Part 6

A vánkos-táncznak, a hogy az öregek emlékeznek rá, az volt a sorja, hogy a legdélczegebb ifjú tánczosnak egy selyemvánkost adtak a kezébe, (ezért selyem-táncznak is szokták nevezni.) Az elébb azt a földretett vánkost egy magában körüllejtette a zene hangjai mellett, s azután kezébe véve, kiszemelt a körben ülő ifjú hölgyek közül egyet, odavitte a vánkost annak a lábai elé s ott térdelt az előtt, a míg az egy csókkal bűnbánó helyzetéből meg nem váltotta, azután mind a ketten körüllejtették kézfogás közben a vánkost, a mikor aztán a hölgy vette azt fel, s viszont ő keresett fel a leventék közűl egyet, a ki elé letérdeljen egy csók váltságáért s folytatta azt a tündér lánczolatot tovább. Ilyen módon sok szivesen adott, vagy örömest eltűrt csók lett kicserélve egy estén a vánkostáncz alatt, gond levén arra is, hogy a nóta ne végződjék azon, hogy «hej szőke legény, barna lány csókolatlan maradtál!» A vén Berezovszky is ott dugdosta elő borvirágos pofáját, a mi úgy ragyogott, mint a napraforgó virága, várva, hogy majd megtessék valakinek; de biz azon még tisztességes özvegyasszonyok sem kaptak. Addig pedig, a míg őt valami asszonyféle bele nem viszi a tánczba, neki sincsen semmi jussa szép halavány mátkája elé letenni a vánkost, s annak a hófehér orczáján borostás szájával piros foltot hagyni. Az egész társaság össze volt esküdve ellene, hogy senki oda ne vigye eléje a vánkost.

S az úrhölgyek ott a sátor alatt azon nevettek minden este, hogy Gráczián úr a köszvényes lábával, Berezovszky mazúr a kertbe néző szemeivel, hogy lesik itt hűségesen a vánkos-tánczot.

Hej pedig más valamire lestek azok!

*

A szép Karponay Idalia ama nagy leczke óta egészen megváltozottnak látszott. Úgy tett, mint a ki valóban megtört, megadta magát. Egész udvarában alig ismertek rá. Mindenkihez szelid, leereszkedő volt; elhagyta a káromkodást; alig vette észre a hibát, kártételt a háznál, holott máskor mindent meglátott a szeme, s mikor már a nyelve csattant, akkor a tenyere is csattant. Ellenben minden reggel eljárt a templomba, a misére, s csendesen ült a nagy családi karszék faragott mennyezete alatt és ájtatoskodott. Hogy mindez mirevaló volt, azt nem tudta senki. Talán csak Páter Péter. A jezsovita barátoknak is nagyon megjavult az állapotja ez idő óta: egyik ajándék a másikat érte. Virágvasárnapjára épen egy pompás oltárterítővel lepte meg őket, melyet, úgy mondták, hogy saját kezeivel himezett légyen.

A Cupidó úrfiból is egészen új ember lett Páter Péter kezei alatt. Hallották őtet fenhangon tanulni könyvből, a helyett, hogy pajkos nótákat dalolt volna; nem kisértette magát tizenkét kutyával a falun keresztül, uszogatva azokat rongyos emberekre, hanem szépen kezenfogva sétált a nevelőjével, s fogadta jámbor «mindörökké ámennel» a «dicsértesséket». Szegény embereknek tarsolyából filléreket osztott s vasárnap délelőtt ő ministrált a pontificáló papnak, s nem vegyített többé kénkövet a tömjén közé a füstölőbe. A körmönfont káromkodásokat felváltotta latin mondatokkal s kezet csókolt a nálánál nagyobb embereknek. És ime, ez mind a Páter Péter érdeme volt; fel is lett jegyezve az ő előnyére a convent előljáróinál s még a provincialisnak is be lett jelentve ez új papnak ritka malasztos működése.

Idalia asszony huzamosb idő óta megszünt ostromolni szive indulataival elvesztett bálványát; a gyermekét pedig egészen annak a gondjaira bizta; nem látták egymást egyébkor, csupán az asztalnál.

