Part 1

PEST

1916.

IRTA

KRÚDY GYULA

1917

TEVAN-KIADÁS

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA

_Ajánlom e könyvemet Pest széplelkü hölgyeinek, akik olyan nemesek, mint a kócsagmadarak és oly szépek, mint a jelenkor divatja._

_K. Gy._

SZENT JANUÁRIUS.

Mostanában, (máskor zuzmarás szakállu januáriusban), midőn a pesti tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény és a liget nagy fái fölött már nem látszanak titokzatos hieroglifjei a fekete galyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred és mig szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva mosolyog az álom furcsaságain.

Vagy tán az általános megjavulás jelvénye e különös napsugár, amely tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a felhők felett figyelő szinpadi mester mostanában ezen világosságot találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes hadnagy.

E nagy háboru fejezetről-fejezetre érdekesebb regényében – mikor még olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények irói) nincsenek tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalokon (1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e nagyszerü regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst csermelyt, napfényes Stefánia-utat, mosolygó nőt lát az utazó, megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd igyam egyet a napsugárból!“ Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból szabadult rab, tünődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyuk és mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira, hogy a téli Nap – e későn kelő és korán fekvő anyóka, – a magosságbeli ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldus asszony kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek lakkcipője ugy fénylik, mint fülében brilliánsa. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban, aki furcsa és kedves ruhátok alól előbuvó lábatokat megcsodálja, – midőn a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonit most minden lépésnek, mint a panorámás-legény, aki végre „önállósitotta magát?“ Van költő a városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásuak, ballet-lépésüek, – holott az öreg Mazzantini már nem tanitja lépni hölgyeinket! – ti, kecsesek, mint pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok, mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik göndöritett hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok szinének több fontosságot tulajdonittok, mint egykor az olasz festő az Uristen szakállának, – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitől elkülönitett életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborus közönyöteket megénekli? Az Ars amandi irójának kellene mostanában élni, hogy valaki leirhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép, kecses, kivánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyul-lábbal. Mint a setétségben, hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik bájolni, tetszeni, – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse és a skáláját gyakorolja – olyan most e sok gyönyörü asszony és leány a városon.

A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik hurjaikat, midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után, – fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket a férfiak látóköréhez kötötte. Ujak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái eltüntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony, nagymüveltségü dámái nincsenek; a forradalom vereskokárdás népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lórántffy Zsuzsannák, sem Jean d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit vélem gyakran megpillantani az Andrássy-uton. Lelketlen, hazug, élveteg nők szaporodtak el.

Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban több volt az illuzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak, célnak, sirnivalónak, mézes-kalács szivnek, egyetlen hangnak, zsongó vérnek hinni a nőket, – régente!

A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és a csontnélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva, nevetve mennek tovább.

VIZKERESZT NAPJÁN A HÁBORUS FŐVÁROSBAN.

Farsang, – te gyászruhás ledér, – már második esztendeje jösz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szürték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan, omló könnyekkel, mig a másik tambúrmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szivedben vágy és gyász, mint ifju özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánc-lépés remeg, mint ez esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sirj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vizbe bámulni a hidról?

* * *

Mikor falun laktam, a kutyáim Vizkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhitatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezett megbolondúlni egy napra vagy egy órára.

Az élet most fáradt és érdemtelen vén szinész, mindig ugyanazon szerepeket játsza, mint némely öreg komédiások. Háboru és mindvégig háboru. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiu életének tiz vagy husz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nem egyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldos katonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakóban tölthette a telet… A polgárság ezalatt a kulcsos városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háboru, mint egy távoli mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés, rőt szakállu katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a hátsó kamrákba zárták, a biró csapra ütötte a város borát és ha éppen farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgei Artur megtartatták hadaikkal a mulatságok idejét. A felvidéki városokban a kuruc a sarokba állitotta rövidnyelü csákányát és Vizkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa intézkedéseit a bőjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos lehetett Milanóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, husvétkor a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifju nőktől szagos templomokban fujhatta a zsoltárt. – A harcos katona bizonyossággal tudta, hogy Vizkeresztkor leány-kéz tölti meg a kupáját egy utban eső városban.

* * *

E végnélküli háboruban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a vezérek. Igaz, más időszámitásuk van az oroszoknak a szerbeknek, mint nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.

Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge hó esett Vizkeresztkor és reggelre kelve a satyrok és más éjszakai járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősiti sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát, maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság mulattatására. Fánk illata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak karácsony hetében vagy ujesztendőre. (Bőjtben majd ujra lehet gyónni, a barátok kámzsájának még majoranna és fahéj szaga van az elfogyasztott ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a padlásra akasztották.) A katona ekkor szivesen látott vendég volt a vigalmakban és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére üritette. Azok a nagyszemü, sovárajku asszonyok, akik a középkori képekről nézegetnek alá, (mint hamu alatt a parázs a tekintetük) farsangban szánkázni mentek a harcosokkal és nem ijedtek meg, ha az erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugára és a mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt. Tornyos-haju, tunikás, magos-galléros, keskenykezü középkori dámák, akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni, farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a harcos katonának.

Vajjon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő multán egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszant a létrán fel és alá járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos állványról vállán lecipelje?

Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük, farsangjuk: hogyan tünik fel esztendők multával, midőn Pesttől, Magyarországtól a háboru oly messzire döngött, mintha a föld alól hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbünök a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll egyik-másik a tetőről és megérinti egy arra haladó dáma vállát a szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol Budapesten, akik a háboruért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel, önsanyargatással, szeges korbácscsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy valaki nem hagyta el lakását a háboru alatt és a szent könyveket forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi kunyhóban filozófikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a háboru végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsujáró helyek? Hol van a rettenetes, a lélek és elme zsibbasztó döbbenet, amely a háboruk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelküeket is? Hová lett a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háboru első hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig a világon? Egyetlen búcsu-járó helyre sem zarándokolnak el az emberek, hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdreborulva a háboru végét kérjék? Középkori háboruk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája, amely hajdanában a háborukat megállitotta, se közel, se távol. Az éhséggel hatalmasan birkóznak az országok, – és Szilveszter éjszakáján ugy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri-éj ereszkedett volna le a setét felhőkkel.

* * *

Farsangot jelent a kalendárium és hallomásom szerint, Pesten és másfelé felujitják a régi álorcás-bálokat. Mulatni, mulatni vágyakoznak az emberek. Elfelejteni a bajt, a nyomorúságot, el, a háborut s ezer borzalmait… A városon nincsen hótakaró, de bizonyos, hogy jókedvü satyrok kopognak el éjszakánkint az ablakok alatt. Zene és dal hallatszik esténkint mindenfelé, a szinházak öble, mint az öröm vöröslő kagylója gyüjti sokadalomba az embereket. Soha ennyit nem mulattak Pesten. Bár nem volt osztriga, amit hajdanában a rosz utra térő kisasszonyok némi ijedelemmel fogyasztottak. A kaviár sem a legjobb mostanában Pesten, holott a régi pikáns ujságok ezt fontos kelléknek tartották a mulatsághoz. És a gomba, – szegény innyencek! – hogy megfogyatkozott! Eltünt a tejszin! A francia pezsgő drága, de még mindig bőven folyik! A tengeri-rák is ritkaság. A lazacot magyar vizben tenyésztik, pedig egykor a Rajna nélkül ő elképzelhetetlen volt, – Heine verse és a kölni dóm látóképe volt rózsaszinü husában. Ananász nincs a városban. Messzi, jószagu tengerek szigetei, Havanna, Cuba, Ceylon a mesék világába távolodtak el. A januáriusi hajnalon – az esztendő fordulóján, – oly népesek voltak a főváros utcái, mintha senki sem aludt volna ezen éjszakán. Ebből következtetve: zajos, élénk, tobzódó farsang közeleg e szökő-évben.

A háboru: a koporsó deszkáinak döngetése nagyon messziről hangzik, a föld alól. Itt, a föld felett aranylánc cseng a nők nyakán és farsangi muzsika bujkál a Vigadó árkádjai alatt. A nagy Opera környékén a várakozó kocsisok, százan is, rázzák bundájukról a hideg esőt. Ha eddig élt volna valahol egy szent remete a Svábhegyen, az is eljönne barlangjából a Pest felől hallatszó vidám lármázásra, vége van tán már a háborunak? Bohócok, szinészek és ledér nők tarka csoportját látni a messzelátó toronyból a város utcáin. Pénz és pénz mindenfelé.

Csak a házak belsejébe, a kárpit mögé ne nézz, pajtás. És a katonát se keresd sehol, a ki a farsangot is a lövészárokban tölti, Gergely pápa kalendáriuma nem érvényes a harctereken.

ERDÉLYI KRÓNIKA.

A Vénusz-csillag félhárom óra tájban kel nyár végén, szél jár a kukoricásban, mint egy futó, aki az éjszaka elől menekül, a székelyföldön oláh katonák tábortüze ég: a mult idők visszatérő kisértetei, a szabadságharc honvédei, akik a kakas-kukorikolásig bejárják itt a régi csatateret, köpenyegükkel eltakarják szemüket, és riadtan menekülnek vissza a sóbányákba, behorpadt sirjukba.

