Part 15

– A hogy mondtam: én nem merek a veszekedésbe közbelépni, mert ha kidobom az urat, azzal fenyeget, hogy lemegy a gyárba s a levegőbe vettet bennünket; hanem tegnap az történt, hogy mikor hazakerült s aztán rákezdte a veszekedést; – most már dupla kedvvel, mert arra is emlékezett, hogy reggel volt itt egy úr, a ki azt kivánta kamat fejében, hogy a leányát ne bántsa; – tehát az bizonyosan szeretője neki; hát arra egyszerre felrohant a Kozák a lépcsőn s be a leány szobájába, a hol az öreg patvarkodott. Soha sem szokott pedig ide jönni. Ott az apa elé állt s megfogva az öreg gallérját, odamutatott arra az irásra az ajtón; «ez a szoba szentély mindenkire nézve». Ez még csak olaj volt a tűzre. Erre a figyelmeztetésre az öreg egyszerre kitalálta az egészet, hogy ezt egy nagy úr irta fel oda az ajtóra mind a két oldalon, a ki a leányába szerelmes, s az a leány épen annál volt most látogatóban. – Azért akarja agyon csapni. Csoda történt. – A Kozák, a ki késsel fenyegette a leányt, ha egy férfinak a köszönését el merte fogadni, azt mondta erre az öregnek: hogy nagyon jól tette az Ágnes, ha meglátogatta azt az urat; csak a szent ügy érdekében cselekedett és ezentul is akkép fog cselekedni, s azért őt ne merje bántani senki. – Ezen aztán csunyául összekapott az öreggel. Meg is ütlegelték egymást, utoljára lehemperegtek mind a ketten a lépcsőn, s folytatták a huzakodást az udvaron. – Mi meg csak néztük Ágnessel egymás szeme közé bámulva, hogy mi történt itt? Meg is voltunk réműlve, hogy az öreg most mindjárt felvetteti a házat velünk együtt. De a Kozák nem eresztette be a gyárba, hanem kitaszigálta a kapun. Akkor aztán elment az öreg a «Három dobba» s következett a napirend, a hogy szokott. A Kozák azonban feljött hozzám s azt mondá: «mondja meg az Ágnesnek, hogy ezentul oly szent és sérthetetlen fog lenni a személye, mint egy királynéé! Holnap reggel pedig, mielőtt kimenne, majd mondok neki valamit.» Mikor ezt az Ágnesnek elmondtam, ő olyan furcsa hangon mondta rá: «ezt ő nekem megigérte előre, hogy nem enged többet megverni». Nem világosított fel róla, hogy ki volt az «ő».

Én sem világosítottam fel róla az asszonyságot.

Az asszonyság nem üldözte már tovább azt a kis maradék szemetet, a mi még ott maradt az ajtószegletben; ott hagyta magnak s azzal odaült mellém, a két karját kötényébe takarva, s folytatá az előadást.

– Reggel aztán az Ágnes olyan korán felkelt, hogy még sötét volt; a kávét sem várta meg. Bizonyosan azért sietett, hogy a Kozákkal ne találkozzék. Csakhogy ez meg egész éjjel ébren volt, s a mint az ajtónyikorgást hallotta, már ott volt a lépcső előtt s utjába állt a leánynak. – Én az ablakon keresztül hallgatóztam, de csak azt kaphattam el a beszédjükből, a mit hangosabban találtak mondani; mind a kettő suttogott. «Önnek oda kell hozzá mennie!» Ezt többször mondta a Kozák, mire az Ágnes mindannyiszor hevesen tiltakozott: «Soha, soha!» A Kozák toporzékolt haragjában: «A szent ügy úgy kivánja.» A leány kezeit tördelte. «Istenem, istenem!» – «El kell oda vinnie…» (Nem hallottam, hogy mit?) A leány didergett, mintha a hideg rázná. «Én megengedem, mondta a Kozák, – én kivánom… és parancsolom!…» «Nem! nem!» suttogá a leány. – «Ő kivánja!… ő parancsolja…» – Erre olyat sikoltott, mintha a szivébe döftek volna; aztán azt suttogá: «jól van!» s odanyujtá a kötőkosárkáját a Kozáknak s aztán ott maradt a küszöbnek támaszkodva, s a két kezét a szivére szorítá. A Kozák visszajött a kosárral. A leány kikapta azt a kezéből s egy szó nélkül elfutott vele. «Megálljon még! elkisérem a Sugárútig!» dörmögé a Kozák; de előbb visszafutott a tőrbotjáért. Azt hiszem, hogy utólérte, mert nagyon sokára jött vissza.

