Part 10

A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket, nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az irók hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről, elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)

Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában, csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt Holdat imádják.

Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké változnak; az árvaság, az özvegység, az ember-ritkulás majd ismét magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban, anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.

* * *

Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén, félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó figyelmező szeme.

ZORD IDŐKBEN.

Őszentsége vatikáni könyvtárában és a donok és szényorok földjén, az Escuriál levéltárában, a lengyel királyok podolini barát-klastromában és a császári ház bécsi levéltáraiban körülbelől negyven esztendeje feltünedezik egy alacsonytermetü, az idők folyamán őszbevegyülő haju magyar tudós szerény alakja, aki a nyári hónapokban valamely idegen ország idegen könyvtárában üldögél avas, megfakult könyvek felett, okiratokon, leveleken, naplókon, amelyeket tán százesztendő óta nem mozditottak el helyükről, amig Pestről eljött a szürkekabátos tudós és Ballagi Aladár néven bemutatkozott a szekretáriusnak. Negyven esztendő negyven nyara – mikor az iskolákat bezárják – vitte vándorutra a volt kőbányai követet és egyetemi professzort s e hosszu idő alatt a kontinens valamennyi nevezetes könyvtárában lapozott a kódexben, ritka, néha egyetlen példányban megmaradott kötetekben, és kereste, feljegyezte, eltette a magyarságra vonatkozó könyvtári és levéltári emlékeket. Félhomályos zárdák padlásain, elhagyatott kastélyok pincéiben, egy szentoroszországi kolostorban vagy Párisban a Bourbonok levéltárában keresett könyveket, amelyek a magyarság régi történetéről itt-ott egy odavetett sort irnak, hogy az apró betükből, okiratok, hivatalos és családi levelek egykori megjegyzéseiből egy nemzet, az ő nemzete hiteles, kétségtelenül igaz multját összeállitsa. A történelem-tudós munkája, ha lelkiismeretesen végzi el ezt az isteni megbizatást, nehezebb, mint a csillagász teendője, aki éjjelenkint távcsövénél keres uj világokat és apró térségeket vizsgál az Ürben, hogy végül az egész mindenségnek a térképét megrajzolhassa. A történelem-tudós feladata érdekfeszitőbb a buvár leszállásánál a tengerfenék ismeretlen mélységére. Csigák, növények, kőzetek, amelyek rejtelmes életét, célját a buvárprofesszor kutatja, alsóbbrendü lények, mint az emberek. A történelem-tudós elsősorban az embereket keresi, akik innen már régen elmentek, sirjaikba elrejtőztek, hallgató kriptákba vonultak, templom-küszöbök alatt vezekelnek és lábnyomaikat befutja a homok.

Ballagi Aladár – most hatvanhároméves – három és négyszáz esztendős emberek társaságában töltötte az életét. Utánuk ment a régi fejedelmeknek és királyoknak, akik mint a pásztortüz füstjének foszlánya tüntek el a történelem horizontján. Megkopogtatta a régen lezárt ajtókat, ahonnan a lakó háromszáz esztendő előtt elköltözött és ó-torony tetőkről nézett szét idegen városokban, országokban, midőn régi magyarok sarkantyus lépéseinek nyomait kereste Párizsban, – a királyi palota környékén, – vagy Krakóban, ahová magyar királyok jártak misét hallgatni a Jagellók tornya alá. Kereste őket, a kézirásaikat, a könyveiket, a jeleiket, amelyet tán egy bástyafok homokkövébe karcoltak vagy okiratba foglaltak és alája pecsétjüket ütötték. Negyven nyár mulott el, amint a háromszáz esztendős magyarok kézfogását kereste a mult félhomályában és negyven télen hullott a hó Pest felett, amig a tudós irószobájában lámpása mellett megidézte a régi királyokat és vezéreket, mindig szerényen, félrevonulva, hogy sokáig nem tudták a városban, hol lakik Magyarország egyik legnagyobb tudósa.