A székelyföldön megint ellenség jár, még élnek az öregemberek, akik itt a muszkát látták, de Bemet is… Petőfi itt halt meg ama régi nyárban… Vajjon a mostani emberek közül, hánynak adatik, hogy megöregedhessen és egykor regélve beszéljen a székelyföld mai háborujáról?

Vajjon megmozdulnak a magyar csontok a földben, midőn oláj katonák csizmasarka tapodja őket? Megremeg a föld, amely egy félszázad előtt itta a magyar vért, hogy ujra vért kapjon italul? Itt minden talpalattnyi terület a magyarság csatamezője volt. Az élet, a szó, az érzés, a magyar levegő mindig csatában volt a hegyszoros mögött lakó ellenséggel. A fejszét nemcsak a medve ellen kellett élesre kifenni, hanem az erdőségek mögül fenyegető ökölre is.

Petőfi hasztalan keresett teteme itt porlad valahol és a hajnalcsillag sugarán utazgató kisértet vajjon látja-e, hogy ismét ellenség lepte el azt a földet, amelyért ő és társai meghaltak; a régi székely hősök legendává lettek, hogy utat engedjenek unokáiknak, a 82-es bakáknak: – tudják-e a temetők lakói, hogy mi történik felettük?

Egy végtelen jajszó az, ami felénk zug a havasokból, szép határunk erdőségeiből, negyvennyolcadiki honvédtemetőkből. Az utszéli fának itt honvédalakja volt, Bem bicegett éjjel a görbe székelyutcákon, a harangok, mikor este aludtak, azt álmodták, hogy egykor ágyu lesz belőlük, mint Gábor Áron idejében, a kollégiumban ugy tanitották a magyarok történetét, hogy megtanultak a kezek ökölbe szorulni e tudománytól, a gyermekek a réten rozsdás kardvasat ástak ki a földből és kifényesitették, hogy legyen mivel megvédeni hazájukat: – székelyek laktak itt, a legjobb, szinte a meghatottságig drága magyarok, akik a legöregebb magyar istennek, Hadurnak voltak a gyermekei.

A Vénusz, amely a tragikus hajnalon felkelt a hegyhátak mögött, mit látott a szorosokban? A segesvári csatát látta tán ujra, futókkal van telve az országut, véres katonák huzzák maguk után eltört fegyvereiket, paripák nyeritenek, asszonyok karjukon kisdedekkel szaladnak, vérvörös köröskörül az ég… tán Petőfi is ott fut valahol a kukoricás mellett, mint utoljára látták őt, a kozákok felé sietni, hajadonfőt, nyitott ingben, vászonzubbonyban, csakhogy ma lobogó ősz haja, szakálla van az egykori leventének.

– Kapj fel a kocsimra! – kiált rá a barátosi pap.

De a jelenés csak tovább fut, előre, a kukoricás mentén, amerről a mócok jönnek.

Ezt látta a hajnalcsillag?

* * *

Költő, aki véreddel megszentelted Erdély gyönyörüséges földjét, akinek végső lehelete ott kóvályog az erdőségtől, enyhe mezőségtől, frissjárásu vizektől jószagu levegőben, akinek egyetlen szive itt porrá omlott jeltelen sir mélyén, hogy buza vagy virág teremjen belőle, amelyet Erdélyben megesznek a gyermekek, megcsókolnak az esküvőn a hajadonok, költő, ébredj a tulvilágon és a hajnalcsillag sugarán át küldj üzenetet.

E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös dolog volna, ha Petőfi élne.

Ki merne verset irni, ha ő is verset irna?

Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rimekbe, rossz dudát nyekeregtetni háborus lelkesedésről, boldogtalan „szőkegyerekről“ énekelgetni, lengyel mezőkről talmi, bazár-verset firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csatadalt üvölteni?

Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, Skodához ódát irni, az ellenséget becstelen, piaci szavakkal illetni, gyülölni azt, akit eddig nem gyülöltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborut éljenezni, beteg katonától azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a csatába?

Ki merné mindennap érdemül emlegetni a kötelességteljesitésnek azt a végzetszerüségét, amelyet a magyar nemzet önfeláldozóan mivelt e háboru alatt?

Ha Petőfi most élne, nem nyilna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háboru széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a diadalmámorosokat bizonyára higgadságra intené.

Vagy talán hallgatott volna két hosszu esztendőn át, hisz nekünk idegen országok és tartományok végzete teljesült be csupán az eddigi történelemben. (Orosz vagy francia nevekhez, szerb fogalmakhoz, talián vezényszavakhoz mért keresne rimet a költő?)

