Part 20

«Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem.»

Igazad van, szegény leány. «Ez» a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.

Utána néztem, mig el nem tünt előlem; nem iparkodtam utólérni, nem híttam vissza.

Megfordultam és hazamentem szépen.

Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az utibőröndömet; holnap se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban. Vissza sem jövök mig nem currentálnak.

Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Váczra a nénjéhez látogatóba. Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy szököm Füredre.

Az éjszaka is megerősített elhatározásomban.

Ezzel a szóval nem lehet tréfálni.

Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó-utczába csak vadászcsizmákkal lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi találkozóra. Mezitláb inkább. A zápor képes meghiusítani egy forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya minden emberi tervezést össze-vissza töröl. Próbáljunk aludni!

Hányszor fölébredtem az éjjel!

Hányszor hallottam én ezt a szót: «mert én önt szeretem!» közelből, suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának, a kétségbeesés phrenezisének kifejezésével! a tündércsók fojtogatásával ajkamon, a bűnsuly boszorkány nyomásával mellemen! Hányszor estünk alá együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett, repülve, és folyvást kisérve, emelve, ragadva ettől a szótól: «mert én önt szeretem!» a mi már alakot öltött s benne volt mindenben, a mi csak körül vesz: egész világ abból telt ki utoljára.

Olyan korán fölkeltem, a hogy megvirradt, s egy órával hamarább ott voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.

Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fog várni a parton, s összehütik magukat.

A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A Kisfaludy-gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztül csapkodott a tetőn, s a hajónak a félkereke mindig a levegőben forgott. Tengeri betegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán csillapodik a szélvész.

No ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterprofos fiatal házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen táncztermében összezsufolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki paprikás csirke; de egész nap csak még sem ehetik az ember paprikás csirkét.

Bárcsak valami más mulatság akadna!

Ha kivántam, hát megjött. Egy táviratot hoztak utánam a vendéglőbe.

A háznagyi hivatal küldte.

«Rögtön gyere vissza. Holnap névszerinti szavazás. Okvetlen itt légy».

Egyszerre mintha a hashish mámor kezdene el müködni, olyan kábulat fogott el.

Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a menekülésemet. Visszaparancsolnak.

No hát visszamegyek!

Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, a kit úgy hínak, hogy «sors»: ha magad fordítottál vissza!

Visszamegyek s többé nem alkuszom.

Nem kérdezem, mibe kerül e szó: «mert én önt szeretem!»

Válaszolok rá.

Ha kell a vén kalmárnak pénz, aláirás: kapja meg, nem gondolok a továbbira. Odamegyek.

Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam s orozva meglő: hát akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, a kik a milyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyülölni, s azzal egyszerre tönkre jutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. – Nem gondolok rá. Odamegyek.

Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy épen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!

S ha magát a pyranastatort a tüzórával együtt odateszik is az utamba: felrúgom! odamegyek!

S ha kétségbeejtem a leányt, a ki szeret, s szerelmének nem talál más menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.

S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát?

Elfujtam az utolsó mécseskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes sötétségben maradjak magammal, a melybe mint a bűvlámpa vetette a felhevült képzelet tündérábráit.

Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygóczból: «mert én önt szeretem»? Tündérviziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy perczre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?

Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok! Kérdezhetik tőlem: «mit tettél?» Kevélyen fogom megvallani: «éltem egy olyan pillanatot oda lenn a földön, a mit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!» Szánakozom az üdvözülteken, a kik nem tudják, hogy milyen édes az elkárhozás!

Hadd tegyünk ide most hulló csillagokat.

* * *

MILYEN VERES A POKOL FIRMAMENTUMA.

A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra. Kérdeztem a pinczértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háboru.

Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre festé az egész eget, mint ha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz egyszer a pokol, a minek a firmamentuma nem kék, hanem skárlát és bibor? Nekem az is tetszik.

Hát lássuk, mi van a lapban?

Az ég lángvörössége még a betüket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától tánczol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, a kiből a világon minden jó és minden rossz kitelik.

Az ujdonságok végén, ritkított sorokban állt ez a legujabb napihir:

«Borzasztó robbanás. Egyikében a külvárosoknak, némelyek szerint a Terézvárosban, más tudósítás szerint Uj-Pesten, ma 1 és 2 óra között irtóztató robbanás történt. Némelyek azt mondják, hogy petroleum-raktár repült a légbe; mások szerint egy tüzijáték-készítő műhelye robbant volna fel; egy ujabb versió nyomán egy waggon dynamitszállítmány explodált a pályaudvaron. Lapunk nyomda alá bocsátásakor még nincs biztos tudomás a rendőrségnél, hogy hány emberélet esett áldozatul?»

