Part 4

Kést, villát, kanalat minden vendég maga hozott a lakomához, elfért az a csizmaszárban. S a kanálra nagy szükség volt, mert «hétféle volt a léféle». Három hosszú asztal volt terítve a nagy boltozatos teremben: elfért abban kétszáz vendég. Czintányér volt az étkekhez, fakupák a serhez, bádogpoharak a borhoz, szük nyaku egyesek a pálinkához. Ez még akkor ritkaság volt, s csak az urak itták. Annál inkább kellett pedig inni, mert a dohányzás még nem jött be. A lakoma végén körüljárt a végtelen pohár, a gömbölyü fenekü bratina, a mit nem lehet letenni, fenékig ki kell hajtani.

S a dombéroló társaságnak mulatság is kell. Megkezdi azt a csimpolyás a podzabuczkival, a mi olyanformát jelent, mint «búfelejtő.» A dudás nem csak fújja a nótát, hanem tánczolja is. Azután előkerül két nyurga tót diák, mezitláb, kinőtt ruhákban, borzas, fésületlen fejjel. Ezek elkezdenek kántálni: előbb kegyes latin nótákat a világ mulandóságáról, a menny és pokol különféleségeiről, a vendégek itatják őket sörrel, borral, márczczal összevissza, attól aztán rákezdik a csintalan nótákat, keverve a latint a tóttal és magyarral, röhög bele az egész vendégsereg. Csak a ház ura dörmögi maga elé komoran: «ehez a vershez is tudott ő többet: ő tanította be a diákoknak. Az volt a mulatság!»

Az az «ő» a meghalt fiú, a kinek a halotti torát most ülik.

A diákok kidülnek a sok italtól; akkorra már előkerített Mátyás mester három darab gallicziai zsidót; azokat betuszkolják a terembe, a hunczutkáikat egymáshoz kötözik s aztán törött borsot szórnak a szakállaikba; s mikor aztán hol az egyik, hol a másik nagyot prüsszent, s a másik kettőnek a fejét is magával rántja, azt nem állja meg ember nevetés nélkül. Csak a ház urának a szeme telik meg könynyel. Ő nem nevet, csak úgy mondogatja magának: «Ez is az ő tudománya volt. Ő tudta csak a zsidókat megtréfálni! Micsoda ész volt!»

A dombérozás tovább foly; éjfél után jár az idő, most már a vendégek csak maguk dalolnak s szállanak egymásra az áldomásaikkal. Előhozzák az öblös widerkomot: ki iszsza ki azt egy hajtásra? Nagy a röhögés, hogy az ejteles kancsó minden vállalkozón kifog.

A ház ura dörmögi magában:

«Pipogya, hitvány nép! Bezzeg ő ki tudta azt inni, ha rám köszöntötte. Azóta se bir senki felköszönteni igazán.»

Pedig valamennyien a megholt emlékére köszöntik az öblös pokált, a minek ő maga volt a mesteri kezelője. Vannak bolondnál bolondabb áldomások. «Mind nem ér az semmit, dörmögi a ház ura. Csak ő tudott igazán halottat felköszönteni. A szentek is ugráltak nevettükben, ha azt meghallották! Üljetek le. Nem éritek azt utól.»

A tréfa verekedésen végződik. A bekapott urak közül ketten, hárman birokra kaptak. A ki markosabb, az az asztal alá dobálja a többit. Egy marczona legényt ki nem birnak verni valamennyien a szegletből.

«Volna csak ő itt! Majd adna az a fejednek! Két embertől sem ijedt meg. Még az én karomat is be tudta törni! Egy fokossal kiverte akárhányszor az egész czimboraságot a tanyából.»

Mikor már a dulakodás általános kezd lenni, czintányérok, fakupák repülnek, asztal, szék felfordul, pad recscsen, ólmosbot pufog, agya-feje törött ember jajgat, káromkodik, egyszerre csak megnyilik az oldalajtó s bejön a proseczczió, elől egy asszonynak öltözött bohócz a templomi zászlóval, utána barátcsuhás, minisztransruhás riha csőcselék, s valamennyi elkezdi énekelni azt az ismeretes gunydalt, a mi a barátot pasquillozza, utánozva a bucsujárók zsolozsmahangjait s végződve egy általános kutyakopogós eszement bakugrásaiban.

