Part 19

Idejét láttam végét szakítani e veszett bolond beszédnek.

– A magad szempontjából az egész correct okoskodás, testvér, hanem engemet másforma nézet vezérel. Én épen ezen fiatal ember nővérének megigértem, sőt szavamat adtam rá, hogy a bátyját kimentem zászlóelhagyási büne alól, ezt már meg is tettem. Azt is megigértem neki, hogy becsületes életmódot fogok a számára szerezni. Abban meg most járok.

– Nevetséges! Hát birnak az igéretek kötelező erővel? Kivált azok az igéretek, a miket leányoknak teszünk? Szokás azokat beváltani?

– Nálam szokás; engem az adott szavam kötelez.

– Hát a szent eskü, a mivel szövetségünkhöz vagy kötve? Egy pár szép szem előtted szentebb jelvény, mint az, a mi karunkra van edzve: a nagy mindenség, a Cosmos, és annak ellentéte: a nagy Semmi, a halál!

E szóval feltürte karjáról a blouset, elém tartva a rémséges jelvényt. Én eldugtam a kezemet a takaró alá; biz az enyémről már lekopott a mindenség is, meg a semmiség is.

– Édes öcsém, szóltam hozzá, a mit mondtam, megmondtam. Én az Ágnesnek adott igéretemet beváltom. A te kipéczézett ficzkódat ellenben fel nem adom! mert nekem soha semmiféle ivadékom se porkoláb, se perzekutor, se spion, se denuncziáns nem volt. Ha nem tetszik, bicskázzatok le: én is ott leszek! De a mi nekem nem tetszik, azt nem is teszem meg. Mert én annyira nihilista vagyok, hogy még magát a nagy «semmit» se veszem semmibe. Most pedig eredj a pokolba, vagy ha annál még kedvedrevalóbb helyet tudsz, eredj oda, s hagyj engem tovább aludnom.

S azzal befordultam a fal felé.

Kozák barátom fölkelt a helyéről s még egyszer odahajolva fölém, lihegé mély kisértetes hangján a fülembe:

– Meg fogod gondolni a dolgot. – Itt volt nálad a «34.» – Föl kell jelentened a «38»-ik ezred szökevényét. Található lesz ma éjjel a vérző szív-utcza «42»-ik számában a kalácssütőnél.

– Jól van, jól!

Én már alszom. Az éjjel nagyon soká tartott a piquetpartie a budai casinoban. Oda szolid emberek járnak: reggelig játszanak; de csak piquétet és egy tizedrész krajczárban. – Mióta a fiammal közelebbről megismerkedtem, én is ilyenre adtam magamat…

… Jóformán gyűlésbe menni való idő volt, mikor az öreg Ignáczom felköltött. Annyi bolondot összeálmodtam az alatt! ott voltam én is a hóhér kemenczéjénél, s csupa fekete asszonyokat dobáltam a katlanba: az országgyülésen meg hóhérlegények szűzbeszédeit hallgattam.

A mint kidörzsöltem az álmot szememből, azt kérdezém Ignácztól:

– Álmodtam én, vagy valósággal volt itt egy 34-es számu hordár?

– Volt biz itt, felelt az öreg, sokáig itt várt, hanem aztán megunta, kijött s azt mondta, hogy nem akarja a nagyságos urat felzavarni, olyan édesdeden alszik; inkább majd eljön később.

– Mégis álmodtam hát.

Az öreg aztán addig nyakgatott, hogy ha álmodtam, micsoda számokat álmodtam? hadd tegye be ő azokat a lutriba; mig el kellett neki számlálnom, hogy «34, 38, 42.»

Be is tette mindjárt a budaiba. Nem hiszem, hogy kijöttek volna neki.

Én azonban még az nap átmentem Budára a szökött katonának a dolgát megsürgetni. Egészen jól állt az ügye.

Kifizettetvén az elsikkasztott összeg, előadatván a súlyos betegségről szóló bizonyítvány, rögtön praeferentissime expediáltatott a végzés, kézbesítendő az inculpatus édes atyjánál, hogy a fiu visszatérhet ismét a nappal élők sorába.

De ide ismét tegyünk három csillagot: gondoljuk, hogy ez a három lutriba betett szám.