Mintha magamat is elragadt volna az a forgatag, a mivel a robbanás embert, házat, tüzet, hamut, testet, lelket felsodort az égbe: – elszédültem. Azóta kezdődik ez a görcsös szívdobogásom, a mi sokszor úgy megkinoz, s elébb-utóbb meg fog ölni.

Az eszem megállt, egész lelkem elzsibbadt: nem tudtam gondolkozni. Valami nagyon vékony reménysugár, mint a felhőből kitörő napküllő, rémlett egy ideig ebben a lelki sötétben: «Hátha nem az ő tanyájuk volt az? Hátha ő nem volt akkor otthon? Nappal nem szokott otthon lenni. Az a tüzóra lehetett úgy tempirozva, hogy akkor gyujtson, mikor nincs senki honn. A lemenő nappal ez a sugár kialudt.

Nem láttam mi történt és mégis tudom.

Nem lehetett annak más megoldása.

Ha Isten volnék, sem tudnék neki más tanácsot adni.

Egy tiszta lélek, a ki oda van dobva a sár közepébe, a mitől irtózik: üldözve mindenkitől, a ki neki védelemmel tartoznék. Körülkerítve, mint a vad, hogy semmi kijárása ne legyen, mint a förtelem útja. A lába alatt a műhely, a hol a pokol kotyvadékát főzik, a mit neki kell megnevezhetetlen rémtettek tervezői számára széthordani, szívében jéghideg rettegéssel, arczán égető arczpirulással, nem találva emberi szívet sehol, csak kutyaszívet, a miben nem szerelem lakik, csak állati vágy! És aztán mikor ez a kétségbeesett teremtés talál egy lélekre, a kiről azt hiszi, hogy jobb a többinél, a ki őt megérti, megszánja, de magáévá nem teheti. És mikor annak az egynek a lelke felindulásában kimondja ezt a szót: «ne jőjjön oda hozzám; mert én önt szeretem!» És mikor ott van a feje alatt az a gép, a minek egy ország nyugalmát kellene felháborítani, és az óra, a mely akkor üt, mikor itt az ideje elhagyni a földet: nem így kell-e annak következni? Hogy ne várja be azt a pillanatot, a midőn az az ember, a kit rajongó hite egy angyalnak festett, egy a földi sárból, szennyből kiragadó nemtőnek, úgy talál megjelenni előtte, mint egy dæmon, a ki azt mondja neki: «most jer velem abba a tűzbe, kárhozzunk el együtt!» S aztán semmivé tenni magát is, azt is! – Megsúgott neki a sejtelme valamit s az elég volt. Megértette, hogy visszatérek s elmenekült előlem oda, a hová nem mehetek utána.

Alig vártam meg, hogy a vonat megálljon Budafoknál, siettem át a propellerrel Pestre. Ott a legelső bérkocsisnak megmondtam az utcza nevét, a hová menni akarok.

– Oda most nem mehetünk, az el van zárva katonasággal, ott történt ma délben a robbanás; a tűzoltók egyre dolgoznak.

– Tehát menjünk odáig, a meddig bocsátanak, onnan majd megkisértem gyalog tovább hatolni.

Az ég ez alatt feltisztult; a szél lecsendesült, a tele hold teljes fényében ragyogott alá a foszladozó felhők közül, a miknek némelyike úgy hasonlított egy, hosszú éjköntösét maga után úsztató alakhoz, a nyomába siető puposhátú szörnyeteghez, meg a kettőjük közé furakodó idomtalan gnomhoz.

A sugárúton túl, valahol a «Két szív»-utcza elején meg kellett állani a bérkocsinak. Katonaság volt felállítva a közlekedés elzárására.

Nehány szó, a mit a vezénylő tiszttel váltottam, megszerezte számomra az engedélyt, hogy gyalog tovább hatolhassak.

Nem kellett kalauz; ismerem én már e tájon a járást.

Mentől közelebb jutottam a czélhoz, annál érezhetőbb lett az a nehéz, lélekzetfojtó bűz, mely elülte a léget.

Egy utcza kanyarulatánál aztán előttem állt az egész borzasztó látvány.