* * *

Ballagi Aladár küldetése – hisz mindnyájan küldve vagyunk valamely ismeretlen célból, járni-kelni, szeretni és sirni, majd meghajolni és eltünni, mint télen a madarak, – hatvanhárom esztendős korában magyaráztatott meg a magyaroknak. Küldve volt e szerény, csöndes tudós férfiu, hogy megvédelmezzen egy háromszáz esztendős fejedelmet, a nemzet ideálját, II. Rákóczi Ferencet.

Tudományos téli estéinek, nyári zarándok-utjainak, két millió „cédulájának“, könyvtárnyi irásainak, a tudós és szent életének az állomásán, midőn a nagyságos fejedelmet megvédelmezte és megtartotta a magyar nemzetnek, hálatelt szivvel gondol reá minden magyar ember.

Az ostobák és gonoszok, a süketek és hamisak e napokban éppen ugy láthatták, mint a jóakaratu emberek, hogy mi a célja és eredménye egy magyar tudós munkás életének. Amire néhány év előtt senki sem gondolt, midőn a fejedelem nemes emlékezete, mint a husvéti tömjénfüst szálldosott a magyarok szivében, hagyományainkban és történelmünkben a legfehérebb szent fa volt, ahová levetett saruval zarándokolt a mult időkre való gondolat: – fordult az időjárás és szükséges lett a Rákóczi emlékét valakinek megvédelmezni. Megvédeni, hogy többé, amig magyar történelmet irnak, amig az őszies szél dudolásában a tárogató hangját vélik hallani a Tisza mentén, többé soha se férjen kétség vagy gyanu Rákóczi nevéhez. Ez volt Ballagi Aladár tudós küldetése. A zárdák és királyi paloták könyvtáraiban már régen megközelitette a legnemesebb magyar férfiu alakját, mielőtt a kassai dómban meghuzták volna a harangot a hazatérő koporsó előtt. Francia hercegek és hercegnők holló-tollal irott naplóin és levelein át látta meg a Hotel Transylvania egykori remetéjét. Saint-Simon e nemes patináju ó-francia ur és Maintenon asszony, aki bizonyára királyi barátjához méltó müvelt dáma volt, tanuskodnak a fejedelem mellett. Ballagi Aladár Párisba menekült nagyságos urunk lábnyomait követve a történelem-iró teljes bizonyosságával megállapitotta, hogy a legnemesebb magyar volt, aki a francia király udvarában megfordult. (Szegfü nevü népszerütlen iró, kémek és orgyilkosok, hamis pénzverők és rablók tanu-csoportját idézte a történelem birósága elé, midőn Rákóczit megvádolta.)

E vádaskodó időben, midőn szivszorongva vártuk, hogy drága kócsag-madarunk ujra felemelkedjen a magyar emlékezés napsugáros égboltozatára, a tudós Ballagi serényen, éjjeli munkával is lapozott negyvenéves munkálkodása cédulái között. Nem egy hamikártyás védőbeszédére készült, hanem egy fejedelem nevét kellett hirdetnie a történelem templomának lépcsőzetéről, Dolgozott a jegyzetei között, amelyek ódon könyvtárak mélyéről hoztak régi aranyként fénylő igazságokat; az ország egyik legértékesebb könyvtára – a tudós tulajdona – gyakorta látta őt a lajtorján fel és alá mendegélni; háromszáz esztendő előtti férfiak és nők virrasztottak az álma felett és talán Kassán, a templomban felnyitotta szemét a halott Rákóczy… „Mikor jön már hüséges emberem?“

* * *

Nagy ünnepe volt a magyarságnak Ballagi Aladár akadémiai felolvasása. Rákóczi, – aki a magyar égboltozaton álló csillag gyanánt tündököl, – a tudós tanár előadásával átsuhant a borus Magyarország szivén, mint a legszebb nemzeti álom.

Zord idők járnak felettünk, szeretünk visszanézni hazánk bus multjába.