Összeesett ezzel a megfoghatlan nagy változással az az idő, a melyet a püspök lakodalma betöltött. A mitosini uraság egész családostól odament, ott ragadt, s ez idő alatt Páter Péternek nem volt miért a földalatti rejtekútat lopva felkeresni; otthon lehetett éjjel nappal a növendéke mellett, a kinek azóta, hogy a bolondjait távol tartotta tőle, s józan, egészséges életmódhoz szoktatta az eddigi eszeveszett divatlankodás helyett, egészen megjött az a rendes álma, a mi gyermekeknek szokott lenni, hogy a hol leteszik a fejüket, ott ébrednek fel, s alusznak nevető szájjal.

Vádolta ugyan egy kissé a belső biró, hogy ebbe a nagy gondoskodásba némi önzés is vegyült: mert az ő rá nézve is kecsegtető volt, hogy most már nem hált a gyermek szobájában még Herskó a bohócz is, a ki sokáig ébren tudott maradni, s a míg a kancsó fenekét meg nem látta, addig a szeme le nem ragadt. Most azonban nem kellett erre várnia Páter Péternek. A vasárnapi éj egészen az övé volt. A mint Cupidót lefekteté, siethetett a rejtekút bejáratához, s beszélhetett hosszasan vigasztalan kedvesével, a ki arája is volt, özvegye is volt.

E bübájos vasárnapéji találkozásoknak azonban egyszerre véget vetett az egész Likavay család elutazása Thurzó lakodalmára.

Ez utrakelés olyan véletlenül jött, hogy a két szeretőnek össze sem lehetett beszélni, hogy mihez tartsák magukat?

Tudtak egymásnak izengetni galambpostával, innen is, túl is, apró levélkékben tudósítva egymást: de ezuttal a postagalamb is elmaradt Mitosinból; csak a csacska bolondtól tudta meg Páter Péter, hogy hová utaztak el? a püspök lakodalmára: hogy az el fog tartani egy egész esztendeig, s az alatt abból annyi lakadalom lesz, hogy új borig megnyujtja a farsangot. A vendégseregben a hány hajadon van, az mind menyasszonyfővel távozik el onnan. A búbánatos Magdolnára is ott vár az ő vőlegénye, a dúsgazdag Berezovszky.

Páter Péter nagyot fohászkodott magában: bárcsak még egyszer láthatná őt.

Pedig hát papnak nem szabad ilyen tiltott öröm után felsóhajtani! El is vette a büntetését.

Mert mikor folyvást olyan nyugtalanul vert a szive arra a gondolatra, hogy vajha még egyszer megláthatná kedvese holdsugaros arczát, hát egyszer csak megkapta e kivánságára a legmagasabb placetumot; de nem volt köszönet benne.

Egy napon (lehetett már akkor harmadik hava is a Thurzóék lakodalmának) azt mondá neki Idalia asszony:

– Páter Péter. Az egész világ ott járt már Bittsén, a püspök híres lakodalmán: csak még mi nem vettünk részt benne. Pedig anyám után nekem is rokonom a püspök, azonfelül bérmáló atyám is volt. Eddig is neheztelhet már reánk, hogy felé sem mentünk. S bizony igaza is van. Nekem pedig van egy szép igazgyöngy nyaklánczom, a mi nagyon fog illeni a szép új menyecske nyakára. Azt elvigyük nászajándékul magunkkal, s ott maradunk, a míg ki nem vernek. Te is eljösz a kis fiúval. Hadd lássa meg az is azt a pompát, a milyent soha sem lát többet az ő életében.

Igy kapta meg Páter Péter, a miért olyan igen sóhajtozott.

