Part 16

Egy este azzal lepett meg az én kis védenczem a szokott találkozónál (akkor épen Béliál volt a nevem), hogy új ruha volt rajta, sőt még új kalapja is volt és divatos prémes ködmenkéje.

Nem hallgattam el azt az észrevételemet, hogy «ejnye, de kicsipte magát».

– Az apám vette, monda ő, különös szomorú hangon. Butorokat is hozatott a szobámba, szebbeket, mint a milyeneket én megérdemlek.

– No talán jó fordulatot vett az üzlete újabb időkben.

A leány csak vállat vont s nem nézett fel reám.

– Arra kéreti önt az atyám, hogy ha ráér ön, holnap látogassa meg őt, sürgős üzleti ügyek végett.

– Jól van, elmegyek korán reggel.

A leánynak nagyon rossz kedve volt ezúttal. Pedig hiszen örülnie kellett azon, hogy új ruhája van. Nem is sokáig állt meg velem beszélgetni, végig sétáltuk innen is túl is a lánczhidat s azzal elváltunk a viszontlátásig.

Másnap jókor reggel ellátogattam a suttogó utczai gyárba.

Haggeus úr már akkor kijózanult állapotban volt, s még az udvaron fogadott, látszott, hogy rám várt.

Ő azonban egészen más látszatot akart maga körül teremteni.

– Nagyon örülök ennek a véletlen szerencsének. Épen most kisértem ki a leánykámat. Nem tetszett vele találkozni az úton? A conservatoriumba járatom, énekelni, zongorázni taníttatom, tudjon tisztességesen megélni, ha én nem leszek.

A hány lélekzetet vett, annyit hazudott.

A mint később észrevettem, egyike volt Haggeus úr azoknak a kiváló talentumoknak, a kik folyvást, a legkisebb megerőltetés nélkül tudnak hazudni, mint a hogy némely ember tud folyvást versben beszélni.

Felvezetett karonfogva az emeletre.

– Tessék ide a tiszta szobába.

Hanem abban a tiszta szobában akkora port vert megint Rézi asszony, hogy meg kellett hátrálnunk. A gleichenbergi Inhalations-apparat, mely a betegeket por alakban tömi meg a gyógyszerrel, nem végezhet tökéletesebb munkát, mint Rézi asszonynak a seprűje.

S én elég naiv voltam észre nem venni, hogy kiszámított tendentia volt ez a nagy porcsinálás a tiszta szobában, hogy Haggeus úr azt mondhassa: «no nem tesz semmit, hiszen bemehetünk a leányom szobájába, ott is lehet végeznünk».

Meg akarta mutatni a leánya szobájában az új butorokat – meg még valamit.

Csakugyan új butorok voltak, t. i. nem subjective, hanem csak objective újjak, erre a szobára nézve azok. A hány darab, annyiféle garniturához tartozott valaha, voltak közöttük tisztességesek és mások, a mik kopott elegantiával kérkedtek. Luxust árult el maga a superlátos ágy, melynek himzett vánkos cziháiból kivirított a kék selyem párnahéj. Vajjon a borotva és a cyankali ott van-e alattuk?

– Tessék leülni, ide a balzacra kedves barátom uram. Parancsol egy szivart? Megkinált a saját tárczájával. – Milyen szivarokat szokott színi?

Majd feleltem neki rá valamit. «Ezt kérdezd meg az első szülöttedtől, az már tudja».

– Lássunk a dolog után, uram, sürgetém, elutasítva a szivarjait. Ön engem hivatott a leánya által.

– Igenis voltam olyan bátor. Mondá a pupos, megnyalva nyelvével az ajkát.

– De hát hogy gondol ön olyat, hogy egy fiatal csinos leányt küldjön izenetekkel egy férfihoz? kérdezém tőle haragosan.

A pupos a szemeit forgatta az ég felé.

– Oh uram, kezdé rá, olyan erőltetett vékony, reszkető hangon, a mi a színpadi koldusokra emlékeztet, az én leányom olyan, mint, mint egy szent, olyan, mint egy angyal. Őt az ártatlansága beburkolja, mint egy pánczél, mint egy nimbus, mint egy láthatatlanná tevő palást. Képes volna bűnösöket megtéríteni. Önt pedig úgy ismeri, mint jóltevőjét, élete megmentőjét, második atyját. Tekintse őt uram leányának. Szeresse őt mint édes gyermekét. Engedje neki, hogy önt úgy szerethesse, mint édes atyját. Ő még valóságos gyermek, a kinek minden gondolatja csupa ártatlanság. De hát tessék a saját szivarjaiból rágyujtani.

