Part 5

Csorbai Tihamér volt a legutolsó szenvedélye. Mert viszonozatlan maradt, azért volt a legőrületesebb. Rontott-bontott mindent, a mit kettőjök között akadályul talált. – Vérnek kellett folyni, hogy Tihamért régi kedvesétől elszakítsa, a férjnek el kellett menni a föld alá, hogy Tihamért magához köthesse. S ime az egész terv kárba veszett. Megtalálta Tihamért, mint Páter Pétert.

Az ő házának állandó vendége, otthonos lakója lett az imádott ifju, és tőle még is távolabb esett mint valaha. Nem a föld országai feküdtek közöttük; hanem a menny országa.

Mennyi lázadást tervezett e felhevült agy a gyülölt mennyország ellen!

Késő esteli órákban, a meleg nyári csillagos éjeken, hangzottak fel az asceta földszinti szobájából a szomorú zsolozsmák, mikkel az az eget ostromolta: «A mélységből kiálték Hozzád Uram!» – «A haragnak ama napja, a századot elhamvasztja.» – «Por minden világi dicsőség.» – És ugyanakkor, a kastély erkélyén ülve pengette hárfáját a ház asszonya s dalolta azokat a csábitó dalokat, a mik az élő lélek minden titkait kibeszélik. A dal van teremtve a szerelemvallomásra. Hallja-e ő azokat? Kell neki hallani. Megkövült-e szivében minden érzés, hogy fel nem olvad tőlük?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ülj ide az ágyam szélére, Páter Péter, suttog a gyermek, álomkerülte fekhelyén nyűgösködve. Mondok neked valamit. Tégedet vagy az ördögök hoztak ehhez a házhoz, vagy a Jók.

– Miért? gyermekem.

– A míg te ide nem jöttél, engemet az anyám nagyon szeretett. Nem volt más nevem előtte mint «te gyémánt, te rubint, te szentem, galambom, angyalkám!» Ha az ölébe kaphatott, egész a kis körmöm hegyéig végig csókolgatott.

A mit kértem tőle, mindent ideadott, ha nem adta gyorsan, a haját czibáltam; akkor is nevetett, akkor is megcsókolt: soha még csak görbén sem nézett rám. A mióta pedig te idejöttél, nem vagyok már neki kedves. Kezdte azon, hogy pofonvert, megrugdalt: nem vagyok már neki se gyémántos, se aranyos, hanem «te kölyök; te libucz, te rusnya béka!» Mikor meglát olyan képet csinál rám, hogy elszaladok tőle; ha szépen kérek valamit, a nyelvét ölti ki rám; ha csak egy kicsit is hibázok, korbácscsal kerget, virgácscsal fenyeget, s ha meg akarom csókolni, rám fúj mint a macska. – Ezért gondolom én azt, hogy tégedet az ördögök hoztak ide, Páter Péter.

A barát nem felelt rá semmit, csak a kezével simogatta a gyermek fejét.

Az pedig tovább fecsegett.

– Hanem azután meg, ha azt veszem, hogy te mily hűséges vagy hozzám, hogy nem engedsz az anyámnak ütni, verni; mikor szid kimentegetsz, a korbácsot megfogod a kezében, ha hibát csinálok, nem árulsz be neki érte, ha haragszik rám, szép szókkal kiengesztelgeted; te soha sem bántasz, soha sem haragszol, csak mindig szépen kérsz, szeliden integetsz, hát akkor megint azt gondolom, hogy talán mégis a Jók hoztak téged ehhez a házhoz, Páter Péter.

A barát kezei közé vette a gyermek hideg kezét, úgy melengeté.

