Part 5

Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor alá, kis sertésszemével előrelátóan hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi, katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven, rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává, emlékezetté válik.

18 ÉVES MAGYAROK, EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN

Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a diákok örök hüséget esküdtek?

Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak, éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü, munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn tovatünnek.

Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház kertjében párbajokat vivtak érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak Vérynél.“

S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát, mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között, borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak, kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel, vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték… Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak, vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő, Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban ismerte az érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt készült a diákjaival.)

Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.

* * *

Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte. Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák, tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát, szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája sorsán borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel, árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek, a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok, veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok, nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban, keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett, nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a magyar égboltozatot.

* * *

Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák, akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak sem volt fogalma.

Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk élményeiről.)

E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a könyveivel, elmult tanulmányaival, polgári jövendőjével kontaktusban maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében „érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.

A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást, amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága, bajusztalan ifjak csodálatos szivóssága, a nemzet egységes, szinte ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát, amelyet már csaknem elfelejtettünk.

A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.

Be szép lesz egykor Magyarország!

UJHOLD.

– Kegyed szomoru és hallgatag, – mondta hölgyem, – pedig én a tenger és a hold rokona vagyok. – Igy szólt s ezután nemsokára a faképnél hagyott, mert még mindig nem tudtam mit sem szólani, bár előkelő rokonságával dicsekedett.

Ezután a holdat néztem, – ujhold volt, érdekes, sejtelmes, felleges, mint a közelgő tavasza az égitestnek, – valamint a fák között egyhangu nótáját dudoló éji szél hangjait figyeltem. Az éjjeli természet furcsaságai mindig megigéznek. A nappali pipacsok vajjon mit csinálnak most a leereszkedett sötétségben? Szarkalábak, buzavirágok mikor alusznak, hisz reggelre nyilnak, tehát éjszaka dolgoznak? És a buza, rozs és fenyőfák növését miért nem hallani? Talán azért tutul az éji szél a tájon, hogy a növények éjszakai hangjai örökké titokban maradjanak az emberek előtt?

* * *

Juniusi éjben, ujholddal az égen, szélhirnök felhőrongyokkal a horizonton, vagy messziségben figyelő csillagszemek alatt, elsuhanó hölgyem a távolból visszakiáltja, (mintha egy ős-leány énekelne a fák alatt):

– Pedig én a hold és a tenger rokona vagyok.

A holdra nézek, felhőn át fémlik, mint egy álombeli leányarc, amelyet eltakar az álomvilág csodálatos füstje, az éj a távolban sóhajt, mintha egy uj, nagy fenyőfa vagy tölgy született volna most e pillanatban a föld kérge alól, az esős levegő oly harmatos körülöttem, mint a gyermekszülés után az anyák ajka… juniusi éj, mondd nekem, a hold, a tenger és a nő valóban testvérek e nagy midenségben, hol mindnyájan rokonok vagyunk, ásványok, halak, gyikok és emberek?

* * *

Álmoskönyvek és tudósok régi-régi talánya a nő holddal való atyafisága.

Legutóbb, mint egy orvosi ujságban olvassuk, a német statisztikusok gyüjtötték össze a háboru alatt a nők holdváltozásinak dátumait.

A pontos adatok alapján e szivós németek ceruzával a kezükben kiszámitották, hogy milyen nemü leend az ujszülött, midőn az egynapos szabadságra otthont járt német katona visszatér a szaloniki-frontra.

A németekkel nem lehet tréfálni.

A statisztikusok félelmetes pontossággal dolgoznak. Mintha azért volna a rengeteg német a világon, hogy a ceruzával, az arabs-számjegygyel vagy a logaritmussal feljegyezzen minden életnyilvánulást, amely a világon történik.

Már tudják, hogy hány szárnymozdulatot tesz a fecske egy perc alatt, ismerik a földet, a vizet, a levegőt, statisztika van a katona lépteinek számáról, a betegségről, halálról, részegségről, a varga és a takács életkoráról, a gyermekekről, a sermennyiségről, amelyet egy német polgár elfogyaszt, a balesetről, a montecarlói birodalmi öngyilkosokról… a statisztika, mint egy ijesztő szürke torony álldogál a harcoló német katona háta mögött és a láthatatlan gépezet feljegyzi, hányszor jut eszébe császárja, felesége, gyermeke… most végre az otthonmaradt nőkre került a sor, orvosok, szülésznők, rendőrségek dolgoztak együtt, amig a német anyák holdfordulásaiból előállott az az impozáns, megdöbbentő részletességü statisztika, amelynek alapján a tudósok most a születendő gyermek nemét kivánják megállapitani.