* * *

Este (tizenkét óra után) mikor Budáról, a casinóból hazajöttem, s az ellipseről letekintve megláttam azt a sötét füstfelleget Pest fölött szétterjengeni, a mi leginkább abból a városon kívül felmeredő kéményből látszik előtódulni, megint a fejembe nyilalt az a ma reggeli párbeszéd vagy álom vagy micsoda.

Hát ha van valami mégis ebben a bolondságban?

Én ugyan se kisértetekben, se boszorkányokban nem hiszek: annálfogva a magyar socialistákban, nihilistákban sem. Régen volt az, mikor engem egy fehér lepedővel meg lehetett ijeszteni; hanem az még sem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egyes monomániától megszállt emberek valami olyan őrült merényletre adják a fejöket, a mihez rajtuk kivül másnak semmi köze.

Sorbaveszem, hogy miket beszélt az az agyafurt ember? Az őrültségében rendszer van: azt el kell ismernem.

A lefoglalt asztrakáni prémeket most égetik a hóhér kemenczéjében. Valaki azokból elcsenhet egyet-kettőt.

Legegyenesebb eljárás volna, feljelentenem azt, a mit megtudtam, a rendőrségnek.

De én azt nem tehetem. Nem azért, mintha a nihilisták orgyilkaitól félnék, hanem azért, hogy abból majd nagy vizsgálat lenne; engemet elővennének tanunak, el kellene mondanom az egész históriát, hogy jutottam ehhez a titokhoz? beszélnem kellene a Suttogó-utczai gyárról, meg Haggeus urról és a leányáról; s mind ez rám nézve nagyon kényelmetlen positió lenne. – Tehát a rendőrséghez nem megyek. – Hanem azt teszem, hogy felkeresem a vérző-szív-utczai Calypsot s annak a hajójában elfogom a veszedelmet hozó ficzkót röptiben s így állom utját az európai nagy veszedelemnek.

Kezdett rémleni előttem, hogy hallottam én már valami hirét ennek a vérző-szív-utczai sütőnének. – Sőt egészen jól emlékezem már rá. – Nevezetes jelenet volt az! Ott a Kék Macskában. – A tavalyi farsang utolsó napján. – Ki akarták dobni a bálból a tisztelt hölgyet. – Én is ott voltam azon a mulatságon. – Pedig szerintem nem volt igazsága a publikumnak. – A Kék Macska diszes vendégkoszorúja fellázadt azon merénylet ellen, hogy a «vérző szív»-utczai sütőné bátorkodott e termekben megjelenni. – Mert a Kék Macska sokat tart a szeplőtlen hirére. – A vérző-szív-utczai sütőné pedig csak a «bumszti pincze» primadonnája. – S ezen körökben nagyon sokat adnak az illem és erkölcs rangfokozataira. – A hölgyek egészen fel voltak lázadva, mikor őt belépni látták. – A tánczkolonn felbomlott s a tánczmester-rendező elveszté a contenantiáját, a Sósweckli-Mina kihivó tekintete és rikító toilettje előtt. «Ki vele!» «Le kell tépni a chignonját!» – – «Papucscsal kell felpofozni!» Kiabáltak mindenfelől, mig ő kevélyen suhogtatta a lovagkorbácsát. Bizonyos, hogy csufosan megverték volna, ha én jókor nem interveniálok. « Uraim és hölgyeim! kiálték, hát ez-e a demokraczia? Azért harczolunk-e oly véres ütközeteket az egyenlőség szent elvei mellett, hogy most e magas elveket a Kék-Macska szentelt csarnokaiban meghazudtoljuk? Herczegnőim! Szépség királynői! Ti a boulevard és király-utcza arisztokratiája! Gyakoroljátok a születéstekhez méltó nagylelküséget egy polgártársnő irányában, a ki többszörös özvegye hősleg elesett, (de megint felkelt), – ha nem is tábornokoknak, de mindenesetre szakaszvezetőknek!» E szónoklattal sikerült a betolakodott vakmerő számára utat csinálnom a mellékajtóig s így megszabadítottam őt attól a kellemetlenségtől, hogy egy sajtár vizzel nyakon öntetve kidobattassék. Mert a qualificatióra a világnak egy uri salonjában sem olyan féltékenyek, mint a Kék Macskában.

Ugy hiszem, hogy az illető hölgy még emlékezni fog erre a lovagias tettemre, ha meglát. Az arczomat megismeri.