– Lásd csak, tegnapelőtt nagyon szépen kértem, vegyen az ölébe. Nagyon fáj a fejem; egyszer csókolja meg; majd egybe elmúlik. Jaj, dehogy tette meg! Jól összebestézett. Azt mondta, azért fáj, mert sok éretlen baraczkot, meg mézes bábot ettem. Pedig hiszen azt a mézes bábot, a mit te hoztál nekem bucsufiába, elvette tőlem, bele sem hagyott kóstolni, oda adta a Zsoli kutyájának. Hát már aztán hogy ne fakadtam volna sirva. Arra még jobban haragba jött; olyan képet csinált rám, mint a frajjára szokott, ha megrántja a haját, mikor fésüli, vagy a hajdura, ha leönti a ruháját mártással; s mikor letérdeltem eléje, úgy kértem, hogy ne haragudjék, kirántott a fejkötőjéből egy bogláros tűt, azt ökölre fogta, úgy fenyegetett meg. A fogait is összecsikorgatta. «Te! fattyú! Ha te nem volnál a világon!» Megijedtem, hogy meg akar őlni. Szépen kértem, hogy tűzze vissza kontyába azt a hosszu tűt. – «No no! Csak te imádkozz Istenhez; mert bizony úgy jársz, mint a csejtevári gyerekek. Eredj csak: meséltesd el magadnak a bolonddal, mért sirnak a lelkek Csejtervárban éjjel?» – Tegnap este, mikor lefeküdtem, te pedig még elébb a benyilóban énekelted a zsolozsmákat, addig kértem a bolondot, hogy mesélje el a csejtevári gyerekek történetét, a míg ráállt, hogy elmondja.

A gyermek még most is reszketett, a fogai vaczogtak.

– Hajolj ide hozzám közel, hogy meg ne hallja valaki: nem merem fennhangon elmondani. Hát – a Csejtevárban lakott egy szép asszony, özvegy asszony, volt neki két kis fia, akkorák mint én, ikergyerekek, együtt jöttek a világra, mindig együtt is játszottak. A csejtevári szépasszony azután beleszeretett egy deli leventébe, a ki sokat járt fel a várba, azt akarta, hogy vegye őtet feleségül. Egyszer aztán azt mondta neki a levente, hogy el is venné, ha «négy szem nem állna ellent». A szép asszony nem gondolt mást, mint hogy a lovag a két kicsi gyermeket érti, hát nem akarja elvenni a szép asszonyt, mert annak két kis fia van már az első urától. No hát – egyet gondolt a szép asszony, s kettő lett belőle. Felhivatta a két kis gyerek vén dajkáját Dorkó asszonyt s azt mondta neki: «Fogd ezt a két bogláros tűt», azzal kihuzta fejkötőjéből a két hosszú nagy arany tűt, – eredj vidd el magaddal a két gyermeket játszadozni az erdőbe. Mikor eleget játszottak, elfáradtak, vedd az öledbe a fejeiket, aztán mikor elalusznak, egyet-egyet e nagy tűkből szurj keresztűl a fejük lágyán. Ne mondja többet a deli levente, hogy négy szem áll ellent szerelmünknek. – Csak úgy tett a rosz vén Dorkó, a hogy az asszonya mondta: kivitte a két kis fiút magával a nagy erdőbe játszadozni, végig várta, míg jól kijátszták magukat, akkor odavette őket az ölébe, addig mesélt nekik Tündér Ilonáról, a míg elaludtak, akkor aztán vette azt a hosszú nagy tűt s beleszúrta az egyiknek a fejébe: mindjárt meghalt. De a másik felébredt a kis testvére sikoltására s mikor látta, hogy mit tett azzal a vén Dorkó, elkezdett neki szépen könyörögni: hogy őtet ne szurja meg azzal a nagy tűvel, igért neki szép kapcsos palástot, hintót, lovat, egész telket, ha nem bántja. Azt is mondta: neked adom Csejte váram, ha megnövök s enyim lesz. De nem hajtott a rossz vén dajka semmiféle könyörgésre, annak is fejébe szurta a bogláros nagy arany tűt, az is meghalt. Ott is hagyta mind a kettőt, mély erdőben, betakarta falevéllel, kakukmadár elharangozta, fülemülék elsiratták mind a kettőt. Az nap megjött a deli levente a szép asszonyhoz fel a várba. A szép asszony nagy örömmel mondta neki: nem áll már négy szem ellent, ott kinn van már a két gyermek, falevéllel betakarva, kakukmadár az elharangozója, fülemile az elsiratója, mostan már elvehetsz engem! – A deli levente inkább felháborodott e szóra. Jaj, szép asszony, özvegy asszony, nem a két gyermek szemét értettem én, hanem a mi saját négy szemünket, azok állnak ellent, hogy mi egymást szerethessük. S úgy elfutott abból a várból, hogy soha sem tért vissza többet. Azóta sírnak a lelkek minden éjjel Csejte várban. – Úgy-e igaz volt az Páter Péter?

