Part 2

Kilencz kopó és vizsla rohant egyszerre a barátra, a mint annak a gyász-alakja a kapuban megjelent. A szerzetes azonban nem tett úgy, a hogy megijedt emberek szoktak tenni, előre-hátra tánczolva, kapkodva, a mi kész nevetség a nézőnek; hanem megállt szép csendesen a kutyák előtt; (magának is volt néhanapján ilyen vadászebfalkája) s mikor azok csaholva körülfogták, szétnyitotta előttük a nagy móles könyvet s aztán hirtelen becsapta. Arra a vadászkutyák azt hitték, hogy lőttek s akkor aztán a hány anynyifelé futott, keresni, hogy mit lőttek meg?

A barát pedig szépen besétált az udvarra.

A kis urfi, meg a hajdú, meg a peczér, meg a bohócz, épen labdáztak az udvaron.

– Ihol jön az instruktor! kiálta Matyi, a hajdú.

– Hogy nem ették meg a kutyák! szörnyűködött Petykó, a peczér.

– Hajitsd hátba azt a barátot! kiáltá a kis urfi a bohócznak. A labda épen annak a kezében volt, ha azzal odatalál neki a selyem palást közepébe, ott marad a sáros folt.

Herskó, a bolond, szót fogadott, a hogy mondták.

Hanem a barát fél kézzel elkapta a hozzá hajított labdát s úgy sujtá azt vissza a bolondhoz, hogy annak épen a pofáját találta el vele; még a medvebőr-süvege is lerepült a fejéről.

Az urfinak ez nagyon tetszett.

– Hisz ez derék barát! Gyere ide, te barát! Hát te tudsz lapdázni? Mi a fránya? Azt gondoltam, a barát csak imádkozni tud. Hát el tudod-e ütni annyira a lapdát, mint a Matyi? Erős legény ám a Matyi. Nézd, hová repült a labda? Majd az ablakot ütötte ki. Hadd lám, mit tudsz te?

Páter Péter fogta az ütőfát s úgy elütötte a lapdát, hogy az tul repült a kastély tetején.

Ezzel mindenkinek a bámulatát kivívta.

– Derék barát ez! mondá az urfi. Ezzel lesz jó játszani a longát, meg a métát.

– Hát méltóságod már diákul is tud? szólt Páter Péter, méltóságosurazva a gyereket, a ki őt csak tegezte.

– Diákul? Dejsz attul döglik a légy.

– Lám, pedig «longa» annyit tesz, hogy «hosszu», «meta» pedig azt, hogy «határkő.» Igy tanuljuk meg játszva a tudományt.

– Igazán?

– A tanulnivalót sárkánynak ragasztjuk, s sárkányozás közben ránk ragad a tudomány.

– Hát te sárkányozni is tudsz? Láttál már ilyen nagy sárkányt, mint az enyim? Látod, milyen vastag spárgán eresztjük fel. Ezt a spárgát a Matyi egy rántással ketté tudja szakítani. Mutasd meg Matyi.

– Az semmi sem; szólt Páter Péter s aztán ő háromszorosan összefonta a spárgát s úgy szakította azt ketté.

– Hüh! Ez már derék barát. Hogy híják diákul a sárkányt?

– Draco.

– Hát a papirost?

– Charta.

– Hát az abrincsot?

– Arcus.

– Hát hisz én akkor azt már mind megtanultam: drákó, kártya, árkus! Könnyen megy ez, Hersko.

– Könnyen is menjen: szólt bele a bolond, egy kis törpe, embertelen nagy fejjel, csunya torzpofával. Mert a méltóságos asszony megparancsolta, hogy az instructor egy esztendő alatt megtanítson az urfinak mindent; de úgy, hogy az urfi ne tanuljon semmit.

– Hát hisz ezt nem is szokták máskülönben; mondá Páter Péter. Az urfi mellett tartanak egy másik fiut, a kinek «virgácsfiu» a neve. Ha az urfi nem tanulja meg a leczkét, akkor a virgácsfiu kap helyette vesszőt.

– Ez a virgácsfiu te fogsz lenni! szólt nevetve a kis urfi, a kinek rendkívül megtetszett ez a pædagogiai rendszer. A barát pedig egészen megnyerte a kedvét ezzel a bevezetéssel.