– Soha sem szoktam hölgy szobájában szivarozni; – még a saját feleségemében sem.

Most már talán csak abba hagyja a rableány magasztalását.

Dehogy teszi. Hisz a feleséges embernek még előnyei vannak a nőtelen fölött a rabszolgakalmárok szemében.

– Küldhettem volna, az igaz, a fiamat is; de az sulyos betegen fekszik.

(Tudom: részeg.)

– A szemei nem állják ki a napvilágot.

(Meg a rendőröket.)

– Azért határoztam el magamat, hogy felhasználjam az alkalmat.

– Micsoda alkalmat?

A pupos a kezeit dörzsölte és nevetett.

– A compagnonom elmondta, üzlettársának kötelessége volt elmondani, hogy ön megrendelést tett nála, hogy önök megegyeztek, s e végett önnel Ágnes naponkint találkozik. Ő elmondta azt nekem hiven.

(Hiven bizony, a hátadnak ököllel.)

– De hát akkor azt is elmondta önnek, hogy a kisasszony soha sem találkozott velem másutt, mint az utczán, a hol legtöbb ember jár.

A pupos horizontális helyzetbe hozva az arczát, sóhajta fel: «ő valóban elébb megöletné magát, mint egy idegen férfinak a küszöbét átlépje.»

– Hanem hát térjünk át már egyszer az üzletünkre.

– Igen is, kérem alásan. Tehát a mikor legelőször szerencsém volt uraságodhoz, azt méltoztatott mondani, hogy be akar lépni az üzletembe csendes társnak s nekem ezer forintot tetszett kinálni. Ezt akkor én visszautasítottam: azt állítva, hogy van már egy csendes társam, s az nem tűr el maga mellett egy másikat; de most megvallom az igazi okát. Nem fogadtam el önt azért, mert azt hittem hogy üzletem ruinálva van: nem akartam önt berántani, mert előttem első dolog a becsület. Most azonban egyszerre váratlan, reményeimet túlhaladó lendületet vett az egész üzlet: A fiumei Scaramelli gyár roppant mennyiségű dynamitot rendelt meg nálam torpedók számára.

– Ugyan kinek csinálja azokat a torpedókat – háború után?

– Titokban maradjon. – De hisz ön mindenbe beavatandó. – Itt megállt, széttekintett, felkelt, kinyitotta az ajtót, szétnézett a konyhában, nem látott senkit, visszajött, leeresztette a függönyt az ablak elé, s azután folytatá fülemhez tartva a száját: tehát… az irredentisták számára.

(Úgy tudott ez hazudni, mint a jó galamblövész, kapóra.)

– Most tehát a legalaposabb reményem van önnek a nagylelkű kölcsönét rövid időn visszafizethetni. E szóknál a keblébe nyúlt.

– Csak hagyjuk azt még. Jó helyen fekszik.

– Nagyon megtisztelő e bizalom rám nézve, – szólt Haggeus, s nem bántott meg többet azzal, hogy a tárczájához kapkodjon a zsebébe. Tehát akkor mást mondok. Kész vagyok önt üzlettársnak elfogadni. Most már az én találmányaimnak elérkezett a korszaka. Feljött az én napom. Pokolbeli nap, hahaha! Az irredenta megveszi a pyranastator találmányomat.

– Miféle csoda az?

– A mi a világot ki fogja forgatni a sarkából. Egy olyan gép, mely léghajóból, torpedóból és tempirozó óraműből van kombinálva s perczre kiszámítva zuhantja alá bevehetlennek hitt várakra szétromboló tűzaknáját.

Megkisértém a hazafiui érzelmeit tűzbe vinni.

– Nem lesz abból egy kis baj, ha az ország ellenségeinek adunk el ilyen találmányt?

Oh de könyv nélkül tudta már ő erre a mentséget.