Eleget hallottam. Sietnem kellett a hazatéréssel.

– Megálljon még, tartóztatott az asszonyság. – Hadd mondjam el még az öreget. Mikor ma reggel felkelt, s senkit se talált, a kivel veszekedjék, a kávé is egyedül várt reá, hát nagyon csendesen viselte magát. A kávé után olyan ravaszul hunyorgatott a szemével, mikor Ágnes felől kérdezősködött. Nagyon meg volt elégedve vele, mikor megtudta, hogy lánya nem kávézott itthon. Azt mondta, hogy «a nagy urak theát reggeliznek, tojással, meg irósvajjal.» – (Szegény leány, bizonyosan egy zsemlyét eszik végig az utczán.) – Aztán azt mondta nekem, hogy azt a tegnapelőtti urat meg kell hínunk egyszer vacsorára. A mire nem állhatam meg, hogy tripla nevetéssel ne kiáltsak fel «vacsorára!» Mert ha az ember meggondolja a mi állapotunkat, hát lehetetlen, hogy háromszoros oka ne legyen a nevetésre, mikor ilyen szót hall. Arra aztán elővett egy kulcsot a zsebéből, a mivel a hátulsó kis ajtó nyilik ki, s azt kérdezé tőlem, hogy nem tudok-e itt a környékben valami becsületes lakatost, a ki ennek a kulcsnak a párját el tudná készíteni? Hogy ne tudnék? Annyi tolvajkulcs csináló lakik itten mi körülöttünk, hogy az egész várost elláthatjuk vele. Arra fölkerekedett s elment – alighanem a lakatost ment keresni. Elébb azonban az újjaival egy csókot vetett az ajtóra irt mondás felé s a hosszú kezét a vállamra tevé, mondá: «ez egy dicső ember!» No csak hallotta volna, hogy este milyen titulusokat rakott rá.

Magamat ajánlottam és siettem vissza a bérkocsimhoz. A Veres rózsa előtt épen egy kis kellemetes scéna folyt le. A bérkocsisom egy fiatal embernek a nyakát szorongatá, s a fejét a falhoz ütögette; a kiben én Ágnes reményteljes fivérére ismertem. A derék ifjú, hogy a tegnapi napot ma reggel hasznosan fejezze be, felhasználá az alkalmat, a midőn a kocsis egy pohár grogra betért a korcsmába, hogy az egyik lópokróczot áruforgalomba vezesse; a mit azonban a bérkocsis még a tervelés stádiumában meghiusított azzal, hogy kirohant s a vállalkozót liquidálásra kényszerítette. Fenyegetőzött, hogy beviszi a rendőrséghez. A széptehetségű ifjú, a mint engem meg látott, gyönyörű lélekjelenléttel hivatkozott rám, hogy én őt már jól ismerem s kezességet vállalhatok érte. Nem is késtem a kiszabadításával. A bérkocsist megnyugtattam azzal, hogy ezen ifjú ember igen solid üzletet gyakorol – lószőrgyűrükkel, s ezuttal is csak a művészetéhez megkivántató alkatrészeket akarta megszerezni; s aztán leporolgattam az ifjú hátáról a meszet, s megintettem, hogy térjen haza az atyai födél alá, s igyekezzék továbbra is szülőinek mentől több örömet szerezni. – Ezzel megszabadultunk egymástól. – Csak hazatérve vettem észre, hogy a szivartárczám hiányzik az oldalzsebemből. – Ezt bizonyosan a pártfogoltam tartotta meg emlékül. Birja békével!

Nagyobb aggodalmam volt most a miatt, hogy mi lesz most, ha az a szegény leány csakugyan odavetődik a szállásomra azzal a veszedelmes küldeménynyel s helyettem az apósomat találja ottan? Mit fog mondani a szerencsétlen? mikor nem kenyere még a hazudás.

