Part 8

Midőn már a követ a kapuhoz ére, A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét, És a porkolábtól iróeszközt kére, Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét: »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában A szultán követe Mátyás táborában.

Tudod, hogyan történt? a nagy király elé Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘ Megzavarodtában e két szót hebegé, S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel. Miket el nem mondtam, mik reám bizattak, E levélbe írtam, add át asszonyodnak.«

Ezt cselekedni a porkoláb nem késék. Lóhátról olvasta a hölgy az iratot. Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését, Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott. Le is szállt hirtelen, magát összeszedé, S tettetett közönynyel ment szobája felé.

Alig várta, alig várta, hogy benn legyen, És midőn beére, pánczélát ledobta, Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen, S zajló szíve meg ne repedjen alatta. Sisakja sem kellett, messze félreveté… Elég súly most szíve; mért terhelje fejét?

És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte, Mit csináljon a kard egyedűl oldalán? A kardot is többi fegyveréhez tette, S oly kimélve, mintha félne tőle talán. Igen, melyet eddig kivonva forgatott, Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt.

Marsból Venus termett. Igy változik által A haragos vihar bágyadt fúvalommá, Igy változik át, mely gyujtott sugarával, A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá. És a szem, mely elébb villámot lövelt szét, Arcza két rózsáját harmattal füröszté.

Többször olvasá már a kapott levelet, S ujra elolvassa… reszket keze s lelke… »Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett! Egy eszem volt, azt is látásod elvette, De ez egy ész helyett adott ezer szivet… Csillagok csillaga, valamennyi tied!

Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt, Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak. A kárhozat keze vonna rám szemfedőt, Ha már nem látnálak, dicső tündér alak. Mutasd meg magad egy rövid pillanatban, Csak a mig előttem szíved egyet dobban.

Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek, Ha az alvilágon visz is az keresztül, És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg! Szívesen veszem a halált is kezedbül. – Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.«

E lángoló szavak voltak e levélben, De ki írná le azt, leírni ki tudná: Mi volt és mi nem volt Mária szivében, A midőn szemeit e sorokon tartá? Tengeri szélvész ment át zajongó keblén, Fehér hullámait magasan emelvén.

És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka, A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn; Egy egész világnak kincsét vitte rajta A félelmet hírből sem ismerő remény. Messze látszott még a part, de immár látszott, És, ha nem volna, ez adna bátorságot.

»Irok neki«, szólott a szép hölgy magában. Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet, De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van, Azt vette észre, hogy megint messze tévedt. Végre csak ezt írta válaszul hamarján: »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« –

Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába? Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta. Bement, de nem soká maradt sátorába’, Olyan kemény volt a medvebőr alatta. Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre, S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.

Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral, Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve; Fenyőfa borítá sötét árnyékával, Mellette kis patak és kis madár zenge. Azt sem tudta eddig, van-e madárének? S most elhallgatta s oly jól esett szivének.

Végre bosszankodva szóla: »Istenemre, Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt! Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre Vont az egész földet betakaró fátyolt. Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása, És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék. Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette, Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég, De nagyon sok gondja volt a feszületre. Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza, Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég, Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg, Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd, Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet? Ha hidegen felel a forró levélre… Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«

Fölugrott és szinte fenyegetve nézett A vár felé, ugy ment vissza sátorába. Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett, Mert ott Máriának levelét találta. Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza, S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –

Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél, A szellemeknek e fényes fejedelme… Kinek koronája dúsabb az övénél? S több csillaggal kinek van megrakva melle? De most koronáját letevé, a holdat, S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;

Egyszerű fekete felhőpalástban jött, Tán mert ő is titkos kalandokra készül, Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül, Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

Olyan hatalmasan dobogott kebele, Mintha azt belülről buzogány döngetné, Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé; A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté: »Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán… Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán.

Mária fogadta, egyedűl várt rája, Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével, Fehér kebelével, fekete hajával, Piros ajkaival, sötétkék szemével. Az asztalra téve reszketett a lámpa; Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

»Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag, »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet, A mit már megírtam, elmondjam újolag? Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet? Keblemnek egykori holt, rideg magánya Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa, Mely fölött elsuhant az esti fuvalom, Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha Földindulás tör át alatta szilajon. Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett, Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.

Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál? Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess, Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál? Inkább erre vagyok, mint arra érdemes… Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?«

»Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária, »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd, Szívem már tied és kész rá hajolnia, Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért. Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz: Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?«

»Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül, Szólt ünnepélyesen és határozottan, »Ezen föltétellel elmém meg nem békül, Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van, Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem, De becsületemet nem adom érted sem.

