Part 32

Hogyha üres az embernek Zsebje: üres a has is. Zsebem üres, ennél fogva Üres az én hasam is.

Tennap ettem utójára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! van elég, ki Én helyettem is evett.

S holnap ujra nap lesz, akkor Ehetem majd… ha lesz mit. Addig reménység anyámnak Szívom édes emleit.

Hasam üres, de helyette Teli vannak szemeim, Megtöltötték a hidegtől Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van, Legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely még messze Szaporábban érem el.

Gyi, te fakó, gyi, te szürke, Gyi, két lábam, fussatok!… Milyen áldott két csikó ez, Egyik sem kér abrakot.

Egyik fakó, másik szürke, Mert nadrágom két darab, Egyik szárát úgy toldottam A másikhoz a minap.

Volt nekem jó új ruhám is, Volt nekem szép uj ruhám… De kimélni kell az újat… Hogy ne kopjék, eladám.

S hogy kijátszam a haramját, Ki megállit, meglehet: A legelső korcsmárosnak Általadtam pénzemet.

Most a mely’k zsivány nálam csak Egy fillérre is akad, Díjul annak én azonnal Fizetek száz aranyat.

Nincs zsivány, de a helyett a Szél kutatja zsebemet. Szél barátom, ne kutyálkodj’, Megütöm a kezedet.

Tréfa, a mi tréfa, de ez Kriminális egy idő, Összeeskütt ellenem ma Szél, hidegség, hó, eső.

Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb útazom; Teli menne vízzel sárral A csizmám e rosz uton.

Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz Fölöttem a fergeteg. Hadd gunyoljon! rajta egykor Én is jókat nevetek.

Ád az isten egy kis műhelyt, Ád az isten majd nekem, Benne lesz meleg kandallóm, Feleségem, gyermekem…

Ott ha a szél, e czudar szél Ablakomnál megjelen: Olyat kaczagok szemébe, Hogy megpukkad mérgiben!

(Szatmár.)

O. B. kisasszonyhoz.

Szép mulatság téged néznem, Szőke kis lyány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján! Elnézném én szemed s ajkad Untalan; Ajkadon szived s szemedben Lelked van.

Szived, lelked, mind meglátom, Ha rád nézek; Csendes még az, mint a téli Madárfészek. Várj csak, várj, ha majd eljő a Kikelet, Mily zajos néppel telik meg Kebeled.

És az szép, legszebb idője Életünknek, A midőn a szív először Népesül meg, A midőn kiséretével Benn terem A hatalmas nagy király, a Szerelem.

Kisérői: öröm, bánat, Könny, mosolygás, Kétség, remény, és ki tudja: Mi minden más? E sok vendég ugy megtölti A szivet, Hogy ez, szegény, szinte-szinte Megreped.

És ez a nép egyre lót-fut, Föl s le nyargal, Nem nyugosznak, dörömböznek Éjjel-nappal. És nekünk e zaj, mely soha Nem szünik, Oly nagyon fáj és oly nagyon Jól esik!…

Mit mosolygasz, mit mosolygasz, Csintalan lyány? A mit itten magyaráztam, Már tudod tán? Oh nem, ezt még nem teszem föl Felűled! De ha így van?… annál jobban Becsűllek.

(Szatmár.)

Valahogy.

Várom, várom lakodalmam Nehezen, No de hiszen ma-holnap már Itt leszen. Nem a világ ez az egy hét, Lemorzsolom apródonként Valahogy.

Szegény ember fia vagyok, Az apám Egy kunyhót sem, egy garast sem Hagy reám; Baj, baj! de nem olyan nagy baj, Azért mi csak elélünk maj’ Valahogy.

Menyasszonyom akaratos Kis leány, Én sem hajtok fejet minden Szó után, Tüzes patak a mi vérünk, Hanem azért csak megférünk Valahogy.

Ma ő enged, holnap meg én Engedek, Igy elejét álljuk szépen A pörnek, És ha nappal összeveszünk, Este majd csak kibékülünk Valahogy.

(Szatmár.)

A sivatag lakói.