De nem hogy megörült volna ennek, sőt inkább nagyon is elrémült rajta. Thurzó Imre lakodalmán össze kell majd találkoznia azzal az egész elhagyott világgal, a melyben nehány év előtt még olyan nagyon otthon volt. A szenvedés talán változtatott valamit arczvonásain, meg a hosszú szakál is, a mit lovag korában nem viselt, s ha a csuklyát homlokára húzta, fél arcza takarva volt vele. Aztán kinek a szeme akadna meg egy jámbor baráton, a ki félrehúzza magát egy szögletbe s nem lábatlankodik? A hajdan ismerős szép hölgyek odább fogják húzni az uszályaikat, hogy hozzá ne érjenek a csuhájához, s a vidám czimborák akár keresztül bukjanak benne, még sem veszik észre. Hanem lesz ott egy, a ki minden bizonynyal meg fogja őt ismerni, s jaj neki, ha elsápadásával elárulja, hogy ráismert: Magdolna. Csak ezen a helyen ne találkoznának a szemeik egymással!

Nem lehetett másként tenni. Páter Péternek kisérnie kellett urasszonyát Bittsére a hirhedett lakodalomra. Az úrhölgy is magával vitte egész udvartartását. Azt épen úgy fel kellett annak magára szednie, mint a selyem ruháit és az ékszereit. Egyetlen fiát pedig épen nem hagyhatta el magától. Az a legfőbb ékszere egy magyar nőnek. A többi uraságok is magukkal viszik gyermekeiket, s azé a nagyobb dicsőség, a kinek a fiacskája egy szó hiba nélkül el tudja mondani a szép köszöntőt, a mire a hopmester betanította, súgás nélkül.

Az utazó nászsereg szerencsésen érkezett meg Bittsére Liptóból. Még akkor hat napi út volt odáig, csikorgó télben, rövid napok, ködös idő mellett.

A bittsei kastélyba késő este érkeztek meg a madocsányi vendégek s az első éj az úti fáradalmak kipihenésére volt szánva.

Másnap Idália asszony udvarlást tett fiával és Páter Péterrel a főúri párnál.

Thurzó Imre bámulatos emlékező tehetséggel birt, mikor Páter Péter nevét hallá, a fölötti bámulatát fejezé ki, hogy ő ilyen nevü szerzetest soha sem erősített meg a püspöksége alatt, holott Madocsány az ő diœcésiséhez tartoznék. Páter Péter azt felelé neki, hogy megerősíttetését a rend provinciálisától nyerte. És ezzel aztán egészen magára vonta a magyar főúr és főpap neheztelését; a jezsuita rend provinciálisai sokszor bitorolták a főpapok, sőt maga a pápa előjogait is. E bemutatás pillanatától kezdve «megjegyzett ember» lett a bittsei várban Páter Péter. Azt ő csak szerette. Legalább nem alkalmatlankodott neki senki a barátkozásával. Ott ülhetett még a többi barátok között is az asztalnál, a nélkül, hogy valaki jó appetitust kivánt volna neki a lakomához. A jezsuitákat a többi rend szerzetesei is irigy szemmel nézték.

Csak egy lélek ragaszkodott hozzá, Cupidó úrfi: az aztán ott is csüggött mindig rajta. A milyen pajkos, szilaj volt a gyermek addig, a míg az anyai szeretet elkényeztette, oly ijedező és hunyász lett, a mióta a képzelgését megtöltötték azok a rémképek, a miket az anyjának fenyegetése s a bolond meséi költöttek fel benne. El nem lehetett őt csalni a barát csuhája mellől.

Hej pedig de pajkos ficzkó volt még csak ezelőtt egy esztendővel is! Arról volt nevezetes, hogy a hová az anyja magával hordta mulatságba, a dévaj urak mindenféle csintalan verseket, nótákat tanítottak be neki, s aztán mikor együtt volt a hölgytársaság, azt mondták neki: «no kis Cupido, mondj egy szép verset, danolj el egy szép nótát», az nem is kérette magát, hanem felugrott az asztalra s onnan szavalta és danolta el azt a tréfás dolgot, a minek a hallatára fülig pirultak a hölgyek, némelyik kaczagott rájuk, a szemérmesebbek elfutottak az asztaltól: Idalia asszony pedig végül az ölébe vette a kis csintalant s csókjaival jutalmazta. Ennek a virtusnak vége. Nem tud már csintalan dalokat a kis Cupidó, a mióta Páter Péter a nevelője; ellenben olyan szégyenlős lett, hogy még csak annak a kis köszöntő versnek az elmondására sem lehet semmi igérettel és fenyegetéssel rávenni, a mit odahaza már olyan jól tudott elmondani, mint a karikacsapás.

