Part 2

Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerüleg fellépő öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyilt leányszivek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A füzfák és a költők feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált, – az akkori uj franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat esztendős szivnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifju nők és serkedő bajuszu fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói, Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a temetőben tölti, hanem belvárosi kiskorcsma faragott asztalánál irja verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond hazugságai és viaszgyertyaszagu ábrándozásai sok ifju szívnek ásnak korai sirt.)

* * *

Tavasz – „szerelem idénye“ – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi virágkoszorus sarló helyett. Feltünően nagyszámu fiatal nő lett öngyilkos a városban, eltünt, nyomaveszett… Regények lettek. Az ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját, szoknyafodrát… Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hivják vissza a szülők és testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.

Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója, hogy többen kivánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas háboruban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szivbéli gyászszal és fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség“: ez a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a fáradt szemeket. (Sirni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a nagykörutra jutnának és a sok elrepült sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot Magyarországon.)

A költők halálcsábitásait, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai hervadásokat, tavaszban való elmulásokat, husvét reggelén való ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat, – és a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjuságunkban Himfy boldog szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockásnadrágos falusi szinigazgatótól átvette az uj igazgatóság, amely nem csupán egy kisvárosi táncterem szinpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szivében jászatja le a maga népszinmüveit, szomorujátékait, tragédiáit, hanem Európa minden kis szinpadán egyszerre, egyidőben lépnek fel az aktorok, a ruhájuk a hadbavonult katona ruhája és a nők gyászfátyolban lépnek előre, midőn a korszellem, minden sziveknek kis sugója jelt ád házikójából…

Félve jegyzem fel, hogy e modern szinjátékban csaknem annyi a hamis póz, mint a régebbi alakitásokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.

* * *

Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban, – öngyilkosság komolyságában.

Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös kedvezménye, amelylyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok résztvenni a majálison. Midőn már csak a legszomorubb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a fejemet, amikor egyedül vagyok és nevetni többé nem tudok a szent magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. uron, amint komolyan viszi nagy hasát és kalapját, Dé–n, aki sokat beszél és fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szüzies magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a kávéházban, az utcán, a szinházban… egy jó költő versét elolvasni, rimeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó gondolat-vonat podgyászkocsijába és bucsulevelet senkinek nem irni, mert tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már lefekszem és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló, amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayart lovag nem vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull, akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat. Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán emésztésre és más emberek magaviseletére szoritkozik: – – ekkor, gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.

* * *

Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában gondolkozni szoktunk.

Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.

Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki, börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin, lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.

Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, álmatlan éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely különösebb kaland, mint a velencei nászut.

A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink. Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak! – a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni, helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni, éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők hivatása, nem pedig a kényelmes halál.

A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes lordnak lenni, aki a világot megveti.

Most élni kell.

MESSZE PIROSLÓ TÁJAK.

Ha majd hetven esztendős leszek és egyszer visszagondolok a mai napokra, mint különösebb évekre: vajjon mire emlékezem leginkább e furcsa időből? – kérdem olykor magamtól hüvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az ember ugy vágyakozik az öregség, a bölcseség, a nyugodt tavak országába, mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig elutazott ifjuság, cölöplábu férfikor, midőn az ember néha a svájci szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját illeszti fejére, ismét megbocsát mint a hüvösvölgyi szent remete, midőn egész éjszaka Pesten dorbézolt, – mintha mindez, az egész élet csak arra való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra, amelyeknek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra, amelyek ugy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó hullámai, az emberképü hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából… Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy parkban, zöldfák alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel, ahol üldögélek és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot?

* * *

Gyermekkori őszeim, – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély, bükkfával fütött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol szarvasaggancsból volt a fogas és még kétfejü-sasos rendeletek függtek a falon üveg alatt, – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó országutján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajjon miről is beszéltek ők, mikor még hangra nyilott a szájok és egymással jókedvet, szomoruságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt)

Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok mögött szállingozó hóesés, a mákizü karácsonyi est vagy a hordókáposztához hasonlatos ropogásu ujesztendő, egy pohár bor s egy pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.

Egy dohányszagu, birsalma-sajtot kedvelő vén emberke a macskabőr bekecséből néha kinyujtotta az ádámcsutkáját és énekelve mondta:

– Napoleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy vérpiros-képü dunántuli nemes szomoruan bólingatott a fejével, néha felállott, kettőt-hármat fordult maga körül, amikor a zsidó-cigányok a frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már megszólaltak az ágyuk Győr alatt. A dunántuli nemes busan, mint akinek valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a vastag pohár felé. Kőhidinek hivták szegényt. Tiz esztendős lehettem, az anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.

A szomszéd felemelte szüzdohányszinü kezét. Csupán ennyire emlékezett a Napoleon-korára, bármily hosszu volt az ünnepnapi délután és a nagyhavu falusi tél.

Zuzmarás fejü, vállas férfiu, akinek két szeme, mint télifán üldögélő csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.

– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon. „Jön a Duna!“ – kiáltotta nagy vigan egy suszterinas végig az uriutcán és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra. Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonynyal, akinél szállást béreltem. Egy harászkendő volt sovány nyakán és elfelejtette hamis fürteit föltüzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok drága ezüstje, antik ékszere, mindene ott maradt az emeleten. Csak a madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árviz!

– Wesselényi? – kérdezte valaki az asztal végén.

A virzsiniás bölcs ember módjára legyintett.

– Árvizkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén leányt soha sem felejtem el.

Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt, karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlézett, hogy a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről hoz hirt. Elől a tábornok állott csuklyás köpenyegben és a szeme míndig a távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.

Ott álltunk és lestük Görgei futárát… Vártuk reggeltől-estig, amig csak látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.

