Part 7

Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves testgyakorlati munkát végez.

A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva, harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába; soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.

A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással vágódnak a partnak a hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta; ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék, amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.

* * *

Három óra.

Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva, meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.

Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett, amelyben megnyugvást nem mert remélni.

ANNA-BÁL.

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró, a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az illuziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek, mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora, a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek, sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos, diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az emberek!

Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a legunottabb páholybérlő sem.

* * *

A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“ fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget, békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis réginek tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó, ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok, ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban, csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses, tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond szélkiáltómadár a nádasban:

– Őszre vége van…

A nyárnak vagy a háborunak? – Ki tudná?

A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és táncrendet forgatni lássa.

Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.

Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra, Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát, amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen, hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!

(1916.)

AZ UJSÁGIRÓ HALÁLA.

Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra, bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott, reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai szelid csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur, aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak – e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos, furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. – Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora, – kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban, misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön, aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt, a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond, gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.

Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.

* * *

Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra költözött!

A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas, aki majd egykor a vidéki hirlapiró életét Magyarországon megirja. Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben. Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó… Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni; a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak, költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon… Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik; nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt; Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük, selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki hirlapiró élete.

Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös, papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,) Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki – utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az elhunyt hirlapiró helyét betöltse.

Igy volt?

* * *

A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket, gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná. Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között. Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül párnák között hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt. Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos, groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.

Istenem, meghalni!

Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen bandukolunk.

HATÁRSZÉLI PODOLIN BOLDOG ÉVEI.

A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól, tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni, egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem takarta el a felejtés avarja.

* * *

Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél, tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)

Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a határszéleken született tót fiuknak nem kellett többé Késmárkra szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.

A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a „Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a rokonuk, hogy függetlenségi a követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni, érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a tót-fiuk fejébe.

– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.

* * *

Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités végett.

Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.

BUCSU SENKI SZIGETÉTŐL.

Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.

„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző vasárnapon.