A mely zászlónak én hűséget esküvém, Annak fogok élni, az alatt halok meg; És ha másnak adott eskümet megszegném, Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek? Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet, Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.«

Mária csendesen, némán nézte a hőst, Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott. »Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!« Lelkének mélyében ekkép gondolkodott, »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam? Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«

Azután fennszóval mondá a vitéznek, S szavában tettetett haragláng lobogott: »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod. Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam, Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.«

S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat, Mely állott a szomszéd szobában sötéten. Vesselényi látja… a félelem utat Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen. »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!« Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja.

»Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna, Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem. Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga? Mert nem igen van több szó közted s közöttem. Üttesd le fejemet, és a hol elásnak, Tétess szamárfület síromhoz fejfának.

Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. – De mért zúgolódom, miért ő ellene? Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet. Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom! Nem átkozlak téged, magamat átkozom.«

»Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony, »Ide karjaimba, forró karjaimba! Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon, Sorsom és sorsod egy csillagra van írva. Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét, Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

Tudom, mit várhatok pártom híveitől, De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted, S a jövendő tán majd szelidebben itél, S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet, Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek, Hogy elfelejtette végét szerepének.

Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség, Elhagyom a csata térét, a színpadot; A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték, Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott. Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája, Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!«

És rövid nap mulva az ágyúk dörgének, De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná, Lakadalmat adtak hírül a vidéknek, A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát. Meddig tartott, meddig nem a lakodalom? Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –

Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam, Híre sem volt többé az egykori zajnak, Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak. Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt… Talán a szép asszony szíve porából nőt… –

(Szatmár.)

1848.

* *

AZ APOSTOL.

I.

Sötét a város, rá fekütt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták Arany szemeiket. Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret.

Egyetlen egy kicsiny fény Csillámlik ott fönn a magasban Bágyadtan s haldokolva, Mint a beteg merengőnek szeme, Mint a végső remény.

Padlásszobának halvány mécse az. Ki virraszt ott e mécs világa mellett? Ki virraszt ott fönn a magasban? Két testvér: a nyomor és az erény!

Nagy itten, nagy itten a nyomor, Alig hogy elfér e kicsiny szobában. Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek, S a fecskefészeknél nem díszesebb. Kietlen puszta mind a négy fal, Azaz hogy puszta volna, ha Ki nem czifrázta volna a penész, S csikosra nem festette volna az Eső, mely a padláson át befoly… Aláhuzódik az Eső vastag nyoma, Mint gazdagok lakában A csengetyűzsinór. A lég olyan nyomasztó A sóhajoktól s a penész szagától! A nagy urak kutyái tán, A melyek jobb tanyához szoktanak, Eldöglenének e helyen.

Fenyőfaágy, fenyőfaasztal, Mely a zsibvásáron sem kelne el, Az ágy lábánál egy vén szalmazsák S az asztal mellett egy pár szalmaszék S az ágy fejénél egy szu-ette láda, Ez a szobának minden bútora.

Kik laknak itten? A lámpa fáradt pislogása mellett Küzd a homály és fény… az alakok Mint álomképek el vannak mosódva S a félsötétben félig rémlenek.

A mécs világa csalja a szemet? Vagy e födél alatt lakók mind Oly halványak valóban, Oly kísértetszerűek? Szegény család, szegény család!

Az ágy fejénél űl a ládán Csecsemőjével az anya. Boldogtalan kis csecsemő! Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja Anyjának száraz emlejét, S hijába szíja. Az asszony elgondolkodik, S fájók lehetnek gondolatjai, Mert mint megolvadt hó a házereszrül Sürűn omolnak könnyei, Omolnak végig arczán A kisded orczájára le… Vagy tán nem is gondolkodik, Csak megszokásból, öntudatlanúl Szakadnak a könnyek szeméből, Mint a sziklából a patak?

Idősebb gyermeke, Istennek hála, alszik (Vagy csak alunni látszik?) A fal mellett a nyoszolyán, Mely födve durva lepedővel, A mely alól kikandikál a szalma. Aludj’, kicsiny fiú, aludj’, S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret, S álmad királyi lesz!