(Már a bajuszom serkedt és a Morgó temetőben gerendát tettek keresztbe a kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori honvédtiszt szivdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkivül semmi sem történt volna az életben.)

* * *

A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanui“, amint egy szellemes hirlapiró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk, nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a mult idők szomoru árnyékai. Öreg honvédtisztek kihuzták a szalmakazalba rejtett kardjukat és az ágyak felé akasztották. Az ó-fehérnemüs szekrények fiókjaiban meg ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem állitottak uj fejfákat a régiek helyére, amelyeket Slick generális ágyuzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszij szoritotta a csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek. Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetiró könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt mint ismeretlen tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták, benne résztvettek, véreztek, győztek, sirtak, megpihentek… A gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt, különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet szabadságharcában személyesen résztvettek. Egynémelyiknek az öreges szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha felgyujtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth, mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak… És mily csodálatos, hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében. Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot csak a debreceni országgyüléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiunak mondja. „Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.“ Másik a gőzhajónál látta Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavu tavaszi reggel arcu, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan. Fekete magyar ruhája volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a társasösszejövetelen“. És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeinek császárpiros ruhája volt és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjjenek a bekötött fejü alakra. – És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és minden héten másképpen irta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy csapatnál harcolt.

Az emberi emlékezések csodálatos országutján összekeveredik az idő, a mult a jelennel. Különben szavahihető öregbarátaim nem egyszer látták fehér pantallóban sétálni Széchényi István grófot a vérmezőn, ahol a koronázáskor az ökröket sütötték s a király aranypénzeket dobált a nép közé.

(És mig elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról ugy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei háztól, – a közelben gyors lovak – és eseményekről, amelyekre rajtuk kivül a világon senki sem emlékezett, – amint hallgattam őket, gyakran elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra emlékezik leginkább, amire akar…)

* * *

Vajjon, ha egyszer vége lesz a háborunak, sok-sok esztendő elmulik, az asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszivásánál? Mennyi minden titok kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő mulva emlékezik az ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek mily más világitásban állanak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzugó szelet, a viharfelleget!

EGY ÉJ.

Az augusztusi csillaghullást a csónakkikötő végéről szoktam nézni.

Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kutnak a mélysége; a tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a viz közepén, a beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak, hogy Füreden egy öreg ur a tóba hágott és mindaddig előre ment, amig lábai birták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél; viseletes cipősarka a Balaton homokjában, (hol már évezredek óta ugyanazon viráglevél és kagyló alaku figurákat rajzolja a hullámverés), uj nyomokat hagyott; a szivében egy kétségbeesett kiáltás vagy fanatikus, haláltvágyó sóhajtás; mig elboritotta fejét a csapkodó hullám… A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen test van a medrében és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé lökdösi a vizben rejlő erő a partok felé: menj öreg a földbe, az egerszegi héberbetüs fejfák közé, sirhalmodon majd merengve üldögél az emlékezet, mint a birsalma szagát váratlanul érezzük olykor téli délután a szekrény tetejéről, ugy jut eszébe, évek mulva a hatvanéves férfiu a rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól, lakomától és sziv-gyásztól megrendült férfiu a tejut alatt üldögélve, helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öreg urnak.

Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán. (Pedig a léptekre, monológokra, keserves, fogcsikorgatós káromkodásokra, az élet dühös hangjaira, amelyek néha ugy morognak az éjben, mint a partról a vizbe gördülő kövek, nem egyszer rebben fel szerelmespár a sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a part mentén; a fiatal férfi tengerész sapkája és a nő szoknyafodra fehérlik, mint egy gyujtó ellobanó fénye, aztán a csendes magány telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyujtott és elégett rothadt szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejts-virágos árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vizen a tavi rózsára és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szivét: a magány szomoru gondolatai fejemre igy szitálják hamvaikat, – a „csendriasztó szenvedélyek“, mint a messzi nádas vadmadarainak nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken és tüzes tojásaikat nem keresi a fok magányát választott éji ember. A csillag-rakéta lebukik az égről, ám a nagy tüzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a tejuton jön az uj népvándorlás, Göncöl fáradhatatlanul hajtja szekerét, a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból és csodálkozva néz fel a lelkekkel teli, fénylő, kisértetiesen néma égboltozatra, amelynek leirásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta: augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomoru, falusi gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi figarótól való sápadt álarca szinte félrecsuszik fejéről; a kis csillagok mint rugdalódzó balett-patkányok igyekeznek felfelé az ég aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi, keleti szemü hölgy fodros fekete fürtei között a brilliáns; egy másik csónakázik dél felé és kis hajóján egyedül fujdogálja tilinkóját; kelet felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy tekintettel üldögél a megholt apám egy nyirfás, széljárta csillagocskán és engem onnan nézeget éjszaka… Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi reménynek szürkülő mohos szakállu zöld királya és a makk-ász kis házikója, a melyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa dereka mögött késsel várakozó maszka-bálos vendégek, a perdülő szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes ágyakból elinditott orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő hölgyek a hintó párnáján, kéjelgő gondolatu, fantasztikus hajnövésü, boszorkány-anyajegyes, pirositott körmükkel tisztátalan helyen vájkáló dámák és szennyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassu érzésüek, képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dus ruházatuak, mindennapi fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató, vallásos zsidók és gyermeket nem szeretők: „nagyvilági nők“, akik a pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörü életét, amennyit egy villamoskörte világit meg sötét képzeletükben! Ők mind: elfakulnak, messzire eltávolódnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll végrendeletes percegését; a szerelmi álarcos-bálnak hamis sikolyát, a gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sirását, sem az elcsábitott lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem lutrizó örömet… mint a fa tetején ringatozó varju, mint elhagyott pusztai kutgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász, aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsülyedt az: csendesen üldögélek a hidon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.

* * *