Egészen megkönnyebbült a mellem, mikor az inasom azt mondá, hogy nem járt nálam semmiféle leány.

Otthon maradtam egész tizenegy óráig; nem jött oda a leány. Tudtam én azt jól. Aztán a hazakerülő ipamat elvittem magammal az országházba, leültünk a karzatra: magam is ott maradtam vele s magyarázgatva neki, hogy melyik fej melyik képviselőé? biztattam, mikor már ásítozni kezdett, hogy ne menjen el még; a miniszterelnök beszélni fog; a mit onnan tudok, hogy két szemüveget tart, az egyik az olvasó, a másik a szónokló szemüvege. Most az utóbbit tette fel. Ezért mégis csak ott maradt.

Ezzel szerencsésen kihúztuk két óráig az időt, azután megebédeltünk együtt, akkor megnéztük az iparműtárlatot, megalkudtunk egy cséplőgépre; az alatt beesteledett, az öregemnek nem akarózott többet semmiféle szinielőadást megnézni: inkább a klubba kivánta magát felvezettetni, a mit én is legélvezetesebb mulatságnak találtam.

Mikor a Lloyd-épület kapujában leszálltunk a komfortábleből, jó szerencse, hogy az öreget előre bocsátottam s nem vehette észre a meglepetésemet. A kapu alatt ott állt Ágnes.

Abban a szerény fekete ruhájában, azzal a koczkás nagy kendővel, azzal a kötőkosárkával a karján.

Mikor engem meglátott, félrefordította az arczát, – mintha nem ismerne. Bizonyosan nem akarta, hogy köszönjek neki. Pedig kétségtelen, hogy rám várt ott.

Siettem az öregemet felbugzirozni a klubba, s ott nagy hirtelen összeszereztem a számára egy whistpartiet; mikor aztán így jó biztos hivatalba tettem, siettem vissza a kapu alá.

A leány már nem volt ott. Vajjon hová lehetett? Hiszen rám kellett várnia; hiszen tudnia kellett, hogy visszajövök, ha itt láttam.

De most már tegyünk ide megint három csillagot, mintha három whisztmárka volna.

* * *

Az volt első gondolatom, hogy megyek a lánczhidra. Ha babonás volnék, vagy hinnék a clairvoyanceban, azt mondanám, hogy ez sejtelemből történt; de azt hiszem, hogy realisabb kútforrása volt ez ötletemnek annál. Csak egy pillanatig néztem a szemébe, mikor a kapu alatt találkoztunk; de ez alatt is volt valami beszédszerű a szemében; mintha azt mondta volna, hogy «megint utban vagyok ám már oda, a honnan egyszer visszahoztál». Ez az a Duna fenekét néző tekintet.

Nem csalódtam. Ott állt megint a lánczhidoszlop kandelaberéhez lapulva, s a mellvéden át lenézett az oszlop gerinczén megtörő habokra. A járókelők nem ügyeltek rá.

Odatámaszkodtam mellé csendesen.

Mikor észrevett, karikára felnyitotta a szemeit, s elfulladt hangon suttogá:

– Hogyan talált ön utánam?

– Úgy, hogy tudtam, miért keres ön? s miért fut előlem?

Egyszerre felém fordult heves mozdulattal.

– Ugy-e, hogy nem ön parancsolta nekem «azt».

– Kitaláljam, hogy mit?

– De ne mondja meg! Csak azt mondja, hogy nem igaz.

– Ha ön azt hiszi, hogy az valami rossz, akkor bizonyosan nem igaz.

– Tudtam én azt!

– Mit tett ön azzal a tárgygyal, a miről azt mondták önnek, hogy azt nekem kell átadnia?

– Ön hát tudja, hogy mi az?

– Hogy ne tudnám, hiszen megvettem!

A leány elsápadt és reszketett.

– De ön nem akarja azt a rettenetes dolgot elkövetni vele?

Elkezdtem kaczagni. «Csak nem vagyok bolond!»

Erre ő is elkezdett nevetni. Olyan az, mint mikor valaki nagy kínt szenved, s visszatartja a jajszót, míg egyszer aztán kitör belőle; s az olyan jól esik. Olyan volt a kaczagása, mint a galambnevetés; az arcza mégis egészen átmelegedett tőle.

