztelt közönség már régen a szemétkosárba dobta uraságot, ne méltóztatott volna belőle kimászni.

(A nép ismét mulat a közbevágó rovására, aki kezd kivörösödni s kezdi az inge gallérját kicsit szüknek érezni, de még egyelőre nem adja fel a csatát, mert határozott szellemi fölényt éréz e nyavalyás kikiáltóval szemben. Csak még nem tudta eddig kifejteni.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját): Szidi Ali Ben Bibi nem irtózik a kigyótól, s azt minden előzetes elkészités nélkül pár pillanatok alatt költi el…

A Közbevágó (ragyogva): Mer’ az egy költő? Mi?

A Kikiáltó (gondolkodik, hogy lecsapjon-e? De mert ugyis kevés publikum van, kevés lesz a belépő, tehát ráér, elhatározza, hogy lecsap): Az egy költő. De uraság egy nyálasszáju, aki még egyetlenegy szelemeset sem méltóztatott közbeugatni, mert uraság feje csak arra való, hogy a nyakkendő le ne csuszszon a nyakáról. Uraság nagyszerü üzletet csinálhatna becses fejével, ha eladná a szecskát, ami benne van. Szivesen vennék meg, mert uraság fejében kellő mennyiségü viz is van, s igy a szecska mingyárt nedvesen kerülhetne a tinók elé.

A Közbevágó (még egy utolsó kisérletet tesz): Minók?

A Kikiáltó: Tinók. Amit uraság nem tudhat, mert négy elemi osztályokat is hiányosan végezte el s kezében tölcsérrel nevelkedett a Blicc és Blau cég lámpakamrájában.

A Közbevágó (eldobja a kardot és más térre helyezkedik át): Hogy mer maga velem gorombáskodni, maga kódis?

A Kikiáltó (tudja, hogy ez már a győzelem, most még csak üldözni kell a megvert ellenséget s egészen meg kell semmisiteni): Uraság ne sirjon, mert az itten nem szokásos. Uraság persze azt hitte, hogy facérságának idejében ide kijöhet és a jó öreg bohém kikkiáltót itt kiviccelheti. Uraság azonban csalódott, mert ehhez szelemesség legszükségesebb, ami uraságnak abszolute nincs, mint azt a mélyen tisztelt közönség személyesen meggyőződhette. Uraságod magával hozta kedves Babája kisasszonyt is, aki most elbujik az uraság háta mögé, mert szégyelli magát az uraság helyett. Jól is teszi s én sajnálom is a kedves Babája kisasszonyt, s ha én az ő helyébe volnék, én a jó öreg bohém kikkiáltót szeretném, aki egy vices ember, s nem egy csupaszképü majom, melynek bajusz helyett mitesszerek vannak görbe orra alatt.

A Közbevágó: Ha fölmegyek, agyonpofozlak, te vörös zsidó.

A Kikiáltó (tudja, hogy ez a föltételes mondat sohasem lesz még csak állitó mondattá se, nemhogy tetté erősödne. »Ha fölmegyek«, mondta a hörgő ellenfél, de nem jön fel, örül, ha bele tud elegyedni a tömegbe és feltünés nélkül elmosódhatik. A kikiáltó tehát már nem is reflektál erre a »megjegyzésre«, hanem folytatja az ő mondókáját): A kigyó elfogyasztása teljesen a mélyen tisztelt közönség szeme-láttára történik, s mindenki meggyőződést szerezhet róla, hogy a természet egy csodájával állunk szemben. Első hely hussz, második hely tissz krajcár… Az a jingli, ha még itt volna, ingyen is bemehetne kedves Cucája kisasszonynyal.

A KÉM

Részlet a »Katonai Magyarország« cimü ajtó alatt és sajtó fölött levő regényemből.

… A kém elborult kedélylyel, de halkan sóhajtott föl. Ugyan hangosan is fölsóhajthatott volna, mert az ördög sem törődött a kémmel, de a kém tudta, hogy nomen est omen s hogy noblesse oblige. Aki kém, az kém, az viselje ugy magát, ahogy egy tisztességtelen kémhez illik. A kém tehát fölsóhajtott:

– Kém vagyok. Az Orosz Birodalom belső munkatársa.

Aztán hallgatott, mert nem volt több mondanivalója… Mi manót csináljon egy kém reggel nyolc órakor Budapesten?…

– Kémlelnem kellene – töprengett magában… De aztán átvillant az agyán: hátha nem kémlelni kellene, hanem kémelni?… Mert eszébe jutott zsenge gyermekkora, amikor a negyedik középiskolában a Toldit tanulta Arany Jánostól s abban ezt a két sort látta:

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel, Mélyen néz a kutba, benne vizet kémel.

