Part 4

Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat, amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat, kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében; akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult. Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak, mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.

A Démonnál.

Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot. A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén. Mikor még minden egyéni volt a földön.

A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.

* * *

A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.

Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar, mint a csősz az utszélen talált porontyokat.

Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni; elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni, idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni, mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.

Most vége van a maszka-bálnak.

A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják majd az örömet is.

Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre egyforma fekete kokárda van tüzve.

Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.

Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.

Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?

A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek.

A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.

A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és boldogtalanon.

* * *

Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.

Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét; harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott költők Magyarországon.

Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?

Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi emléket.

Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása, kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?

Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy koldusnak képzelheti magát?

De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!

EGY CINKOTAI POLGÁR KALANDJAI.

… Elegánciájára jellemző, hogy egyszer felvette egy barátja finánc-ruháját s ugy fotografáltatta le magát.

(Egy pesti hetilapból.)

– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás a király.

Cinkotai kántor felelé:

– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.

Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel a nap.

Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron, abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, – vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát, ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.

A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a nőket.

A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.

Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a szórakozott nappali kinszenvedésnek?

Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó, kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul, darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan, tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számitó csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.

Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét, selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat; hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?

Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak, remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü, mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények, elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott szoknyák, napernyők, hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai, szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.

Ha egyszer vallani kezdene a nyomaveszett nőgyilkos!…

Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája elmondaná az éjek történetét!…

Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az ujság, midőn Kis Béla magyarázatát olvasnánk.

Igy: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Róza egyszerü szakácsnő ujjmutatása irányit a most szinte torz festmény felé, amely a cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő köpcös bádogost és a kerités mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez való zsineget átnyujtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos, élemedett nyugodalmasságu, öreg napszámos Nagy Jánost ábrázolja…

Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…

A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer, felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor megkötéséhez.

Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer tudatlan virágokra csavarodott a kender.

* * *

Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.

A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női nemre.

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat. Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat, lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget. Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával, mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával. Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős, fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt, hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott, bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék ruházatban látogatott el Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket biztató főbólintással hallgatta.

Hány női nevet tudott?

Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit, barátnőit, rokonait, szüleit?

Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla, amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…

* * *

Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit. Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.

Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében, menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.

BUJDOSÓ

A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon majdnem mindenki bujdosott.

A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a kárörvendő szemek elől.

A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa vagy Krudy Kálmán rövid karabélya… egy nemzet vonaglott néma fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból, Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.

Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban. Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni, vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek külföldön asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot szeliditettek!

* * *

Később Amerika jött divatba.

A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök, könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó, váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években, sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“ Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit, vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak, bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt a grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak, rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából, könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.

Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt, babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót füteni.

* * *

Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok, fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás, az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó, postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki segitségére van az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.

Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, – bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott. Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország felé.

Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban, amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt szinészek ugrándozását.

Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.

* * *

A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál és lekaszált sarju módjára hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe szoritották!

Hol van a bádogos?