Part 6

Itt laktak a Józsa Gyurik, itt terültek el a végtelen nádasok, parlagon heverő földek, legelőnek sem használt puszták, őserejü lápok, megközelitetlen mocsarak, vademberek, lusta parasztok, botos hajduk, mindig ebédután lévő urak, félbolond grófok, termetes asszonyságok, lovat-ülő kisasszonyok, csepürágókért rajongó falusi hölgyek, peregrinusok, vaskalaposok, nadrágszijat eresztő táblabirák, gonosz uzsorások, Sobri Jóskák, sápadt összeesküvők, rajongó papok és a megszámlálhatatlan különcök, akik minden faluban feltalálhatók voltak, hol a pók beszőtte az ablakot és az eső átcsurgott a tetőn, és a repülőgépen, az örökmozdonyon, asztronómián, régi királyok pecsétes levelein, nyirviz-szabályozáson, világszabadságon törik a fejüket. Az egész magyar panoráma benne van Jókaiban. És elmélázva, elgondolkozva eresztjük le a könyvét, midőn őseink céltalan és boldog, tudatlan és durva, cigánymuzsikás és holdvilágos, disznótoros és hideglelős élete előttünk elvonul.

A legnagyobb érték, ami Magyarországban volt, a föld: azzal nem törődött senki.

Ámbátor a messzilátó magyar gondolkozók mindig tudják, hogy mily nagy kincsen járnak, mikor a magyar földön lépkednek.

A királyok donációs-levelei, harcos, intrikus nagyurak, az agyafurt, zendülő Dózsa György, eszükkel házasodó földesurak mindig tudták, hogy a legfőbb jó az életben a földbirtok. Bocskay hajduit az alföld tekenőjében helyezi el és földet ád talpuk alá. (Ahonnan mostanság is a legjobb magyar ezredeket sorozták.) Martinovics a szászvári apát, Kossuth Lajos és mindazok, akik álomtalan éjszakán a magyarság jövendőjével foglalkoztak, a nemzet fennmaradását, fejlődését, végleges erőrejutását a céltudatos földbirtok-politikában látták.

A nagy háboruk után a királyok gazdátlan vagy hóditott területeket osztanak szét katonáink között. A háboruk nem mindig folytak oly ideális és kézzel meg nem fogható célokért, mint a mostani kényszerü magyar háboru. A háborut viselő fejedelmek elég praktikus üzletemberek is voltak. Minden fegyverviselő harcosukat bizonyos jutalommal, elismeréssel, vagyonnal, ajándékkal, zsákmánnyal kecsegtették az időben is, amidőn a háboru isteni eredetében még hittek a föld lakói.

A magyar paraszt, aki megállotta helyét e háboruban, mint a bibliai csoda, ezeréves álma a föld. Születése, élete és halála a szántóföld szomszédságában, szinte a föld drága rögei között folyik le, mint a buza vagy a rozs sorsa. Szülőanyja, hétköznapja, lehelete a föld szeretete. Itt növekedik, ebben éli örömtelen, de szerelmes életét, itt hallgatja a füvek növését, a szél beszélgetését, a buzatábla álmát. Mindene a föld, amely nem az övé. Ennek a határtalan, szinte a természet törvényei szerint való szent földszerelemnek a megvalósitását a harcoló magyar parasztság részére: tüzték ki célul ideális férfiak, a függetlenségi követek. Vajjon sikerül-e másodszor a jobágyság eltörlése? Akadnak-e hazánkban uj Kossuthok, akik vezetik ez uj függetlenségi harcot?

A régi Magyarország napja végleg leáldozott a háboru véres fellegei mögött. Meg kell nyugodni mindenkinek a világ változó forgásában. Uj emberek lettek, uj gondolatok születtek. Ma-holnap Deák Ferenc furcsa tévedésébe esik mindenki, ha az uj áramlással szembeszáll, aki a dunántuli gyorsparasztok tönkremenését féltette a váci vasuttól.

NYIRSÉG.

Geszferéd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyirségi orkán után, mint megannyi „leégett tető-vesztett községek“ merednek puszta falaikkal a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori magyar faluk?

A nyirségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmult napokban, a valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és életpusztitó munkáját végezte. Szegény nyirség, hol mostanában napijáróföldre nem látni férfiembert, (mind elmentek a király mellé), vajjon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján, jövő-menő ezüst nyirfák alatt, szinte ázsiai tüzü napsugárban, az első foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek, szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli sorosok felől fujt, amely az ősök lovainak fejét e tájra irányitotta és az ekevas nyomán olykor kifordult a domboldalból egy napkeleti főur sarkantyuja vagy kardja… Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyiri szél, amely az ezüst-fákat, makkos tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagu ákácokat, barna szemü nőket, méltóságos férfiakat, buskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni tanitod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, rombadöntöd a falut, amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?

* * *

A Nyirség Magyarország legszebb tája.

Irni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elagott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifju korában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és multon eltünődik.

A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében, az első hegedüt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sujtásos és kortes években a nyirség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiuk állanak szemben nem egyszer az ellentáborokban és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülői-házhoz a szeretett ifju feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafia. Nyiregyházán az Ébredjünk! cimü hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a csizmadia-szinben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos, tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos küzdelem… holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmü hazafi, mint szélsőbaloldali.

Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyirség. Itt pusztult el a legtöbb régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb, legderekabb uj birtokos-osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az uj gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte érthető magyar nyelven ugatják a holdat és a keréknyomban ugyanaz a magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak, a szélnek, a viznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy vad-magyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével. Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, mig a csecsemő a világra jön. Füben, fában, falevélben az elmult szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a viznek folyása, a hosszu őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon.

* * *

Néha muzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombu fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apátikus kedvében, ujságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen ugy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben viritanak és lélekben elhervadnak, sárga nyirfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szivekben viszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.

Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony kedvünk, buskomor magyar szomoruságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyirség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el ujra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tüzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betük a holdvilágban és a sikság felett rengő csillagtábor miért nem vidit a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája hosszan ásit a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a hangtalan országuton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a kemecsei tavak fölött.

A gyerekkoromban elmuladozó kurtanemesség multakon való elszomorodása volt a bánat, a mely e kutyabőrös, voksos, választó nyirségi falvakat elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok pecséteit őrizték a ládafiában, a mult vissza-visszatéregetett egy-egy alispán- vagy követválasztáson és az elkövetkezett uj idők nehezen nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsü házakba. A történelem, (amelyet itt mindenki kedve szerint értelmezett) a hagyomány, (amely természetesen édes volt, mint az apák simogatása) a szokás-jog, (amelyet e falvakban pogánytiszteletben tartottak): eltünedezőben volt. Kataszter, nyirviz-szabályozás, telekjegyzőkönyv… Gyerekkoromban nem is hallottam más szavakat az idős emberek szájából, urnak, papnak, parasztnak uj törvényeket kellett tiszteletben tartani, uj emberek előtt levenni a föveget és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos komaságának.

Talán ezért volt olyan szomoru olykor a Nyirség, mintha már nem is nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák sirdombját és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmulását jósolta.

* * *

A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe, ezüstös Nyir: a szomoruságom veled, hogy gyér falvaid száma megfogyatkozott. A háboruban a gránicon vért ontani, itthon vihartól tönkremenni, adók sulya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj, amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.

PESTI NYÁR 1916-BAN.

A pesti nyár kék ruhában, fehér cipőben és nefelejts-virágos kalapkában végigsétál a városon, a szél meglengeti, déli nap felheviti, esti lámpa csalogatva fehériti… nyár, mint a többiek voltak és a nők mindig szebbek, midőn utazásunkban ez évszaknál pihenőt tartunk, körülnézünk a tájon, a rövid szoknya alól fehérlő lábakat szemügyre vesszük, a barnapiros arcokat vizsgáljuk, a hajakat a kivágott derék felett, a fehér szoknyákat, amint gyermekkorunkban csupán véletlenül pillantottunk meg egy öltözködő, alsószoknyás asszonyt, manapság hozzá hasonlatos a nők ruházkodása.

