Part 9

Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel, – mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja, hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, – az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van… Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság, reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek; szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! – gondolom. Csak meg ne szólitsanak.

* * *

Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje, irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.

Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig divatosak Pesten.

A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya alatt: e jelben áll a háborus divat.

A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában, a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék, ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak, amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.

* * *

Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kivánság.

Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.

És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.

A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.

Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai, ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb sikere a városban.

A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól – megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon, amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.

– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.

Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom köntöseikben megállottak.

– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők, akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.

– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a kiváncsi paradicsomok.

A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü, egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.

„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak, megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csipték e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt, mig a patkányt végleg bilincsbe verték.

Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva, szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait, mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint csinytevő gyereket.

A női szoknyák leereszkedtek a téren és mindenki dolgára ment.

* * *

A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig tart a jódolguk?

MARISKA BÉCSBEN.

Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden, mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak, holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta a holdat.

A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját, a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn, mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.

Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen városban, hazafelé való elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.

A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies, a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve) ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.

A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt szekéren utazott haza szép Magyarországba.

Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt tudomásuk nem volt.

Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak, Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron, Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt, Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában (magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben, egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál, az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé, amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb metropolisának látszik.

És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot – talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott. Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a Leányvásár előadása után.

Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?) Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt.

A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó, hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek, örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken, levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit esetleg reménytelenségeit ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken, szemeken, fantáziákon.

Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet, operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben. Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak, irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség elé vonul.

Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét trikónadrágos, repedtsarku bécsi szinésznék szájára adni, nagyképü, csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a halálba!…

* * *

A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon, megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos, csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban, kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.

E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.

PESTI SZALON.

… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a szépirodalmi közlönyök előfizetője.

Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők eszmecseréit?

Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett.

Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok, Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten, aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György (Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret volt és ő regényben megirta élete történetét…

Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek, fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt Pesten.

A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti szalonok jellege. Később az irodalom felé sóhajtottak hazánk fenköltebb lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.

* * *

A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok kártyáznak.

A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban. Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás ruhájáról és szerelmi ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.

Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok. „Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat, hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.

Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből. Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról, egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt: csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?

A MAGYAR FÖLD ÉLETE.

(Növény-regény.)

Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról, hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy bukott táncosnők?

Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?

Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?

* * *

Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról, ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki, amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.

Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről, férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?

Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót, hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.