Ez aztán magával ragadja a még lábán állni képes részeg kompániát, a vendégek nagy csoportja csatlakozik a bucsujáró menethez, s fokosvégre akasztott kulacsokkal paródiázva a szent monstrantiákat, követi az előljáró éneklőt, a kinek a vezetése alatt aztán bekóborolja majd a kastély termeit, folyosóit: s aztán ki az utczára, hogy a népnek is legyen meg a mulatsága.

A nagy étteremben csak azok maradnak, a kik már eláztak a bortól, vagy elszédültek a furkósbot-ütéstől, s itt-amott elnyulva hevernek, némelyik még próbálgatja annak a talánynak a megoldását, hogyan lehetne egy négylábu állatnak a két lábán állva megmaradni? s ha nem sikerül, csak megnyugszik sorsában s négykézláb keresi saját magát.

Csak a ház ura ül azon a főhelyen csendesen. Előtte a szüknyaku kotyogós az erős lengyel pálinkával. Neki még az sem erős. Merően néz a leégett gyertya izzó taplójába s félbeszakgatott mondatokat motyog; a mikre senki sem hallgat.

«Mennyi tréfát tudott! – Ha szidtam is megnevettetett. – Nem birtam már vele, olyan erős volt. – Mikor meg akartam verni, ő vert meg. – Ha nem adtam neki pénzt, elfogta az uton a zsidóimat s elvette tőlük. – Nagy esze volt! – Lehetett volna valamikor «candidatus ad palatinatum».[1] – Száz esztendeig élhetett volna. – Csak huszonöt volt. – Meg három: az huszonnyolcz. – Igaz a. – De az a három nem számít, – mert azóta meg van halva. – De hát miért halt meg? – Mert megbotlott a lova, viadal közben. – Különben levágta volna azt a másikat. – Ez az igazság? – Derék világ! – A hol egy lónak az első lába a biró. – Minden vére elfolyt. – Hát mért nem tudnak a világ minden doktorai vért csinálni annak, a kinek a vére elfolyt? – Buta nép. – Az a szamár pap azt mondta, hogy por lesz belőle. – Az én fiamból por! – Hazugság. – Abból arany lesz, vagy Karbunkulus. – Holnap mingyárt fölnyittatom a koporsóját. – Ott fekszik a pápista templom kriptájában. – Micsoda? – Hát miért tették oda? – Mert maga kivánta. – Hogy halála után is boszantsa a szenteket. – Boszantja-e? – Oda jár-e Szent Antalnak fricskát hányni? – Fölkel-e a lelkek órájában megkongatni a harangot? – Micsoda ez? – Nem harangkongás? – Ki hallja ezt? – Csak én magam? – Héj, Mátyás mester, hol a füled? – nem hallod ezt? Gingalló! gingalló! Szent ajtó! Főzz kását, nincsen só! Gingalló. – Ki jár ott?

Senki sem felelt: az alvók, a részegek horkoltak, sóhajtoztak, ökrendeztek, a tivornyázó csoport lecsürhézett mindenestűl a pinczébe s ott nyakalt tovább a csap alul, a nagy étteremben csak a ház ura maga volt ébren.

S csak ő hitte azt, hogy most álmodik.

A kis harang a templom tornyában egyre szólt.

Gráczián felugrott a karszékéből, mankós botját kapta, a falhoz támaszkodva kitántorgott a sötét folyosóra, végig tapogatta a falakat az északi toronyig, a honnan a templomra látni, ott fölszakította az ablakszárnyakat s kitekintett az éjszakába.

A lemenőben levő félhold épen keresztül világított a torony ablak pillérein, s még látni lehetett, a mint a harang himbálva ringatózik állványán: bár megszünt már kongani, csak a ringó utóhang reszket még a légben.

– Mi van ott! Ki van ott? hebegé Gráczián, kihajolva az ablakon. Ne üvöltözzetek ti oda lenn: hadd hallgatok valamit.