– Hát ugy-e bár csak tréfa volt öntől az, a mit annak az embernek mondott?

– Csak az az egy nem volt benne tréfa, hogy ez által kényszerítettem azt az embert önnek védelmére kelni az atyja ellen.

– Inkább hagyott volna ön mindennap megverni. Hiszen elmulik az, s nem fáj nagyon.

– Hát aztán hová tette ön azt a veszedelmes eszközt, a mit hozzám kellett volna hoznia? Csak nem hordja magával?

– Oh nem. Reggel, még sötétben eljöttem vele ide a lánczhidra, s itt beledobtam a vízbe, a hol legmélyebb. A partról azért nem akartam bedobni, mert ott megláthatná valaki, s a sekély vízben rámehetne valami hajó, s még felrobbanthatná.

– Azt nagyon okosan tette.

– És azután – egyet sétáltam a rakparton, s úgy kerültem vissza a híd másik oldalán.

– Azt is nagyon okosan tette.

– Jól van. De már most mi lesz, ha haza megyek? Ugy-e arra nem gondolt ön, hogy valamit kell felelnem annak az embernek, ha azt kérdezi, voltam-e önnél? Akár azt mondom, hogy igen, akár azt hogy nem, csak az én kínom lesz.

Mélyen elpirult az arcza, még csak a szó kimondásától is.

– Hát ez igen egyszerű dolog. Megmondja ön neki az igazat. Otthon nem talált. Szállásomon egy idegen falusi úr telepedett le, aztán rám várt a klubb előtt, s ott találkoztunk a kapu alatt. Ennek aztán önre nézve semmi következése nincs.

– De hát a dynamit-töltény?

– Azt én átvettem öntől, s többet nem tud róla.

– De ez már nem igaz. A töltény a Duna fenekén fekszik.

– Én is oda dobtam volna azt.

– És aztán holnap és holnapután meg mindennap, míg a töltényeket mind elhordtam, folyvást azt mondjam neki? De hát arra nem gondolt ön, hogy egyszer az az őrjöngő követelni fogja a munka sikerét, s miután az nem következik be, önt számadásra fogja vonni.

– Hát az az én dolgom lesz.

A leány összetette a kezeit, úgy könyörgött.

– Uram! Ne kezdjen ön ezzel az emberrel semmit. Se tréfából, se komolyan. Ön nem képzeli, minő ember ez? Velem, nem bánom, akármi történik. Nyomorult némber vagyok. Ön nem sejti minő mélység fölött jár!

Oly rémület volt a szemeiben kifejezve, mint mikor valaki egy holdkórost lát a torony tetején mászkálni s várja, hogy mely perczben esik le?

Még soha sem láttam valakit olyan szépen könyörögni a szemeivel. Ez a szegény leány nem magát félti, hanem engem.

– Egy cseppet se busuljon azon Ágnes kisasszony. Már sexta korom óta benne vagyok én mindenféle conspiratióban. Egyből se lett soha gáliczkő. Tréfa annak a vége nálunk. Ismerem én a mi talajunkat, nem terem az meg abban. Sok levelet hoz, de termésre soha sem kerül a sor. Az én magyarom duzzog, pattog, fenyegetőzik, aztán mikor kezében a kés, előtte az ellenség, a kire azt kifente, akkor leszel vele neki egy darab kenyeret, «nesze ilyenadta! Ne koplalj, mint otthon!»

Azt gondoltam, hogy megnevettetem vele, de csak a fejét ingatta csendesen, nem állt most már a nevetés olyan könnyen nála. Elég volt egyszer.

