Part 7

– Tudsz alunni? Hogy ne tudnál? Hiszen férfi vagy: férfinak könnyű elnyögni a gyalázatot. De én asszony vagyok, skorpiókon fekszem. Letépték a fátyolt a fejemről! Letépték, lábbal taposták! Egy egész ország színe-java előtt tettek világ csúfjává! Krónika lesz a nevemből. A tót diákok fogják kántálni az ablakok alatt a gyászhistóriámat. A házaló olajkáros fogja hordani faluról falura Páter Péter meg a madocsányi urasszony históriáját, képekkel két dénárért! Minő förtelem! Te csak elbujhatsz a barátkámzsád alá, ott jó helyen vagy, de hová rejtsem én el magamat? Hogy álljam ki az emberek tekintetét, ezt a mindennapi ragyaverést az orczámon? Hová zárjam el magamat, a hol ember rám nem talál? Hol veszítsem el saját magamat, hogy az se találjon rám többet? Hogy éljek vele, hogy haljak bele ebbe a tövisbe? Mi gondod rá ugy-e? Hahaha! Azt mondod: Isten büntetése ez rajtam, s megnyugszol benne. Te magad leimádkozod a litániádat s az alatt elalszol.

Meg-meg ujra!

– Ébren vagy-e már? A kakas kukorít: valahára megvirrad már! Hosszú éjszaka annak, a ki a szemét le nem hunyhatja. Mért húzodol olyan messze tőlem? Ne féltsed a csuhádat Potifárnétól. Itt fekhetel már velem egy szalmán, hozzád se rúgok. Utállak már szivem szerint. Ha akkora darab kárbunkulus volnál, mint a mekkora lomha agyagbálvány vagy, a keztyűs kezemet ki nem nyujtanám érted, hogy fölvegyelek. Tartsd meg a szerelmedet az angyaloknak, vagy Belzebúbnak: nekem mindegy. Én csak a becsületemet kérem tőled vissza. Ha becsületes ember vagy, ha keresztyén vagy, tudnod kell, hogy mi a kötelességed. A milyen nyilván való volt a meggyaláztatás, olyan istenigazában valónak kell lenni a helyrehozásnak is. Hallgass ide, aztán gondolj utána egy nagyot. Te is, én is kitérünk a protestáns hitre. Elmegyünk Sáros-Patakra, vagy Kolozsvárra, ott ez minden czeremónia nélkül megvan. A hat heti oktatás sem szükséges hozzá. Akkor aztán megesküszünk. Nem kell én nekem egyéb, mint a neved. Az a neved, a melyikkel még becsület jár együtt. Hiszen csak nem akarod tán, hogy Páter Péternének híjon minden ember? Nem vagy te Thurzó Imre. Annak az élete párja lehet «püspökné» éjjel-nappal, de «barátné asszonyom»-nak nem hivatja magát valaki fényes délben. Az én letépett fátyolomnak az ára a Csorbai Tihamérné kontya. Nem bánom én aztán, ha szeretsz, – vagy ha mást szeretsz. Meg is szökhetel tőlem, ha egyszer ki nem állhatsz tovább. Vagy együtt lakhatol velem, úgy hogy egyikünk az egyik ajtón jár ki, a másikunk a másikon, s az egyikünk este fekszik le alunni, másikunk reggel, hogy még csak álmunkban se találkozzunk össze. – Gondold végig a mit mondtam. Aztán fordulj faltul, s alugyál rá egyet: soká virrad még meg. Én addig virrasztok. – Nem sokat bánom ám, akármit felelsz rá. Én a magam határozatával készen vagyok. Püspökök truczczára kitérek a hitből, kálvinista leszek. Férjhez is megyek ujra. Ha te nem, lesz más. – Kapok moslékra kutyát. – De az illendőség, a világi tisztesség úgy hozná magával, hogy a ki miatt elvesztettem a becsületemet, azzal is szerezzem vissza. – De nem imádkozom ám hozzád többet. Ne félj, nem csúszok-mászok utánad térdemen, tenyeremen. Elválhatunk azzal a két szóval, hogy te azt mondod: «Isten hozzád kapubálvány!» én meg azt, hogy «gyöngyház! ha leszakadsz, lesz más!» – Ha nekem azt feleled, hogy «nem! nem!» hát akkor «én sem!» Nekem be se jösz a kapumon többet. A küszöbig eljösz, ott kifizetem a salláriumodat egy esztendőre, egy napra, s aztán «alá is út, fel is út!» velem egy födél alatt nem fogyasztod a levegőt! Csucsulj babám! Alugyál még! Anyjuk még ma megfőzi a rántott levest, holnap nem tudod, ki főz rád?