«No majd később», azzal vigasztalja magát Idália.

Lesz idő az ottmulatozás alatt; több vele egykorú gyermek van a násznéppel együtt a kastélyban, majd ha azokkal összebarátkozik, megjön a bátorsága.

De nem barátkozott össze. Ha egy-egy korabeli fiúval összetalálkozott, legelébb is azt kérdezte tőle: «te! nem fenyeget téged az anyád azzal, hogy megöl?» A hozzá való kis leányok közé pedig épen nem szeretett keveredni: tavaly még kergetőzött velük, s valamennyit kis feleségének nevezte: most meg egy hajdani kis ismerőstől, a ki czukorsüteménnyel kinálta meg, azt kérdezte: «hm: nincs ebben méreg?»

Idália asszony pedig mulatott a vigadókkal. Az özvegyi fátyol rég leszakadt már a kontyáról; részt vehetett a tánczban. Nem is unta mellette magát senki: tudta a szót adni, s magát Thurzót is gyakran megnevetteté csipős ötleteivel. Mikor esténkint belépett a terembe, pompásnál pompásabb öltözetekben, rögtön udvar támadt körülötte hízelgő leventékből, a kik közé nem egy szürke üstökű dalia is keveredett, a kinek volna még kedve két özvegységnek egy házassággal egyszerre véget vetni.

Csupán egy csoport vendég látszott visszahúzódni mindannyiszor onnan, a hol Idália asszony megjelent. Ezek voltak a mitosiniak. – Ha ahhoz az asztalhoz ült le Idália, a hol Graczián volt, az apa egy szót súgott a leánya fülébe, arra az fölkelt, félre ült, nemsokára követte Gráczián úr; s utánuk ment a lengyel s a többi hozzájuk tartozó atyafiság. Idália pedig csak azért is bosszantotta őket. Akkor volt leghangosabb kedve, mikor Graczián úr haragtól szikrázó szemeibe nézhetett, s kaczér mosolyával kereszttűzbe vette a lengyel vőlegényt, hogy annak az arcza vörös lett tőle, mint a sült rák.

Egy este, asztalbontás után, ismét tánczra kerekedett a társaság virága: az erdélyi czigányok húzták a láb alá valót. Thurzó nejével együtt ott mulatott még s hagyta mulatni a násznépet; a mulatság annál zajosabb lett: a borozó asztaloknál áldomásoztak, az asszonyok mesélgettek, a barátok a fülkében dalolták a kegyes zsolozsmát.

«Vinus, vina, vinum! Nomen adjectivum Nolo masculinum Sordet foemininum. Neutrius vinum Solum est divinum!»

Igazán quadrál a nóta is a baráthoz: «ne legyen nőnemű, ne legyen hímnemű, csak semleges nemű, ilyen az isteni bor!» Neutrius generis mind a jó bor, mind a jó pap!

A vén Berezovszky most is a tánczosok karéjában őgyelgett. A mazúrban, fáklyatánczban volt is elég része, a hol toporzékolni, meg rikkantani szükség; hanem a vánkos tánczból, a hol csókolózni is szoktak, mindenkor kimaradt. Pedig majd felfalta a szemeivel a szép Magdolnát.

Két pár szem ügyelt rá. Az egyik onnan a barátok asztalától. Egy ifjú szerzetes, a ki lehajtott fejét tenyerébe hajtva, szeme elé húzott csuklyája alól néz ki sovár tekintettel a mulatozó világra, ölébe hajtva egy alvó gyermeknek a feje; előtte az öblös billikom, a miből csak szörpölve szopogat néha, inkább hogy kiszáradt nyelvét, ajkait nedvesítse vele, mint hogy mámorba fojtsa a lelkét.