– Csakhogy ez nem az ön «magyarja». Ez nem olyan ember, mint a kikkel ön össze szokott ülni, víg poharazás közt, ország-világ füle hallatára székely puttsot csinálni. Ez magában tervez és nem ismer semmi emberi érzést. A mi érzése van, az vagy állaté, vagy ördögé. Egyszer már megölt egy leányt, azért, mert nem akart kutyája lenni. S ezzel a tettével még dicsekedni szokott. A vetélytársra is rálőtt és megsebesítette. Sok esztendeig ült a börtönben, ott elszokott mindentől, a mi élvezet: bort, dohányt, nem osztanak ott. Megtanult dolgozni és tervezni. S most is ugyanazon életet folytatja, mintha még mindig Szamosújváron ülne. Naphosszant nem hagyja el földalatti oduját. Megvonja szájától a falatot, mikor a gyár nem dolgozik, elmegy a gabonacsarnokba zsákot hordani, vagy az indóházhoz hordár-kisegítőnek, semmi munkát nem átall, s a megtakarított pénzen gépeket szerez össze, a miket nem hágy megtekinteni senkinek, és könyveket, a mik angol, franczia, olasz nyelven vannak írva. Járat orosz lapokat, a miket csak titokban lehet megszerezni. Minden nyelvet megtanult magától, s ha idegen jön hozzá, eltagadja valamennyit, azt mondja, csak magyarul tud. Nem is beszél semmiről, a mi a világban történik. Aztán senkit sem szeret. Előtte nincs sem Isten, sem nagy ember. Költői művet nem olvas soha. A nők számára csak egy elnevezése van, – a mit én ki nem mondhatok. A kinek vagyona van, az ő előtte tolvaj, a kinek becsülete van, az ő előtte csaló. A kire valamit rábiz, az után alattomban kémkedik. S a halált úgy megveti, mint a hogy csak megvetheti azt egy dynamitgyártó, a kinek minden lépése alatt úgy döng valami folyton, mintha egyik sírdombról a másikra lépne. Oh uram, ezzel az emberrel még egy városban lakni sem jó. Én ha futhatnék, a föld tulsó oldalára futnék előle.

– Mind azzal, mit ön mondott felőle, csak érdekesebbé tette őt előttem. Kezdek belészeretni. Van nekem már egész gyüjteményem ilyen furcsa ismerősökből. Csak hogy még eddig mindegyikre kisült, hogy nem igazi, csak utánzat. A kit ebben a nummismatikai gyüjteményemben egy darabig mint néplázító, mint attentátum tervező demagogot tartogatok, egyszer csak a revers oldalán úgy mutatja be magát, mint legújabban kinevezett adórectificáló hivatalnok. Én merem önnek igérni, hogy ha sokáig ismeretségben leszünk Kozák úrral, én becsinálom őt valami állami gyárba műszaki felügyelőnek, s majd meglássa, hogy milyen derék jámbor ember lesz belőle.

– Azt én nem hiszem.

– Pedig ez természetes. Az embereket elkeseríti az, ha tehetséget éreznek magukban s azt nem érvényesíthetik, de mihelyt elismeréshez jutnak, az egyszerre megváltoztatja világnézeteiket.

– Bár lenne úgy. De ettől távol vagyunk. Holnap és azután napról-napra el kell hoznom önhöz egyet ezekből a rémszerekből. Itt fogunk találkozni holnap is, e helyen?

– Kedves Ágnes! Önt kínozza az a gondolat, hogy önnek velem találkoznia kell. Az van önnek mondva, hogy tőlem valami bizonyítékot vigyen vissza ugy-e bár? a miről megtudják, hogy csakugyan átadta nekem, a mit küldtek.

– Igen, egy papirlapra írva azt az álnevet, a mit ön tegnap az atyámnak mondott.

– No hát én leirom önnek azt a nevet ötven papirlapra, s aztán mindennapra adjon ön át egyet belőle, akkor nem lesz ön kénytelen velem találkozni.

– Hm. – Csakhogy azt az embert nem lehet ám bolonddá tenni. Mikor ezzel a küldeménynyel elsiettem, ő utánam futott s aztán az egész Sugár-uton végig elkisért s az alatt sokat elbeszélt a mit önről tud. Hogy ön kinn járt egyszer Garibaldinál is, s Páris ostroma alatt a communeban részt vett, hogy Bakuninnal jó barátságban van. Önhöz nagy a bizodalma. De azért mégis gyanakszik. Azt mondta, hogy ezentúl mindennap fog ön egy levelet kapni, a miben csak egy név lesz írva, s ezt a nevet kell azután átadnia nekem, mikor a töltényt átveszi. Ezt a nevet előre sem én nem tudom, sem ön. És így mindennap kénytelenek vagyunk mégis egymással összetalálkozni.

– Ez a kénytelenség csak önre nézve kellemetlen. Én nagyon szeretem, ha önt láthatom és önnel beszélhetek. Tehát holnap e perczben ismét itt ezen a helyen. Most aztán járjuk körül a hidat.