Magyarországon nagyon sokan várták visszafojtott lélekzettel a Ballagi Aladár Rákócziról szóló előadását.

Zord idők. A magyarságnak napról-napra nagyobb szüksége van arra, hogy visszanézegessen a csillagaira, amelyek a mult idők messziségéből fénylenek. Olyan esztendők következnek – mutatja a horoszkóp – midőn minden magyarnak a magyarságba vetett hite, élete, halála szükségesebb, mint valaha volt.

BÚCSU AZ Ó-ÉVTŐL A HÁZTETŐK FELETT

Az ablakom háztetőkre nyilik. Kürtőkalapos kéményekre, padlásablakokra, telefon-gólyákra, amelyek mint furcsa hosszulábu madarak álldogálnak a tetőkön és a város hangját egyik negyedből a másik városrészre viszik. A sürü drótok e modern gázló-madarak körül Budapest hangszálait jelentik. Mig a bágyadt, esztendővégi délután, mint egy fáradt vándorkatona ballag tova a ködös országuton, a távoli Fasor ködbe, füstbe, télbe borult tornyai között, nagy messziségben a liget alszik, mint a népmese és a közel-távolban a háztetők, kémények eltünedeznek a leereszkedő alkonyatban, mintha egyenkint kelnének utra tutajok módjára a setétség vizén: – a vasdaruk szétterpesztett lábbal, megmerevedve állnak helyükön, a vállukon a város hangja, mint soha meg nem szünő folyam vándorol, vagy mint egy örökös szél Budapest hangja, amely változatlanul, éjjel-nappal kering a telefon-drótokon át a város felett. A hangok e világvárosias tömege fáradhatatlanul kuszik és repül a háztetőkön át. Üzletet közvetit, parancsot szállit, szerelmesek üzeneteit, nők csacskaságait tovaviszi.

Ha a hangok egyszer megelevednének a háztetők felett és bizonyos jelvénye mutatkozna minden hangnak a kémények között a vas-sinekből épitett gólyákon!

A kereskedő mérlege, az ügyvéd törvénykönyve, a nagymama kötőtüje, a szerelmesek nefelejcs koszorucskája, Vázsonyi ökle, Tisza szemüvege, a polgárőrség alabárdja, a nők uj kalapja, a tegnapi szinházest hőse fehér lovaglónadrágban, iskoláslányok könyvestáskája, börziánerek jegyzőkönyvecskéje, Höfer kardja, a kancellár sisakja, pesti barátnők hosszadalmas fecsegése, mint a müvirágok, a randevuk bérkocsi-lámpásai garconlakások házszámai és megcsalt nők, kijátszott férfiak vérbeborult félszeme… és még sok minden látszik az esztendővégi téli alkonyatban a telefon-daruk ködös lábszárainál. Vajjon, mikor gyullad fel a békés betlehemi csillag a telefon-drótok között, amikor a láthatatlan galambszárnyak majd elhozzák azon várva-várt hirt Budapestre?

* * *

Esztendő vége, – a papok összeszámlálják halottaikat, akiket ez évben eltemettek, – de már harmadszor gurul végig az országutakon Szylvester vénséges falusi szekere, hogy eltünjék a hegyhátak mögött: a papok tanácstalanul állnak a hivek névsora felett. Nem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy ki van életben az élők között és ki halt meg valóban a holtak közül. A temető-könyvek megvékonyodtak, a városi és falusi sirásó gyakran dologtalanul üldögél a Gondüző ivójában, a kántorok kedvükre nem dalolhatnak a koporsók felett, mert alig van jóravaló temetés idehaza. A telefon-drótok ha néha napján, csendes éji órán, egymással beszélgetnek a város hütelen hölgyeiről, a kacérokról, a csalókról, a jókról és az angyalokról, – hisz e magosban lakó ércfonálok többet tudnak Budapest titkaiból, mint hajdanában a sánta ördög a madridi tornyon, – egy zordon órában tán azokról is megemlékeznek, akiknek a hangját már többé nem hordozzák, – akit tegnap még énekelve vittek, majd a haldokló ágyon elbucsuztattak, (vajjon telefonoznak a haldoklók?) – akik elmentek a város határába, a fübe feküdtek, mig az élők tovább telefonoznak a vasuti töltések mentén.