A bohócznak legtöbb esze volt közöttük: az mindjárt észrevette, hogy ez az új ember őket régieket leszorítja a gyékényről: jobban ért a kutyához, mint a peczér, erősebb kezü, mint a hajdú s tréfásabb, mint a bolond. Valamivel meg akarta őt zavarni.

– Hát ezt a nagy bolond könyvet minek hoztad magaddal? kérdé, szétnyitva a folianst, a miből emberijesztő vad ákombákok rémledeztek a belenéző elé. Tán ezt is meg kell tanulni az urfinak?

– Nem fiam. Ezzel a könyvvel én ördögöket űzök.

– No akkor ugyan jókor hoztad ide. Eredj csak fel vele a méltóságos asszonyhoz; az most háromezer ördöggel van tele! Megpróbálhatod rajta, hogy mit tudsz?

Erre mind a négyen hahotával kaczagtak.

– No hát, eredj barát! kötődék vele az urfi. Ha mersz ilyenkor anyámasszony elé kerülni. Az tud ám még csak diákul, ha hozzá fog. No hát gyere barát, eredj barát!

S azzal mind a négyen közrefogva a tisztelendő férfiút, egyik húzta, másik tolta, úgy vitték a tornáczon, pitvaron, palotán keresztül, a merre a legnagyobb lármát hallották s aztán a mint egy teremajtó felnyilt s azon át hirtelen eléjük toppant az úrasszony, mind a négy futott szerteszélylyel s kiki bújt, szekrény, kályha, asztal mögé, ott hagyva Páter Pétert a terem közepén, a tűzokádó sárkánynyal szemtül szemben.

Az urasszony a sárga csizmája sarkával lökte be maga előtt az ajtót s a mint meglátta, hogy ott valami pap áll a terem homályos hátterében, nagyot toppantott a lábával.

– Soha jobbkor nem hozhatott ide barátot az ördög!

Azzal visszafordulva az ajtóküszöbből, folytatá félbeszakadt lármáját indulatos, rikácsoló hangon, hátat fordítva a szerzetesnek s kibeszélve a szomszéd teremben levőkhöz:

– Mit tátjátok a szátokat, mint a fakutyák? lóduljatok a hogy mondtam! kaszára, vasvillára minden jobbágy! lóra a darabontok! Rohanjatok, hajdú, vadász, paraszt, cum gentibus Mitosinba! Vigyétek nekik a veres kakast! ha pecsenyét loptak, tűz is legyen hozzá! üssetek rájuk, a míg részegek. Dobáljátok őket a kútba, hadd józanodjanak ki! Azt a négytornyú tyúkültetőt pedig mind a négy oldalán felgyújtsátok, ha mindjárt maga szent Flórián leszállna is könyörögni onnan a fülkéből. – Azt a beste Karaffiát, ha elevenen megkapjátok, a kútágasra felhúzzátok. Lélekadták! lóduljatok! menkő csapkodjon a sarkatokba! magam is veletek megyek! nyergeljék fel a lovamat! – No hát hol az a nyavalyás barát? mi a fittyengő fránya kell neki? hozza ide a pofáját!

Az úrhölgy arcza csattanó piros volt a haragtól, még a homlokán is veres foltok égtek, orrczimpái lüktettek, szemei úgy szikráztak, hogy nem is értek rá valakit megnézni, ajkai fel voltak duzzadva s mindenféle idomon át vonaglottak, a mi csak rút, még hozzá a haja is szétbomlott; veresbe játszó rőtbarna fürtök, a mik a halántékokon, göndör tincsekben egészen aranyvörösbe mentek át. A félrecsapott kontyára egy tarajos főkötő van feltűzve négy bogláros tűvel, a mik olyanná teszik, mintha négy szarva volna. Délczeg alakja csupa erőt és szenvedélyt árul el; emeli azt a viselet is, a hosszú, csípőn alul érő vállderék, kettős, dudoros ujjakkal, mind a derék, mind az ujjak két ujjnyi széles sárga és barna csíkokból összeállítva (valóságos tigris), a szabadon hagyott nyak és kebel körül, a merev, keményített csipkefodor helyett, hosszú felálló tollprémezet, csípőjén alul török áttört öv, beleszúrt tőrrel; szoknyája, nehéz virágos brokát, két oldalt tenyérnyi széles aranyhimzetü sávval, arany és ezüst érmekkel megrakva, a mik minden léptével csörömpöltek, s elől olyan rövid a ruhája, hogy mikor egyet rug maga elé haragjában, meglátszik a sárga csizma szárán felül a piros nadrág. Akkor is, mikor azt kiáltja:

«No hát mászszon elejbém az a barát!»