Ott a zerge a kősziklán S legelészi a mohot, Ott van a sas, fenn-röptében Közelíti a napot, Ott a liget fái közt zeng Az apró madársereg, Ott a fák alatt a kígyó Csúszik-mászik és sziszeg, Ott van a strucz, a homokba Dugta ostoba fejit, Ott a krokodíl a sásban Sírja sátán-könnyeit, Ottan ássa a hiéna A halottak lakhelyét, Ott a tigris, üvöltözve Vérszemmel néz szerteszét… Egy hiányzik: az oroszlán; Hol vagyon ő? hova lett? Tán megölték? tán eltévedt, Járván messze földeket? Messze járt, de el nem tévedt, És vadásztak bár reá, Meg nem ölték, nem ölhették, Mert magát ő nem hagyá. De csatája hosszu, nagy volt S megviselte erejét, S hogy ezt ismét összeszedje, Csendes helyre rejtezék. Nyugszik a fáradt oroszlán Pálmafának ernyején… Nyugszom én fáradt oroszlán Feleségem kebelén.

(Koltó.)

Csak ugy omlanak most hozzám…

Csak ugy omlanak most hozzám A szebbnél szebb levelek! Minap egygyel kedvesem majd Szívem repesztette meg, Most meg arra figyelmeztet Egy nem ismert jó barátom, Hogy »vigyázzak s fussak innen, Mert közel van a halálom,

Fussak innen! orgyilkos kéz Fenyegeti éltemet.« Tréfa-e ez vagy valóság? Egyik s másik is lehet. Jó barátom, hogyha tréfálsz, Fordulnál más emberekhez, Mert az ily kis tréfácskával Engemet meg nem ijesztesz.

S ha nem tréfa? ha valóban Tör valaki ellenem? Úgy is jól van, majd bevárom És megnézem emberem. Tán valami rosz poéta, Kinek Pegazusom lába Rá hágott a tyukszemére Helikonra-ballagtába’?

Vagy valami táblabiró? Kinek úri fejirül Leütöttem a parókát S a feje is leröpült? Vagy valami vetélytársam, Ki miattam kosarat hord, Kit lehánytam a nyeregből És szemébe rúgtam a port?

Hah, vagy talán mind a három Összeeskütt ellenem? No ha ezek megtámadnak, Mit csináljak, istenem! A poéta álkapczáját Leszakítom fegyveremnek, S ellenségimet, mint Sámson, E szamárcsonttal verem meg!

(Szatmár.)

Ősz elején.

Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek… Vándor népe ott halad,

Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán. Látom még, mint kis felhőket, Vagy már nem is látom őket? Csak ugy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűltek, Tavasz s nyár vendégei, És őket már nem sokára A kertek s mezők virága S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt Majd borul, majd kiderűl. Ajka még mosolyg, s szemébe Könny tolúl… ennek sincs vége, S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny! Csodálatos keverék. Észrevétlen karon fogja És egy más világba vonja A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek, És ha egy elejtett tárgy Vagy harang, a mely megkondul, Fölriasztott álmaimbul: Elmém, nem tudom, hol járt?

(Szatmár.)

A csillagos ég.

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjá születve a magasba röppen S keresi a mennyet.

Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött… Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon, Hadd beszéljek veled.

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?… De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!… A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.

(Szatmár.)

Az ember.

Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S minth’ az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel?

Egy szempillantásnál mi rövidebb! Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikba koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell. Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel?

Dicsőséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s ujra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel?

(Koltó.)

Azokon a szép kék hegyeken túl…

Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl, Ott fogsz élni boldog férjed mellett, Kit boldoggá egyedűl szived tett; Napkeletről messzebb napkeletre Jösz velem, hogy mulathass kedvedre, Oda viszlek, szép Erdélyországba, Láposvölgyi regényes magányba. Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk, A dicső, az örökszép természet, Kinek arczát oly gyönyörrel nézed, Mert tudod, hogy leghivebb barátom, Kit soha sem kaptam hazugságon, Ki elűzi a lélek kigyóit, Ki soha sem sebesít, de gyógyit. Ottan élünk a világtól távol, Semmi sem jut el hozzánk zajából, Csak az a halk, tengerféle morgás, Mely a zajnak csak viszhangja, nem más, S mely meg nem zavarja álmainkat, Sőt még költőibb álmakba ringat. Oda viszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon, Ott gyakorlom én be ezt a régen Óhajtott szót: kedves feleségem!

