Part 14

Ezt meglátva, keresztül huzta az újját a száján, a mi nem tudom, hogy ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesticulatiója ennek az embernek valami olyan különös volt, a milyet közönséges emberek soha sem használnak.

– Tehát itt az idő? Kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.

– Itt van. – Mit mondhattam volna neki egyebet?

– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutató újjával a baltenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses dynamit töltények.

– Nagyon jó lesz. Az ára?

– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. A mi az enyim az a tied, a mi a tied, az az enyim. Most én adok a szent czélra, majd mikor kell a szent czélnak, akkor rákerül a sor arra, a mi a tied.

(No, ha az a szent czél megkaphatja azt, a mi az enyim: az összes adóságaimat, attól lesztek igazán nihillé.)

– Hanem egy gyenge scrupulusom van, – mondám, – nincsenek ezek a holmik hatóságilag összeírva és lefoglalva?

– Hát ismerünk mink hatóságot? lefoglalást? A mit itt nem találnak, arra megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barrabás, a kit a nép szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.

– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit elvitethetem, ha akarom.

– Nem, hogy ha akarod, hanem ha kötelességed.

– Ezzel a bányában nagyszerű robbantásokat fogok elkövetni.

E szóra megölelt, megcsókolt.

– Igen. A «bányában». Abban a bányában, a hol a nép véres verítékéből ássák az aranyat, abban a bányában, a hol a nép könyjeiből vágják a sót, abban a bányában, a hol a nép lánczaihoz való vasat teremtik elő…

– Én a nyerges-új-falusi márványkő-bányát értettem.

– Ejh! testvér! szólt galléromat megfogva. Minek e bizalmatlanság? Engem az álnévvel tévútra nem vezethetsz. Tudom én az igazi nevedet jól. Láttalak elégszer abban a «bányában». Mikor ti odalenn dolgoztatok, mikor furtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz, a jobb oldalon. Helyes. Így még jobban takar az álarcz. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő szélbalokhoz. A ki a mi hivünk, az hallgat és tesz. A te neved (megmondta hogy hivnak).

Resteltem a dolgot. Ezt szerettem volna titokban tartani.

– Értelek egészen. Monda ő. Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután borért, este becsületért. Előtte titkolózni kell. Hanem a leánya mindent tudhat.

– Tud is. Neki megmondtam az igazi nevemet és állásomat.

– Tehát már ismeritek egymást?

Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő s keresztül ront rajtam. Ellenkezőleg, megölelt s az orrát az orromhoz értette.

– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, a mi még hiányzott. Mert vigyázva kell minden lépést tennünk. Köröskörül vagyunk fogva a rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kisérik figyelemmel.

(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a Suttogó-utczában van összpontosítva!)

– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra szállítanók, egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában egyet-kettőt hozzád, s abból senkisem fog semmi rossz gondolatra jönni. Te fiatal vagy s gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem gyanakodhatik rá.

A bámulat meglátszhatott az arczomon, mert a talált testvérem hozzáfogott a commentáláshoz.

– No hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magán becsületet nem szabad senkinek tartani, csak közös becsület lehet.

In genere el kellett fogadnom a thesist, de mégis gyönge scrupulusomat fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként fog hasznára válni az a collectiv becsület?

– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, a mit meg kell törni. Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy a rózsáját leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek, testével, lelkével. Kiki azt hozza áldozatul, a mi legkedvesebbje, egyik az eszét, másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.

– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a leányba.

– Hát mi különbséget tesz az? A mi az enyim az a tied is, s a mi a tied, az az enyim is. A míg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied, akkor az enyim is.

Ez aztán a philosophia! Csak ezt kell elfogadni, mindjárt vége a párbajnak.

– Tehát számüzve van közöttünk minden féltékenység?

– Értsük meg egymást. «Közöttünk!» Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem volnánk «hivek», az, a ki e kincs után kinyujtja a kezét, parázsba kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! A ki a mienkhez nyul, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi testvérek vagyunk. Annálfogva «ő» mindennap elvihet hozzád egy párt ezekből.