Páter Péter közelebb lépett s csendes hangon mondá:

«Áldás, békesség legyen e háztájon!»

E hangra egyszerre ijedten kapta el a kezét a tőr markolatáról a nő, a mit dühében öklébe szorított s aztán mind a két kezét a homloka elé tartá: tán hogy jobban lásson, vagy hogy arczát eltakarja.

A szerzetes egészen odament hozzá közel, s most már egész bizalmas hanghordással mondá:

– A harag árt a szépségnek nagyasszonyom. Cleopatra sohasem haragudott, azért maradt örökké szép. A düh eltorzítja az arczot, ránczokat örökít meg, bibircsókat támaszt a bőrön. Szép nőnek sohasem szabad haragudni.

A düh egyszerre elmult a nő arczáról; a csattanó pír lángja lelohadt, a homlok elsimult, az ajk visszahúzódott szépség-vonalaiba, a szikrázó szemek, megigézve, mint az álomjáró szemei, meredtek a beszélő arczára. Egy pillanat elég volt e csodálatos átváltozásra. A végszavaknál már mosolyogni is igyekezett.

Most már egészen odalépett eléje a szerzetes, úgy hogy a leghalkabban szólhatott hozzá.

– Aztán minő ügyetlen boszút gondolt ön ki asszonyom. Verekedést, gyújtogatást kezdeni. Hisz ez annak, a ki önt megbántotta, csak újabb mulatság lesz. Férfinak nem az a seb fáj, a mit karddal ütnek. Ha meg akarja ön azt az embert igazán torolni, a ki az éjjel az ön vadas erdejében vadászott: lövessen össze még egy csoport vadat, s küldje oda neki társzekérrel – ajándékba. Ezzel meg lesz az szégyenítve.

A nő arczán egyszerre, mint a kivillanó nap derült fel a mosoly.

– Igaz, igaz! mondá hirtelen, s a szemei ragyogtak az örömtől. Igy fogom őt megboszúlni. Ispán! sáfár! erdész! Menjetek rögtön az erdőre, lőjjetek még egy határ vadat össze, a mennyi egy társzekérre felfér; azt vigyétek mind Mitosinba. Mondjátok az úrnak, hogy köszöntetem: ha olyan nagyon ráéhezett a vadjaimra, tessék! küldök eleget: lakjék jól.

Minden ember elbámult ezen a rögtöni fordulaton, azok is, kik a bútorok mögé elbújva leskelődtek. Most már szentül hitték, hogy ez a pap ördögöket tud kiűzni. Arra való a hóna alatt az a nagy könyv.

– Anyámasszony, jaj, ne hagyja kend magát! ordíta, előrohanva az úrfi. Ördögöket űz ki kendből ez az átkozott barát! S azzal oda csimpajkozott az úrasszony két térdébe.

S ekkor az történt az úrfival, a mi még soha sem. Az «édes» pofonütötte. Azt a dédelgetett rajkót, azt az egyetlen fiúcskát, a szívtől szakadtat, a ki még csak egy «ne tedd azt!» szót sem hallott az anyjától soha, most egy valóságos csattanó pofonnal szentelte fel az édes.

A gyermek csak elbámult, megnémult: még azt is elfelejtette, hogy most sírni kellene.

– Takarodj, kölyök. Tekintsd őt apádnak! Csókolj neki kezet azonnal! – Kiálta rá az anyja s félig felemelt lába sejteté, hogy most mindjárt a csizmája sarkával fogja siettetni.

De a szerzetes közbe lépett.