(Szatmár.)

A szájhősök.

Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, a hol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti, hernyók, új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaikba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt… Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arczaikra a bitó jelét!

(Szatmár.)

Bucsú a nőtlenségtől.

Tőled válok, legrégibb barátom, Nőtelenség, tőled válok el; Majd huszonöt évi bajtársam vagy, Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt, Rajtad most ily hirtelen kiad. Megosztottam véled ifjuságom, Hagyd magamnak férfikoromat.

Szeretélek, mint tán senki más nem, Hogyha intél, én szót fogadék, Mentem én, a regényes kalandok Zászlaját a merre lengetéd.

Messze vittél, sokfelé ragadtál, Elfáradtam, megpihenni kell… Nyoszolyám lesz kedvesem két karja, S fejér párnám a puha kebel.

Mosolyognak ifju czimboráim, Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár, S szánakozva mennek el mellettem… Savanyú a szőlő, ugy-e bár?

Én valóban szánalomra méltó, Szánalomra oly méltó vagyok! Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba Esténként nem barangolhatok.

Nem szabad már, csak egyet szeretnem, És ez is csak engemet szeret, Nem ugy, mint az ő jó szeretőik, Kik szeretnek százat, ezeret. –

Isten hozzád, nőtlenség barátom! Haragszol vagy nem haragszol rám: Már ezentúl hátamat látod csak, Örömiddel végkép jóllakám.

Isten hozzád, vidd el tarka zászlód Másfelé, hogy új hivet szerezz, Fejér zászló kell nekem már, és az Feleségem fejkötője lesz.

(Szatmár.)

Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejöket. Dél s est között van az idő, nyujtózom A pamlagon végig kényelmesen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harcztérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jó kedvvel veszen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszut is fogsz állni, S a bosszuállás rettentő leszen!… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!… Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

(Koltó.)

A mióta én megházasodtam…

A mióta én megházasodtam, Valóságos fejdelem vagyok, Trónusom a karszék, és pipámnak Hosszu szára a királyi bot.

Ekkép űlök szörnyü méltósággal, S elfogadom kegyelmesen itt – A kik jőnek audientiára – Országomnak jobbágy népeit.

Ott egy lyányka rózsaszín ruhában… Mert lyány vagy s még szép is a felett, Legelőször is veled beszélek, Jer, hugám, az elsőség tied.

Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? Csak nevedről ismerhettelek, Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, Kergetélek, s el nem értelek.

Ámde végre birtokomba estél, Meghódítám tündér szárnyadat, Kertészem vagy, te növelsz naponként Homlokomra fris virágokat.

Szép virágok színre és illatra, Milyeket csak tündérkéz növel, És közöttök a tövis csiklandja Csak fejemet s nem karczolja fel. –

Lépj elő, te hosszu száraz ember, Mély szemű és sápadt arczu Gond. Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan Prózai históriákat mond;

Balgatag, ki ily dicső napokban Kenyeret és ruhát emleget, Hordd el magad! bár rövid az élet, Beszélgethetünk még eleget. –

S te is itt vagy, te is megjelentél? Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom? Nem remeg kend, örök ellenségem, Hogy ezennel fölakasztatom?

Mély sebeket hasítál szivembe, Melyek néha most is vérzenek; Mit csináljak most veled?… ne búsulj, Kegyelmesen megkegyelmezek.

Egymás ellen hosszu harczot vívtunk, A diadal hozzám esküvék; Nagylelkű leszek, mert a győzőnek Dicsősége a nagylelküség – –

Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol, Tán megrúgta valamely szamár, Vagy tán azért nyugtalankodik, mert Engem olyan rég nem láta már.

Várj, lovacskám, majd tiporhatod még A felhőket jó gazdád alatt, Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan Fejedelmi nyugodalmamat.

(Koltó.)

September végén.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérczi tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is örökre szeret!