– Hisz az irredenta csak Ausztriának ellensége, nem nekünk. S ha nem méltányolja a hazai találmányokat ez az ország? Kináltam én ezt a magyar kormánynak is. Hát hallgattak rám? Még kiüldöztek mint veszedelmes embert, jó hogy egy Suttogó utcza van a világon, a hol meghúzhattam magamat. Itt hagynak nyomorogni, magamat, gyermekeimet éhséggel küzködni, annyi tudománynyal és kisérleti tapasztalattal, a mennyivel én birok. Az én emberkaszáló gépemmel a muszkákat meg lehetett volna semmisíteni még Plevna alatt. Hát vették figyelembe? Most aztán itt az elismerés! Kétszázezer lirát kapok érte, uram, kétszázezer lirát! Hát vádolhat engem azért ember, vagy önlelkiismeret, ha mint családapa, mint üldözött hazafi, mint találmányára büszke tudós, két kézzel kapok az ajánlat után? E találmány meg fogja örökíteni nevemet, mint Congrève nevét a röppentyűk.

Hagytam beszélni. Meg voltam felőle győződve, hogy egy szó sem igaz mind abból, a mit most hallok.

– S ezt az összeget azonnal lefizetik, a mint a legelső minta, kicsiben, elkészül. Szólt Haggeus kevélyen hátra igazítva a fejét a két válla közé. Ehez azonban szükséges valami kétezer forint: – tudja ön; a léghajó, az irányzó önmozdony, a tempirzó óramű, et cætera…

S itt előhúzott egy mechanikai képet a zsebéből, a minek az ákombákjaiból elkezdte nekem magyarázni a rettenetes pyranastator szerkezetét, hegyiről tövire: míg tökéletesen megértettem a dolgot. – Egy olyan gépről van szó, melylyel az én zsebemből kétezer forintot ki lehessen húzni. Dejsz ilyen masinát ki nem találsz öreg pupos!

Mikor egészen fölvilágosított, fölkelt a helyéről, a kezét a vállamra tette, s büszkén fejezé ki magát.

– Midőn üzletem nyomorral, bukással volt összekötve, nem akartam ahoz önt osztályosúl fogadni; – most, midőn dicsőség és gazdagság kinálkozik, én jövök kinálni a szövetséget.

Nagylelkű férfiu!

No megállj! Majd mindjárt kigyógyítlak én ebből.

– Nekem azonban, édes tudós barátom, ez idő szerint épen nincsenek meg azok a kétezer forintjaim.

– Ah, bohó! Henczegett a barátom, ledobva magát a karszékbe, s a féltérdét a két keze közé emelve, és úgy himbálva idomtalan trapezium termetét. Hát hiszen csak nem képzeli ön azt, hogy azért fordultam önhöz, hogy önt megszivattyúzzam? Távol áll tőlem! Mit? Hiszen ha ilyen roppant megrendeléseknél akár a fiumei czégnek, akár az Irredentának mondanám azt, hogy kétezer forintra van szükségem, hát holnap után itt volna az asztalomon. De azt én sohasem teszem. Előleget kérni a megrendelőtől, kivált az olasztól, mindig hátrányos dolog; mert akkor az észreveszi a gyáros megszorultságát s negyedrész árt igér. Jóhitelű czég soha sem kér előleget! Nincs is arra szükség! – Megesnék bele! – Ha egy szilárd czég megakadna nyomorult kétezer forint miatt. Erre «mi» nem szorultunk. «Nekünk» van hitelünk.

Még nem sejtettem, hogy abban a «nekünk»-ben én is benne vagyok.

Haggeus úr csakhamar megértette ezt velem. Keblébe nyúlt, kivette a tárczáját s bankári non-chalanceal vont elő annak rejtekéből egy hosszú papirost, melynek narancssárga szinéről már megtudja minden szakértő, hogy az váltó. Már ki is volt töltve, s Haggeus úr «elfogadom»-jával ellátva.

Ez ám a pyranastator.

Ismerem én «ezt» a pokolgépet régen, édes puposom! Hej de sokszor a levegőbe vetettek már engem ezzel az én «irredentistáim».

Nagyot bámultam rá, s azt kérdeztem tőle, hogy «mire való ez?».

Ez a kérdés olyan nagy szemtelenség volt tőlem, hogy ennél csak az övé volt nagyobb, mikor felelt rá:

– Nem érdemes a szóra, szólt, a fél lábát keresztül vetve a szék oldaltámláján. Puszta formalitás. A pesti takarékpénztárak megkivánják, hogy három aláiró legyen egy váltón. Az elfogadó én vagyok, tehát én fizetek a lejáratkor; a kiállító Kozák úr, a társam: önnek csak azt a szivességet kell megtenni, hogy hátul irja rá a magáét, a hol már semmi irás nincs. Úgy-e megteszi azt édes Koribanya úr?