Sőt a félelmetes német statisztika tud arról az el-elenyésző kis percentről a nők között, akik hütlenségbe keveredtek, mondhatom büszkék lehetnek a német férfiak az asszonyok hüségére.

Az orvos-ujság, amely utolsó számában e háborus statisztikával foglalkozik, a hold fordulásával egyenes kontaktusba hozza az uj, kis német fiuk és lányok születését.

Ujholdkor a statisztika érzékeny mérlege a fiuk tömeges születését jelzi, mig holdfogytával a kisleányok érkeznek Németországba a lekek országutján. Ha negyedrésze igaz annak, amit a statisztikai táblázat szemléltetőn mutat, (pedig a németek e száraz és nagyfontosságu tudományt legjobban értik,) körülbelül eldőlt az álmoskönyvek, fanatikus tudósok, javasasszonyok problémája: a világra jövendő gyermek nemét lehet szabályozni.

Ha a végtelen szenvedés, amelyet a háboru mért a nemzetekre, csupán ezzel az embertani eredménynyel végződne, (amelyet állitólag a háborus katonák hazatérése következtében fedezett fel a német tudomány): akkor gyümölcse volna a fájdalomnak, könynek, vérnek, rombadőlt vagyonnak.

* * *

A falanszter közeledésével bizonyosan még elviselhetetlenebb leend a lét, amelyet feledtetni minden időkben a szerelem volt hivatva.

A szerelem, akinek a holdhoz mindig nagy köze volt, különösen a hold leányai révén, gyanutlanul szálladozott az emberek és tengerek felett. Bizonyosan nem sejtette az égi tünemény, hogy szárnycsapásait egy szürke német jegyzőkönyvecskébe irja, midőn gyanutlanul visszaszállott az elhagyott fészekbe.

Repült a szerelem és a hold jóakarattal kisérte utjában, (mintha a tenger dagálya és apálya és a szerelem éjjeli őre volna a hideg csillagtest, mig a verejtékes munka zsarnoka, a napkorong felváltotta andalgó őrhelyén és kinyujtotta a munkafelügyelő hosszu korbácsát a föld felett,) gyanutlanul, tudatlanul, látszólag céltalanul repkedett az égi madár az emberi szivekből ki az éjbe, talán csak a bolondos pipacsok, jószagu buzák, hetyke szarkalábak tudták (magukkal hozván a mindenségből ez öntudatot,) hogy miért szereti a szerelem május és junius havát.

De tudta a gyümölcsérlő, illatos ősz is a magáét rozsdavörös tájképeivel, merengő fellegeivel, elhalkult folyóival.

Télnek dunyhás hóesése, betemetett háztetője, hosszu estvéje és elcsendesült élete ismét csak közelebb hozta a lobogó vérü sziveket, hogy a szerelem csikorgó januáriusban is meleg fészket leljen az emberi képzeletben.

Magyarországon, a lakosság tulnyomó részének életmódja folytán az „őszi“ és a „téli“ gyerekek voltak többségben azon gyarló statisztikák szerint, amelyet a Kis tükörben közöltek eleink.

A nyári évszak a munkaideje volt hazánkban, megfeszitett erők, izmok, az elernyedt gondolatok csupán a mezei munkában lelnek kielégülést.

A szerelem pacsirtái szántanak ugyan a buzaföldek felett, de józan, dolgos népünk, pitymalattal aratásba kezdő, a setétség beálltáig kaszáló magyarok legfeljebb arra vigyázott, hogy sarlójával fel ne durja a pacsirta fészkét, egyébként a verejtékét törölte homlokáról és gyorsan aludt a kereszt tövében.