Egy pillanat mulva még láthatott is valamit. A templomnak egyik hosszu góth ablaka elkezdett megvilágosodni.

– Nézd! Nézz oda! Mi az?

S a megvilágított ablak tábláin emberalakok árnyrajzai jelentek meg; eltüntek, újra megjelentek: kezeiket emelgették.

Gráczián összeszedte minden erejét, hogy haragjának teljes bömbölésével kiáltson rá a kisértetekre: «Kik vagytok ott? Takarodjatok!» De csak képzelte, hogy kiáltott: összeroskadt; ott találták elterülve korán reggel a nyitott ablak előtt, s alig birták életre dörzsölni.

SZENT ANTAL KÉPE A PUSZTÁBAN.

Magdolna a bátyja sírja előtt térdelt imádkozva.

Ő is megünnepelte azt a szomorú napot, melynek évfordulóján a szeretett bátya vére elfolyt: és épen ő miatta folyt el.

Ő ezzel az egy csapással testvért és vőlegényt veszített. Mert az a kéz, mely bátyját megölte, nem vezethette őt oltár elé többé.

Szerették pedig őt mind a ketten: a testvér is, a jegyes is.

S mikor így elvesztett két szerelmet, megkapta cserébe az apa gyülöletét. Az apa valahányszor leányára nézett, csak fia halálának okozóját látta benne.

S miért tudott imádkozni szegény leány? Halva már mind a kettő, nem hagyja magát visszaimádkozni. Boldogságának erre az egy életre vége van. S még csak sejtelme sincs felőle, hogy minő kéz dúlta azt fel.

Itt ezen a helyen mély csendesség van. Más leány rettegne itt olyan egyedül. A holdvilág besüt az ablakon s részletenkint világítja meg az oltár faragványait: a vértanú alakját, a ki egy fatörzshöz kötve, nyilaktól átszegezve vonaglik; a sárkányt, a kit az arkangyal a sarka alá legázol; a nehéz gyertyatartókat, a leégett viaszgyertyákkal, azután az oltárképet magát, a szent alakkal, a szörnyekkel, a csábító dæmoni nővel. Majd tovább vándorol a holdvilág, s kitünteti a sötétből a márványemléket, mely alatt a megölt testvér nyugszik, fekvő szobrának két keze összetéve a mellén. – A toronyban huhognak a baglyok, a kuvik sikongat. – Künn a kertben a medvék horkantanak nagyokat, jelentve, hogy ébren vannak. – A kastély tornáczából egyszer-egyszer kizajdul a részeg tivornyázók gúnydala. – Legjobb itten! az oltár hideg lépcsőjén.

Magdolna örömest ment volna kolostorba; megtört szivének az lett volna a legjobb; de atyja hallani sem akart erről. Férjhez akarta adni. Csak kérő jött volna a házhoz. De kerülte a kastélyt minden házasulandó legény. Szánták a leány balsorsát s irtóztak az apa rossz természetétől. Ép úgy elriasztotta őket a szomorú menyasszony, mint a dühöngő após. S Likavay Gráczián annál dühösebb volt, mentül szomorúbb volt a leánya.

Magdolna minden iszonyat között, attól az ádáz tivornyazajtól irtózott legjobban. A templom sötétjében ez elől keresett leginkább menedéket. Tudta, hogy az nem lehet más, mint egy csupa káromlásokból összeszűrt chorus; száz torokból egyszerre gúnyolnak eget, más világot, megboldogultakat. Ez a megholt bátyának halotti ünnepélyére adott tisztelet. – Hogy iparkodott reszkető imáival elzárni az útját e részeg üvöltésnek, hogy fel ne hasson az égbe. De az maga is lefelé törekedett; éjfél után a vendégcsorda a pinczébe vonult le, a dőzsölés lármája most már a föld alul hangzott fel.

A leánynak egész teste reszketett. Rosszabb volt az a láznál.

A holdfény elhagyta már az ablakot; a templom már egészen besötétült. Csak odafenn a toronyban csillámlott még a holdfény a magányos harang érczén. A leány tekintete odabámult.