– Nagyasszonyom; ön is tekintse őt fiának. Azzal lehajolt a gyermekhez s betakarta őt a palástjába, a ki aztán védelmezője ölébe borulva, elkezdett keservesen sírni. – Ne sírj gyermekem. Legyen bizalmad anyádhoz, ő téged szeret. Az anya ütése áldás a fiún. Fogd most a könyvet. Vedd át és vidd fel abba a szobába, a hol nekem lesz e házban rendeltetésem melletted őrködni.

Ez a megbízás megint úgy meglepte a fiút, hogy abbahagyta a sírást. A kiváncsiság elölte a keserűséget. Kapott rajta, hogy kezébe kerítheti azt a csodatevő könyvet, a minek betűitől úgy félnek az ördögök, mintha nekik kellett volna azokat syllabizálni, és keserves virgácsokat kapni érte. Szaladt a könyvvel; a három bolond utána, s a hol tehették, ott nagyot bámészkodtak annak a furcsa ábráin, a mik tarka szinekkel voltak pergamenre írva.

A MADOCSÁNYI NAGYASSZONY.

A mint magukra maradtak, a hölgy elkezdett kaczagni. Derültsége is épen olyan szenvedélyszilaj volt, mint a haragja. A tenyereibe tapsolt, s a főkötőjéhez csapkodott a kezeivel.

– Hahaha! Hát mégis itt vagy? Valahára. Nem haltál meg. Nem bujdostál el. Hozzám jöttél. Százszor hívtalak. Ezerszer vártalak. Mindig hoppon hagytál. Mikor nem vártalak, csak elém toppantál. Hahaha! hahaha! Milyen maskarában osontál ide hozzám Csorbai Tihamér!

S azzal két kezét a szerzetes vállára téve s gödrös állát kezeire nyugtatva, úgy nevetett lángszító szemeivel annak a szemei közé egész közelből.

– Az én nevem Páter Péter, mondá a barát nyugodtan, mozdulatlan arczczal türve, hogy a nő két karjával kebléhez szorítja egész erejéből.

– Az nem igaz! kiálta a nő, hevesen ragadva meg a barát durva köntösét mellén. Ez csak álruha rajtad!

S azzal kétfelé rántá annak mellén a szőrcsuhát, azt várva, hogy az alól az aranysújtásos, bogláros bársony dolmány fog kifitítni, s ott találta a helyett a durva fehérítetlen vászon inget, a minőt a jezsuiták viseltek, a provinciálistól elkezdve le az utolsó mendikáns fráterig egyformán. S a hol ez a durva ing szétnyilt a mellén, meglátszott a nyakba akasztott aczélláncz, a rajtafüggő vaskereszttel. A lánczszemek hegyei s a kereszt éles párkánya véres nyomokat hagytak a férfi mellén: attól az elébbi szilaj megöleléstől. S ő tűrte az ölelést, lánczszúrást, mosolygás, sziszszenés nélkül.

– Én az vagyok, a minek látszom, mondá fagyosan.

S ez oly hideg hang volt, ez a tekintet olyan fagyos, kemény, hogy a nő arczáról elmult egyszerre minden mosoly, minden csáb. Vállait felhúzta fázósan, kezeit dörzsölé, fekete szemei fehéreikkel felfordultan rémedezve bámultak arra a keresztre, végig borzongott egész teste. Azután egyszerre a homlokához kapott két kezével, fejét hátravetve.

– Álom ez! Ébreszszetek fel! Vizet adjatok!

– Ébren vagyunk, nagyasszonyom; mondá a barát. A mit látsz: az való.

– Tihamér!

– Az meghalt.

– De nem a török elleni csatában.

– Nem. Csak az önmaga elleni csatában.

– Két év óta nem hallottuk hiredet.

– Igen. Azon szerencsétlen párbaj óta, melyben valakit megöltem, a kivel minden éjjel szivesen fölcserélném a fekhelyemet. Az okát is jól tudod annak.

– Ne juttasd eszembe: elállja a düh egész testem!

– Minden éjjel följár hozzám a lelke.

– Mért nem ölted meg jobban? Lásd: engem nem kerülget a kísértet.

S e szóknál olyan csábosan mosolygott.

A férfi értette jól a szót is, a mosolyt is. Nagyon bűnös nő ez. Csupa szív és mégis szívtelen. Ha valaha pokolra jut, elcsábítja az ördögöt s a helyett, hogy elkárhoznék, feleségül véteti magát Belzebúbbal.