– Bolond agyából került bolond mese: Ne hidd el fiacskám.

– De elhiszem. Mert én láttam azt a szép asszonyt. Nem álmodtam: ott jött reám. Karikában forogtak a szemei. Két vége a szájának lefelé görbült, a fogai összecsattogtak, a haja szétborzadt a fején, a mint a főkötője félre csuszott rajta, azt a tűt épen úgy fogta az öklébe, már éreztem is a hegyét a fejem lágyán.

– Ne gondolj rá. Ne képzelődjél.

A gyermek mindkét kezével magához szorítá a barát kezét.

– Ugy-e nem hagysz? Ugy-e nem engeded azt meg?

– Ne félj, fiam, mindig ott leszek melletted. Senki sem bánt. Én oltalmazlak.

– De hát mért is nem szereted? Az én két szemem nem áll ellent. Hányszor futottunk el ettől a háztól együtt lovon. Én az anyám ölében, ő meg a lovagéban. Soha el nem hagyott volna magától. Mikor aztán visszajöttünk megint hintóban, az egész úton csókjaival dédelgetett, könyeivel áztatgatott, édesének nevezett, s mikor az atyám elé kerültünk, engemet tartott maga elé, én könyörögtem a haragos embernek, hogy ne húzza ki rá a kardot, én czirógattam meg az orczáját, hogy ne legyen olyan haragos, míg kibékült. Én nem vétettem neki soha. Hát most mért haragszik úgy rám? Mért, mert te nem szereted. De: hát szeresd. Dobd le azt a barátcsuhát. Voltál te már deli lovag. Légy az megint. Vedd az anyám feleségül. Légy nekem igazi apám. Tégy úgy, a hogy ő akarja. Szeresd, szeresd. Akkor olyan jó asszony ő, mint lépes méz, olyan szép, mint egy tündér. De ha nem szeretik, akkor olyan keserű, mint az epe, s olyan rút, mint egy boszorkány. Szeresd hát! Szeresd hát!

Páter Péter addig csititotta a felhevült képzelődésű gyermeket, a míg elaltatá.

A hárfahangok s a forró szerelmi dal ömlengései még akkor is révedeztek az éjjeli csendben.

Páter Péter felháborodott szívvel hagyta ott a gyermek szobáját, s végig sietett a csendes termeken, egész az erkélyig, a hol Idalia panaszolta szivének baját a füveknek és csillagoknak.

Lépteinek kemény zajára felrezzent a nő ábrándozásaiból s rábámult meglepetéssel, midőn őt maga előtt látta.

Páter Péter megfogta a nő kezét s bevonta őt a szobába.

Idaliának hevesen kezdett dobogni a szíve: azt hitte, hogy ez a kéz, melyet most a vállára tesznek, őt most oda fogja vonni arra a kebelre, mely eddig csupa jég volt, de végre felolvadt az ő szive vulkán-tüzétől.

– Le, térdre! – monda a férfi. Valld meg bűnödet azonnal.

– Micsoda bűnömet, a mit még nem tudnál? rebegé a nő akaratlanúl térdre rogyva a férfi vaskezének nyomása alatt.

– Azt a bűnödet, a minek nincsen még neve! A mit még csak a szívedben hordasz. A szörnyeteget meg kell ölni, mikor még az anyja méhében van, mint gondolat. Mire gondolsz?

A nő hallgatott egy ideig s ellenmondásokra, furfangokra gondolt; azután csak megtörte magát s csendes hangon mondá:

– Arra, hogy megölöm a gyermekemet!

– Átkozott a szív, a miben ilyen gondolat születhetik.

– Ha az én szívem anyja ennek a szörnyetegnek, úgy a te szíved annak az apja. Ilyen ördögök fogamzanak akkor, mikor a tűz és a jég összetalálkozik.

– Gondolsz-e Istenre és a túlvilágra?