És egyszerre úgy rémlett előtte, mintha az a harang elkezdene himbálózni. Érzékkáprázat ez? Álom folytatja-e az ébrenlét látványait? A harang megcsendül. És azután folyvást kong, mint mikor haldokló szegény bűnös lelkéért harangoznak. Pedig se kötél a harangon, se harangozó nincs, a ki húzza.

Az ámulathoz új csodák szegődtek. A templom sötét belseje elkezdett valami homályos fényben derengeni. Ilyen átlátszó sötétséggel is csak álmában szokott kínlódni az ember, mikor testének minden íze lát, csak a szemei vakok. – Honnan jön ez a derengés? Az oltárkép világit. A páduai szentnek a homloka körül valódi glória sugárzik, míg a csábító nőalak egészen feketének tünik fel.

A leány reszketve hull térdre a csodalátvány előtt.

«Uram s én Istenem!»

A harang utolsót kondul s abban a perczben gördülő robajjal sülyed alá Páduai Antal festett képe minden rémkörnyezetével s a mögötte támadt ürben áll egy élő alak. Az is Páduai Antal, a remete-csuhában, mezítelen lábbal, tonzurás fejjel; kezében égő szövétnek.

A leány szivéhez kap mind a két kezével ijedten.

Halálát hozza-e ez a jelenés?

Bár azt hozta volna.

Az oltárkép rámájából kiszáll az élő alak s a szent könyveken és a zsámolyokon keresztül alá lépdel. – A leány sikoltva szökik fel helyéből s a két karját védve, esdve, tiltva mereszti maga elé. Nevét hallja kimondva: «Magdolna!»

A világ egyet fordult vele: eszméletlenül rogyott le a földre.

Mikor föleszmélt, azt a két szemet látta magára sugárzani, a minek csodálatosabb melege van, mint a napnak.

A kik ájulásba esnek, azok talán álmodnak is? S az álom nagy csábító. Ki tudja, hány világot járt be, ki tudja, hány örökkévalóságot élt át lelke e rövid álomlét alatt? Most már nem félt az ijesztő rémtől többé, ő is annak a nevére susogva nyitotta fel ajkát: «Tihamér».

Neki is csak «Tihamér» volt ő még.

– A mennyből szállsz-e hozzám alá?

Az ifju szerzetes szomoruan ingatta fejét. Mondhatta volna bátran, hogy a sirok országából jött fel, olyan halovány volt az arcza, olyan hidegek a kezei.

A viaszgyertya, a mit magával hozott, az oltár egyik tartójába tüzve világítá meg mindkettőjük arczát.

Az ifju megszólalt, csendesen, tompa hangon.

– Ne bámulj el rajtam. Nem vagyok se csoda, se kisértet, se földöntúli lélek. Élő, nyomorult ember vagyok. Halálom hire álhir volt. A török nem engem fejezett le a fogságban, hanem a szolgámat, a ki öltönyt cserélt velem. Én élve menekültem.

– Hát ez az öltöny rajtad? suttogá a leány a durva barát-csuhát végig simítva kezével.

– Ez az öltöny téged gyászol és egész elvesztett világomat. Nevem Páter Péter. Jézus-rendi barát vagyok. Nem szeretőd, nem vőlegényed többé; – nem jövendőd reménysége; – nem gyámolod a balsorsban; – nem védelmező társad az emberek előtt: – csupán közbenjáród a föld és az ég között: – Páter Péter.

A leány térdre omlott előtte és áhitattal csókolta meg a kezét.

– Atyám.

Az ifju nagyot sóhajtott.

– Magamévá nem tehettelek; oda akarlak hát adni Istennek. Ha az én menyasszonyom nem lehetsz, légy az ég menyasszonya. Azért jöttem hozzád, hogy elkészítsem számodra az utat, és téged az utra, oda: a hova vágyol.

– A zárdába? Te tudod azt? Hát csakugyan beszéltél velem álmaimban?

– Nem álmaidban. Téged én nem ámítalak. Rendes észjárás hozott engem arra a tudatra, hogy te zárdába kivánsz menekülni a megrendítő csapás után, a mi szivedet érte. Atyád nem akarja azt engedni. Ő a lengyel Berezovszkyhoz akar téged nőül adni.