Páter Péter megrettent erre a szóra. – Ha őt Idália elűzi a kastélyból rögtön, akkor ő Magdolnával nem találkozhatik többé, mert az alagut bejárata csupán a kastélyából megközelíthető. Pedig neki is nehéz tervek forrongtak az agyában. Magdolnával okvetlenűl beszélnie kellett; a leány el fog jönni a tudvalevő földalatti rejtekbe s ott várni fog reá vasárnap éjjel.

– Kérlek asszonyom, mondá a nőnek. A mit mondtál, nehéz szó, hosszú gondolat. Engedj rá két vasárnapot, hogy tanácsot ülhessek azzal, a ki sorsomat intézi.

Idália azt gondolta, hogy Páter Péter a mindeneknek bölcs tanácsadóját érti alatta: ő pedig Magdolnát értette.

– Jól van. Várok két vasárnapig. De akkor határozott feleletet adsz.

– Bizony azt adok.

– Se jobbra, se balra nem ingadozó választ.

– Vagy okos lesz az, vagy bolond lesz; de egészen az lesz, a mi az egyik a kettő közül.

– Papi hitedre fogadod ezt?

– Lovagi becsületszavamra fogadom.

Erre a szóra aztán a nő egyszerre sírva fakadt.

A heves zokogásra felébredt a kettőjük között alvó fiucska.

– Miért sírsz anyám? nyöszörgé ijedten.

Idalia hevesen ölelte kebléhez a kérdezőt.

– Téged siratlak te árvám, te szerelmem, te angyalom, egyetlen kincsem a világon.

S minden hízelgő névhez két annyi csókkal, tíz annyi könynyel áztatta a gyermek orczáit, szorongatva őt erőszakos két kézzel dobogó szivéhez.

– Hát szeret már téged – az atyám? rebegé a gyermek, odabujva az anyja ölébe. Igazán szeret már: hogy megint megcsókolsz, megölelsz?

– Azt megtudjuk majd nemsokára, suttogá fülébe Idália s aztán nagyot sóhajtott.

Nemsokára elcsendesült a zokogás hangja, Páter Péter félkönyökre emelkedve hallgatá az anya és a fia mély álomlihegését és saját szivének nehéz dobogását.

Künn harmadszor szólt a kakas.

Nem Péter kakasa volt-e az? – Az első Péteré?

A DINOM-DÁNOM.

Másnap megérkeztek Madocsányba.

Harmadnap hozzáfogtak a dinom-dánomhoz. Még pihenőt sem adtak maguknak.

Úgy bizony: a dinom-dánomhoz. Nem záratta be a kapuit a madocsányi szép hölgy, a hogy az egész úton mondta, nem keresett sűrű fátyolt a fejére, hogy a világ szeme előtt elrejtse az arczát. Az az egy eldobott szó «lovagi becsületszavamra!» egészen új lángot gyujtott a szivében. Mit neki most már a világ? A kik őtet nem becsülik, ő sem becsüli azokat. Megvetésért megvetés! Nem vándorolnak világgá a kastélyból, hanem csapra ütik a hordókat, megterítik az asztalt, megfuvatják a trombitát, s a hol terített asztal, muzsika, jó bor és szép asszony van, akad oda vendég elég.

Igaz, hogy szemét nép. Egy tisztességes pofa írmagnak se kerül közé. Talán ugyanaz a kortyondi had, a melyik a mitosini várban szokott dőzsölni, mikor ott van a dáridó. Ha ugyanazok az alakok, akkor egyikük sem vethet a másik szemére semmit. A mitosini kastélyban megszólják a madocsányi kastély asszonyát, a madocsányi kastélyban a mitosini urat: hizelkednek s isznak az egészségére annak, a kinek a borát iszszák.