Mert a sósweckli sütőné büszkén elmondhatja magáról, hogy soha olyan öltözetet nem viselt, a mit valaki ne úgy lopott volna számára és soha olyan emberrel ismeretsége nem volt, a kinek a nevét tudta volna.

Ezt a helyzetet ma fel kell használnom.

A lakását e nevezetes hölgynek már tudom Kozák testvér szivessége folytán. Csak egy bérkocsit kell találnom, a ki odáig kivigyen. Ez már nem esik a járhatatlan városnegyedben. Az utolsó sorház a városliget felé; háta mögött van a városi faiskola: ákácz és diófa bozótok. Jó megugrásra való menedék a világgal ellenségeskedésben élő szegény legényeknek.

Hogy azonban egészen megérthetővé tegyem a gyöngébb felfogásuak előtt is, hogy minő állást foglalt el a Sósweckli Mina a társadalomban, a mi őt a Kék Macska hautevoléeja előtt lehetetlenné tette: körülményesen indokolnom kell e felfogást. (Azért nem szükséges kiküldeni a szobából a serdülő fiatalságot: előadásom szigoruan az ethosz és aiszthezis korlátai között mozog.)

Tehát az volt a botránykozás köve, hogy a Sósweckli Mina (mint már a szinpadi neve is kifejezi) sóswecklik sütésével és elárusításával foglalkozó egyéniség volt. Ez pedig az a neme a süteménynek, a melyet kizárólag a társadalomnak azon hasznos polgárai fogyasztanak, a kiket reggelenkint a kerepesi-uton kitolonczoznak, s a kik este a városligeti bozóton át megint visszakerülnek, a kik a birtokos osztálynak a maga jószágára való éber vigyázatot tanítják, s a maguk részéről főképen el nem veszett tárgyak megtalálásával foglalkoznak; találkoznak közöttük egykor magas polczokon ült férfiak is, t. i. faczér omnibuskocsisok, a kiknek mind a sóswecklisbolt a város végén a paradicsoma. Ott kapni sóswecklit és kozmás pálinkát és semmi egyebet. Azt pedig mind a Sósweckli Mina szolgáltatja ki. Ezért azután nagyszerű népszerüségnek örvend. Mikor vasárnaponkint a bumszti pincze megtelik, mely a társadalom elitjének a kedvencz gyülhelye: ott a Sósweckli Mina az est ünnepelt hősnője. Olyan veres haja van, mint a láng, s parázs szemei hozzá, és győzi a tánczot. – Miatta gyakran egész ütközetek vivatnak meg a polgári osztály és Mars jelenlevő fiai között, a miknek csak a megerősítetten visszatérő őrjárat vet véget. Ezen Iliászoknak a trójai Helenája rendesen a Sósweckli Mina, s ezen hirhedettsége szolgál neki akadályul abban, hogy magasabb lebujokban elfogadtassék.

A bérkocsis nem akart velem tovább jönni a lövöldénél: hogy ő éjszaka a Vérző szív-utczába be nem megy. Magamtól kellett odatalálnom. Jó szerencse, hogy holdvilág sütött. Az utcza közepén tartottam magamat, s a kurta vasbotomat ütésre készen.

Könnyü volt rátalálnom a házra. Messziről füstölgött a kéménye. Ilyenkor már fütik a pék-kemenczét. Közelbe érve pedig épen biztosra jön az ember; a boltajtó fölé van festve a falra egy óriási, közepén felhasított zsemlye; ha táblára volna festve, rég ellopták volna; s alá mázolva nagy betükkel «itt kapható GROC». Hanem az éjfél utáni órákban a boltajtó már zárva van. Azonkivül azonban még egy ablak is van az utczára. Mind az ajtó, mind a redőnyök arról tanuskodnak, hogy itt bunkós bottal szokás bekoczogtatni. Mikor valaki zárva találja az ajtót, addig szokta ütni furkosával az ajtót, meg az ablakot, mig megsokalják azok odabenn, s vagy beeresztik, vagy eldöngetik; elébb azonban kedélyesen elpolemiáznak vele az ablakon keresztül, míg szándékai tisztaságáról, vagy annak ellenkezőjéről meggyőződnek. Mert az is megesik, hogy a rendőrség alkalmatlankodik ilyen későn éjszaka.