A másik pár szem pedig Idáliáé. Még mikor a tánczban forog is, nem veszti el a szeme elől Berezovszkyt, kiséri annak az epedő tekintetét Magdolna felé, s odavág a kacsintásával a félrehúzódott Páter Péter után, s egy-egy gúnyvillámot lövell a dühben forró Gráczián szeme közé. Ő mind a négynek a szivében olvas, s pokolbeli kedve volna mind a négybe négyféle mérget önteni. Egyikbe ilyet, a másikba amolyat: ide őrültséget, oda halálijedelmet, amoda dühöt, szerelemféltést, egynek megvetést, másnak kétségbeesést, a harmadiknak szégyent: valamennyinek olthatlan pokolégést.

Páter Péter még a tenyerét is a szeme elé tartja árnyékul, mikor azt kell néznie, hogy viszik kedvesét a deli ifjak a tánczba. Némely táncznál csók a váltság. Ártatlan szűz csókot ki venne rossz néven? Játékszámba ment az hajdani időkben. Senkire sem féltékeny a délczeg leventék közül; de olyankor a vér forr az ereiben, mikor azt látja, hogy a vőlegényül szánt kéjvadász hogy kapkod a mellette ellejtő karcsu alak után, aki tündérkönnyen, szemérmes negéddel siklik ki ölelési szándéka elől. Hajh, ha most ő volna a leány tánczosa, milyet ütne a kapkodó kezére! Bekapná tudom, ha szurkos volna is! Hogy nem tud a tánczosnéjára jobban vigyázni az a kölyök! Nem is jól járják a tánczot. Mikor még ő ott volt, egész máskép ment az. Majd megmutatná ő, csak az a kámzsa ne volna rajta.

Még eddig olyan jól félre tudta magát húzni a vendégsürgés-forgás forrójából, hogy Magdolnával egyszer se találkozott össze. Arra ugyan akár szemben jöhetett volna, mert az a pilláit fel nem szokta emelni, a míg meg nem szólítják.

Következett a selyemtáncz.

Soha se tudnám megmondani, hogy miért tánczolták ezt arra a nótára, hogy: «Zsidó! Zsidó! mi van eladó?» Áll, hogy arra tánczolták. Ez a gúnyolódó, kihivó, egyhangú melódia volt az, a mely mellett a selyem vánkos vándorolt a tánczkör egyik oldaláról a másikra, s e mellett kérték és adták a csókot. Pedig hát a csók nem eladó, csak cserébeadó.

A selyem vánkos végre Idália kezébe került. Sokáig kellett rá várnia, mert a fiatal tánczosoknak az a szokásuk, hogy mindegyik a szive választottját keresi fel a csókkölcsönért, várnia kellett, a míg egy fiatal legény válik ki a sorból, aki még nincs elmátkásodva, s a ki ő rajta nem lát egyebet, mint azt, hogy szép asszony. Idália megváltotta a térdeplőt. Akkor aztán az volt a táncz sora, hogy az egyedül maradónak ki kellett állnia a középre, s míg a zene ütenyére maga körül lejtett, valami olyanformát, minő a bajadérek táncza, azalatt a szemeivel mustrát tartott a körüle körben összefogózva rajzó tánczos koszorú fölött, hogy melyiket válaszsza ki magának.

Előre nevetett magában.

Odavágott a szemével Berezovszkyra, egy olyan bűbájos kacsintással, hogy annak a két szeme még jobban keresztbe állt tőle s aztán két csipőjén ringatva deli termetét, oda oldalgott eléje s ott letette a vánkost.

Ilyenkor felbomlik a kör, s a kiválasztott magára marad.

Berezovszky fülig veres lett az örömtől, szemei ragyogtak, de nem az eléje térdeplő szép asszony szemébe ragyogtak, hanem az átellenben álló halavány jegyesre. A bajuszát előre kétfelé törülte a kétféle csókhoz. Az első csak a felszabadító csók; de a második lesz majd a lefoglaló.

Magdolna is elérté ezt az ácsingózó tekintetet, s az arcza egész a homlokáig elpirult miatta.

Páter Péter öklében laposra nyomódott össze az ezüst pohár, s mind szétömlött belőle a bor az asztalon.

– Quid habes! kiáltának rá a conviva barátok.