S Páter Péter is együtt mulatoz velük. Nem énekel már zsolozsmákat éjhosszant, hanem hallgatja a mosdatlan szájak csintalan beszédét. Bezzeg nem gyalázza itten senki azért, a miért a bittsei várból kikergették. Nem szégyen az, hanem virtus. Szép asszony szeretőjének lenni! Annál derekabb, mert nem szabad. Hogyan is mondja a nóta: «Nem leszek én többé barát! Levetem a barátcsuhát! Eldobom a könyvecskémet, megölelem menyecskémet!» Nevetnek itt azon hahotával, s ütögetik a vállát bizalmasan a feldicsőitettnek, «ne hagyd magad pajtás!» Elfogadják czimborának.

És ő neki ezt tűrni kell csendesen, és érezni, hogy még van mélyebb sülyedés is, mint a becsületes emberek társasága által szidalmaztatni: ez a hitvány embereknek a magasztalása.

Velük tart mindenben. Azt is megteszi, hogy a szép úrnő czipőjéből áldomást iszik.

– Estenkint ki van világítva lámpákkal a kastély Vág felőli homlokzata, hogy lássák Mitosinból milyen nagy dáridó van itt. Azt is megteszik, hogy csörgős szánokra kapnak s fáklyavilágánál, zeneszóval, ostordurrogtatással vágtatnak végig a Vág jegén, olyan közel a mitosini kastély alatt, hogy az ujjongásaikat meghallhatja «az» odafenn. Jó kedv van itt! Páter Péter abban is részt vesz.

– Irigylésre méltó ficzkó! Jó helyre tette le a csuháját! mondogatják a szemébe.

– Szeretnék káplánja lenni! – tréfálgatnak vele, mikor éjfél után kezet szorongatnak az aludni térővel, s dalt ordítva kisérik a hálószobájáig.

Egyedül marad az ott. A gyermeket, a mióta haza jöttek a bittsei lakodalomról, mindig magával hálatja az anyja, soha sem hajtja könyvet bújni, betüt magolni, csupa játékból áll ki az egész nap.

Páter Péter, mikor egyedül marad a szobájában, először is megiszik egy kanta vizet, a másikat meg a fejére tölti, lemossa arczáról a czimborák csókjainak piszoknyomát. Azután letérdel a fekhelye elé, s homlokát két összekulcsolt kezére fektetve, küzd lelke nehéz gondolataival.

Fel van benne támasztva a régi ember: a daczos, az erőszakos, a hő szenvedélylyel szerető. Ég és fázik. Büszkeségének ördöge tépi magáról a fogadalom lánczait. Utálja már a csuhát, a mit visel. Lelkét ne nyomja már a nagy adósság terhe. Azzal a meggyalázással, a mit rajta az apa ejtett, le lett róva a megölt fiunak a vérdíja. Nem jár az föl többé kisérteni hozzá. – A legutóbbi péntek napon a jezsuita zárdából nuntium érkezett a kastély urasszonyához, melyben meghagyatik neki, hogy először is ezen a bőjtnapon ne süttessen a vendégeinek pecsenyét, másodszor, hogy küldje vissza Pétert, a kinek hibás magaviseletéért egyházi sedes elé kell állíttatnia.

Az özvegy küldött nekik vissza egy levelet, meg egy zacskót. A levélben ez volt: «Küldök nektek nem egy Pétert, hanem ezeret.» A zacskóban volt ezer darab Petrustallér. S az atyák azt felelték rá, hogy «fiat piscis!» (Legyen hát hal!)

Csorbay Tihamér megutálta Páter Pétert. Nem tudta megtalálni a hitét többé.

Minden álom csábította. S azok olyan álmok voltak, a miket folytat az ébrenlét, mesemondta kincsek, a mikért csak a kezét kell kinyujtani az ébren levőnek, hogy a mit álmában látott, megfogja, elvigye.