– Uram! mondék elszántan. Ez a kéz még soha a Koribanya nevet váltóra le nem irta.

No már ilyen igazat soha életemben nem sikerült mondanom, pedig próbálgatom hébe-hóba.

– Uram! mondá ő, olyan ártatlan képet csinálva, mint a ki soha váltó-óvást nem látott az életben. Se jótállásról, se fizetésről nincs szó. Hát nincs önnek a becsületemben bizalma? Csak a nevét kérem: és semmi egyebet.

(A nevemet ám? de melyiket? Hogy az igazi nevemet többé semmiféle új váltóra le nem irom, erre becsületszavammal köteleztem magamat az apósomnak, s most hevenyében megszegjem ezt a parolámat? S ugyanakkor fel is kell fedeznem a valóságos állásomat Haggeus úr előtt s azzal egyuttal elárulom, hogy engem semmiféle üzleti érdek nem hozott ide; hanem csak a leányát kisértem haza? Vagy pedig irjam alá azt a nevet, a mit vaktában kikaptam az emlékemből? Egy idegen ember nevét? Hisz az meg valóságos váltóhamisítás! Még hogyha kedvem volna is az obligóba lépéshez: a miről tudok már annyit – sok esztendei praxis után, – hogy az egyértelmű a fizetéssel, azt bizony meg kell gondolnom, hogy az ilyen aláirás által az a váltó «pincze váltóvá» változik s az aláirót könnyen a pinczébe juttatja.)

Azt gondoltam ki, hogy majd elrontom én ezt a váltót. Két forint bánja meg. Csak nincs a puposnak a zsebében egy másik blanquett tartalékban. Csalogathat aztán engem ide többet akár mézeskalácscsal!

– Jól van, hát hol az irószer?

– Mindjárt szolgálok vele. Minő tollal szeret ön irni?

– Ludtollal szeretek. A réztollal bele akadok a papirosba.

– Mindjárt készítek egyet: tessék addig előkeresni a kalamárist a leányom iróasztalából. Ott lesz a fiókban. Nem úgy mint a minap, a mikor veres tintával irtunk.

Haggeus úr kiment a konyhába a tollseprőt megkeresni, a miből a pennának csinálandó tollat kirántja, s ott hagyott engem, hogy kutassak addig az iróasztalka fiókjában.

Mi archæologok ezt tartjuk a legkellemesebb kutatásnak: fiatal hölgyek iróasztalkáinak rejtekeit feldulni. Itt egy száraz virág, (a kőkorszakból,) emitt egy levélréteg (a bronz előidőkből,) ásatag albumlapok, petrifikált czukorszívek, himes tojások ó-chaldeai rajzokkal tele karczolva, összecsavart hajszálak valami anteadamita embermajomtól, középkori divatú ifjak fényképei s más efféle őslénytani maradványok; – egy gazdátlan fogpiszkáló, gyöngyös hüvelylyel, melynek hőse ki tudja hol esett el? Az ilyen kutatásoknak én mindig szenvedélyes Romer Flórisa voltam.

Itt azonban nem sok felfedezni valóm volt: arra is mindjárt rátaláltam. Legfelyül volt, egy levélborítékba dugva: – a saját arczképem; nagy kabinét-alak, panyóka mentében.

Először nagyot dobbant rá a szivem. Aztán meg valóságos düh fogott el. – Lehetetlen volt keresztül nem látnom a goromba szövevényen. Ez az arczkép azért van ide téve s azért vagyok ide utasítva ebbe a fiókba, hogy találjam azt meg, s aztán higyjem el ennélfogva, hogy az a leány én rólam ábrándozik. Ezt a képet senki sem tette ide más, mint maga Haggeus úr. A leány bizonyosan nem tud róla semmit. A fényképemet könnyen meg lehet kapni, ott van az Ellinger kirakatában száz más hasonló országházkerülő társaságában. De ha ezt onnan szerezte meg az öreg, akkor egyuttal a nevemet és az állásomat is meg kellett tudnia. És most mégis engedné nekem, hogy egy idegen embernek a nevét irjam rá egy váltóra, hogy aztán azzal üldözhessen valaki, mint Lugarto Gontrant öt felvonáson keresztül! Ej de megharagudtam erre a puposra! Kedvem lett volna őt egyenesre kalapálni, mikor újra elém biczebóczázott.

