Part 3

A szélhámos élet messze eliramlik, célok, állomások, nyugovó helyek, takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni a virrasztó. A diva hajnalban ugyis elutazik és üres rizsporos-doboz marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a nyárilak zugó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él, amelyet vándor kintornás orvul rázendit az utszéli fogadóban, ahová lugast és az asztallapjára irott dátumot fölkeresni térünk be. A budai erdőben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján férfibolonditó kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszinház lámpásai bazáros fényben ragyognak, a jószagu hintó bőrülésére köszvényes lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült és a kisérteties holdsugár más nőknek a maszkját világitja a balatoni szállodában, midőn ismét és mindig szinjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak hazudott kábitó érzések alig elviselhető szenvedélyek, émelygős érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrenditő napok, visszafojtott lélekzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország üdve, a csóknak furcsa ize, ölelésnek varázsa, hangja, lépte, kiszámitott mozdulata, raffinált illata a szerelemnek: mind-mind elmaradnak egy napon az alvó nyársfasorban, mint egy szinész levetett kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek, mint csillogó üvegdarabok hevernek már az utszélen, a hajkoszoru és a harisnyakötő kisepertetett és már nem érdemes uj végrendeletet sem irni, örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngős szemek nem nyilnak reánk az egyedülvalóság perceiben, hivó hangon kiejtett nevünket sem halljuk, álmunkban a szél és a fák zugásában ő nem repked siró, panaszkodó falevél módjára.

Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vizparton, hátat forditva a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt lábát tolná ki régi sirjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott ifjuságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vizre, és a sötétsétségben a foltozó szabó csinytevő sánta csókájának bünbánatával üldögélő lelkünkre forditjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az élet kortesei: ifjuság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek, biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után és a polgár otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.

* * *

Felfigyelek a magányban; Istentől, éjtől, csillagtól a hullám vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom, hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán, csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék ősziesen sóhajt utánuk. Mondhatom-e őket közönségeseknek, csunyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel a kertbe szöktek s arról beszélgetnek, hogy milyen Zöld Walter kalapja? Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyüjének bizonyosan olaj- és dohányszaga van és a szakállas hölgyfodrász tartja kezében. „Elmerengek sötét éjjel…“ fújja valaki áhitatosan s ezért én haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt hallgattuk az ábrándos telekkönyvezető flótázását? A kis csillagok elbujnak, mint korán este a kisgyermekek, akiket aludni küldenek. Éj van. Reggel fájni fog egy nő szive.

GORDONKÁZÁS.

De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háboru, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi bubánat szokott véget vetni az életnek.

De jó lett volna akkor élni, mikor a husvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezitláb közelgett az esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat ujra meszelték és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis kutya, futott a viz. Ujruhás bokrok, asszonyszinü cseresznyefavirágok, kergetőző madarak környékén a fürtöshaju ifju biztos szóval, pirositó reménységgel foghatta meg hölgye kezét.

De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan biztak az időben s évekig epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasut; a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az élet és hónapokkal előre készültek az emberek karácsonyra, husvétra, a kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a városerdőbe jártam volna husvét napján, virágot szedni, merengeni, verset irni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni és bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték volna.

De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kanaán“ volt e királyság neve és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre, völgyekre, mezőségekre és éjjelente a Tisza tükrében látszott a csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges ennivalója; a rónák gazdasága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta. Hosszan és rozsdaveresen ásitott az ősz, mint a csősz a dombtetőn.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet, mint az emlékkönyvbe irtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetü, tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelid barna lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraó-játék után. A szeptemberek pirulását, a husvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet az ebédlő faláról és a nyakkendőjét még azért kötötte meg nagy gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni csörgős lovakon, a franciánál fodoritani a fürtöket, egy nő páholya alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sirni, epedni, holdkóros módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.

De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanitani, naplót irni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi házánál és midőn nevelik vala lovagolni, vivni, célbalőni, táncolni és lányoknak udvarolni tanittatni egy gondos mester alatt. Vándorszinészek játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi kerepesi uton. Háromszegletü fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget hord, De Caux Mimi szeme fénylik és elefántcsontlapocskára festi Barabás megbizásunkból egy csábitó szinészné alakját.

De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt irni, lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcu, szenteltviz-tisztaságu, bazsarózsa-leheletü urnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe vagy a Fanny nevével himzett kis selyemzsebkendőt; az egykori Váci-utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a Török császárban és éjféli kisértet a Belváros setét, gerbe-gurba utcáin, hol egy zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes könyvet tart.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni husvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfuvás elől megnyugodva visszahuzódni a sirbolt vasajtaja mögé.

* * *

De jó volna ötven esztendő mulva élni…

Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt, egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.

Milyen a divat és mit játszanak a szinházban?

A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!

Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat, egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek, csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt. Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.

Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről, Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett, a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani, hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai hadifogságot, lengyel tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.

Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a háboru legendás hőseiről?

De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az Andrássy-uton!

PACSIRTÁK

Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából, könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal, kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok, öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a végtelenségbe zengő monológját a Globe-szinház emelvényén: és az ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis madár repülésén.

Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.

* * *

A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste, vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)

A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.

Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes kisérteteit?

Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben, annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek, sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…

Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük, tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.

* * *

Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága az irók tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok, oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók, a német könyvekről nem is szólva.)

A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal, a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.

Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró folyadékkal. Arany János zsugori és földszagu, Tompa tudatlan kálvinista pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.

A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok, tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.

A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában, majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak, leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak felett.

Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.

Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz, hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják.

A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón, mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.

Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő, gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a másik korhely V., a harmadik kortes P…

Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk. Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.

Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?

A DÉMONHOZ.

Ez a csárda vajjon merre van?

Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal, botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal széléhez ütötték.

Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent mindenki egy bizonyos időre.

Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve, kergette a parasztot.

A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.

A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.

Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.

A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával, megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme felragyog és kis kezével int a busulónak.

Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak, itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek, mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen foglyot sem ejtettek.

Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az öncsonkitókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az angolok fokföldi bora.