– Ne beszélj nekem se Istenről, se túlvilágról. Ha ott leszek előtte, ha szemtűl szembe állok, megmondom: én vagyok: úgy tettem. Adtál volna hideg vért: lettem volna béka; meleg vért adtál: voltam ember. – Alkottál volna férfinak, lettem volna Kain; asszonynak alkottál: voltam Éva. Te teremtetted a női szívet ilyennek, te hívtad életre az indulatokat, te adtad a mágnest a szemnek, a varázst az ajknak; te küldöd a gondolatokat az ébrenlevőknek, az alvónak az álmokat, s most el akarod itélni a saját alkotásodat kihallgatatlanul? Ha teremtőm vagy, ilyennek teremtél, ha mindentudó vagy, előre tudtad azt!

– Asszony! ne káromold az Istent!

– Hát igazat mondani káromkodás ő előtte? Mi az én bűnöm? Az, hogy szeretek? Az, hogy téged szeretlek? Hát mije vagy te az Istennek, hogy úgy körül légy véve a lesújtó villámtűztől? arkangyala vagy? kherubinja? Ne fordulj félre tőlem. Nem szidalmazlak. Se téged, se a szenteket. Se az Istent. Nem a sátántól tanultam én ezeket. Keresztül olvastam azt a nagy könyvet, a mit ti szentirásnak neveztek, végtül végig. Kerestem benne, hol van az megirva, hogy egy nőnek szeretni vétek? Nem találtam sehol. Ezt nem mondták sem a próféták, sem az evangelisták sehol. – Ember találta ki azt a rémeszmét, hogy legyenek emberek, a kiknek szeretni nem szabad. Egy köntös elég rá: a ki azt felvette, az alatt nem szabad dobogni a szivének. Hát ez nem lázadás Isten ellen? Hát ez nem emberölés? Lassu meggyilkolása az Isten képmásának. Hát tesznek ennél rosszabbat a méregkeverők, a kik olyan szereket adnak be áldozataiknak, a miktől azok lassan sorvadnak el? – S nincsenek-e emberek, a kik ennek az ellenmérgét feltalálták? Nem tudod talán. Hiszen a milyen könnyű fölvenni ezt a gyászcsuhát, ezt az élő testen hordozott koporsót, olyan könnyű azt le is vetni. – Ne fuss el! maradj itt! hallgass rám! Vedd úgy, hogy bűnöm van, a mit meggyónok. Hiszen nem akarok ölni, hanem halottat feltámasztani s az csak elég nagy bűn. Te! Én halottam! Százszor megsiratottam! Engedd meg, hogy kikönyörögjelek hideg kriptádból! Hallgass rám! Elmegyünk innen. Ki Erdélybe, a hol a magyar hit uralkodik. Kitérünk a protestans vallásra. Hiszen olyan sokan követik azt; az ország egy harmadrésze protestans, csak nem juthat az mind kárhozatra. Ott nem üldözhet bennünket senki. Nézd, a két vasláda mind kincsekkel van teli. Ott is úri módon élünk: pompa, vigasság, mámor között, a mihez szokva voltál, mikor még úri birtokodat át nem adtad a jezsuitáknak. Kinevetjük a világot! – vagy ha te neked jobban tetszik, szegényen, istenesen élni: azt sem bánom; elmegyek veled a legszegényebb faluba, a hol kakasos torony van: te lészsz ott kálvinista predikátor, rektor vagy lévita. Leszek hűséges feleséged. Mosogatok, főzök, vásznat szövök, nyomorgom! – Istenfélő leszek, számat megtartóztatom gonosz szavaktól, megtanulom a zsoltárokat. Ha visszafeleselek, megverhetsz, bezárhatsz, koplaltathatsz. Hived maradok. – Oh szállj ki ebből a te halotti köntösödből!

