Part 8

Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval, sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak, amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon, midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi, de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.

A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be: körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj barátját egymás mellé rakott székekre fektette.

Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime: Aranyember.

Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot, amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember. Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék és szenvedő férfiut.

A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók: grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább csalogatta a sebzett sziveket.

Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten, megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén – egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden valamirevaló egyletnek elnöknője lett.

Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után, amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat és halk alkonyatokat?

A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket, akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással, reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna. Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben, csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háboru előtt éltek.

Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete s rajta a boldogság?

A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.

Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban, mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a temetőbe kerültek.

(Az Aranyember előadásán.)

UTAZÁS BÉCSBE.

Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának; Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.

A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról, Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.

Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.

Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.

És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.

* * *

Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?

A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki a papirkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom körülutazza a világot.“

Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az ötvenes években.

* * *

A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett, nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.

Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.

IRÓK BŐJTJE.

Mikor Emich meg Ráth Mór voltak valamirevaló könyvárusok Pesten, egy-egy uj magyar könyvnek a megjelenése oly ünnepélyes, meghatott, szinte áhitatos esemény volt, hogy a pesti szalónokban, korcsmákban napokkal előbb beszélgettek a készülő könyvkiadásról; a vidéken, a jóságos Magyarországon pedig félesztendő mulva tudták meg egy Pesten járt nagybácsi szivességéből, vagy egy meggondolt, lassan megfogalmazott kritikai ismertetésből, amely a hirlapban megjelent, hogy az „Esther szerzője“ uj regényt irt, Lisznyai verseket… A könyvárusok megannyi tiszteletreméltó belvárosi polgárok, az irók és a költők szent emberek.

Az élet olcsó volt és különben is a költő tudta magát mihez tartani az életviszonyok között. A poéta meggyőződése volt, hogy a sorsüldözöttnek, szegénynek jelöltetett meg a homlokán már fogantatása percében; igénytelenül, ócska köpönyegben, hideg szobában és a végén a kórházi ágyon tervezte már kezdetben életét. Egyetlen sem akadt a pályatársak között, aki valaha arra számitott, hogy négyesfogaton hajt végig a Sugár-uton pályabér gyanánt. Ellenben valamennyi tudta, hogy örök szegénységet fogadott, mint a szerzetesek. Esőverte kabát, rongyos köpenyeg, boldogtalan sziv… Sok jó és rossz verset irtak eleink. Az iskolában tanitották, hogy Petőfi Sándor a pipája tüzénél melengette a kezét télen Debrecenben, Csokonai kántor volt és a hanvai tiszteletes más társaság hiján: a falusi bakterral vitázott az asztrológiáról… A költői pálya soha sem igért semmit. Lehetséges, hogy egyszer eljut a pályázó a Kispipába és Endrődi Sándor szomszédságában üldögélhet… Benyithat éjszaka a régi Fiume-kávéházba, lapiró lehet az Egyetértésnél, Emich egyszer megveszi a könyvét, Ráth Mórnál a kirakatba teszik, Császár Elemér doktor ir majd róla valamely ostobaságot a lapjába, tiz vagy husz esztendő mulva, midőn már a kis vidéki boltokban elharvadnak, megsárgulnak a könyvei: önmaga is elfelejti, hogy valaha a költői pályára készült és abból akart megélni, amit a könyvárusok ócska zacskóból penészes tallérok alakjában a bolti asztalra leolvasnak… Hőskor volt ez! Az irók ugy érkeznek vala Pestre, mint az ó-francia regényekben a kalandorok Párisba.

Ezért volt áhitatos, emlékezetes az óra, midőn a kézisajtóból kikerült az első példánya valamely magyar könyvnek; iró és kiadó meghatottan állottak az ujszülött felett. Vajjon eladják-e az ezer példányt, amit a friss könyvből nyomtattak? A költő esküvőjére nem mehetett oly felmagasztosult hangulatban, mint könyve megjelenéséhez. És a becsületes, öreg kiadók őrömmel, büszkeséggel jelentették a homályos könyvesboltban: „Ma itt járt Erzsébet királyné udvarhölgye és egy példányt vásárolt a felséges asszony könyvtára részére“. Az iró ur a Pipában foghegyről beszélt Karikás korcsmárossal.