E néhány nap alatt Idáliára alig lehetett rá ismerni, annyira megváltozottnak látszott. – Naphosszant nem jött elő saját lakosztályából, nőcselédjeivel dolgozott, varrt, himzett, mint valami férjhez készülő hajadon, a ki kelengyéjét készíti. A nagy dáridó mulatságaiban ő maga csak addig vesz részt, a míg a tisztességes evés ivás foly, azután eltűnik. Csak világ truczczára való a nagy lármazaj; ő a szemérmetest játsza, mint a násznagyot váró menyasszony, a kinek már előre bemondta a susogó asszony, hogy kérő jön a házhoz. Ha ez alatt véletlenül összetalálkozott Páter Péterrel egyedül, visszahúzódott előle.

Vasárnap reggel szerteszét oszlott a czimboraság. Hat napon át egyél-igyál, a hetediken ájtatoskodni kell. Így van az megirva.

A reggeli harangszóra Idália templomhoz öltözködött, s kezébe vette a drágakövekkel kirakott imádságos könyvét.

Felhivatta magához elébb Páter Pétert.

– Én a templomba megyek, – talán utoljára ma a pápista templomba. Te ne jőjj ma oda: hadd legyek magamban. Viseld addig gondját az egyetlen gyöngyömnek.

S azzal elhalmozta csattanó csókokkal Cupido urfi orczáit, templomba indulván.

– Látod, hogy szeret most az édes? szólt Cupido Páter Péter nyakába csimpajkozva, s a kapott csókokat az ő ajkainak adva tovább. – (Megérzett a száján, hogy mézes pálinkát adtak neki innya.) A mióta haza jöttünk, mindig ilyen nagyon szeret. Ez azért van, mert te is szereted őt, már tudom, nekem megsúgta, nem Páter Péter a te neved, hanem Tihamér. Éjjel olyan sokszor mondja ezt a nevet, s olyankor engem ölel, engem csókol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki az a Tihamér? Elvörösödött rá: aztán elnevette magát, s a szájamra ütött, «te csacska!» hanem aztán mingyárt az ölébe vett és összecsókolt. Hát nem szép volna, ha azt kellene mondanod: Tihamér apa? – Hát bizony az senki sem más, mint te vagy. Tudom én, ne is tedd magad én előttem. Nem vagy te barát. Tudtam én azt, mikor legelőször elkaptad a labdát s a bolondnak a fejéhez vágtad.

Cupido nagyon jól mímelte a mythoszi druszáját.

– Tudod-e, hogy hat nap óta min dolgoznak odbenn a palotában, az anyám meg a négy frajja? Gyere be, majd megmutatom, most senki sincs odabenn, mind templomba mentek.

S a gyermek bevonta magával Páter Pétert anyja legbelső szobájába, a hol az még soha sem volt. Úri kényelem és pompa bűvtanyája volt az, Cupido oda futott egy czifra faragványú szekrényhez s azt felnyitotta előtte. Abban volt felakasztva egy pompás lovagköntös, dolmány, prémes mente boglárokkal, gombokkal diszítve, sujtással kivarrva, skófiummal himezve.

– Ezen varrtak, himeztek a hány fraj csak van a háznál. Látod? Kitalálod, hogy kinek készült ez ajándékba? Bizony csak a Tihamérnak, senki másnak. Azt mondták, ne mondjam senkinek; de te neked csak elmondom. Ma van vasárnap. Ma éjjel, mikor le akarsz feküdni, ott találod ezeket a szép köntöseket, csizmát, kalpagot is hozzá: aztán meg egy aranyos kardot az ágyadra letéve. Az ám. Aztán felpróbálhatod, hogy jól illik-e a termetedre?

Páter Péter a háta mögé tekintett: a kisértő dæmon vigyorgó arczát vélte maga mögött találni. Ez is egy lépéssel odább taszítja.

– Az ám, de többet is tudok ám még – folytatá Cupido – odalenn a kerti lakban lesz mátul fogva minden éjjel két paripa felnyergelve, s a hátulsó kis kapuba bele lesz dugva a kulcs. Kihallgattam, mikor a kulcsárral ezt a dolgot meghányták-vetették. Mert tudod, hát a barátok odaát a kolostorban éjjel-nappal vigyáztatnak a kapunkra, hogy ha egyszer Páter Péter szökni akarna innen a kastélyból, utána iramodjanak, megüldözzék, megfogdossák, s akkor azután bezárják mély tömlöczbe, azért hogy el akart szökni. Hanem ha egyszer ti ketten azon a két jó paripán a hátulsó ajtón keresztül éjszaka kiosontok innen, – én is elférek egyiteknél a bunda alatt, szaladhat aztán már utánunk a barát, ütheti a patkónyomot.