(Koltó.)

Elértem, a mit ember érhet el…

Elértem, a mit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Ölemben kedves ifju feleség, Milyenről lelkem annyit álmodék, Midőn virágaid közt, képzelet, Mint mámoros pillangó repkedett; Ölemben egy oly asszony, a kinek Tündérek adják a testvér nevet, Ölemben a legdrágább földi kincs… Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nékem a remény? A nem-továbbat már elértem én. Mi volna könnyebb? mint lemondanom Mostan te rólad, honfi-aggalom, Te rólad, kínos haza-szeretet, Ki mindörökké téped a szivet, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bízván más búját, baját… – De el nem hagylak, hazám, tégedet, Múltat, jövendőt mindent eltemet Boldogságomnak tenger-özöne, Csak szent oltárodat nem önti le. Veled sohajtok, hazám, mint elébb, A kedvezőbb, a szebb idő felé, Mely töviskoronádat leveszi, S helyébe a dicskoszorút teszi, Veled sirok, ha fájnak sebeid, Miket rajtad haramják keze nyit, Veled sirok, hogy fázol, éhezel, S nincs részvevőd sem távol, sem közel, Veled sirok, hogy korcsok fiaid, S hivom le rájok isten átkait, S veled szégyenlem, hogy a nagy világ Téged, szegény hazám te, meg se lát, Hogy, a ki rajta egykor úr valál, És reszketett parancsod hanginál, Most rája nézve nem is létezel… S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

(Koltó.)

Egykor és most!

Egykor és most! egykor és most!… Ép ilyen volt az idő, Mint most, ily hideg, zimankós, Igy szakadt le az eső.

Nagyon jól jut az eszembe, Még a napját is tudom: Ballagott egy ifjú kinn a Pocsétás országuton.

Bús arczczal, kopott ruhában A hogy ottan ballaga, Olyan volt, mint egy vándorló Leveletlen őszi fa.

Csak ment, csak ment, s ha előtte Két felé tért el az ut. Nem kérdezte senkitől sem: Ezen s ezen hova jut?

Mindegy volt ő rája nézve, Ha jobbra, ha balra ment; Sehol sem várt rá meleg ház És meleg szív odabent.

Megmondjam-e, feleségem, Hogy ez ifjuból mi lett? Ne sajnáld őt, éli már ő A mennyei életet.

Hanem ebből azt ne hidd, hogy Elment az élők közűl; Annyiban van csak, hogy ő már Itt a földön üdvezűlt.

Itt van e meleg szobában, S ajka forró ajkadon, Kedves drága feleségem, Édes szép kis angyalom.

(Koltó.)

Csendes élet.

És vége a komédiának, A fütty s a taps elhallgatott, A nagy függöny szépen legördült, S én ott hagyám a színpadot.

S most itt vagyok… oly messze, messze, Száz mérföld tőlem a világ, Ki egykor azt becsavarogtam, Mint a garabonczás diák.

Itt űlök feleségem mellett Ebb’ a csendes kis faluba’. Egykor szűk volt a föld, s imé most Elég tág e kicsiny szoba.

Itt nézem a hajnalt s az alkonyt És feleségem mosolyát, S szemem nem kíván többet látni, Bármily kevés az, a mit lát.

Ki tette volna föl felőlem, Hogy ilyen furcsán járok még?… De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség!

(Koltó.)

Az utósó virágok.

Őszi idő a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezőkön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat.

Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem, S tán velök sem tészsz roszat.

Már ha úgy is halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink; Könnyebb lesz talán halálok, Hogyha azok néznek rájok, A kik őket szeretik.

(Koltó.)

Tiz pár csókot egy végbül…

Tiz pár csókot egy végbül A legédesebbjébül! Rádást is, Feleség, Nekem ennyi Nem elég.

Csak ugy virág, ha tarka, Csak ugy asszony, ha barna. Barna kis Feleség! Szíved, szemed, Ajkad ég!

Ölelj, ölelj, angyalom, Ha ölelsz, azt gondolom, Hogy én még Igy élve Felröpülök Az égbe.