Bolondság a női divattal perelni. A férfiak ugy sem értik meg a rejtélyeket. Örvendezzünk a szép lábaknak, nyakaknak, térdeknek, amelyeket ingyen kinál Budapest mindenkinek, aki az utcára vetődik. Most valóban nekünk szépek a nők. Friedmann Bácsi idegenjei, akiről sokat ábrándozott a lelkes férfiu, sem közel, sem távol nem mutatkoznak. A perzsa sah nem bámészkodik a dunaparti fogadó ablakából, Takova grófja sem totyog a hatvani-utca környékén, a valeszi herceg nem lép ki becsipett állapotban a kaszinóból, angolok, amerikaiak, franciák, kereskedők, ügynökök, mulatnivágyó gazdag emberek végleg eltüntek a szemhatárról. Vajjon hová lettek? Szájtátva-bámult Vanderbilt Kornél, álmos nagykövet, maharadzsa, indus herceg, aki nyár felé megjelent Budapesten és végignézte a budai hegységet, valamint a pesti oldal remek hölgyközönségét; kalandok és füszeres mendemondák hősei; mosolygó holdak az orfeum csillagtáborában; varrólányok álma, repkedő lángok a házmester-kisasszonyok setét estvéjén, elvált asszonyok kitervelt jövendőbeli barátja?… Nyárfelé a szegény leány nem minden reménység nélkül vette fel fehér bluzát, a szabónők bizakodva hiteleztek a félvilági nőknek, a nyári szinésznő még házasságra is gondolt az esti libapecsenye és pezsgő mellett, télen sohasem látott kánikulai nők karoltak az ugynevezett szalmaözvegy vagy a tévelygő utazó karjába. A pesti nyár jelentett bizonyos szabadságot, olykor erőszakolt jókedvet, alsó-szoknyás némberek visongását, bohózatirók csepürágó bukfencelését, ligeti vizet áruló, mezitlábas leányok karrierjének a kezdetét, télen dohosodó gavallérok kivasaltságát, lovarnő virágcsokrát, vörös Friedmannt, könnyelmü Lantost, gumikerekes kocsit, fehérvirágos hirlapirót, budai sétát éjfélkor a Várban, tüllszoknyás operettlit az öreg Krecsányinál, alaguti csókolózást, enyhe hajnalt, szépleányt, bort, buzát, egészséget… Ugy érzem, mintha egy régen letünt korról irnám e reminiszcenciákat. Én vénültem meg vagy a világ?

Már régen nincs nyár Pesten, a könnyelmü, muzsikás, lármás, esztelen nyár talán akkor szökött el a városból, mikor az utolsó jambó az ősbudavári zenekarból. A fiatal sikkasztók, szerelmes váltóhamisitók, ördöngős kártyások, vidékről felvetődött pénzesemberek, jobb sorsra érdemes katonatisztek bankócskáiból számos uj házat épitettek Pesten azok az emberek és némberek, akik a régi nyarakat nevezetessé tették egy mulatóhelyiség vagy pezsgős pavillon kibérelése révén. Az Andrássy-ut és mellékutcáiban pontosan megmutathatók azok a házak, amelyek egy-két sikerült nyár után uj gazdához jutottak. A lányok, akik az épitkezésnél segitettek, azóta meghaltak kórházban, a gavallérok elrothadtak a börtönben, még a cigányprimások is a másvilágra költöztek, akik itt a pezsgő mellé a zenét szolgáltatták. (Csak a vörös Friedmann nem tudott zöldágra vergődni, pedig ő értett legjobban e pesti nép mulattatásához.)