Cupido nyilai mind czélba találtak. Mind ez az előkészület olyan jól beleillett azoknak az őrjöngő álmoknak a tervébe, a miket az asceta napokon, éjeken át keresett ő maga, ha azok nem keresték őt. Készen az egész menekülési terv, csak az elhatározás kell hozzá. A merénylet akadályai el vannak hárítva. A barátot, a ki szerzetes ruhában fut egy fehér személylyel, azt minden faluban feltartóztatják, megkötözik, visszahozzák; de egy úri párnak, a ki csojtáros paripákon vágtat, ki állaná útját?

– Engem sem hagytok ám itten, azt előre mondom – folytatá Cupido. – Nekem is készen van rókamálas bekecsem, nyúlprémes csizmácskám az útra. Ne félj, engem nem hágy el magától az édes. Most már megint mindig az ölében tartogat, mint mikor még kis ölbeli baba voltam, a mikor egy képre festettek le mind a kettőnket. Szeretnéd látni azt a képet? Neked csak megmutatom. Mert azt nem szabad ám minden bolond embernek meglátni. Be van az zárva táblával, de én már tudom, hogy hol kell megnyomni egy rugót, hogy a tábla kétfelé nyíljék. Ez ám a szép kép, hallod!

Azzal odafutott egy pusztán faragványremeknek látszó táblához, s a mint annak egy rugóját megnyomta, a tábla kétfelé vált.

Mikor az a kép kitünt, szinte megvilágította az egész szobát, olyan ragyogó szépség volt. Olasz művészi remek. Idalia és Cupido. A valódi mythosi istennő, a szépség egész bűbájában: a mint a gyermekét készül füröszteni. Szemei a ránéző szemébe néznek, epedőn, csalfán, csábosan. Corregio Venusának párja.

Az asceta szeme elé tartá kezét. E tünemény elvakít.

– Csukd le a táblát ismét! – dörmögé a fiunak, az pedig nevetve veté magát térdei közé.

– No csak nem félsz tőle, hogy megöl.

Páter Péter kisietett Idalia hálószobájából.

Az ajtóban szembetalálta magát az úrnőt.

Szemei elárulták a belső lázt szivében.

Idalia kegyelmes akart hozzá lenni, s úgy tett, mintha nem venné azt észre. Lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemeit.

– A templomból jövök. Atyám, vétkeztem, gyónni akarok.

Páter Péter bámulva tekinte rá.

– Igen. A templomban vétkeztem, azt jövök meggyónni. Hajtsd hozzám füledet. Vétkeztem a míg az oltár előtt térdepeltem, a míg imádkoztam. Így szóltam Istenhez: Köszönöm neked Uram, hogy nem akadályoztad meg, a mivel fenyegetőztem, hogy elrablom az oltárod elől, a kit szivem szeret, nem hagyom Te Nálad! Köszönöm neked, hogy szégyent, gyalázatot küldtél reánk, a mi elüzze őt a Te szent helyeidből. Köszönöm, hogy parancsot adtál a poklok ördögeinek, hogy bennünket egymáshoz lánczoljanak! Kérlek, imádlak óh Uram; engedd meg nekem, hogy én elvihessem őt magammal a kárhozatba. Zárd be mi előttünk a Te mennyországodnak kapuit. Minden szenteknek katholikus Ura és Istene; engedd meg nekem, hogy ezt az egy szentet kiragadhassam a te híveid sorából, s tegyem eretnekké, szentek megtagadójává. Küldd el még hozzám a Te sötét angyalaidat, hogy engem ebben a munkában megsegítsenek. Ez volt az én imádságom, a szent Ignatius de Loyoláról nevezett templom oltára előtt; a «Dominus vobiscum» zengése alatt; – bűn volt ez Atyám! mellemet ütöm: «pater peccavi». Előtted térdelek. – Feloldozasz-e?

Páter Péter kezet nyújtá a vezeklőnek s felemelé őt térdeiről.