Egy ifju férfi, a családapa, Az asztalnál sötét homlokkal űl… Tán e homlokrul árad a ború, Mely a szobát betölti? E homlok egy egész könyv, a mibe A földnek minden gondja van beírva; E homlok egy kép, melyre miljom élet Insége és fájdalma van lefestve. De ott alatta a sötét homloknak Két fényes szem lobog, Mint két bolyongó üstökös, Mely nem fél senkitől, S melytől mindenki fél. Tekintete Mindig messzebb, mindig magasbra száll, Mig elvesz ott a végtelenben, Mint a felhők között a sas!

II.

Csendes kivűl a nagy világ, Csendes belűl a kis szoba, Csak néha sóhajt kinn az őszi szél, Csak néha sóhajt ott benn az anya.

A kis fiú halkan fölűl az ágyon, Falhoz támasztva bágyadt tagjait, S rimánkodólag, mintha temető Földéből jőne a hang, így susog: »Apám, ehetném! Erőködöm, hogy elaludjam, Erőködöm, de el nem alhatom; Apám, az éhség fáj, adj kenyeret. Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«

»Várj holnapig, kedves kicsiny fiam, Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret, Kakastejjel sütött fehér czipót.«

»Inkább ma száraz barna kenyeret, Mint holnap lágy fehér czipót, apám. Mert holnapig meghalhatok, Meg is halok, tudom… Olyan sokáig nem jön az a holnap, Mióta mondod azt a holnapot, S mindig ma van, mindig csak éhezem! Vajon ha meghalunk, apám, Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«

»Nem, gyermekem, Ha meghalunk, többé nem éhezünk.« »Ugy én ohajtom a halált, apám. Kérlek, szerezz nekem koporsót, Egy kis fehér koporsót, Olyan fehéret, mint anyámnak arcza, Vitess a temetőbe És tégy a föld alá… A holtak olyan boldogok, Mert nem éheznek ők!«

Ki mondja ártatlannak A gyermeket? Hol a tőr, hol van a kard, a mely Irtóztatóbb, gyötrelmesebb Sebet vón képes ejteni, Mint apja szívén ejtett E gyermek ajaka? Szegény apa! Tartóztatá magát, De könnye hirtelen kicsordult, S ő arczához kapott S azt megtörölte reszkető kezével, Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből Feccsent reá a vér!

Ő a panaszhoz nem szokott, de most Kitört belőle ellenállhatatlanúl: »Oh ég, isten! mi végre alkotál? Miért nem hagytál ott a semmiségben, A melybe lelkem testem visszavágy? Vagy embernek miért teremtél És miért adál családot, Ha már azt nem táplálhatom Saját véremmel, mint a pelikán?… De állj meg ajkamon, szó, Az isten tudja, mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember, S kérdőre vonnunk őtet nem szabad. Rá külde a tengerre engem, Lelkembe tette az iránytűt, A merre ez vezet, megyek. – Nesze, fiam, nesze E kis darab kenyér, egyél, Edd jóizűn, ez a végső darab, Holnapra szántam, s ha most megeszed, A jó ég tudja, holnap mit eszel.«

Mohó örömmel Kapott a kis fiú utána, Az ágyra visszaguggolt, S oly jóizűen falatozta Az istenadta száraz kenyeret, Hogy csillogott belé szeme, Mint két szerelmes szentjánosbogár; S midőn a végső falatot Lenyelte, rá borult az álom, Mint völgyre a napalkonyat köde, S lehajtá a párnára kis fejét, S alutt, és álmodott mosolygó arczczal… Vajon mit álmodott, miről? Koporsóról-e vagy kenyérről?

Álomba sírdogálta Magát az anya is, A másik mellé tette kisdedét, Karjával mind a kettőt átölelte S a nyoszolyának szélén úgy alutt.

A férfi fölkelt asztalától, Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen, Megállt előtte összefont karokkal, És elgondolkodék:

»Végtére boldogok Vagytok, szeretteim! Az életet nem érzitek, Levette vállaitokról az álom E nagy súlyt, mit napestig hordotok, Szegény, szegény szeretteim. Én istenem, hát jobban szereti Az álom őket, mint én szeretem, hogy Ez tészi őket boldogokká, A mikké én nem tehetem? De hisz mindegy, elég hogy boldogok… Aludjatok, kedveseim, Aludjatok, jó éjszakát!