Nagy volt a kisértés. A szenvedély és a szenvedés mikor egy csábbá olvadt össze, halott szive legyen az, mely annak ellent tud állni. Hanem az ifjúnak talizmánja volt, az a másik arcz ott a Vágon túl. Maga a barátruha még nem védte volna meg szivét a nyilaktól; ascetai fogadalom, szent chrysma mind gyönge fegyver lett volna e bűbájos tündér varázslata ellenében, a mitosini kedves szenvedő arcza állt kettőjük között, mint egy ég. A napsugár hasztalan ostromolja a havas jégcsúcsát, az már az égben van, s az ég hideg. Tihamér ott hagyta szivét a mitosini oltár alatt; nem lehetett arra rátalálni.

– Térj magadhoz, szegény bűnös asszony! szólt gyóntatói szelidséggel. Isten megbocsájt neked lázadó gondolataidért, s megszabadít a megszálló rossz szellemtől. Tanulj imádkozni.

– Nem tanulok! kiálta fel indulatosan a hölgy. Mikor te a liturgiát mondod a misén, magamban mindig azt mondom: nem igaz, nem igaz, nem igaz! Mikor te a szűz anya magasztalását énekled, én magamban azt dúdolom: «engem szeress, ne anyádat!» Te vagy az életem, te vagy a halálom. Te vagy az ördögöm, te vagy a bálványom. Ha üdvezíteni akarsz, üdvezíts ezen a világon. A másvilágon aztán elkárhozom én te helyetted is.

– No hát kezdd el a kárhozatot még ezen a világon! szólt Páter Péter, egészen kikelve remetei nyugalmából. Mert ha igaz az, hogy te tudsz egy embert így szeretni, hogy azért az egész világot elvesd magadtól, hogy azért még a másvilági üdvedről is lemondj, úgy bizony a pokol kínszenvedése lesz rád nézve látnod mindennap azt az embert előtted, élő-halott képében járni kelni, nappali kisértet gyanánt, egy fantomot eleven testtel; és tudnod azt, hogy ezt az embert te ölted meg, te adtad rá ezt a halotti köntöst, te zártad rá a kriptaajtót, s nincs erőszak, nincs imádság, nincs ördöngős varázs, a mivel őt fel tudd támasztani többé. Te öltél meg, a te halottad vagyok! Sirból feljáró rémed vagyok! Isten büntetése vagyok!

A nő vonaglott a földön s mezitelen karját harapdálta fogaival.

– Mikor ide küldtek hozzád, folytatá Páter Péter, arra kértem a perjelt, küldjön inkább Köves-Arábiába a vad drúzok közé, mint a te házadba. Csak két választást hagyott. Vagy a spanyol szent inquisitio torturáinál segédnek lennem; vagy idejönnöm. Én választottam. Inkább én legyek torturázva, mint én kinozzak mást. Pedig hidd el nekem, hogy a kit a forró olajjal öntözgetnek, az nem szenved olyan kínt, mint mikor engem a te forró lehelleted érint, s a spanyol csizma nem zúzza úgy össze az áldozat csontjait, mint a hogy összezúzza az én lelkemet a te átkozott szenvedélyed. De mégis idejöttem, tudva azt, hogy így fogsz üldözni rettenetes szerelmeddel, s itt maradok, tudva azt, hogy majd öldökölni fogsz nem soká még rettenetesebb gyűlőleteddel; a te házad az én kinzó kamarám. Azért vagyok itt, hogy végig szenvedjek benne.

A nő dermedten, mozdulatlanul terült végig a hideg márványon.

– Bocsásson meg neked Isten: suttogá az ifju; – megbocsátok én; – csak te magad tudj magadnak megbocsátani.

Azzal fölemelte őt a földről s kényszeríté őt két vállánál fogva erős kezeivel, egyenesen állni és a szemébe nézni.

– Végül tudd meg azt tőlem, hogy én azt a miért ide küldve vagyok, meg is tartom. Fiadat megóvom, megőrzöm, jóra nevelem. Senki ő vele gonoszat ne próbáljon tenni. A bolondot elüzöm mellőle, és több rémmesékkel a gyermek álmait megmérgezni nem engedem. Te megtagadtad őt, én felfogadom, s ezentúl az én fiam lesz, és többet őt soha te hozzád közel nem bocsátom. Bevárom, hogy tedd a lelki apjával is azt, a mit a testi apjával tettél.

Azzal elereszté a nő vállait s eltávozott a teremből.