– Nem is ismerem azt.

– Én annál jobban. A neked szánt vőlegény rút, részeges, nyavalyás, vén; – hat feleséget eltemetett már. És azon felül sociniánus.

– Istentagadó?

– Szentháromságtagadó, a kinek a Krisztus csak jó ember, s a Szentlélek csak fehér galamb: semmi más.

– De te megszabadítasz tőle? esdett a leány, átölelve az ifju térdeit.

– A te akaratoddal.

– Hogy tudtál idejönni? Honan jöttél?

– Valóban a poklokon keresztül jöttem hozzád. Egy hosszu földalatti uton át, melyet ördögöknél rosszabb emberek fundáltak ki világ romlására, tele most is rémtetteik emlékeivel. – Rettegés azon végig jönni. Magát e rejtekut titkát egy régi penészes könyvből tudtam meg, a mibe tiz bölcs belebolondult, s utoljára is egy bolond találta meg a kulcsát. Ez is az ördög műve volt. De a valódi poklot és ördögöt más alakban ismertette meg velem a sors. Rendünk szigoru szabályai kényszerítenek, hogy mint gyóntató és nevelő szolgáljak annak a nőnek a házánál, a ki több rám nézve, mint Beliál és minden dæmonai. Én a madocsányi úrnő kastélyában lakom.

A leány szivéhez kapott s ajkán félbeszakadt a lélekzet.

– Ez az én poklom és ördögöm. Mindennap látni azt a nőt, a kit első találkozásunk óta gyülöltem: mert utálatos az asszony, hogyha még olyan szép is, ha szive indulatát maga siet kimutatni a férfinak; azt, a mi kitalálni való titok, megérdemelni való jutalom, megőrzendő szentség arra nézve, a ki birja: nála pedig még annál inkább eltitkolandó volt, mert bűn sugallta minden gondolatját: neki még férje volt. Lelke rajta, hogyan lett özvegygyé? Számoljon Istennel, hogy mit tett én velem? Meggyónt titkait az én lelkem őrzi, lepecsételve tartja a sakramentom. És én nekem fel kell őt oldanom azokért az Isten nevében, a miket nem tud megbocsátani bennem az emberi sziv. És aztán mindennap látnom kell ez arczot, melynek átkozott mosolygása tette semmivé kettőnk boldogságát; és hallanom kell suttogásait, mik a gyónás örve alatt fülbe sugott ördögi csábszavak vallomásai – nekem! Hát nem több-e ez, mint a pokol?

A leány megszorítá az ifju kezét s nyugodtan szólt:

– Igazad van. Kettőnk közül te szenvedsz többet. Én nem panaszkodom.

– Ismerem én jól a te szenvedéseidet is. Hisz naponkint új meg új rossz hirekkel mulattat engem ez a dæmon te felőled. Tud mindent, a mi házatokban történik s különös gyönyörüségét találja benne, ha azokkal engem kinozhat. – Ne vesztegessük az időt panaszokkal. – Neked is sietned kell innen a visszatéréssel, nekem is. Hosszu az utam a föld alatt s még sötétben kell visszajutnom, hogy senki észre ne vegye azt a bejáratot a honnan előjövök. – Egy kérdésemre felelj: – Akarsz-e zárdába menni?

– Ez az egy óhajtásom a világon.

– Az teljesülni fog. Nekem elébb értesítenem kell a szándékodról egy zárda fejedelemasszonyát, hogy a mint e rejtek úton át innen a madocsányi határba átvezetlek, ott készen várjon az eléd küldött zárdaszűz, zárt hintóval s annak átadhassalak. Ehez előkészület kell és nagy óvatosság. Meg kell határoznunk a napot, a melyen ismét e helyen találkozhatunk.

– Jövő úrnapján.

– Tehát vasárnaponkint – éjfél után. Korábban én nem szabadulhatok, mert az a váltott kölyök, a kit őriznem kell, hamarább el nem alszik, s a bolond, a ki velem együtt vacsorál, elébb le nem iszsza magát.

A leány azt kérdezé:

– Monddsza, – hogyan sejthetted te azt, hogy ma, és ebben az órában engemet itt fogsz találni? Látványok adták tudtul?