Született a gyerek, amint Isten rendelte, őszre vagy tavaszra és a gondviselés kiszámithatatlanságában megnyugodva vette népünk a leány-áldást vagy a fiu-gyümölcsöt. Nagy háboruk után, mondják a históriás könyvek, bőségesebb volt a fiutermés, mert a királynak katona kellett a régiek helyére. Békés időben elszaporodnak a nők, aminthogy mostanában elsokasodtak a világon, hogy szegényeknek maguknak kellett már a kenyeret megkeresni, nem győzte a férfikar. A gyerek, az Isten-áldás a mindenható szerelemben termett, mint a buza Magyarországon. Legfeljebb ott sopánkodnak a fiugyermekért, ahol csupa lány vagyon. Amig az anyák késői életükben, nem egyszer ötven esztendős korukban, megérlelik a várva-várt gyümölcsöt. Boldog Magyarország, itt sohase panaszkodott senki a gyerektermés ellen. Öt, hat, tiz gyereket nevelt fel egy magyar anya, vegyesen fiut és leányt…

Vajjon hogy lesz ezután, miután a németek beleavatkoznak az uristen dolgába?

* * *

Az Ujhold már a fenyőerdőhöz ért, a hátam mögött megszólalt egy madár is, pedig még setét van és az órámon hármat mutat a foszforos mutató. Csak egyet-kettőt szólott a madár, álmából ébredt fel, mint a rossz gyerek. A juniusi mezők felett halovány fátyol lebeg, mint a viznek, sóhajnak, verejtéknek, álomnak a lepedője, amely alatt üditő álmát hajnalban a mezőség, mi után a buzák, rozsok, vadfüvek, pipacsok egész éjjel a kalandvadász szél hazudozását, udvarlását hallgatták, éjfélután megadták, duruzsolva kért csókot, mire a vándor legény hajnal előtt utrakelt a tájról. – A hold elment. Valahol messze a tengeren itt csend van. A hold leányai aludni tértek.

MÉZESKALÁCS.

A régi szép Magyarországról való álmok mindinkább eltávolodnak a szemhatáron a mai nemzedék elől. Könyvek, feljegyzések, hagyományok anyaga leend régi magyar életünk, mint a csodaszarvas története. Az utánunk következő generáció már csak vidám vagy szomoru anekdótákból ismeri honunk azon nevezetes állapotát, amelynek egy szakaszát a háboru előtt még átéltük. Milyen volt apáink élete, konzervativ politikánk, a magyar föld vándorlása, a középosztály kialakulása (és szenvedése a háboru alatt,) furcsa, ősi szokásaink, nyugodalmas, alvó telünk, dalos nyarunk, aratásunk, szüretünk, bohókás ünnepnapjaink és olykori elkomolyodásunk… Elmerül a multba a régi Magyarország, mint a legendás sziget, amely az óriáshal hátán alakult. A Vas Gereben Magyarországa, Jókai és Mikszáth alakjai, az angol gentry fogalmát nem értő és utánzó nemzedék figurái, Kisfaludy-rege és levendula-illat, nagykállói követválasztás és Tisza Kálmán szolgabirái, a magyar földesur glóriás alakja, a régi udvarházak holdvilágos árnyéka, a tejjel-mézzel folyó földi Kanaán, vadfüves magyar felvidék, miveletlen alföldi táj, beláthatatlan nádas és az első foglalásból való földbirtok… mind elmulnak, amint a regények és elbeszélések megörökitik vala a hajdani Magyarországot. A madár-látta, irodalom-irta meseszőtte Magyarországból már mit sem látnak azok, akik a háboru után következnek.

(Engem bizonyára öreg táblabirónak néznek néhány év multán az uj emberek… Az időszámitás összezavarodván: én leszek a következő generáció anekdotájában az az ember, aki nem akar a lánchidon vámot fizetni és Ignotus viselt cilinderkalapot először Pesten.)

Bele kell nyugodnom, hogy minden elmulik a világon, a kállai kettős, a földesur, a cigány, a zsidó, a regényes követválasztás és a magyar földbirtok igazságtalan, rendezetlen állapota.