Egy öreg hölgy halt meg a napokban, aki a legtöbbet telefonozott Budapesten. Matkovics Juliának hivták, telefonkezelőnő volt vagy harminc esztendeig. Szerettem volna ismerni és meghallgatni, mielőtt meghalt.

Mennyi mindent hallott e koros hölgy harminc esztendő alatt, amit az emberek Budapesten beszélnek! A telefon-kagylóval fülén mintegy a fejlődő, növekedő Budapest szájába nézett, mint az anyák vizsgálják gyermekük szájában az ujonnan jött fogakat. Ő hallotta először Pesten egy januári napon a miniszterelnöknek szóló üzenetet Rudolf trónörökös haláláról. Kossuth, Erzsébet királyné meghalt és Julia telefonkezelőnő adta tovább hirüket. A Sándor-utcában Apponyi tartja nevezetes szónoklatait és a grófnők egymástól kérdezgetik a főrendiházi szavazatok állását az egyházpolitikai javaslat idején. Hallotta Wekerle hangját bukása és feltámadása idején. Gyászhirek, örömteljes jelentések, sorsjegyek kihuzása, házasságok nyélbeütése, szerelmek, háboruk, gondok, szomoruságok jutottak el füléhez. Ezer és ezer emberi hangot hallott a bánat vagy a váratlan öröm percében. Senki sem ismerhette ugy az emberi hang változatait, mint az öreg Matkovics Julia. Hallotta a fájdalom gé-huron való játékát, az öröm pirosló nevetését, az unatkozó éjjeli hirlapiró szines hazugságát a délutáni róka-vadászatról, táncosnők keresték gavallérjukat, éjjeli kávéházak hölgyei telefonoztak egymásnak, a plébánost csengetik, hogy adja fel valakinek az utolsó kenetet, majd a mentőket hivják, anyák vajudnak és Vörös Elek cigányprimást sürgősen kérik a telefonhoz. Egy csendes szobában, halkan, élvezetteljesen beszél valaki a kagylóba és egy unatkozó nő az ágyban hallgatja a hosszadalmas mondatokat. Jó éjszakát mondanak egymásnak a szerelmesek; korán reggel a király közelgő vonatjáról beszél husz vonal, közben egy gyermekhang a halottas házban pepitamellényes karmestert keres, aki állitólag részegségében a Dunába ugrott éjjel… A Hentzi-szobrot felrobbantják Budán és egy mély hang jelenti titokzatossággal az eseményt az éjjeli szerkesztőnek, – mintha maga a tettes referálna a merényletről, majd nyomban a budai kapitányságok csengői szólnak a régi telefonközpontban… Baross Gábor telefonon rendelkezik az egész vasuthálózat felett… A millennáris kiállitást épitik a városligeti tó partján és telefonon jelentik, hogy az emlékezetes kézcsók megtörtént. Kecskemétit hetekig üldözik az összes telefon-vonalakon; – Vilmos császár a budai várból tudakozódik gyermekei egészsége iránt; – Jakabfy Tódort követi öngyilkos utján az ujságriporter és telefonon jelenti, hogy a pisztoly szabályszerüen eldördült az Esterházy-utcában; – hires párbajozókat, haldokló államférfiakat, lóversenyeket lesnek a kagylókon át; – a Szimplon-alagut áttörése vagy Bleriot repülése a csatornán át, Vidor öngyilkossága vagy a bécsi derby eredménye: minden csak néhány másodpercig tartott a Julia életében. Az élet nagy körforgó hintajátékán uj csónak emelkedik a magasba, a csengő ujra megszólal, az események, életek, jelentések, hivások: egy-egy rövid hang alakjában érintették Juliát. E szorgalmas, pontos, gépies vénkisasszony életében az ezernyi hangok talán olyanformán hallatszottak, mint magos toronyban hallhatni az alant zugó város áradatát. Bizonyosan ismert már egyes hangokat Budapesten és keze gépiesen végezte a mindennapi kapcsolást a két szerelmesek, a két barátok, a két üzlettársak között… Vékony, buskomoly, mormogó, tekintélyes, száraz, érzékeny, érzelgős és érzéki hangok, a hazug hangok, amint az emberek egymással beszélni szoktak: olyanformán jutottak el a Matkovics kisasszony lelkéhez, mint az ötödik emeletről hallani a villamosvasut csengetését.