– S mi feladatom lesz nekem ezzel?

– Hát a mit már elmondtál magad, a bányát nagyszerű robbantásokkal megmozdítani.

– Értjük alatta a képviselőházat a Sándor-utczában.

– Igenis azt. Tudod jól.

– Felvettetni egyszerüen a levegőbe?

– Mikor legjobban tele van. Tudod te azt.

– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak nincs pinczéje.

– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen pinczéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit végrehajtani s nem csináltak alá pinczeboltot, hogy egy új Guy Fawques fel ne vettethesse egy napon az egész pokolsanhedrint. – De azért nagyon csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat kijátszották. – Tudni fogod jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelő-lyuk. Azokat öntött vasrács födi. Ezeknek a csillagalakú lyukain keresztül le lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, a ki az űlés előtt bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti. Naponként egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy névszerinti szavazás alkalmával…

– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne, akkor a szélső bali honfitársakat is a levegőbe repítjük.

– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyülési szélbalhoz? Nincs azok között egyetlen egy hivünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék, mint Francziaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk, hogy béke és nyugalomszeretők legyenek, azért azokat csak hideg vérrel ítéljük halálra, de a szélbaliak, a kik épen olyan fanatikus ellenségei a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki általunk. Nékik is van egy nagy emberük, a kit imádnak, nekünk pedig nem kell nagy ember, a kinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a semmi a minden! Azért a levegőbe velük!

– És aztán, a ki ezt végrehajtja, az maga is repüljön együtt?

Az én emberem a két mutató újját egymásba akasztá.

– Épen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a hiveinket nem áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.

– Hallgatom.

– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony észrevétlenűl elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. – Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik le egy sodrony az elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók csengetyüin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a névszerinti szavazás előtt az emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat, a midőn legtöbben lesznek együtt. A nagy budgetvita után. Vagy a boszniai adminisztratio kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy névszerinti szavazás lesz, akkor öt perczre az ülés felfüggesztetik. Te ez idő alatt a Bickford gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az elnöki villanycsengetyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a házból, bérkocsidba vágod magadat s vágtatsz, a hogy a ló vihet ki a városból, mert a mint az elnök az öt percz leteltével megnyomja a villanygép pistonját, az már akkor a más világon megjelenésre fog csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és a mi ott körülbelül palota van, az mind halomra dül mint Babylon és Ninive. S ha épen akkor a múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!

– Egészen megértettem.

– Tehát a szerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmósz. Mert minket csak csufolnak nihilistáknak, mi magunkat Kozmisztáknak nevezzük. Minden tag egy «atom» a nagy Kozmószban.

Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad jelenni a közvetítő.

(Tudniillik: Ágnes.)

Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmosi alakításhoz.

– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atómtestvér, mondám én, – hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya közvetíteni jár, az azt mindenek előtt is agyoncsapja.

– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én mellem fogja őt védeni. Most már ő a mi közös hitbízományunk. Én őt te reád bizom, te viszont én reám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki többé szenvedni. Én itt leszek.

Hát hiszen csak azt akartam elérni.

De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három szelelőlyuka volna.

* * *

Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy szegény leány arra az elhatározásra, hogy a lánczhid közepéről a Dunába ugorjék?

Hanem azt nem értettem, hogy mint fogom én ezt megakadályozhatni?

Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meghagyja ölni magát, mint hogy neki menjen a sárnak. S ez köröskörül van véve sárral. Egyedüli kijárás a lánczhid.

Aztán minek avatkozom én ebbe bele?

Azért küldtek engem ide a választóim, hogy regényt csináljak?

S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fejezet ebben a regényben?