Nyelve alig akart mozdúlni erre a szóra.

– Én téged feloldalak…

– Feloldozasz? Kiáltá a nő – szenvedélyesen szorítva meg a kezében feledett kezet. – Akkor te gyóntál meg nekem, s én megkötlek vele.

Azzal diadalmasan sietett háloszóbájába, magára hagyva az ifjut.

A belső szobából Venus és Cupido kettős kaczajának csengése tört elő. A kép még bizonyosan akkor is nyitva-tárva volt: azon nevethettek olyan nagyon.

A FÖLD ALATT.

Egész nap észre lehetett venni Páter Péter arczán, s minden tevés-vevésen, hogy szokatlan izgalmak láza gyötri. Reszketett, ha Idalia diadalmas arczával találkozott. A nő azt hitte, hogy tökéletes győzelmet ül. Ezt a zavart tekintetet, ezeket az átabotába ejtett szavakat, ezt a balogsüti módot, mind annak vette, hogy a férfi lelke utolsó vonaglásaiban küzd már; még egy kegyelemdöfés s büszkesége, fogadalma mind kiszenvedett.

Este csak hármacskán vacsoráltak együtt. Szinte szokatlan volt a sok napi folytonos vendégeskedés után így egyedül maradni. Jól szokott az ilyen egyedül maradás esni, az egy családhoz tartozóknak. Férj és feleség olyan örömmel mondják egymásnak: «De szeretem, hogy itt voltak, de még jobban szeretem, hogy elmentek!»

Vacsora után a cselédeit mind aludni küldte Idalia. A gyermeket átviteté szobájába, hadd alugyék. Csak kettecskén maradtak.

A nő hárfája mellé ült és énekelt. Égről, paradicsomról, szerelemről, Páter Péter lelke pedig nem ott járt, a hová ő hivogatta.

A nagy fali óra tizenegyet ütött már. Páter Péter mintha parázson ült volna. Fölkelt a helyéről s nem várta végit a dalnak, pedig az épen arról szólt, hogy:

«Forrón szeretni szabad, Addig is szeressük egymást, Míg a szívünk megszakad.»

– Nyugalmas éjt!

– Már eltávozol? – kérdé Idalia elbámulva.

– Holnap lesz mingyárt.

– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te válaszolni fogsz a kérdésemre.

– Az első vasárnap ez: én két vasárnapot kértem.

A nő összevonta szemöldeit.

– S neked oly hosszú idő kell, hogy leszámolj a földfelettiekkel?

– S a földalattvalókkal!

Páter Péter akarva nem akarva igazat mondott.

A nő lelkét egyszerre egy gyanú vésztüze lobbanta át.

Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb, ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s ott idvezülve van.

Szelid mosolyt hazudott az arcza.

– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen nálad éjszakára.

Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.

– Jól van. Átviszem magamhoz – monda nyugalmat erőtetve.

– Mingyárt áthozom őt magam ide.

Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.

A gyermek ijedten riadt fel álmából.

– No, mi az? meg akarsz ölni megint?

– Nem téged, nem. Kicsikém, angyalkám. Hogy akarnálak?

– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a tűt a fejem lágyába szúrod.

– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter Péterrel.

– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint nekem odamenni ő hozzája.

– Szót fogadj, ha rossz képemet nem akarod látni! Mert mingyárt kidoblak!

Erre Cupido elkezdett sírni.

Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát, akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet elalvásra bírni.

Tudta azt Idalia jól.

– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak, ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal, az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja, hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva, felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te, a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis ezüst sípba itten. Én itt leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk, hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted kis bubiskám?

– Megértettem. Jó lesz, jó lesz!

A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat, hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon megtetszett Cupidónak.

– Vigy csak hozzá az öledben. Ne félj, megcsalom, rá lesek.

A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak, a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.

Alig várt ott félóráig, a midőn hangzott az éles sípszó.

Elősietett rejtekéből s benyitott a gyermek alvószobájába.

Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás, félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.

– Bejöhetsz már!

– Lassan beszélj!

– Nem hallja az azt már. Nincs az itten.

– Hát hol van?

– Lement a föld alá: a pokolba.

– Beszéld el, mit láttál?