– A mitosini úr megátkozott engem! szólt a barát.

– De hányszor engem! Hisz annak minden szava átok. Ha az mind fogna, rég elfogyott volna az égből minden mennykő, s a pokolból minden ördög. Nevetem én az átkot.

– De engem nagyon jól meg tudott átkozni. Azt a szót küldé utánam fia zomotorától, hogy ha még egyszer meglátja az arczomat bárhol a világon: csónakra teszi a leányát s betaszítja a folyóba éjnek éjszakáján, ott veszszen el.

– S te olyan nagyon szeretted azt a leányt, hogy ezért világgá bújdostál. Még a világból is kibujdostál: baráttá lettél! S aztán még sem tudtál tőle maradni. Visszahozott az igézet, hogy legalább a közelében lehess, hogy csak egyszer meglásd, úgy-e?

Az irígység, a féltés látszott a nő egész tekintetében.

– Nem úgy volt. Rómába zarándokoltam, fölvétettem magamat a jezsuiták szerzetébe. Akkor a provincziális, megtudva, hogy e tájra való vagyok, ideparancsolt a madocsányi kolostorba.

– A hová te képpel sem akartál fordulni soha.

– Engedelmeskednem kellett. S azóta itt töltöm a vezeklés éveit: végzem a legalacsonyabb munkát, koldulok a házakban faluról falura, s kínozom testemet, lelkemet.

– Csakhogy őt megláthasd még egyszer.

– Hogy kikerüljem.

– Hát nem láttad még? Hírt se hallottál róla? – Még szebb, mint az előtt volt: még mindig nem ment férjhez. Még mindig te rád vár.

– Hasztalan vár. Én még imáimban sem merem őt fölkeresni többé. Az vagyok, a mi lettem. Rideg, érzésnélküli remete. Csak kezemben viselem a rózsakoszorút, nem a homlokomon. Illata nem édes többé s tövise nem fáj.

– S épen téged választott ki a jezsuita konvent, hogy ide küldjön hozzám?

– A többiek féltek tőled.

– Rosz híremtől; pedig nem is ismernek. Te legjobban féltél, mert jól ismersz. S mégis ide jöttél. Ide ahoz, a kit gyűlölsz, megvetsz, a kinek a forró suttogásától irtózol, a kit annyiszor visszautasítottál, s a kiről tudod, hogy te érted annyira bolondul, hogy se Istennek, se ördögnek, se angyalnak oda nem fog engedni soha, a ki ablakait teleírta a neveddel, a ki ha hallgat, ha beszél, ha álmodik, mindig csak rólad gondolkodik. S te mégis ide jöttél.

– Parancsoltak, engedelmeskedtem.

– S miért jöttél ide?

– Egy szent küldetést teljesíteni.

– Hahaha! Melyik lesz az?

– Fiadat az igaz hitben és a világi tudományokban nagyra nevelni.

– Tudom. Tartanak tőle, hogy ha megharagszom, elviszem magammal Sáros-Patakra, s kálvinistává teszem, s összegyűjtött kincseimet, arany-ezüst marháimat mind a kollégiumnak testálom. Ez az ő szent félelmük.

– Meglehet.

– De még valami más szent küldetésed is van. A hogy levelükből megértettem, a jezsuiták nevelőket nem küldenek úri családokhoz, hanem gyóntatóatya czíme alatt. Te fogsz az én gyóntatóm lenni.

– Tudom.

– Tudod? És nem sejted-e előre, hogy az, a mit minden nap a füledbe súgva meg kell hallanod, nemcsak az én kárhozatom, hanem a tied is? Hogy annak a bűnnek – ha bűn, – a mi alól fel kell oldanod lelkemet, te magad vagy a napról napra újjá teremtője. Hogy mikor a kezedet a fejemre ráteszed, hogy megáldj, mind az öt ujjad égni fog ebben az én veres hajamban, mint a parázsban! Nem tudod-e ezt?

– Tudom.