* * *

A dunaparti nyár ez esztendőben talán a legcsendesebb lesz, holott számosan nem hagyják el a forró várost, szegénység, aggodalom, határainkon duló veszedelem, csendes gyász, csüggedt bánat miatt. Az ugynevezett nyaralás, amely a fővárosi életnek tüntető szenzációja volt, szinte fordulata a mindennapi életnek, uj napoknak, havaknak reménységes jövetele, társadalmi kényszer, fitogtatós divat és a jóegészség: a pestiek ez esztendei nyaralása olyan félénken kopogtat a bérházak csendes lakásaiban, mint a nem szivesen látott, börtönviselt atyafi. Csacska kisasszonyok a korzón, ma délben nem adnak egymásnak hangos szóval randevut az északi tenger mellett. Gyémántos dámák fogfájós kedvvel nézik a divatlapot, a francia fürdőhelyek csak hiu emlékezésben élnek. Talián-bolondok, Velence-imádók, szinte a norinbergi áruhoz hasonló rajongások az olasz városok után: legfeljebb egy rövid sóhajtással intézik el a kalendáriumot. Az édeskés talian-romantika a mindennapi lelkek rajongása volt s ez nagyon érthető, midőn a panoráma, a pesti mozi a legjobb üzlet a városban. Émelygős laguna-szerenádokra rajongva gondol az olasz vasutról hazatért asszonyka és itthon beleszeretett a cigányprimásba vagy a népdalköltőbe. Érzéstelen, sivár pesti lelkek majmolva emlegették a francia Riviérát, mintha az volna költészete életünknek, hogy az ottani hotelben megfordultak, de magukban egyetlen szineset nem gondoltak. Pestiek: hiu szamárkák, akik uti-emlékekkel óhajtották leplezni müveletlenségüket, hangulatnélküli, megunt életüket, utazóbőröndnek vélték önmagukat és az utitáskájukra felragasztott hotel-cédulák száma és minősége szerint értékelték egymást. Egy alexandriai hájókázás renomét szerzett az egész életre; furcsán, félszegen, szinte balkánias cicomázottsággal hangzott igy nyárban a pestiek szájáról a sok külföldi fürdőhelynek névsora, ahová a képzeletben vagy a valóságban elutaztak. Hányszor szántam őket, idegen tengerek mellé kivánkozókat, hazudozókat, merészröptü nagyvilági hotelek neveinek buzgó felsorolóit, expressz-vonatoknak nyári kalandosait, amint a nyári utazást tulhangosan tervezik a nyilvános helyiségekben! Szegények, elkivánkoztak Pestről, mert itt a sarki hordár is ösmerte „pedigrée“-jüket, bugyellárisukat, családi viszonyaikat. Azt hitték: lordnak mennek el Budapestről nyaranta és a kisasszonyok francia beszélgetésén senki nem veszi észre, hogy budapesti nyelven társalognak.

* * *

A külföldi nyaralás hivei ez esztendőben legfeljebb multjukra emlékezhetnek. A sorompók le vannak zárva grófok és zsidók előtt egyformán. Itthon kell maradni, amennyire lehet. A családi kastélyban, a falusi gazdaságban, a bérelt tanyán, a Dunánál, a Tátránál, a Balatonnál. A sohasem, vagy ritkán olvasott francia könyvet nyáridőben a siófoki sétautakon hordozza kezében a társalkodónő urasszonya után, a divatszalón a tátrai fürdőhely kedvéért remekelt, még tán érdekesebb az élet Pesten, hol néhány hozzáértő felülbirálja a szoknyákat, kalapokat, mint egy eldugott üdülőhelyen. Amennyiben valaha kiváncsiak voltak, a pesti nyaralók szép hazánk csodálatosságaira, zengő hátu, fenyvesekkel boritott hegyekre, ködjárta völgyekre, svájci modorban épitett házikókra, kedves cipcerekre, havasi gyopárra, fiatalosan éles levegőjü Tátrára, most megismerhetik a gyönyörü magyar álomvilágot. Aki Dunántul enyhe dombjain, bárányfelhőin, vers-lábas erdőzugásán, ritmus-izü langyos levegőjén, álmodozó Balatonján óhajtott megpihenni, most is megtalálhatja helyét A világ legszebb tájképe, a magyar felvidék hajnali ködben várja az éjszakai pesti vonatot, dult sziveknek, nyugtalan kedélyeknek, szomorkás embereknek sok bátoritást tudnak mondani a mozdulatlan hegyek. A dunántuli gyorsvonaton napszállat előtt a Balatont láthatja minden boldogtalan, amint Aliga tájékán, mint egy hüséges, magában álmodozó, regéken andalgó, társtalan özvegyasszony, ezüstös fejét, jóságát, nyugodalmát, napsütött vállát, csendes szivét megmutatja. Majd jóasszonyos kacérsággal eltünik az öltöző-szobában, hogy pongyollája helyett kimenő-ruháit is szemléltesse; a dombok mögé buvik a tó, hogy a siófoki villák, mint megannyi selyemharisnyák, a földvári házak, mint diszes asszony-frizurák, a polgári tájképek, mint Rákóczi-indulós, vidáman, menyecskésen mutatkozó szoknyaráncok mutatkozzanak.