Megcsókolá a három alvót, Szentháromságát családéletének, Áldásadólag terjeszté föléjök Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott Nekik, mint puszta áldást!) S helyére visszaballagott. Még egy szelíd tekintetet Vetett a népes nyoszolyára, Egy oly szelíd, édes tekintetet, Melytől az alvók álmaikban Rózsák és angyalok között mulattak, Aztán kinézett ablakán, Beléje nézett a sötétbe, Nézett beléje oly merően, mintha Azt föl akarta volna gyujtani Északfényével lángoló szemének.

III.

Hol járhat e virasztó férfi lelke? Minő utat választott s kit keres? Ott fönn bolyong azon magasban, Hová csak őrültek s félistenek Merészlenek s birnak fölszállani!

Ledobta a ház és nap gondjait, mint Tojása héját a madár, Kikelt s röpűl. Az ember meghalt benne s él a polgár. Ki a családé volt elébb, Most a világé; Ki három embert ölelt az imént, Most milliókat ölel át.

Ott fönn csattognak lelke szárnyai, Honnét a föld olyan parányinak Látszik, mint a megégett Papír hamván a szikra. Sebes röptében a hogy elsuhant Egy-egy csillagnál, ez megreszketett A gyertyalángként, melyre rá leheltek.

Röpűlt, röpűlt. Miljom s miljom mérföldnyire Van egyik égi test a másikától, S azok mögötte még is Oly hirtelen maradtak el, Mint vágtató lovas mögött Sürű erdőben a fák.

S midőn immár fölűl volt A csillagoknak milliárdjain, Elért… elért… A mindenség végére tán? Nem… a mindenség közepére! S ott volt előtte, Ki kormányozza a világokat Pillantatával, Kinek valója fény, S kinek szeméből minden szikra egy nap Mit földek s holdak forganak körűl.

És szólt a lélek, az Ős-szellem fényében fürödve, Miként a hattyu fürdik A tónak átlátszó vizében: »Isten, légy üdvöz, légy imádva! Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy Előtted leboruljon, S elmondja: hű fiad vagyok, atyám! Kemény pályára útasítál, De én nem zúgolódom, Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy Szeretsz, hogy én választottad vagyok. A föld lakói elfajultanak, Eltértek tőled, rabszolgák levének… Rabszolgaság, ez a bűnök szülője, A többi ennek apró gyermeke. Ember hajol meg emberek előtt! Ki embertársának fejet hajt, Az, isten, tégedett csufol! Meg vagy csufolva, isten, ott a földön, De ez örökké nem maradhat így, Dicsőségednek helyreállni kell. Egy éltet adtál én nekem, atyám, S én azt szolgálatodra szentelem. Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam, Nem kérdezem; A legrosszabb rabszolga is kész Fáradni, hogyha megfizetnek érte. Én dijkívánat, díj reménye nélkül Fáradtam eddig, s fáradok tovább is. De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz, Azt látni majd, hogy embertársaim Rabokból ujra emberek levének, Mert én őket, bár vétkesek, Vétkökben is fölötte szeretem. Adj, isten, adj fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársimért!«

Igy szólt a lélek, És visszaszállott a nagy égből A földre, a kicsiny szobába, Hol elzsibbadva várta őt a test.

A férfiú fölrezzene, Hideg futott át tagjain, Veríték folyt le homlokán… Nem tudta, ébren volt-e eddig, Vagy álmodott?… Ébren volt, mert elálmosodni kezdett, Nehéz pilláin ült az álom. Fölszedte fáradt tagjait, És vánszorogva vitte A földön fekvő szalmazsákra.

Ki fönn az égben járt imént, Ottan hever most durva szalmazsákon! Mig a világ hohérai Selyempárnákon nyugszanak, Ő, a világnak jótevője, Daróczon hentereg.

De íme végsőt lobban a mécs, Kialszik bágyadt élete, S kivűl az éj mindegyre oszlik, Mint a tovább-tovább adott titok, S a hajnal, a vidám kertészleány, Rózsákat szór a ház kis ablakára S rideg falára a szobának, S a fölkelő nap legelső sugára Az alvó férfi homlokára szállt, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul!

IV.

Ki vagy, csodálatos teremtmény, Ki vagy te, férfiú? Lelked ruhája Csillagsugárból szőtt fényes palást, És testedet Kopott rongyok fedik. Családod éhes, éhes vagy magad, S vasárnapod van, Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl Abrosz nélkűli asztalodra, S mit a tiéidnek s magadnak Nem bírsz megszerezni, A nagy világot Törekszel boldogítani. Az égbe van szabad bejáratod, S ha úri ház előtt kopognál, Az ajtót bezárnák előtted; Az istennel társalkodol, S ha nagyurat szólítanál meg, Nem állna szóba véled. Az embereknek Egy része szent apostolnak nevez, A másik rész pedig Szentségtelen gonosztevőnek. Ki vagy? kitől van származásod? Büszkén neveznek-e szülőid Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok Nevednek hallatára? Min születél? ponyván vagy bársonyon?