– És mégis ide mered hajtani hozzám a füledet, mikor így eléd letérdepelek és meg mered hallgatni, a mit suttogok: «pater, peccavi». Én szeretek egy férfit őrült, eszeveszett indulattal, nem tudok imádkozni tőle, mert mindig az ő neve jut eszembe a litánia egész során végig; nem nézhetek a szent képekre, mert mindenütt az ő arczát látom, nem fogadhatok bűnbánatot, mert szeretem a bűnömet s visszatérek hozzá. – Mea culpa! mea culpa! – Volt nekem egy jó, hűséges uram, a ki olyan szelíd volt, mint a bárány. Én azt a jó, jámbor embert halálra keserítettem, talán oka is voltam annak, hogy meghalt. Örültem, örvendtem az özvegyi fátyolnak, azt hittem, most már enyimmé tehetem azt, a kit keresek. – Mea culpa, mea culpa! – De az ő szíve nem akart az enyimhez hajolni, mert ő mást szeretett: szebbet, jobbat, ártatlan hajadont. Én gonosz praktikával elrontottam a köztük való frigyet: ráuszítottam menyasszonya apját, testvérét, felbőszítettem őket egymásra s ő megölte mátkája bátyját s ezzel elszakasztottam őket egymástól. – Mea culpa, mea culpa! – Hallgass meg engem úr Isten! hallgass meg, térden állva. Én nem jöttem imádkozni hozzád, én pörölni jöttem veled! A kit én szeretek, jobban, mint az üdvöt, a kit én imádok, jobban, mint a mennyet: annak te elvetted tőlem elébb a szívét, most elvetted őt egészen: magadévá tetted, oltárodhoz lánczoltad. De én nem hagyom őt neked: letépem őt az oltárod elől, s ha nem engedted nekem, hogy földön boldog legyek, égben üdvezüljek vele, magammal viszem őt a poklokra elkárhozni velem! – Pater peccabo!

A nő térden vonaglott a férfi lábainál, annak a saruiról csókolva le a port s öklével ütve bűnt bánni nem tudó mellét.

Páter Péter kebléből mély fohász fakadt fel. Félre fordítá megindult arczát, s reszkető kezét a nő fejére téve, rebegé fulladozó hangon.

– Isten bocsássa meg a te bűneidet, szegény nyomorult asszony!

S azzal ott hagyta őt a földön fekve és zokogva, végig vonaglani a márvány padlón, keresve az eltávozott lábainak sáros nyomait, hogy azokat sorba csókolhassa.

AZ «AKTIT TUKETJER».

Nem volt pedig az a vaskos könyv, a mit Páter Péter magával hozott a kastélyba, valami ördögűző könyv, hanem inkább olyan könyv, a mit az ördögök szerzettek az emberek megkínzására. Egy pár száz év óta ott hevert az a madocsányi kolostor könyvtárában, még mielőtt a jezsuita rendet megalapította Loyola Ignácz. Annakelőtte a karmelita atyák rezideáltak az apátságban. Azoknak is sok fejtörést okozott ennek a könyvnek a tartalma, bizonyítják a teleírt lapok, a mik latin commentárokkal elemezik azt a nehány lapból álló szöveget, a mit kimagyarázni senki nem bir.

Annyira már rájöttek a nyelvbuvárok, hogy az irat betűi ugyanazok, a miket az arabok titkos levelezésre használnak, s a miknek alfabetje «Sijakah» név alatt ismeretes a keleti tudósok előtt. Hanem a szavak, a miket e betűjegyek előállítanak, semmiféle ismeretes nyelvében a kerek föld népeinek fel nem találhatók. Az egyik nyelvbúvár az arab, a másik a kopt, a harmadik a mongol nyelv valami válfaját igyekezett a szövegben feltalálni: egy-egy többször előforduló szónak az értelmét filológi csűrés-csavarással magyarázgatta ki; de valami értelmet az egészből egyik sem tudott kihozni.

Ennek a könyvnek a neve volt az «Aktit Tuketjer». Az első szó egészen úgy hangzik, mintha törökül volna, míg a második világosan tatár eredetűnek tetszik. Hanem hogy a kettő együtt mit tehet, azt még semmi bölcseség nem volt képes kideríteni.