Sokat hallott, – és tán semmit sem tudott abból, amit hallott. A kötelességteljesitő vénleány, amig este otthon kávéját melegitette, bizonyára nem gondolt arra, hogy a grófnő mit beszélt délután a gróffal; hol várta a ligetben a kikapós menyecskét a gavallérja és mit gyónt meg egy kisasszony a barátnőjének… Az egész, pesti, szines, zürzavaros, ezerkivánságu, elégedetlen és nyugtalan élet elmaradt mögötte, amint hivatalos bluzát levetette. Tán csak egy zenélő-órát hallgatott esténkint a falról és kimerült hangszálait kamilla-teával öblögette. Most meghalt és a felnövekedett Budapest életéből harminc esztendő érdekes, bizonyára legérdekesebb történeteit a sirba vitte. Vajjon hallja odalent a sirban, hogy idefent tovább folynak a kapcsolások?

* * *

Ó-esztendő estéjén a városrész háztetői felett nyugodtan, ködbe, setétségbe borultan állonganak a vasgólyák és a telefon-drótok, mint megannyi ráncok Budapest homlokán. A kémények, e zömök fickók álmosan pipáznak, mint széleshátu életuntak, akik már nem kiváncsiak a városi, az utcai életre. Vak padlásablakok, amelyeken hiába verdesi szárnyát a vándormadár vagy kósza lélek, spleenes bágyadtsággal türik, hogy lenn, négyemeletnyi mélységben a lányok ezidőtájt bokájukat mutogatják az esti utcán, nők szeme villog, illatos rizsporral hinti be haját a delnő tükre előtt. Itt fenn, a magosságban csak telefon gólyák végzik hüségesen, hüvösen, megindultság nélkül kötelességüket. Az unalom hangját, a csacskaságok pergését, üzleti beszélgetések fás kopogását, szerelmet, közönyt, bünt, bajt, bánatot, imádságot, reményt, amely ez alant lélélekző nagyvárosban előfordul, a szél közömbös zugásával viszik tovább a tetők felett.

TARTALOM:

Szent Januárius 1 Vizkereszt 5 Erdélyi krónika 12 Tavaszi halál 18 Messze pirosló tájak 25 Egy éj 32 Gordonkázás 39 Pacsirták 46 A Démonhoz 53 Egy cinkotai polgár 59 A bujdosó 66 18 éves magyarok 74 Ujhold 81 Mézeskalács 87 Nyirség 94 Pesti nyár 100 Három óra 107 Anna-bál 113 Az ujságiró halála 118 Határszéli Podolin 125 Bucsu senki szigetétől 129 Utazás Bécsbe 135 Irók bőjtje 142 Őszi lábak 147 Mariska Bécsben 153 Pesti Szalon 161 A magyar föld élete 165 Zord idők 169 Bucsu az ó-évtől 175

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

51 |Pétőfi Sándorról |Petőfi Sándorról

60 |kijelölt ntjáról |kijelölt utjáról

62 |viragszedését |virágszedését

83 |Már tndják |Már tudják

89 |hihasználatlan |kihasználatlan

91 |céltalan ós boldog |céltalan és boldog

97 |amely s lemenő |amely a lemenő

105 |társtlalan |társtalan

158 |bonnünket |bennünket]