A bonyolulat már megvolna. Egy tönkrejutott apa, a ki a leányát este azért üldözi, a minek az ellenkezőjeért gyötörte reggel. Délelőtt gyáva rabszolgakereskedő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, a kinek nappal nem lehet kijönni az utczára, – egy nihilista imádó, a ki compagnont keres egy szerelmi vállalathoz, melyhez a saját kapitálisa nem elégséges, – egy dynamitgyár, aztán meg egy képviselőház, a mit innen fel akarnak robbantani, – aztán egy leány, a kinek a lelke – hermelin, a ki mind attól, a mit lát, hall és sejt, retteg és kétségbeesik. S aztán egy véletlenül közbejött védelmező, a ki maga is tréfának szokta venni az életét, s a kinek van már otthon egy felesége, meg három kis porontya, azonkivül sokkal több hitelezője, mint a mennyi egy regényben szükséges.

Vajjon mi lesz ennek a vége?

Aztán pedig még egy főszemélyt ki is felejtettem az expositióból.

Ez a főszemély az – ipam uram.

Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az emberi szívben oly erény, a mivel ő ne ékeskednék, s nincs a földön oly tudomány, a miben ő járatos ne volna.

De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, a mik pedig a legközönségesebben elfogadott tények közé tartoznak. Az egyik az, hogy mint lehet valakinek többet költeni, mint a mennyi a jövedelme? A másik, hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint a kivel a pap összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dolgokba belekapni, a mikhez nem ért?

«Ezen három» oknál fogva sehogy sem tud kibékülni azzal a faktummal, hogy miért vagyok én itt Budapesten országos képviselő?

Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérvén, az inasom azzal a hírrel lepett meg, hogy a «tekintetes úr» megérkezett.

(Más tekintetes úr nincs a világon, csak az «apósok». Mi vők már mind nagyságosak vagyunk. De ő nem engedi magát másként czímeztetni. Rám is orrolt a nagyságos czímért. «Mi jogczímed van neked magadat nagyságoltatni?» Kérdé számonvéve. «Hát legelőször is tiszteletbeli zsidó vagyok». (Elég volt neki, nem kérte elő a többit.)

Tehát megérkezett az ipam s jó gazda levén, nem a vendéglőbe, hanem az én szállásomra hajtatott egyenesen. Föl is kelt már régen, kávét is hozatott magának s csak én rám vár.

Jó izlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen korán? nehogy valami olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most végződött a konferenczia az 5-ik §. fölött. (Minden törvényjavaslatnak az 5. §-a az, a mit az ellenzék legjobban meg szokott támadni, ez köztudomású dolog.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, a hogy mi «statusszónokok» szoktuk mondani «in medias res».

Azért jött, hogy hazavigyen.

Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisztét, hogy én nagyon megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését.

«Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a hitelezői által, ha még a harmadik hónap is hozzájárul, akkor önnek a ház határozata szerint, kényszerülve kell beadnia a mandatumáról való lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önként lemond, ezt indokolhatja igen plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel. Nyolcz hónapig itt ülni, Budapesten annyi a falusi gazdára nézve, mint tönkre menni odahaza. Oculus domini saginat boves. A gazda szeme hizlalja a tulkot. A ki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat, az maga kénytelen a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg nem birja, annyival kevésbbé, mert szegénynek a gyermeknevelés is egészen az ő gondja. A képviselőség csak pesti ujságírónak és prókátornak való, a ki a nélkül is itt lebzsel, vagy nagy földes úrnak, a kinek az sport, vagy olyan nagy államférfiunak, a ki miniszter és államtitkár akar lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, a kinek az is élethivatás, hogy naponkint öt forint huszonöt krajczárért segítsen telepipázni az országház folyosóját, de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. Azt hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicsőséget. Mindennap leszidatni magát az ellenzék által, csufoltatni mameluknak, hazaárulónak, a nép vérét szívó pióczának, lefestetni magát az élczlapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykigyó, vaddisznó, rabló, tolvaj, koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráff, rinócerós, papagály, drótos tót, czigány, részeg ember, hóhér legény, kis kölyök, vén asszony, három gráczia alakjában, azt hiszem, hogy elég volt eddig mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig folyvást buzát vessenek bele, hát még hat esztendeig konkolyt? Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom valami compromittáló lépésre kényszeríteni. Én tudom, hogy mi az ildom, a loyalitás. Nem kivánom, hogy most rövid időn, elhirtelenkedve mondjon le a képviselőségről, ez hazafiatlanság is volna. Itt most szükség van minden szavazatra. Maradjon ön itt, a mig a budgetvita, meg az appropriatio kérdés bevégeztetik, s csak akkor tegye le a mandátumát, mikor már nélkülözhetőnek látja magát. Azt is jó előre bejelentse a pártjának, hogy utódjáról kellő időben gondoskodhassék az. Addig az ideig majd én respiriumot szerzek a hitelezőinél, hogy a lefoglalást megszüntessék s azután majd kielégítem mind valamennyit, hogy semmi kellemetlen reminiscentia itt Ön után ne maradjon»…