Tehát kémel és nem kémlel, gondolta. Arany János szerint tehát neki nem is kémlelni kellene, hanem kémelni.

– Ibrignz… – szólott hirtelen és oroszos átmenettel – egészen mindegy, hogy ellel vagy el nélkül fogom fel a mesterségemet… amikor nem tudom, hogy mit csináljak?… Szak-könyveket akart hozatni, de aztán eszébe jutott, hogy a magyar irodalom olyan szegény, hogy egy jó szakkönyv, »Kém a mellényzsebben« vagy »Kis-kém katekizmusa« ugy sincsen, hát mit erőlködjön?… Német könyvet pedig nem akart hozatni, egyrészt mert Lipcsén át legalább egy hétig eltart, mig a rendelés megérkezik… másrészt mert ezek a gyalázatos könyvkereskedők egy márkát hetven krajcárnak számitanak, ámbár ötvenet is alig ér…

Egy ellopott (verstohlen) pillantást vetett az éjjeli szekrényre… és óvatosan megállapitotta, hogy már elmult nyolc óra… Rekedten suttogta:

– Ideje volna felcihelődnöm…

A c betü rejtelmesen sziszegett a szoba szomoru szférájában… A kém megdöbbent.

– Hah – mondotta…

Aztán megint hosszu ideig nem mondott semmit s csak a szive dobogott a fölfedezéstőli félelem gyötrelmében… Majd ásitott… Leszállt az ágyáról… lehajolt… fölszedte a guruló rubeleket… melyeket az éjszaka folyamán Szasszanov küldött számára…

– Egy forint husz… – mondotta.

Sokáig megint nem jutott az eszébe semmi… De aztán kis vártatva, vagy kicsinyég, hozzátette:

– Kevés…

Fölvette komor karbonári-köpönyegét, arcát a redőkbe rejtette…

– Igy ni… – szólott – ember legyen a talpán, aki fölismer…

Macskabársonyságu léptekkel ment le a kávéházba… Szorosan a fal mellett haladt… vonásain kegyetlen félhomály játszadozott… A rejtekajtón suhant be… Leült s tenyerébe temette fejét…

– Jó reggelt, Spion ur – mondá egy feketébe öltözött alak.

– Öh… öh… – hebegett a kém. – Spi…? mi…? Spi…?! Ki mondja? – dörgött rá megszólitójára hatalmasan. – Ki meri állitani?!

– Hetyetye, – mosolygott a pincér (mert ő volt) – hát nem méltóztatik Spion ur lenni, félbarna szürve, minden nélkül? Vagy talán méltóztatott megmagyarositani a nevet? Komt-so-fór… hetyetye…

– Igaz is… – dünnyögte a kém, félig fehéren mint a fal, de félig barnán, szürve, minden nélkül.

– Pszt – mondá azután, mutatóujját jelentősen ajkára szoritva. – Egy szót se; csak hozza, amit mondok. Arannyal fogok érte megfizetni, mihelyt Szassza… – elharapta a szót.

– Mihamarabb elszóltam volna magamat – mondá zavart mosolylyal. De a pincér már meghallotta:

– Szassza? – kérdé tőle gyanakodva.

– Igen – füzé tovább a kém könnyedén. – Hopszassza… azt ahartam mondani: aranynyal fogok megfizetni mihelyt hopszassza-világot élünk.

– Ugy? – szólt a pincér s a pesti pincérnél már nem szokatlan konfidenciával leült az asztal mellé. – Hopszassza-világ? S ha szabad tudakolódoznom, mikor lesz az? Egy jó tipp van, mi?

– Pszt, – mondá ujólag a kém – nem tipp. De önt beavatom. Beavassam?

– Be, – szólt a másik – be. Avas. Avasbe.

– Ugy beavatlak. Tudd meg tehát, hogy Szasszanov-bej, a törökök orosz főkonzula…

– Szasszanov-bej? nem ismerem. Egy ilyen bejről hallottam, azt Auvgevakszen-bejnek hitták…

– Az is hatalmas ember – mondá a kém. – Hogyne! Auvgevakszen-bej: az is barátom, de most Szasszanov-bejről van szó. Erődökről…

– Erőd?

– Az. Erőd.

– Hát az nekem nincs, kérlek. Ne csodáld, a sok éjszakai munka… Nekünk pincéreknek… – és némán lehorgasztá (vagy lehorgászta) fejét.