Nem egy utcza! de három volt halomra döntve. A házak, mint a kártyavárak, egymásra lapítva; gerenda, tégla, vályog-tömeg, palánkok, kifacsart fák, felfordított üstök, gépdarabok, tonnák, vaskürtők, butorok egy őrült tömkelegbe egymásra hányva, a mi közül lomha, nehéz, fehér füst bűzölgött elő. Kert, utcza, házsor mind egyenlővé téve.

Az összelapított Sár-Ninivé közül egyedül magaslik ki a Veres rózsa vendéglője; minden ajtaja, ablaka összezúzva, égnek emelt szarufáival s szétzilált léczezetével úgy tünik fel, mint egy szörnyeteg, a ki felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa közepébe.

Nagy csendesség van. A tűzoltók nesztelenül takarítják félre a kuszált romhalmazt; csak a jeladó trombita-szó hangzik fel az éjszakában. A fáklyák kutatva világítják meg a romlás részleteit.

A Veres rózsa kapuja előtt hever egy sarkából kiszakított félajtó, egyik oldala korommá perzselve a lángtól; a másik oldalán valami krétával felírt mondat kezdete látszik még: «ez a szoba szentély…» a többi le van törülve.

A tűzoltók trombitája meg-megszólal csendesen. A bámuló nézők suttogva kérdezik egymástól:

«Vajjon mi történhetett itt?»

«Azt senki sem tudja.»

… Én tudom…

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezt a czímet több helyen találjuk a főuri családtermek arczképei alá irva «nádorságra jelöltetett». T. i., hogy a régi magyar közjog szerint mind a négy bevett vallásfelekezetből kellett egyet jelölni a megürült nádori méltóságra; s ez volt a legnagyobb megtiszteltetés egy protestáns főúrra nézve.]

TARTALOM.

Páter Péter: A jezsuita konvent 3 A kastély bolondjai 15 A madocsányi nagyasszony 23 Az «Aktit Tuketjer» 27 A mitosini úr 38 Szent Antal képe a pusztában 48 Venus és fia 56 A püspök lakodalmán 67 A kisértés 81 A dinom-dánom 86 A föld alatt 93 A megáradt folyó 111 A lelkek óráján 115 szép asszony öröme 123 Az arany sir 130 A tor 136 Volt – nincs 139 Asszonyt kisér, Istent kisért 147

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |neház virágos |nehéz virágos

21 |sáfár! erdész |sáfár! erdész!

36 |gyanus tágyat |gyanus tárgyat

37 |ez a katély |ez a kastély

37 |elfogja olvasni |el fogja olvasni

38 |Atellenében a |Átellenében a

38 |ellhallgatnak belőle |elhallgatnak belőle

45 |kitudta azt inni |ki tudta azt inni

59 |fogait is össecsikorgatta |fogait is összecsikorgatta

59 |hegy megakar |hogy meg akar

81 |eltudják látni |el tudják látni

88 |süttesen a vendégeinek |süttessen a vendégeinek

91 |elakart szökni |el akart szökni

92 |«Domínus vobiscum» |«Dominus vobiscum»

95 |a kinek lászik |a kinek látszik

112 |Lepecsélte a levelet |Lepecsételte a levelet

123 |hol lógg az |hol lóg az

128 |voltak a a mellékteremben |voltak a mellékteremben

129 |dörmögé a a fogai |dörmögé a fogai

135 |Udvözlöm kegyelmedet |Üdvözlöm kegyelmedet

142 |A mint el mondtad |A mint elmondtad

150 |Be meg örülne neki |Be megörülne neki

155 |ingallérom egy kicsit |inggallérom egy kicsit

155 |fucsább helyeken |furcsább helyeken

156 |Atlátta, hogy |Átlátta, hogy

161 |ha letalál lépni |ha le talál lépni

195 |fiam uram, Önnek |fiam uram! Önnek

201 |mire az Agnes |mire az Ágnes

215 |Ont pedig |Önt pedig

220 |kitudja hol esett el |ki tudja hol esett el

221 |magharagudtam erre |megharagudtam erre

229 |O szerelmes |Ő szerelmes

243 |ott a tartotta kezemet |ott tartotta a kezemet

245 |migraniegyógyításhoz pedig |migrainegyógyításhoz pedig

245 |annyít értek |annyit értek

246 |egyszer valamít |egyszer valamit

247 |tiz torintos |tiz forintos

254 |a mit modtam |a mit mondtam

257 |Kiakarták dobni |Ki akarták dobni

262 |aztan hirtelen |aztán hirtelen

273 |lelke felindulá ában |lelke felindulásában]