Idalia egy perczig ott állt, mint egy élő szobor: fehér éji köntösében, végig omló hullámos haja meztelen karjait eltakarta; azután izenkint összeroskadt, s aztán nyöszörögve, mint egy halálra sebesült vadállat vonszolta magát a falig, ott talált valami zsámolyt, a mire lehajtsa a fejét. Hideg márványkő volt az. Megholt férje álló szobrának a talapja. Az talán csillapitá homloka lángját.

Páter Péter pedig visszatért az elhagyott lakrészbe s úgy találta, hogy a gyermek most is azon a helyen aluszik, a hol hagyta: csendes, mosolygó álma van.

A PÜSPÖK LAKODALMÁN.

Történt ez időben Magyarországon, hogy egy püspök megházasodott. Olyan rendkívüli eset ez a papi nőtlenség behozatala óta, hogy párját hiába keressük a krónikákban.

Thurzó Imre, nyitrai püspök volt az, a kivel az a csoda megesett s történetét megörökíté pergamen, márvány és az emberi emlékezet. A magyar felvidéken a Vág mentén minden háznál őrzik ezt a szájhagyományt.

Thurzó Imre utolsó férfi sarja volt annak a hírneves őscsaládnak, mely Magyarországnak annyi nagy hadvezért s nádorispánt adott s birtokainak tömege egy kis királyság volt. A püspökkel el kellett volna enyészni a nevezetes nagy családnak. Ez pedig országos veszedelemnek tekintődött.

A pápa segített a bajon. Egy bullát adott ki, valóságos bullát, nem holmi brévét «Sub annulo piscatoris» (a halász gyűrüje alatt: a mi a brévék pecsétje volt), hanem a valóságos ólom függő pecséttel, a mit a pápaság czímere ékesít, s a mi (kegyelmi ügyről levén szó benne) sárga és veres zsinóron csüggött s abban a bullában dispenzálta Thurzót a coelibatus kötelme alól, oly módon, hogy megengedtessék a püspöknek megházasodni és e czélból lutheránussá lenni, ad hoc; tudniillik megengedtetett neki, hogy minden birtokaiban és méltóságaiban megmaradhasson: hanem a felesége szobájában, ott hadd legyen lutheránus.

A krónika és a szájhagyomány hozzá teszi, hogy a püspök nagyon bőséges hasznát vette annak a dispenzácziónak. Egy álló egész esztendeig tartott a lakodalma a szép Nyáry Krisztinával.

Még látható a nagy vendégterem a bittsei várban, a mit a püspök a menyegzőre építtetett. Maga a várkastély is ott áll még épen, barokk izlésű mélybevésett szoborművü főbejáratával, körülfutó folyosói a világ minden hőseinek óriás alakjaival tele festve. A lakodalmi terem maga szélében, hosszában aligha engedne a budapesti vigadó nagy termének, s ennek a közepén látható még most is a hálóterem fülke-oduja. Egy valóságos portale, négy karcsú korinthi oszlopon nyugvó. Az oszlopokra művészi faragványú inda-diszitmény kanyarg fel, zöld levelek, szőlők, keleti gyümölcsök, aranyozással, szines zománczczal ragyogók; a homlokzatán a két családi czímer, s a kettő között aranybetűkkel egy latin arany mondat, a mi szerető házastársaknak szól, megszivelendő regulaképen.

E ragyogó fülke nehéz brokát függönye mögött látták az úri vendégek estéről-estére eltűnni a boldog püspököt, boldog asszonyát vezetve kezénél fogva, s tust ittak az eltávozó után, mind addig, a míg egy napon magát az új szülöttet nem hozta elő a karján a boldog apa, bemutatva azt a lakodalmas seregnek. Az esküvőtől a keresztelőig ott tartotta a vendégeit.

Ez volt aztán az úr! Ez volt aztán a főpap!