Azonban mielőtt Berezovszky odahajolhatott volna Idaliához, hogy megcsókolja, egyszerre csak ott terem kettőjük között Likavay Gráczián, s a hosszú mente ujjánál fogva visszarántja a lengyelt nagy durván.

– Megálljon kegyelmed! Az én jövendőbeli vőm nem csókolhatja meg ezt az asszonyt itten!

Idália dühösen ugrott fel térdéről s a kontyára ütött tenyerével.

– Eb ura a fakó! Vagyok asszonynak olyan asszony, mint a milyen férfi kegyelmed férfinak!

– Az vagy! özvegyasszony, a ki megölte az urát, s aztán magához vette a szeretőjét, ott él vele együtt, ott tartja a házánál, barátnak öltözve. Itt ül most is a drága madár, még a gyereket is az ölébe adta, hogy hadd szokja meg az apaságát! Hát nem a te szeretőd ott az a barát la?

Azzal odaugrott a szerzetesek asztalához s lerántotta Páter Péter fejéről a csuklyát.

– Tessék hát nevetni! Ki hát ez a barát? Csorbai Tihamér! Szép asszonynak latra, baráti ruhában! Hahaha!

Hahaha! Hahaha! hangzott a rengeteg nagy terem a feltörő hahotától. Minden ember ráismert egyszerre az eltünt, holtnak hírlelt Csorbai Tihamérra.

Dehogy halt meg! Beállt szép asszonyt szolgálni.

Páter Péter ott állt az egész kaczagó, csúfolódó vendégsereg közepett. A széket, a melyen ült, jobbjába ragadta, s ha most azzal nekivadul, emberhalál lesz itt!

– Petre! hangzott ki a zsivajból Thurzó Imre hatalmas szava. – Pap vagy-e, vagy lovag?

Az ifjú keze aláhanyatlott e szóra, lehajtá fejét.

– Akkor távozzál innen! Jaj a botránykoztatónak!

Erre a buzdításra a barátok sem voltak restek: hirtelen leoldották a köteleket a derekaikról s elkezdték a kitaszított vendéget azokkal agybafőbe verni, szidva őt diákul és görögül.

Páter Péter csak arra ügyelt, hogy a gyermeket ne érje ütés, a kit csuhájába takargatva vitt ki magával sietve a vendégsereg közül; azt sem látta, hogy aztán mi történt? Azt sem látta, hogy az a halavány leányzó hogy akart feléje rohanni? miért? tán, hogy megvédje? tán hogy szégyenében osztozzék? de apja megragadta őt durva kézzel s odaveté Berezovszky karjai közé:

– Ottan van a helyed!

Az a másik, az a szép fúria pedig villámló szemekkel, fogairól felvicsorított ajkakkal állt szembe Grácziánnal, rőt haja kiszabadult a fejkötő alul, melynek bogláros tűi rengettek a fején.

– No Likavay Gráczián! Ráemlékezzél erre az éjszakára. Egyszer már megforgattam a szivedben a kést, megforgatom még másodszor is, de abba tudom, belehalsz!

Azzal kirohant a teremből, jobbra-balra taszítva, a kik nem álltak elég gyorsan félre az útjából. Mikor Thurzóék előtt elment, odafordult nagy dérdurral.

– Köszönöm a vendéglátást, püspök uram, püspökné asszonyom. Ennyivel vagytok jobbak, mint más!

S fittyet vetett az ujjaival.

Még abban a minutában, késő éjjel elhagyta egész úri kiséretestül együtt a bittsei várat. Fáklyákkal utaztak odább, farkasordító kegyetlen téli éjszakában.

A KISÉRTÉS.

A nehéz, szántalpakra kötött hintókkal csak nehezen lehetett haladni a rongált hegyi utakon. Az első etetőnél utólérte a karavánt egy utánuk vágtató csörgős szán. Az pihenőt sem tartott a csárdánál, hanem eliszánkolt a hintók mellett. A szánban Gráczián ült, s mellette az a bundába burkolt nőalak bizonyosan a leánya volt.

Idália kinézett az üveges hintó ablakán.

– Jó reggelt, szép asszony! kiálta oda Gráczián úr hetykén; – megyek előre szálláscsinálónak!