Ő hozta a kalamust, én meg a kalamárist.

Ravaszul sunyitott felém. Gondolta, hogy: megtaláltad az egérfogót ugy-é? odakapta az ujjadat?

Igaz, hogy reszketett a kezem, mikor a tollat belemártottam a tintába.

Cseppentettem is egy akkora malaczot a váltó hátára, hogy csak a füle meg a farka hiányzott: a négy lába meg volt.

– Nem tesz semmit, monda az öreg; s felnyalta a nyelvével a tintát.

Mondtam neki, hogy azt ne tegye, mert az méreg.

Nevetett ő azon. Hozzá szokott ő már, hogy deci-számra igya a mérget.

Én aztán másodszor is neki akasztottam a tollat a papirosnak s a kezdő K betünél mindjárt olyan két új tinta fecscset dupláztam ki belőle, hogy annak már most minden attributuma megvolt, a mi egy malacznak szükséges. De ezt már én törültem el a kabátom ujjával.

– De már, édes barátom, mondék eldobva a tollat, ilyen elcsufitott váltóval a takarékpénztár előtt meg nem jelenhetünk, mert ott majd azt mondják, hogy malacz csordára nem zálogoznak. Ezt már én rontottam el. Itt van két forint; vegyen ön másikat. Aztán majd holnap visszajövök; jobb tollat, jobb tintát hozok magammal, s aláirom, szépen, a hogy illik. Most pedig sietek; várnak, magamat ajánlom.

A kis gnóm vette észre, hogy miben sántikálok? s ő jobban értett a sántikáláshoz: ő volt a «preferencziás sánta», a hogy a ferbli műnyelven nevezzük. Elkezdte a szemeit felfelé forgatni.

– Csakhogy nekünk erre a váltóra már holnap reggel okvetlenül szükségünk van; mert kilencz órán túl nem veszik fel a censurára. Sokkal egyszerűbben lenne a dolog, ha ön, kedves üzlettársam, ma délután, úgy este felé ellátogatna ismét hozzánk. Én ugyan nem leszek itthon, sürgős ügyben kell eltávoznom. De itthon lesz a leányom. Ő nála fogom hagyni a váltót. Másra nem merem bízni; mert óvatosnak kell lenni az embernek. Aztán, hogy a Kozáknak, vagy más valakinek ne tünjék föl az ön idejövetele: kérem, legyen szives ezt a kulcsot magához venni, a melylyel a kerten keresztül a kis ajtón át bejöhet: ön ismeri már a bejárást. – No hát Isten önnel uram. Remélem, hogy nem fog rólunk megfeledkezni… s addig szorongatta a kezemet, míg bele nem szorította a markomba azt a kulcsot. S aztán kikomplimentirozott az ajtón.

De már ide megint tegyünk három pontot, mintha egy váltóra ejtett három szörnyű tintacsepp volna.

* * *

A szokott óranegyedben ismét ott voltam a lánczhidi sétán.

Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal előre viselni a kalapot? El sem mosolyodott rá: azt mondta, «hogy úgy is jó az nekem».

– Bizonyosan nem nézett a tükörbe, mikor föltette.

– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni. (Úgy látszik, az enyim közé nézni sem volt kedve.)

– Hát akkor mire való az a szép álló tükör a szobájában?

– Ön látta azt? – kérdé csaknem megijedve.

– Hogyne? Hisz ön kért fel, hogy látogassam meg az atyját.

– S ő ott fogadta önt el?

– A másik szobában takarítottak.

A leány különösen szomorú volt ma.

– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a lánczhidon ide, meg oda? – kérdém tőle.

– Nem. Reggel nem voltam itt.

– Hát a dynamit-töltényt hová tette? Én még mindig kapom a Kozáktól a leveleket a historiai álnévvel: mi azt mutatja, hogy még mindig tart a rakétákban.

– Egy idő óta nem hozom ide azokat, hogy a Dunába dobjam.

– Hát mit csinál velük?

– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit s a dynamit-töltényt elrejtem az ágyam fenekére.

– S aztán rajta alszik ön ezen a pokolgépen?