Egy egész esztendeig tartott a lakodalom. Hogy nem fáradtak bele? Változott a vendégek csoportja. Hiszen egész esztendeig nem igen hagyhatja el saját úri házát, gazdaságát rendes módbeli ember. Hanem a vendégek csoportjai váltották fel egymást. Ma jött egy csata a Mátyusföldről, mulatott egy hétig, mikor az odább ment, felváltotta a másik a Hegyaljáról, a Bánátból, a távol Alföldről, még Erdélyből, Lengyelországból, Havasalföldről és Morvából is jöttek régi jó ismerők, úri nagy családok. Mert a ki abban az időben lakodalomba ment, egész úri családját, cselédségét, minden pereputyját magával vitte, hogy is hagyott volna akár kicsiny, akár nagy gyermeket otthon? Inasa, hajdúja, lovásza, kocsisa, kengyelfutója, udvari bolondja, dajkája, frajja, nevelője, udvari papja, iródeákja mind vele járt az, s társzekér vitte előre az asszonyi pompához való nehéz bagázsiát.

Zene is annyiféle volt, a hányféle a vendég. A lengyel urak elhozták a hires trombitásaikat, az erdélyiek a czigányaikat, a bánátiak a guszliczásaikat, a morvák a hegedűseiket, a nyiri pajkosok a csimpolyásaikat, s egyik banda a másikat váltotta fel asztal fölött és a mindenféle szövevényes táncznál, a mi akkoriban mind játék és társalgó képlet volt inkább, mint testrázó ugrabugra.

Míg a fiatalság, a ki hamarább beleún a hosszú étkezésbe, a terem egyik felében járta a fáklyatánczot, vagy a vánkostánczot, az alatt a másik részében a teremnek a terített asztal körül hordták még az inasok, apródok a végtelen étekfogásokat, szakácskönyv volna azoknak az előszámlálása; ott pattogtak a felköszöntések, a vidám zajban utat tört magának a fakó poéta latin epithalamiuma, vagy egy német minnesänger tréfás fescenninája; másfelől külön sátor alatt mulattak a meglett asszonyságok, s a melyiknek síró csecsemője volt, odavette, megszoptatta. Más asztal volt megint az úrficskák számára megterítve egy mellék fülkében, a hol azok jámbor nevelőik felügyelete mellett traktálóztak, vidám zsivajjal kiáltva a férfi-lárma és zenebona közé gyermek hangon a visító vivátot az asztalfőn ülő házigazdára és asszonyra.

Egy boltozat árnyékában húzódtak meg aztán a minden vidékről felsereglett barátok, szerzetesek; a kiket idecsődített a híre annak a nagy eseménynek, hogy egy püspök menyegzőt ül Magyarországon. Volt ott mindenféle fajta: nagyszombati veres barát, jászói præmonstratensis, diósgyőri paulinus, szepességi templomos, johannita, jezsovita, karmelita, mezitlábos fapapucsos kapuczinus. Azok egy társaságba ültek, s ott pokuláltak in honorem domini és dominæ. Ezek voltak a legállandóbb vendégek, úgy az órák mint a napok tekintetében. Számuk csak a szaporodás által változott.

De még azonkívül volt egy állhatatos vendége a bittsei kastélynak, a ki elejitől fogva ott ült a hosszú lakodalomban, mind egész családjával együtt. Ez volt a mitosini kastély ura Graczián úr.

Szép leányát is elhozta magával.

Azok az úrhölgyek ott a sátor alatt azt suttogták egymásnak, hogy azért időz olyan sokáig itten Graczián uram, hogy valamiképen nem tudná-e valami ifjú úrral a hoppon maradt Magdolna leányát összeboronálni? Dejszen nem kell azt már félteni, van annak már derék vőlegénye, a csinos lengyel, Berezovszky. (Ezen aztán nevettek.) No ha ilyennek teremtette volna az Úr Isten az első embert, Ádámot, bizony nem szakította volna le Éva anyánk azt a felpanaszolt almát a fájáról. Pedig, hogy somolyog az öreg vőlegény a halvány mátkájára, még a szemei is keresztbe állnak tőle! Nem restell a vén bolond a csámpás lábaival odaállni a tánczos ifjúság rendi közé, s ott hagyni az ivó asztalt; pedig hogy szomjazza a bort! De ha még jobban szomjazza a szép Magdolnának egy csókját! Azt pedig megnyerhetné, csak könyörülne rajta, hogy elvigye a vánkos tánczba. Akkor ott várhat itélet napig.