– Ámíthatom az egész világot, de neked csak igazat mondhatok. Nem indultam semmi viziók után, nem tárta elém eksztázis, nem a kettős látás csodavilágossága idejöttöd; bizonyosra jöttem. Ma van bátyád halálának napja; azt az éjjelt tivornyával ülik meg a kastélyban. Te ott nem maradhatsz abban a házban, a minek minden zugát betölti az undok dorbézolás. Csak ide menekülhetsz, szegény bátyád sirjához, hogy végig imádkozd ezt a rettenetes éjszakát. Egyszer az ő lelki üdveért, azután a gyilkosáért: végig az egész litániát. És végre – el voltam rá készülve, hogy ha téged itt nem talállak, akkor a templomajtón át felmegyek a kastélyba, ott most a bolondok sokan barátcsuhában játszanak komédiát, elvegyülök közéjük s úgy kereslek föl.

Az ifju észrevette azt a rémtekintetet, a mi e szavai alatt a leány arczát elfagyasztá. Magdolna erőszakosan ragadta meg az ifju két kezét.

– Mi lelt? kérdé az.

A leány nem mondta meg. Arra gondolt, hogy ha e kedves ifju éjjel az udvaron keresztül akart volna menni a kastélyig, a fenevadak összetépték volna. De nem akarta azt neki elmondani, hogy meg ne rémítse azzal a gondolattal, hogy neki, a gyönge leánynak is, épen olyan veszélyek közt kell mindannyiszor a templomig eljönni.

– Arra gondoltam, szólt szenveteg mosolyra kényszerítve arczát, hogy miként jöhettél volna ki ebből a templomból, ha ennek az ajtaját zárva találod?

– Tudom bizonyosan, hogy ennek a templomnak az ajtaja soha sincs zárva. Atyád parancsolta meg, hogy mindig nyitva hagyják. Szomorú története van e templom minden zugának. Legszomorúbb az ajtajának.

– Te ismered azt?

– Ezt is a lelkem kinzójától hallottam elmesélni. Jobb lesz, ha nem tudod meg. Elég neked a magad boldogtalansága.

– Kérlek, mondd el nekem. Az, hogy más még többet szenvedett, nekem vigasztalás. Ki volt az?

– Nénéd, Zsófia.

– Emlékezem rá. Szép sugár alak volt, nagy sötét szemeit mintha most is látnám, piros arczát de sokszor megczirógattam a kezemmel, mikor ölébe vett, kis ölbeli babát. Aztán megint arra emlékezem, mikor a ravatalon feküdt, olyan hideg volt a kezemnek, mikor márványfehér arczát végig simítottam.

– Ott nyugszik, szólt az ifju a falra mutatva, a melyen két egymás mellett levő márványlap látszott, egy nagyobb, egy kisebb, az egyiken egy nagy kereszt, a másikon egy kicsiny, azután az évszám; a kisebbiken egy évvel több; s azonkivül semmi felirás.

– S miért nincs rajta se név, se sirirat? kérdé Magdolna bámulva.

– Ketten vannak ott, felelt rá az ifju: az anya és gyermeke.

– S miért nincs odavésve a nevük?

– Mert nem volt nekik nevük.

– Nem értem.

– Ne is értsd meg. Gyász ez. Ők is szerették egymást, még erősebben, mint mi ketten. Ők is szenvedtek, még többet, mint mi ketten. Atyád az ő szerelmüket is széttépte irgalom nélkül. Inkább befogadta vendégül a házába a szégyent, mint annak a vőnek a násznépét, a ki neki nem tetszett. Leánya meghalt azon a napon, a melyen egy megátkozott gyermeknek életet adott. Ide temették el a kriptába. A gyermek egy év mulva utána kivánkozott az anyjának. Az is meghalt s ide akarták tenni az anyja mellé. A templomajtó, a mi az anya temetése óta nem volt nyitva, feltárult s a belépő apa belebotlott a leánya holttestébe. A szerencsétlen nőt tetszhalottul temették el; a kriptában fölébredt, kivánszorgott koporsójából, de a templomajtót nem birta fölnyitni s ott halt meg a küszöbön.