Az egyik oldalon át Budára, a másik oldalon vissza Pestre. Épen úgy, mint Kazinczy Ferencz idejében a pesti tudósok, a kik egy magyar Almanach kiadására conspiráltak, s erre a hajóhid gyalogsorát találták ki legalkalmasabb találkozónak. A Dunának nincsenek fülei.

– Tudja ön, hogy miért álltam én rá ennek a küldeménynek az elhozatalára? kezdé a leány menetközben. Azért, mert arra gondoltam, hogy ha én meg nem teszem ezt, megteheti más. Én tudtam, hogy mit fogok csinálni, de nem tudtam, hogy más nem adja-e át önnek valósággal?

– S aztán félt ön, hogy akkor én megteszem azt, a mit elvállaltam?

– Igen. Nekem baj az, hogy minden emberről azt hiszem, hogy az rosszat akar a másiknak.

– De most már nem hiszi ön?

– Nem. S ez most nekem olyan, mintha valamiből meggyógyultam volna. Hanem a helyett megint valami más szorítja össze a szívemet. Ha ön nem hajtja végre ezt a pokolbeli tervet, nem teheti-e azt meg valaki más?

S e szóknál oly élénk félelemmel tekinte a szemeim közé, azokból a beszédes szemekből az volt kiolvasható: «olyankor, a mikor te is ott vagy, a ki nekem semmim sem vagy, mégis az egész világon mindenem vagy?»

– Erről holnap bizonyságot fogok szerezni s aztán majd elmondom önnek. Biztatám én. A pesti hidfőnél aztán elváltunk, ő ment a Suttogó-utcza tája felé, én meg a klubba vissza, nézni az apósomat, hogyan whistezik.

Másnap korán reggel már ott volt a jelzett levél az asztalomon. Ez a név volt benne: «Herostrat».

(A később napról-napra egymásra következő levelekben szintén mind ilyen czélzatos nevezetességű nevekkel lettem megajándékozva, a kik nagyszerűek voltak a robbanás munkájában: Nabukodonozor, Brennus, Soliman, Sámson, Pugatseff, Booths, Batukhán. S mikor a föld feletti nevek elfogytak, következtek a föld alattiak: Lucifer, Leviathan, Belzebub, végre az újabbkori celebritásoké, kik magukat hirlapilag megörökítették Orsinitől Hartmanig.)

Este, a megegyezett óranegyedben ott voltam a lánczhid oszlopánál. Ennél jobb helyet hasonló találkozásokra kigondolni sem lehet. Az oszlopot körülkerülő karzat szeglete a járókelőktől félreesik. Szemközt nem jöhet senki, mert az ellenkező oldalról jövők a tulsó gyalogsorban járnak, onnan meg az oszloptól nem lehet oda látni. Átellenesünk csak a széles Duna és a Margitsziget: senki sem hallgatja ki, mit beszélünk?

Egy percz mulva már Ágnes is odajött.

Időjelzőnk az volt, mikor a lámpásokat meggyujtják a hidon.

Volt már bizonyos inger a titkos találkozásban. Mikor oda simult hozzám, nagyon közel kellett egymáshoz lennünk, hogy suttogva beszélhessünk.

Mindenek előtt átadtam neki a mai napról való keresztnevemet.

– Mi történt tegnap odahaza? kérdezém.

– Ugyanaz, a mi tegnapelőtt. Ön tudja azt. Hadd ne mondjam el.

– Kozák nem engedte önt bántani?

– Oh Istenem! hisz ez még rosszabb, mint a mi eddig volt! Eddig ha az atyám hazajött, durva, erőszakos volt hozzám, meg is vert, de az nem fájt olyan nagyon, mint az, a mikor azt látom, hogy én miattam veri meg az atyámat valaki más. Utoljára is odarohantam közéjök, mikor egymással dulakodtak, s nem tudom, hol vettem egyszerre azt az erőt? szétválasztottam őket; ne bántsátok többet egymást! mert ha még azt látom egyszer, hogy az atyámat megüti valaki, hát megölöm magamat! Oh mennybéli Isten, minő élet ez! Az atyám aztán elment hazulról, s azt kiabálta, hogy revolvert vesz és meglő. Ma reggel pedig rám akart erőltetni egy kulcsot, hogy hozzam el önnek, ön már tud róla.