Ívek voltak tele írva kétségbeesett erőködés haszontalan munkájával: úgy tetszett, mintha minden ember bele bolondult volna a kutatásba, a ki ehez hozzáfogott. A jezsuiták aztán, hogy bebizonyuljon, miszerint «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvnek) azt vették fel, hogy mikor valamelyik szerzetesnek bátorsága támadt a rábízott feladat elleni indulatát kimutatni, akkor látszatos engedékenységgel kezébe adták az Aktit Tuketjert, hogy foglalkozzék tehát csendes nyelvészeti tanulmányokkal; sajátítsa el azt a nyelvet, a min ez a nehány lap van írva s ha egyszer elkészült, akkor azután küldesse ki magát missióba ahhoz a népfajhoz, a mely ezen a nyelven ír és beszél; azt pedig ki nem találta senki, akárhány esztendeig torturázta is vele magát.

Páter Péternek is ez a könyv lett adva utitársul. Ha meg akar menekülni attól a szolgálattól, a mi a kastélyban vár rá: itt van a könyv, ennek a bezárt ajtaján keresztül van a számára kijárás.

Ezért töltött egész éjszakákat Páter Péter a vastag könyv mellett, sorba tanulmányozva az előtte tévelygők okoskodásait.

A kis urfi ott aludt vele egy szobában. De a szerzetesen kívül ott kellett mellette lenni még a bolondnak is. Az urfi nem tudott elaludni, a nélkül, hogy a bolond meséket ne mondjon neki: ez meg ahhoz értett. Néha éjfélekig is ott kellett ülnie a gyermek ágya mellett és fűznie egymásból a népmesék ezeregyéjszakáját. – A barát az alatt tanulhatta az arabs irás titkait. – Az urfinak ezenkívül igen rossz álmai voltak. Vele álmodott a sok mesemondta tündérrel, boszorkánynyal, s mikor felriadt, elkezdett kiabálni; nyitott szemekkel álmodott tovább, futni akart, jajgatott, sírt, úgy hogy a barátnak, meg a bolondnak dolgot adott az elcsitítása, a míg újra el tudták altatni. S ez így ment csaknem hajnalig, a mikor aztán elnyomta a fiut a mély álom, s a bölcs is, a bolond is hajthatta a fejét pihenésre.

Ehez a feladathoz a barátnak elég jó ébrentartó volt az arabs könyve; hanem a bolondnak bort kellett adni, hogy ébren maradjon.

Igy üldögéltek aztán csendes éjszakákon keresztül egy asztal mellett: a barát előtt volt a kitárt könyv, meg a nagy ólomkalamáris, a bohócz előtt pedig egy nagy kancsó, meg egy bádog serleg.

– Ugyan te barát, szólt egyszer a bolond, ha így látna bennünket valaki minden éjjel, mit mondana, melyikünk a bolond, melyikünk a bölcs?

– Azt mondaná, hogy te vagy a bölcs, én a bolond.

– Ha te akarnád, én adhatnék neked az én bölcsességemből, a korsóm tele van. Bor van benne.

– Azt én nem szoktam inni.

– Hát abban a te edényedben mi van?

– Tinta.

– Azt meg én nem szoktam inni, hanem azért én megkóstolom a tiedet. Adsza belőle.

– Ezt nem szokták inni.

– Hát hogyan emésztik fel?

– Látod. Belemártanak egy ludtollat, s betüket irnak vele, s a mi e betük tartalma, az nagyobb gyönyörűség az emberi léleknek, mint a te borod az emberi toroknak.

– Ugyan tölts nekem belőle egy hörpentést, hadd tudom, milyen izű?

– Nem lehet ebből tölteni.

– Talán bele van fagyva?

– Bele ám. Olyan idegen nyelven van irva, a mit még magam sem ismerek.

– Nem ismered? Csak úgy böködöd az ujjaddal az ákombákot egymás után. Hisz akkor csak annyit ér neked ez a csodakönyv, mint nekem. Akár én ülnék ott a te helyeden s én taszigálnám azokat a szarkalábokat az ujjammal egymás után.

– Igazad van, bolond.

– Hát egyet mondok, kettő lesz belőle. Ha én tudok egyet inni abból a te italodból, a melyikből te magadnak sem tudsz tölteni, akkor te is iszol ebből az én italomból, a mit én nem sajnálok te tőled.

– Erre könnyen ráállhatok.