Ilyenkor pedig már a Sósweckli Mina a belső lakosztályaiba vonult vissza, s annak a szentélyébe csak különös kegy mellett lehet bejutni. Ő ilyenkor ugyanis, a hogy gazdasszonyi műnyelven nevezik: «kiszakajt». A tészta meg van kelve s azt kellő darabokra kell felosztani, a mi aztán a nagy kemencze párkányán kisütendő lészen. Ilyenkor aztán annak a számára, a ki a kegyosztásra érdemes, lángost süt a Mina, a mi kvárglival megkenve fölséges lehet. Ha időközben uj látogató dörömböl az ablakon, elébb megtudakolják tőle, hogy vannak-e jó referencziái?

Hát hiszen én is tudom a rendet. Mielőtt a vasbotommal az ablakredőnyök meginterpellálásához fogtam volna, elébb kivettem a tárczámból három egy forintos bankót s azokat kalapom szalagja mögé tüztem. Akkor kezdtem aztán hozzá a gyönge bezörgetéshez, végig botommal valamennyi redőnyön.

Az egyik redőnyön egy fok ki volt törve. Az szolgált kikémlelő részül a bennlevő számára. Az ötödik, hatodik ütésre megszólalt onnan belülről egy hang.

– No hát mi baj?

Rögtön ráismertem a bájos Sósweckli Mina tündér hangjára, olyan mély baszusa volt, mint egy tamburmajornak.

– Van-e friss lángos, szép sütőné? Kiálték be az ablakon.

– Kinek kell?

– Itt a nevem a kalapomon.

– Mindjárt nyitom az ajtót.

A «mindjárt»-ból nagy idő lett; valószinüleg elébb egy néhány korábban jött látogatót kellett kituszkolni a hátulsó ajtón, a kik összevéve sem értek három forintot.

A kegyes hölgy dagasztáshoz és sütéshez alkalmazott toiletteben jött elém az ajtót kinyitni, egy szál faggyu gyertyával a kezében, a mit nem szoktak tartóba tenni, hanem csak asztalra, lóczára a maga cseppjénél fogva odaragasztani.

Mindjárt rám ismert a háladatos lélek, a mint a sütődébe bevezetett, a hol az épen befütött kemencze pokolbeli világítást árasztott szélylyel. A frissen sült zsemlye illata küszködött az elöntözött grog büzével, meg az érett sajt posajával. A falak tele voltak ragasztva hirhedt rablók és gyilkosok arczképeivel, a hogy azokat a Politische Volksblätterekből kivagdalták. Szép collectió volt!

– Hisz ez a zwickeres úr a Kék Macskából! Kiáltá jót taszítva a vállamon. Hát magát hol hordja itt a lidércz?

Az alatt folyvást az óralánczomat nézte; a mit nagy gondatlanság volt tőlem idejövet el nem dugni.

– Mondtam már, hogy lángosra jöttem: csak készítse el szaporán. Ez az egyik forint azért lesz.

Azzal letelepedtem egy felfordított lisztes vékára, (az volt a legtisztább ülőhely) s néztem, hogy csinálják a lángost.

– Hát időközben, mondék, ha azt akarja, hogy azt a másik forintost is itt hagyjam, mondja meg csak, volt-e már itt az a drága kincse, a ki szökött katona, aztán a szeme alatt kék folt van?

– Mit tudom én, hogy melyik az?

– Az, a melyik magának holmi shawlféléket meg prémeket szokott ide hordani.

– A rendőrségtől való az úr?

– Nem vagyok biz én, szép tündérnő! Mert akkor nem jönnék ide, hanem otthon aludnám. Hanem annak a bizonyos urfinak barátja vagyok.

– Nem ismerem szegényt. Nekem nem hord ide semmiféle kendőt, prémet, szegény.

– No hát majd hoz ezután. Csak azt mondja meg neki, drága tulipántom, ha ide jön, hogy vigyázzon magára, mert a mi csomagot ma elégetnek a hóhér katlanában, az mind egyenesen Asztrakánból jött, s rajta van a keleti pestis; a hová azt beviszik, ott leszáll a fekete halál.