– Nem tudok semmit.

– Nem is hoztam el. Az a másik ember nagyon mogorván fogadta azt az értesítésemet, hogy önnel csak egy rövid időre találkoztam, járó-kelő emberek útjában. «Ostoba guvat!» azt mondta rá. Azt hiszem, hogy én ismerem ezt az embert. Egyszer a Rézi asszony hozott nekem haza egy pacsirtát, az igen kedvesen énekelt már korán reggel, oda volt az ablakom fölé fölakasztva a kalitkája. Ez az ember apró kavicsokat hajigált föl rá, hogy elhallgattassa. Egyszer megszólítottam érte. «Ön nem szereti a pacsirtát?!» «De igen – sülve». Engem is ilyen pacsirtának néz.

Magam is azt hiszem.

– No hát ennél örvendetesebb hírt mondhatok önnek, mondám. Ma összevissza vizsgáltam a képviselőháznak mindenféle rejtett zege-zugát s biztosíthatom kegyedet róla, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy abban valami őrült merényletet lehessen elkövetni. Pinczebolt a képviselőház alatt nincs. A légfűtő kemencze egy külön épületben van, a bejárata nehéz vasajtóval elzárva, maga a kemencze ismét vasajtóval fedve, a légvezető csövek, a mik a falakban vannak vezetve, rácscsal elzárva. Az a három szellőztető lyukforma a terem közepén tulajdonképen csak kettő, a harmadik vasrács (a honvédelmi miniszter előtti) csak a symmetria kedvéért van ott. A másik kettő a terem légváltoztatását eszközli. A kultuszminiszter előtti pinczegége a terem meleg levegőjét vezeti ki, az igazságügyminiszter előtti pedig a külső hidegebb levegőt bocsátja be. A szivarfüst az egyiknek a rácsozatán alá száll, a másiknál felcsapódik. E kis üregből egy szük csatorna vezet ki a föld alatt, a melynek a torka nem az utczára nyilik, hanem egy szük kis udvarra, a minek a létezéséről a 433 igazolt képviselő közül 432-nek tudomása nincsen. Ott a házmester családja ültetget virágzó bokrokat s nevel gránit koczkák között epret, málnát, ezekhez a nyilásokhoz tehát idegen ember nem férhet s azonfölül még sűrű vastag öntöttvas rostély fedi őket, a min egy borsószem sem fér be. Belülről a teremből a szellőztető üregekbe semmit elrejteni nem lehet, mert azokon száz ember jár keresztül-kasul, s mindent világosan meglátni bennök, s azonfelül is mindennap kitisztogatják azokat a teremőrök. A mi Kozák barátunk tehát alaposan tévedett, a mikor azt hitte, hogy ezen az úton lehet valami Guy Fawkesi merényletet tervezni. A képviselőházat, ha már az egyesült ellenzék glycerinje, a szélsőbal salétromával párosulva szét nem robbantotta, a Suttogó-utcza nitroglycerinje ugyan ki nem forgatja.

Ezzel az előadással nagy örömet csináltam a leánynak.

Azok után, a miket naponként olvasok a hírlapok vezérczikkeiben a magyar képviselőház felől, igazán nem hittem volna, hogy akadjak olyan jószívű teremtésre a földön, a kinek örömet szerzek azzal, ha felvilágosítom róla, hogy nem lehet a képviselőházat a levegőbe vettetni.

Ettől a naptól fogva igen rendes életet éltem. A milyen pontosan megjelentem reggel fél tizkor az országházban, öt órakor a klubban, olyan szigorúan ott voltam félhétre a lánczhid első oszlopánál, hogy mintaképül szolgálhattam volna egy bureaucratának.

Az ipam folyvást itt volt és rendezte a dolgaimat. A hitelezőim megnyugodtak, s a napidíjaim fölszabadultak a lefoglalás alól. Én pedig tanultam azokból tisztességesen megélni. A mi nem lehetetlen. Ha az ember lemond az egyforintos szivarról, beéri ötvenkrajczárossal s nem szí ki naponkint többet csak tízet, hát még marad is huszonöt krajczár kosztra.