Szép hazám, a nyaralók ez évben ismét ellenőrzik, hogy igazat irt-e Kisfaludy Badacsonyról, sok költő Füredről, Jókai a Balatonról, mások a Tátráról. Jól viseljétek magatokat öreg hegyek, vén tavak, felhők, szelek, napsütések, hogy egyetlen sóhaj se hangozzék el valamely háboru előtt divatos, külföldi fürdőhely után. Szeresse meg végre a hangadó pesti publikum hazáját, vizét, hegyét, gyönyörüséges nyarát.

Ámbátor annyi festett arcu nő szaladgál Pesten, hogy a háborut nem lehet elfelejteni. Nincs az idén nyár, sem nyaralás. Középkorias katonacsizmák tapossák az aszfaltot, akiknek kedvéért a legerősebb illatszert használják a nők, a korcsmáros a legvénebb borát méri, a muzsikás hurja szakadatáig vonja a nótát, midőn Pestre jönnek a vitézek.

Nincs most olyan tájék Európában, ahol az aggodalmas szivek elfelejthetnék az ő nagy bánatukat, – a háborut.

HÁROM ÓRA.

Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétautra; vajjon a fák alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?

A pad üres, mint a Szent Mihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált ártatlanoknak és bünösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak, szegény szélhámosoknak és hadseregszállitónéknak, amint a nők mostanában a fürdőhelyen összekeverednek, – mig egy közülök, a parkban a szivére szoritotta a forgópisztolyt és egy ujjnyomással elintézte mindazt, amiért a tópartiak még sokáig sirnak, nevetnek, álorcát viselnek és egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt olvasnak vagy a szeretőnek irott levél felett a tollszárat szórakozottan sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül ásitanak, nyujtózkodnak, a himlőhelyes arcu unatkozó agglegény által néhány szóban megemlitett huncutkát a kézitükörben maguk is megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a mellénykére, kirázzák az alsószoknyát és az örök vidorságu arc helyett az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra megtermett, ideális külsejü szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét a földről felkapta a vérző leányt és egy kerités mögé fektette, ahol senkinek sem volt utjában. Szürkecipős, szürkeharisnyás lábát egymás mellé helyezte, a szoknyáját megigazitotta, törülközőt vetett arcára, csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott tovább folytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka felett, mint akkor midőn létrejött, holott a bucsulevelek, mamához, barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják tizenhétesztendős volt és életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy vőlegénye melankólikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő ur, a falusi háziur elismeréssel bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…“

És most vajjon ki vigyázz tovább az elmebajos öregasszonyra a parasztházban?

* * *

A tizenhétéves kis vértanu nem tartotta meg a babonák utasitását, a hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin elszállitották, nem tért vissza a soványlábszáru, dijnoktestü padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel, kisérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik felhércipős lábukat a fürdőhely elkényeztett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji ablakukból a fogyó holdba és a francia könyvnek csak cimét tudják, de irójának nevét nem; ők soha sem ülnek majd e padra oly elhatározással, mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény, anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván. Ők, e fehércipős lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis fényüzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a fürdőhely üres tekintetü növényei, amelyek a francia kertész olcsó fantáziájában a parkot, a virágágyakat környékezik: valamely érthetetlen lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a mulatságot ugy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a táncban hiu mozdulataikat lelki tükörben látják és a szerelem öntudatlan óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük rózsaszinü szalagját.

A kis mártir, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő“ által varrott szoknyáját, átlőtt szivét és szegény kis testét, (a rossz táplálkozás és a fiatalság miatt hegyes térdekkel,) az izmos, gazdag konyhaszagu szakácsnő a füre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva ellengjen az örökös rózsaszin felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat a legnagyobb szomoruság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a szinlapok piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire, korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. – Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom, mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik körül?

* * *