Lehetett érteni belőle.

Az utazó társaságnak egy nap csak négy-öt mértföldet lehet tenni, s úgy ki kell számítani a dolgát, hogy olyan helyre vergődjék be éjszakára, a hol úri kastélyt talál, a hol magát, cselédségét, lovait illően el tudják látni.

A vendégszeretet még most is nagyban virágzik ezen a tájon, az utazót tárt kapu fogadja és teritett asztal és vetett ágy és marasztaló házi gazda. Más alkalmatosság csak a falu végén van; a rozzant hosztina, a sajtcsináló kopanicsája; ott pedig keserves dolog a meghálás. A cselédnép a lovakkal egy alomra szorul, az uraság kuczoroghat egy földszagú izzasztóra fűtött szobában, faggyúmécs világa mellett, s nem kap más lakomát, mint zabkenyeret túróval.

Az előre vágtató szán tehát minden kastély kapuját bezárta Idália uti népe előtt, beharangozva úthosszat az egész vidéket azzal, a mi az özvegy asszonynyal történt. Idáliának egy ismerőse udvarára sem lehetett hazatértében behajtatni. Kénytelen volt kinn maradni pereputyostul a falu végén, a csárdában, vagy még örömestebb a bális faházában, az erdő közepett s ott tölteni az éjszakát.

Az egész hosszú téli éjszakát, a földre ágyazott szalmán fekve, egymás mellett azzal az utitárssal, mint férj és feleség, kettőjük között az alvó gyermek.

Egymás mellett, mint férj és feleség, a kik pörrel alusznak el, pörre ébrednek fel. Itt nem menekülhetett el tőle. Végig kellett hallgatnia keserű panaszait mind.

– Tudsz aludni a szégyen-gyalázattól? Szemedbe mondták: papnak lator vagy, lovagnak himpellér! Se pap, se lovag. Meggyaláztak engem annyi ember előtt! Mint egy piaczi czafrangost! Szemembe vágták, hogy szeretőm vagy, s te ott álltál, mint egy sóbálvány s sem azt nem mondtad, hogy igaz, sem azt, hogy nem igaz. Néztelek, hogy ugyan mit fogsz tenni? Melyik szivedtől kérsz tanácsot? Nézegettél szerteszélylyel. A tánczosok kardjai oda vannak támogatva a szegletbe, talán felkapsz egyet, ledobod a csuhát, s azt mondod: «no hát én vagyok Csorbai Tihamér, az meg ott az én asszonyom, s a ki kettőnk közé mer állni, az meg aztán halál fia!» Csak nem tetted. Azután nézegettél fel az égre. Vártam, hogy előállsz ezzel a szóval: «az én nevem Páter Péter. Pap vagyok, papi hitemre mondom, ez az asszony olyan ártatlan az én szerelmemtől, hogy ha minden bűntől olyan ment volna, olvasva is elmehetne a szentek között.» Azt sem tetted. Behúztad a nyakad a csuklyád közé, a mint a püspök rád kiáltott (a felesége viganója mellől) s aztán tűrted, hogy a többi barátok a kordáikkal agybafőbe püföljenek. Óh be csúf voltál! Ha igazán szeretőm lettél volna, a szemed közé köptem volna. A szemedbe mondták: – dehogy a szemedbe! a hátadnak mondták meg, hogy nem vagy érdemes a papi névre; nem is vagy pap, soha sem is voltál; ha voltál, kicsapattál; hanem félénk, gyáva, makutyi katona vagy, a ki eltűri a korbácsütést, mert fél a kardvágástól.

– Mit akarsz még? Oda akarsz még mászkálni a kereszthez, hogy még a Krisztus is megrugjon az átszegezett lábával? Végig akarod magadon poroltatni ezt a barátcsuhát városról városra? Fogadásod tartja, hogy csúffá tedd magadban a papi rendet, s botránykozás köve légy, a kitől szétfut a társaság, mikor közéje lépsz, ha javába tánczol is, s kiszalad a templomból a gyülekezet, mikor a cathedrában meglát?

Aztán megint.