Oltsuk el már a gyertyát, Mert azt ingyen nem adják. A gyertya Derága, Minek ég itt Hiába.

Házasodjunk, hajahaj, Házasélet kutyabaj, Mindig szép, Mindig a, Reggel, délben, Éjszaka!

(Koltó.)

Szivem.

Isten, alkotál-e Több ily szívet is már Mint az én szivem? Volt-e másban is már Ily sokféle és ily Forró érzelem?

Hű tanya ez a szív, Nemesebb barátság Hű tanyája ez, Elhagyott, elaggott Szüleim egyetlen Lágy párnája ez.

Kert e szív, a hol leg- Illatosb virágid Nyílnak, szerelem! Bánya ez, a mely a Szabadság számára Kardvasat terem.

És mi szép, mi jó van A kerek világon, Melyet nem ölel, Melyhez imádása Ne hajolna le vagy Nem röpülne fel?…

S egykor ez a szív is Megszünik dobogni, Mint a többiek; Egykor ez a szív is Megszünik dobogni… Néma lesz s hideg.

Lenn a föld porában Össze fog vegyűlni Majd a többivel, S tán olyannal épen, Kit magasb indúlat Soh’ sem gyujta fel.

Oh nem! szívemet ne Bírja másokéval Ugyanaz a hely… Vegyétek ki, hogyha Meghalok, barátim, S égessétek el.

(Szatmár.)

Ilyen óriást, mint…

Ilyen óriást, mint Én vagyok, ki látott? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borúlj rám, borúlj rám, Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom!

Istenem, istenem, Miért is teremted Olyan parányinak Az emberi keblet? Boldogságom nem fér Igy egészen belé, El kell tékozolnom, El kell sírnom felét.

Megjövendöltem én, Hogy boldog leszek még, Hogy a bú nálam csak Átutazó vendég. Elmentél, messze is Jársz immár, búbánat, Csak eredj! képpel sem Fordulok utánad.

Nézd, kedvesem, nézd, a Nap még le sem mene, Még is már javában Szól a fülemile. De hiszen ez nem is Madár danolása, Hanem csókjaidnak El-elcsattanása.

Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orczámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem… Csókzáporos tavasz! Virágos szerelem!

(Szatmár.)

Az volt a nagy, nagy munka…

Az volt a nagy, nagy munka, Kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, mig Veled eljöheték.

Ha ilyen drága volna Minden háznál a lyány, Be kevés pap híznék meg Az esketés diján.

Igaz, hogy ily leány nem Minden bokorban nő, S uram fia: poéta, Rongyos poéta-vő!

Meg is téve dicsően A hat-vágást apád, Hogy ily isten-csapástól Menekjék a család.

És a midőn hiába Volt minden izzadás, S ég, föld daczára meglett Az asszony-elhozás:

Eltört ugyan az útban Kocsinknak kereke, De nem hiszem, hogy a nagy Áldás-súly törte le.

Azon áldásnak súlya, A melylyel engemet Ipam s napam magoktól Eleresztettenek.

Azon az egyen most is Csodálkozom nagyon, Hogy az ajtón jövék ki És nem az ablakon.

Mért is nem dobtak itt ki? Tűrném a többivel; A sok közt e kis tréfa Nem is tűnt volna fel.

(Koltó.)

Hintón és gyalog.

Rég eltemette a nyarat Az ősz, s ez is haldoklik már, Az erdő még is milyen hangos! Hogy fütyöl benne a madár!

E füttyre fölriadtak az Álmos merengésből a fák, S a meglepő, nem-várt örömtől Megrezzen rajtok minden ág.

Még ott fönn a nap is, a ki Ködcsuklyájába bújt vala, Gondolva, hogy a tavaszig már Ugy sem leszen mit látnia.

Még fönn az égen a nap is Kiváncsian pillant elé, Hogy lássa ezt a madarat, mely A bús csendet szétkergeté.

Keres, keres szemeivel, Megnéz az erdőn minden fát, De mind hiába, mind hiába, Madárfélét sehol se lát.

Jó nap barátom, ne keresd A fákon e víg madarat, Ott ballag a mi füttyösünk a Gyaloguton a fák alatt.