De ha parazsat nyomtak volna a markába, nem sikoltott volna nagyobbat a bájos hölgy, mint mikor ezt meghallotta; felugrott a kemencze szája elől, a hol a lángost sütötte volna, kiszaladt, nem tudom hová, s egy percz mulva visszakerült, az arcza csak úgy izzadt rémületében; egy csipővassal fülönfogva hozott magával két prémbőrt, a mit messze eltartott a testétől, s azzal futott az égő kemenczéhez, bedobta azt a holmit, s eldobta a kezéből a csipővasat, aztán hirtelen rácsapta az agyag tévőt az égő katlan szájára, hogy még a füstje se csaphasson ki, s az alatt vaczogtak fogai, mint a kit a hideg ráz. Közbe-közbe egy-egy átkozódási formulát is rebegett, a mi a csomag hozójának szólt.

– No lássa bájos éj királynéja, hogy milyen könnyen elnyerte a második forintot is.

– Pusztuljon el a czudar döge! Nekem nem mondta, hogy honnan hozza. Hát már most én ettől megveszekedem, ugy-e?

– Talán nem. De mindenesetre jó lesz ahhoz a paraszt orvossághoz folyamodni, hogy majd mikor a kemenczéből kihúzza a parazsat, akkor méltóztassék nagysád így jelmezestől együtt oda bebújni, és ott maradni, a míg csak kiállhatja. Ezt egy hires orvostól tanultam, a ki ideges hölgyeket gyógyított ilyen módszerrel.

Bizonyos vagyok felőle, hogy megfogadta a tanácsomat.

– Most pedig térjünk át a harmadik forintra. Miután az már történelmi tény, hogy hát az én barátom már mai nap volt itten, nem volna-e vajjon lehető megtudni, hogy hol kóborolhat ő ez időtájon a világon? Nem méltóztatnék ezt valamiképen tudni?

– Dehogy nem tudom! De nagyon is tudom! Innen éjfél után egy órakor ment el a gazember. Megivott két pohár grogot, annak is adós maradt az árával. Eleget marasztottam a kutyát; mert olyan szépen tud hizelegni. De nem akart maradni, a czudar. Azt mondta, hogy nagy fogásra készül. Van neki egy szép huga. Abba szerelmes egy nagy úr, a ki csak titokban jár hozzá. Most ő már egy hét óta rá les. A ház mögötti kút kávája mögé van elbujva. Ha egyszer eljön az a nagy úr: megvárja, mig a házba belopózik: akkor rajta ront, lármát csap; s akkor aztán az a nagy úr állandó kundschaftja lesz, a kitől mindig csikarhat ki pénzt, azért, hogy hallgasson.

A kedves ifju! Hát valamivel csak meg kell neki hálálni azt, hogy én meg az ő megszabadításában fáradozom.

– Itt van a harmadik forint is, bájos herczegasszony. Nekem elég volt a lángos. Már most csak lásson a sütőteknő után, hogy el ne keljen a tészta. Holnap megint eljövök.

Azzal kibotorkáztam magamtól; nem kivántam, hogy karon fogva vezessen ki.

Az utczára kiérve, innen is, onnan is gyanus fütytyentgetések kezdték a fülemet megütni. Nem resteltem a lábaimra bizni a kérdés eldöntését; s épen jókor érkeztem a bérkocsimhoz. Ha egy perczczel tovább mulatok a házban, vagy engem ütnek agyon, vagy én ütök agyon valakit.

És most ide tegyünk megint három pontot: természetesen mint három sósvecklit.

* * *

Nem hiába mondják ám azt, hogy az ördög nem alszik.

Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap mulva egy szép reggelen újra megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája s benne az a név «Prometheus». A ki a legelső czündhöltzlit ellopta Jupiternek a gyufatartójából!

E szerint ma megint találkoznom kell Ágnessel.

Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély fundamentuma rakva, nem birják meg az emeletet.

Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, a mit az országházban kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, a kik kitalálták, hogy az olyan embernek, a ki nem magában van a világon, nem minden levelet tanácsos a lakására czimezni: ott az könnyen a czigány-utczára szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van függesztve a hosszu lajstrom. A kényes természetü leveleket ide adressálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre is, ne csak én rám.) Tehát ott várt rám a levél, a mit senki sem irt más, mint Haggeus úr.