Elmondjam a történetet, E férfi életét? Elmondom azt… ha festeném, Ugy festeném le, mint egy patakot, Mely ismeretlen sziklából fakad, mely Sötét szűk völgyön tör keresztül. Hol károgó hollók tanyáznak, Minden nyomon egy kőbe botlik, S örök fájdalmat nyögnek habjai.

V.

Az óra nyelve éjfélt hirdetett. Kegyetlen téli éj vala, A téli éjszakák két zsarnoka Uralkodott: A hideg és sötétség. Födél alatt volt a világ, Ki is kisértené az istent Ilyenkor szabad ég alatt?

Az utczák, melyeken nem régiben Tolongva járt az embersokaság, Üres-puszták voltak, mint a meder, Melyből kiszáradt a folyó… a Népetlen utczákon csak egy Őrült bolyongott, A fergeteg. Nyargalt az utczákon keresztül, Mikéntha ördög űlne hátán, És lángsarkantyút verne oldalába. A háztetőkre ugrott fel dühében, És besüvített a kéményeken. Tovább rohant s teli torokkal Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe. Aztán a fellegekbe markolt, Rongyokra tépte éles körmivel, S reszkettek a megrémült csillagok, S a felhődarabok között Idébb-odább hömpölyge a hold, Mint a holt ember a hullámokon. Egy pillantás alatt Lélekzetével ismét A felhőket tömegbe fujta, És a magasból lecsapott a földre, Mint prédájára a rablómadár, Egy ablak tábláját ragadta meg, Megrázta és sarkából kifeszíté, S midőn mély álmokból a bennlakók Sikoltva fölriadtak, Elvágtatott ő rémesen kaczagva.

Népetlen a város… ki járna ily Időben kinn?… és még is, még is ott egy Élő alak… vagy kísértet talán? Járása olyan kísértetszerű. Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony, De a sötétség titka, hogy Koldúsnő-e vagy úri hölgy? Körültekint leselkedőleg, Amott a bérkocsit pillantja meg, Tolvajléptekkel hozzá sompolyog, A kocsis alszik a bakon, Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját, És lop talán? ellenkezőleg Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót, S elillan, mint a gondolat. Nyílt nem sokára a kapu, Kijött egy asszonyság s egy úr, Beűlnek a hintóba, a kocsis Indítja lovait, rohan… Ott benn nyögés, aztán sikoltás… Az asszonyság sikolta föl, Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.

Elérte a hintó a czélt, Az úr s az asszonyság kiszáll, S az asszony így szól a kocsishoz: »Nesze a díj, fiú, S itt benn a kocsidban a borravaló, Egy szép kis gyermekecske, Viseld gondját, mert isten adománya.« Igy szólt az asszony s ment az úri pár.

Szegény kisded te ott a kocsiban! Miért kutyának nem születtél? Ottan lett vón neveltetésed Ez asszonyság ölében, Eltáplált volna gyöngéd-gondosan; De mert ember lettél és nem kutya, Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!

A bérkocsis fülét, fejét vakarta, S imádkozott-e vagy káromkodott, Nem tudni, csak hogy morgott valamit. Az istenáldás nem tetszett neki. Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel? Ha elviszi haza, Otthon a gazda majd fejéhez vágja, S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket. Nagy mérgesen csap a lovak közé, És hajt keservesen.

A külvárosban egy szurtos lebujban Mulatnak még, a lámpafénytől Piroslik ím az ablak, Mint az iszákos ember orra. A bérkocsisnak sem kellett egyéb, Az istenáldást oda tette szépen A kocsma küszöbére, s ment.

Alig hogy elhordá magát, Jó éjszakát mond ott benn társinak Egy részeg czimbora, S a mint kilép a küszöbön, Olyat botlik, hogy képivel Barázdát húz a megfagyott havon. Teremtettéz a tisztes férfiú, Hogy méltósága ilyen pórul járt. »Az a küszöb nőtt tennap óta«, Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes, pontos vagyok, Minden nap egyformán iszom.«