A magyar földek az idők jelei szerint ismét elkezdik vándorutjukat. Egy nagyrahivatott elme a képviselőházban (Beck Lajos,) már rajzolgatja Magyarország uj telekjegyzőkönyvét. Ha valóra válnak a függetlenségiek tervei, a magyar föld nagyrészben gazdát cserél, ismét a magyaroké lesz, az őstermelőnek nevezett magyar paraszté, akié voltaképpen ez a föld már ezeresztendő óta, csak kölcsönbe adta uraknak, papoknak, zsidóknak. Milyen másvilág kezdődne az országban, ha a hadbanjárt, megszolgált paraszt kis földesuraságként térhetne haza, mint egykor a hosszu harcok után Bocskay hajdui, a török hódoltság után régi királyaink alatt idetelepitett svábok, csajkások, határőrvidéki szerbek, horvátok! Igaz, hogy a madár-látta Magyarország napja ezzel végleg elmerülne a nyugati ég felhői mögött. De nem élhetünk örökké egyformán. Az apák nem kényszerithetik fiaikra a maguk életét. A fiuk uj életet élnek. (Turgenjev Iván, bár orosz volt, az Apák és fiuk cimü regényét irván, ugy tett tanubizonyságot hite mellett, hogy még az elmult század közepén felszabaditotta összes jobbágyait anyja halála után. Egy kis csokor volt ez a báden-bádeni francia énekesnőnek. És egyben nemes vallomása egy reformátornak.)

* * *

Igen szép volt magyar táblabirónak lenni, felért a rozsnyói püspökséggel, uri széket ülni, végtelen, bevetetlen, kihasználatlan földek felett parancsolni, a parasztot lehuzatni, jus primae noctis élvezni, boldogan, bőségben, uraságban végigélni az életet. A magyar nemes ember élete minden nemzetek nemességei között a legkülönb volt. Még a királylyal is lehetett packázni. Urak és parasztok országa volt ez a föld. Ki is irta az irodalom. Szinét, mézét, kedvét, rezedaillatát pirosra vetették az irók. (Csak Eötvös József okozott némi keserüséget A falu jegyzőjével.)

Szinte kimerithetetlen témája volt az irnivalóknak a régi Magyarország. Mintha a mult század irói és költői a karhosszunyi távolságból is, amely őket apáiktól elválasztotta: már látnák e régi magyar életnek különködését, szomoruságát, örömét és megelégedettségét. A magyar élet telve van figurákkal, amelyek utód nélkül halnak meg. Egy nagyrahivatott, de tunya generáció a forradalom előtti Magyarország területéről nyomtalanul elseprődik az ujhelyi fiskális jöttével. Az irók, a nemzet krónikás-deákjai még becsületesebbek voltak, vagy kevesebb fantáziával dolgoztak, szinte lemérték, lefotografálták régi magyar életünket. Vas Gereben könyveiből, Nagy Ignác regényeiből egy furcsa, okoskodó és a reformokkal ravaszkodó magyar világ kandikál ki. (Már előbb: Kisfaludy, a vigjátékiró szeliden tréfálkozik a szinházjáró magyarokkal.) Midőn Jókai végleg fölülmulja a lovagkor ködös világába busan visszavonuló Jósikát, a komáromi ifjut itt várja egy egész, nagy, különös, pompázatos magyar történelem, amelyet neki papirosra kell vetni. Magyarország a forradalom előtt, a forradalom előtt és után. A legfurcsább, érdekesebb és szimpátikus alakokkal teli időszak. Minden kis magyar regényhős, mert hőskorban él. Különcök, megzavarodott lelkü, regényes hajlamu, szabadság után áhitozó, nyugtalanul aluvó magyarok élnek. A nők megannyi ábrándvilágbeli ideálok vagy férfiölő démonok.

Bár nagy fantáziával dolgozott Jókai Móric, az ő könyvein át lehet leginkább megközeliteni a régi magyar életünket. (A respublikánus Horváth Mihály történelemiró tulzásában forradalmi tanokra próbálja nevelni a bajor királyleányt, aki később Magyarország királynéja lett.)

Valóban éltek-e a Kárpáthy Jánosok, Szentirmayak, Baradlayak?

Hogyne éltek volna. Jókai, bár ezt sohasem vallotta be, magyar regényeiben szeretett élő figurák után dolgozni, akiket idealizált. (A lélekidomár, Aranyember stb.)

El kell fogadnunk más hagyományok és szavahihető öregek tanuskodása szerint, hogy a régi Magyarország nagyon hasonlitott a kalandos országhoz, amelyről Jókai könyvtárnyi könyvét összeirta.