– Nem bánt az engem.

(Érdekes hálótársak! Borotva, cyankali és dynamit-töltény).

– Talán elfogy már. Veté utána.

– Alig hiszem. Egész ládával volt.

Itt megint megakadt a párbeszéd. Nem szóltam neki semmit a tolvajkulcsról.

– Volt ön ma reggel óta odahaza?

– Igen, most otthon ebédelek.

– Mióta?

– A mióta új ruhám van, és új bútorom.

– Beszélt ön az atyával ma délben?

– Ő beszélt hozzám.

Ennél a szónál már egész tűzláng volt az arcza.

– Bizott önre valamit, a mit nekem át kell adnia? kérdezém.

– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugy-e bár? veté utána hevesen.

– Hogy mit nem teszek?

– Nem jön oda aláirni azt a váltót?

Nem akartam megérteni.

– Be van ön avatva a mi közös üzletünkbe?

– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót aláirni.

– Ért ön valamit a váltókhoz?

– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölirni, a mi nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, a miért ön megtegye.

– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe, hanem magán hitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei czég megrendeléseért járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a gyapju, vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s összetépjük, nem beszél róla senki.

– Tehát szabad valamit elkövetni, a mi nem igazság: ha csak titokban marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.

– Nem szabad; de szokás.

– Jó embereknél is szokás?

– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, a kinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem épen correct, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.

– Képes volna ön ilyen fogáshoz folyamodni a saját ügyében?

– Nem.

– És akkor igen, ha máson segíthet vele?

– Ez már egészen dogmatikus kérdés.

– Akkor kell rá dogmatikus válasznak is lenni.

– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, a mikben az ember kizökken a rendes észjárás kerékvágásából.

– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogy ha valaki nem birja a saját lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki saját magával.

Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó-utczában, a városi mocsárbűz közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán és együtt nő fel némely emberrel a tisztaság érzete: az iszonyat a szennytől?

Talán az embernek «is» meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az «első» sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen, fülig sárosnak lenni már dicsekedés!

Egyszer volt egy béresem, a ki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt mondá: «csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban feküdni; sohasem kivánkoznék többet pelyhes ágyba!»

A lánczhid végéhez értünk. Itt el kellett válnunk.

– Ugy-e, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány s könyörögve tette össze a két kezét.

– És ha a saját aláirásommal látnám el az ön atyjának a váltóját?

– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több váltót nem ir alá.

– Kitől hallotta ön azt?

– Attól az embertől, a kinek a parancsára ide jövök mindennap. Az mindent tud, a mi önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy a mit ön ránk pazaról, az olyan, mintha az oltárról lopná el), még akkor is azt kellene kérdeznem: mire ád ön? mi zálogot kap? ki fizeti vissza? Mije van az adósának, a mit elvehet tőle? A lánczra kötött kutyáját?

A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a hüvelykujját; – a szemei azt beszélték:

– «Im, ez az a lánczrakötött kutyája az apámnak!»

Azután az ajkai is megrebbentek:

– Küldjön ön még ma ki hozzánk a hordár által levelet, melyben az atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.

Azzal választ sem várva elfutott.

Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.

Máskor, hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni. Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak egy keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, a mik a jó társaságnál virtus-számba mennek. Minden ember kinevetne vele, a kinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, a mivel a paradicsom ajtaját lehetne felnyitni s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek vele, leteszem magam elé az asztalra s úgy beszélgetünk ketten egymással.

Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni; de a küszöbön állva maradni nem lehet.

Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, a mik ha lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt hittem, a holdba röpülök.

Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás, névszerinti, a budget felett, négy heti kemény vita után. Minden párt összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk ismeretlen ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat előteremni, a kik külömben egész esztendőn át, mint sporák nyugosznak a levél alatt. Hallottuk a horvátokat «tam»-mal szavazni. Még a betegeit is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok hőség mellett már opált játszott ide benn a teremben a levegő s a sűrű gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, a melyből a szélsőbali övig érő szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A legfelső szélső padon ült egy, a ki emlékeztetett a hydrára, a ki nyolcz minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek s azok a tisztelt diák urak valószínüleg sehol sem. – Egyszer csak megakad a szinházi látcsövem egy ismerős arczon. Ez a sápadt tekintet, ez az összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes üzlettársam, Kozák úr.