– Irtóztató! rebegé összeborzadva a leány s rémtekintettel pillantva féloldalt a két névtelen kőre.

– Ezért nincs név a két emlékkövön, mondá a szerzetes. S azóta nem engedi Likavay Gráczián bezárni ezt a templomajtót soha.

– Siessünk innen, suttogá a leány, most már reszketett e helyen.

– Eljösz úrnapján éjfélben ismét ide? kérdé Páter Péter.

– Eljövök; de siess innen elébb. – Kezet szorítottak s elváltak.

Páter Péternek elébb el kellett távozni az oltár rejtekén keresztül. Szent Antal képe rémeivel együtt visszafoglalta a helyét; egyideig még világított arcza körül a gloria a mögötte levő szövétnektől, – a toronyban ismét megkondult a kis harang, – titkos óramü kötötte azt össze a rejtett bejárattal: mikor azon át közelített valaki, a harangot megkondította a gépezet, jelt adva a kastélyban levőknek, mikor még azt a husziták lakták, hogy Madocsányból jő valaki az alagúton át. Mikor a harang elhallgatott, az oltárkép is elsötétült; éjfél után két óra volt, künn a kakasok szóltak; a leány félő tekintettel nézett hol a háta mögé, hol a lába alá, mig elért a templom ajtajáig: nem jön-e utána Zsófi nénje? nem akad-e bele a lába halotti köntösébe? Pedig odakünn még nagyobb rém várt reá; az egyik medve ott feküdt a küszöbön keresztül. Az már aludt, csak bátorságának kellett lenni, hogy keresztül lépjen rajta; hanem a másik ébren volt s nagy mérgesen rágcsált egy csupasz csülökcsonton, a mit a fogával nem birt megőrölni.

– Isten segíts! sohajtja a leány s elfutott a fenevad mellett, odahajtva elé kötényéből a mézes pogácsákat.

S a két vad nem bántotta őt, a csemegének esett, azon osztozott meg: engedte a leányt a kastélyba visszamenekülni.

Pedig bizony sokkal jobban tesz vele, ha akkor rögtön összetépi, még akkor lett volna belőle igen szép szent és martyr a mennyországban.

VENUS ÉS FIA.

Idalia volt a keresztneve a madocsányi kastély úrhölgyének, Venus mellékneve. Ehhez hasonló név még fordul elő a keresztyén naptárban, s ez országban eléggé szokásos.

Ezzel a névvel együtt már a keresztvizben valami végzetes megkötés lett e nő fejére kitöltve. (Megkötésnek nevezik az idegen varázst.) A nő nemcsak azt tudta, hogy névtársának a szépségét örökölte; de annak a belső tulajdonait is. A mig szeretett, azt tette őrült szenvedélylyel; de ha megszünt szeretni, akkor már gyülölt is: és gyülölete emberölő volt. Venus homicida! Nála a szenvedély nem hült le, csak lángot változtatott. A kit azzal körülölelt, annak meg kellett abban égni; vagy így, vagy úgy.

Korán ment férjhez s szive választása szerint. Férje délczeg dalia volt, mikor elvette, összeroskadt aggastyán, mikor özvegyen hagyta. Pedig csak nyolcz esztendő esett közbe. Azt mondják, hogy agyonitta magát: talán bűvital is vegyült bora közé.

Idalia asszony annyira bele képzelte magát abba a mámorító olympi életbe, a mihez a neve adott neki jogot, hogy újszülött fiát Cupidónak kereszteltette. A jámbor tót pappal elhitették, hogy az csak Kupának a gyermekitett neve, a ki pedig (köztudomás szerint) valóságos nemzeti keresztyén szent és vértanú volt. Tehát együtt volt a háznál Venus és Cupido.

Majomként szerette azt a gyermeket. Annak minden szabad volt. Még szerelmes kalandjaiban sem hagyta el magától. Több olyan esetre emlékezett már a gyermek, a mikor a vágtató paripa hátán hárman ültek a nyeregben: a lovag, az anya, meg ő. Idalia asszony nem egyszer szökött el a férjétől, de mindannyiszor megint csak visszahizelegte magát.