* * *

Emich magyar nemes lett és meghalt. Ráth Mór boltjában többé nem üldögél Deák Ferenc. A magyar könyvkiadást más alapokra fektették, mint a Corvinában irni szokták. A nagyközönségnek nyomtatják a könyveket, nem pedig azon falusi ismerősök részére, akiket Lisznyai cifra szürben, Benedek Aladár lóháton meglátogatott és az előfizetést megejtette. A könyvkiadás nem templomi hangulat, a könyvárusok immár nem csodálkoznak, ha 6–7000 példányban is eladnak egy magyar könyvet. Tudomásunk van arról, hogy csaknem minden könyvet eladnak, amelyet egy ismertebb könyvkiadó vált magához. És most, a háboru alatt, olyan könyv-éhség támadt Magyarországon, amelyre senki sem számitott, – elsősorban a könyvkiadók csodálkoztak.

Most már csaknem mindenki olvas Magyarországon hirlapot és a hirlapok révén kedve kerekedik a könyvolvasáshoz. Nem a delizsánc, vagy a pesti őszi vásár terjeszti a könyveket, egy uj könyv megjelenésének hirüladásához nem hónapokra van szükség; – szinte önmagától, néha biztatás, rábeszélés nélkül vásárol meg a közönség egyes könyveket, még ha a kritika itélőszéke előtt elmarasztalták is a könyv szerzőjét. Az öreg Emich és Aigner Lajos ugyancsak csóválnák a fejüket egy mai könyvesbolt szerkezetén. A könyvvásárlók bejönnek a boltba, anélkül, hogy hivná őket valaki. Falusi kisasszonyok, előkelő dámák, nagy elfoglaltságu urak, diákok, mesteremberek: egyformán veszik az uj könyvet. És most a háboruban, csatában lévő véreink között jelentkezett olyan könyvvásárlási kedv, amelyre a magyar könyvkiadók nem számitottak.

Csaknem minden magyar könyvet megvettek karácsony tájékán. Megvették a háborus-könyvet, megvették a regényt, a verset, a filozófiát. Tizenhathónapos leirhatatlan fizikai fáradalmak után a harcos katona megszomjazott a könyvek apró betüire. De az itthonmaradottak is valamely utbaigazitást kaphattak, hogy a könyvekben keressék a vigaszt, a felejtést, a megnyugvást, a szórakozást: a könyvesboltok ajtaján naphosszant csilingelt a csengő, mint a vidéki boltosnál, hol a legjobb ostornyelet lehet kapni. Kerestek válogattak a magyar könyvek között. Mérlegeltek, kritizáltak, tünődtek a felvágatlan könyvek felett. Végül valamennyit megvették, amely uj volt. A karácsony táján megjelent magyar könyvek általános keresletnek örvendeztek.

Ellenben alig jelent meg tiznél több magyar könyv a karácsonyi könyvvásár tiszteletére. Karácsonykor, mikor a kiadók a pincében és a padláson elásott könyveiket is forgalomba hozzák; mikor a könyvárus eladja a husz év előtt megjelent könyveket; midőn anyák, apák, nagybácsik két kézzel viszik az ifjusági és gyermekkönyveket: alig jelent meg Budapesten magyar könyv. Ha az öreg Emich élt volna, ő tudta volna ezt előre. Hisz neki még csaknem alkudozni kellett a vevőivel, mint a kanavászosnak, mégis eladta a reábizott könyveket! Mily könnyü a helyzete a mai könyvárusnak, aki szabott áron dolgozik, mint a patikus és nem kénytelen a József-napi vásárokra várni, hogy a felvidékről Pestre fuvarozzon egy félbolond falusi uraság, aki könyvtárat tart.

Tehát alig volt uj magyar könyv a karácsonyi könyvpiacon. Volt azonban német könyv! Száz meg száz uj német könyv jelent meg a szövetséges ország nyomdáiban. A pesti könyvárusok kirakataiban csak német könyvet lehetett látni, – hisz magyar nem volt. És a magyarság, a nemzet, a magyar élet e bibliai karácsonyán: ezer és ezer uj német könyvet vett Magyarországon, mert a néhány uj magyar könyv eltünt a német ezredek között.

A könyvkiadók – akik ezen tapasztalatukat egy ujságiró ceruzája alá diktálták – csodálkoznak, hogy a közönség mennyire pártolta karácsonykor a német irodalmat!

Emich nem csodálkozott volna, hanem gondoskodik vala uj és ujabb és mindig ujabb magyar könyvekről.

ŐSZI LÁBAK.