Nem titulált már Koribanya Ignácznak: felfedezte, hogy tudja az igazi nevemet s ez becsértékemhez igen nagy ágióval járul. Mert már teljes bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak, mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye nagyszabásu felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban, (a miket a miniszterelnök meg a szabadelvü klubb ajtai előtt durrogatnak el.) Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg hagytam az én szivaromnál gyujtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább majd ő maga ezért interesbe ir egy pár czikket a Volksblattba a kormánypárti corruptióról. Csak hogy «adjad uram Isten, de mindjárt!» mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat, készebb légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porbaomlását tulélje. Kezemben van a boldogsága. Kivánjak érte bárminő viszonszolgálatot. Nincs olyan kincs a keze ügyében, a mit tőlem sajnáljon. Válogathatok. Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon, hogy látogassam meg a házát, ha még van a szivemben egy húr, mely megrezdül.

Érthető volt.

Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől valami grácziát, s azalatt praktizáljon a széke alá egy petárdát s csak arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, a mig meg nem kapta, a mit kért.

Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, a ki a gyapjumat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni – váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet iratok alá.

Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye olyankor, mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajjon mi oka lehet annak?

Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a budai casinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor szinházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Dunaparton, a hol a minap találkoztam Ágnessel.

Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap tropikus hőség, este felé langy meleg. A virágzó ákáczfák balzsamillattal töltötték el a léget.

Ott jött Ágnes a nagy messzevereslő áruraktár felől. Könnyü nyári öltöny volt rajta.

Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, a kit télen ismertünk meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyü, lengeteg ruhában.

Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.

Nem tagadhatom el, hogy jól esett őt látnom.

Ámbár a szivem hangosan vádolt.

Ő ugyan olyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el nem tagadható, a mit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás, gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!

Úgy sietett elém, mikor meglátott.

– Féltem, hogy nem jön ön el, rebegé.

– Hogy ne jönnék, mikor azt a levelet kaptam?

– Melyik levelet? kérdé, és egész tekintetében meglátszott a rettegés.

– No hát a Kozákét.

– Eh mit? Az csak őrjöngő. De hát a másikat?

Nem akartam neki megvallani a másikat.

Nem küldött nekem Kozák úr egy zsebóra formát?

– Ne beszéljünk arról. Jó helyen van az, oda tettem, a hová a többit.

– De kedves barátném, azt már még se tegye oda. Az egy veszedelmes portéka, a mi magától jön működésbe.

– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha. De szóljon a másik levélről, a mit az atyámtól kapott.

– No az üzleti levél.

– A melyben önt meghivják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.

– Olyan nagyon gyülöl kegyed engemet?

A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével és nagyot sóhajtott.

– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a szobában, a mely az enyémhez vezet a kert felől.

(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról, s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)

– Talán nem az a baj? mondám kétkedéssel.

– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van irva a beteg és a baj neve.

Valósággal úgy volt… a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a vénynyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, a miről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!

– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? Mondám a leánynak. Elég önző voltam hozzá.

– Ő rá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem annyi sok beteg között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarabb megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.

– Hogyan? hát ön maga van a beteg körül?

– Épen azért nem akarok önhöz közel érni.

Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is megfogtam a kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.

– Tudja ön, hogy én nem félek semmitől? Én a prædestinatióban hiszek.

– De azért mégsem fog ön atyám meghivásának engedni. Végezze el a mi ügye van levélben.

– Az lehetetlen.

– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, a mi önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, a mik azon végződnek, hogy «halál». De hát a minek a vége «élet!» minő élet? minő rettenetes élet.

– Kedves Ágnes. A hol engem fenyegetnek, ott engem csalogatnak.

– Ön nem jöhet oda, mert önt megölik.

– Abba én is bele szólók.

– Ön nem jöhet oda, mert elveszik a becsületét.

– Megváltom azt az árán s nekem marad.

– Ön nem jöhet oda, mert haza viszi gyermekeihez a ragályt.

– Nem megyek oda közéjök.

– Ön nem jöhet oda, mert feldulják családi békességét. Meg lesz mérgezve egész élete, nyugalma, boldogsága.

– Bolondság! Kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel magamhoz.

Erre a leány lángoló szemekkel, kigyuladt arczczal tekinte rám, keble lihegett és ajkai reszkettek a forróságtól, a midőn olyan közel hajolt hozzám, hogy lehellete az arczomat égeté.

– Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem!

Azzal kiszakítá magát kezeim közül s futott, mintha halálba üznék.

Én pedig ott álltam megdermedve, mint a sóbálvány.