Ámde ma, az erdélyi betörés napján lantjához nyulna a magyarok költője és olyan dalt énekelne, amelynek hallatára visszatérnének a galiciai hősi emlékek alá ásott magyar bakák, a foglyok széttörnék bilincseiket, fegyvert fognának a gyermekek és aggastyánok…

Most dalolna a költő, hogy az égő Kárpát, bérces Erdély visszhangozná dalát, hogy a halni vágyók visszatérnének a másvilágra vivő lajtorjáról, a megfogant magyar gyermekek az anyák méhében felkiáltanának fájdalmukban, hogy a székely csatamezőkön a földből nyulnának ki a barnaattilás honvédek csontkarjai, hogy megállitsák ádáz ellenségünket, orgyilkos olájokat.

De hol van a költő, aki megirná az uj Talpra magyar-t?

Aki eddig nem tudott imádkozni Magyarországon, most megtanul; aki eddig nem csikorgatta a fogát, nem szoritotta ökölbe a kezét és nem átkozta a mindenséget, amely őt magyarnak küldte el szenvedni e földre: itt az ideje, hogy elővegye a legvégső indulatot, amely után már csak egyetlen igazi indulat következik, a meghalás.

A szeptemberi égboltozaton vérbeborult minden csillag, amelyet szeliden fénylőnek láttunk tegnap.

Apánk szeme a másvilágról, kedvesünk hosszan rajtunk felejtett tekintete, a gyermekek bizakodó, meseporos álma: amelyek eddig a csillagos égboltozaton felettünk ragyogtak, állomtalan éjjel hozzánk beszéltek, vigasztaltak, irgalmat kértek, mulattattak vagy elborongásra késztettek, mind eltüntek a mennyről.

Véres farkas-szemek állnak odafent, ahol máskor a szabadság csillaga szokott ragyogni. Vér van az elhunyt hősök szemében, hazájukért küzdött és megholt férfiak tekintetében. Véres kétségbeeséssel riad ránk kedvesünk, gyermekünk tekintete. És a szétterülő égboltozaton, a csillagok felett, mint egy tompa dübörgés hangzik a végzet lépése Magyarország felett. Hogyan ébredjen a keleti égen a hajnali csillag, mikor üszökre, vérre, kétségbeesésre kell néznie? Széles országutján Erdélynek, amerre fejedelmek és honvédek lengették tollaikat, aranykornak dicsőségét, harci diadaloknak hirét zengették a magyarul beszélő hegységek: lehorgasztott fejü, hallgatag menekülők igyekeznek nagy Magyarország felé, mintha valamely történelmi regény elevedne meg, amelyet Jósika vagy Jókai irt. Tarkaruhás nők, az erdélyiek cifraságának hervadt diszeiben, népviseleteiben, amely most a régi nagy uraság kopottas öltönyeinek látszik; romantikus szemü, befont haju, darázsdereku hajadonok a Báthoryak udvarából; a török hódoltságot, tatárbetörést, oláj rablótámadást egyformán suta, tudatlan szemmel néző gyermekek; megtört, az élet befejezése után sóhajtó öregemberek jönnek a nagy országuton, amely a Királyhágón át az anyaországba vezeti balsors üzte gyermekeit. Vajjon vissza tudjuk-e adni nekik bübájos tájékaikat, tündérmesés folyóikat, népregebeli hegyeiket, erdőiket, szokásaikat, dalaikat, erdélyiségüket, amely ékeikkel oly messzire, történelembe estek tőlünk, mint ázsiai testvéreink? Különös, szépséges, vérbeli magyarok vonulnak a történelem horizontján az erdélyi menekülésben. Most kell éreznünk, hogy mennyire egyek, egy vér és hus vagyunk, midőn szerencsétlenségbe jutott testvéreink megkopogtatják házunk ajtaját.

Erdély, romantikus tüneménye, történelmi ó-aranya, gyöngye és féltett menyasszonya Magyarországnak, visszaveszünk a rabló nyergéből.

TAVASZI HALÁL.

Az égbenéző szemek, gömbölyödő ifjunői vállak, szeplők, furcsa álmok és öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.

A régi hirlapirók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat és a hajuk kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen elfáradt a hirrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor irtak egy hangulatos ujdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról. A tavasz! A szerelem! Az ifjuság márciusi áradása és a halál fehérbokros hegyoldalakban tilinkózik a kart-karba öltő szerelmeseknek: irták eleink. A kabánosz-szivarszagu ujdondász a Ferenciek-terén lévő bolthajtásos irodában, (mikor a gázláng valóban sercegett az iróasztal felett és a nyomdafesték édes méz volt,) a tavaszi öngyilkosságokról megható pennarágással irt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket, amelyeket ifjukorában a versekbe foglalt, mint máskor irni szokott a karácsonyról vagy a husvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön hirben tárgyalta az ambiciózus ujdondász; rendőri hirek sivárságából a költészet hangjainak magasságába lendült.)