Catilina nem érezhette magát jobban megszorítva Cicero által, mint én az ipam által. Észrevételeim csupán személyes kérdésekre vonatkoztak. El kellett fogadnom a törvényjavaslatát en bloc. A részletes tárgyalás alatt aztán meg kellett igérnem, hogy új váltónak többet alá nem irom a nevemet, tíz krajczárnál magasabb pénzben nem tarokkozom, s a husvéti szünidőt odahaza töltöm. Otthon aztán majd megalkuszunk. A szolgabirót felküldi a kerület helyettem képviselőnek, mert nagyon hanyag, semmit sem dolgozik, másképen nem tudnak tőle megszabadulni, engem pedig megválasztanak helyette szolgabirónak.

Annak a derék jó asszonynak a nevét elő sem hozta meggyőző érvelése alatt, a kiért én valósággal az életemet odaadnám, s a kinek még csak sejtelme sincs arról, hogy az ő férje itt Budapesten – regényt csinál.

Minden pontját a kapitulácziónak el kellett fogadnom. Mindent megigértem s aztán szavamat adtam rá, hogy megtartom.

Akkor aztán elkérte a hitelezőim lajstromát s azt mondta, hogy az ügyvédjéhez siet vele, a dolgot rendbehozni; már most csak menjek nyugodt lélekkel az országházba.

Az első becsengetés hangjára eszembe jutott, a mit az a dynamitos atyafi mondott. Odamentem megvizsgálni a kérdéses villanykészüléket. Nem ugy van az, a hogy azt a tisztelt barátom kikémlelte. Az elnöki szék villanygépezetéhez sehonnan sem lehet hozzá férni. Az a sodrony, a mi a szónoki pulpitus szegletében a padlat alá bevonul, a gyors irodába szolgál. A gyorsirófőnök ezzel ad jelt az alattvalóinak, ha azok a rájuk következő sorban óranegyedre meg nem jelennek. De ez az eset hat hétben egyszer ha előfordul. Ettől tehát semmi pokolgép el nem sül a névszerinti szavazás alatt.

A szelelő lyukakon azonban még is csak kiváncsi voltam lekémlelni, hogy nem tette-e már meg valami más bolond azt a tréfát, a mit az én barátom rám bizott; de nem volt ott semmi.

Mikor aztán megesett az általánosságban való névszerinti megszavazás, következett az az amabilis confusio, a mikor minden képviselő elhagyja a maga helyét, összeállnak anekdotázni, vasutakat terveznek, minisztereket nyeggetnek informátiókkal; a jegyző pedig az általános Bábelzaj közepett olvassa a részletes tárgyalás alatt levő paragrafusokat egyenkint ilyenformán:

«5-ik §. (fenhangon) mind azon eseteknél pedig, a melyekben, (aztán halk hangon;) Piff paff puff, – s a többi. Philosophia, philharmonia, philantrophia, philomela, phylloxera, – hová tetted a peniczilusom? – továbbá pedig… telegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph, – este hat órakor konferenczia! el ne maradjatok! – hasonlatosképen… alfa, betta, gamma, delta, ypsilon, omega… (megint fenhangon) elrendeltessék!»

Elnök kérdezi: «elfogadja-e a tisztelt ház az 5-ik szakaszt?»

Hogy ne fogadná el, mikor annyi jó van benne?

Engem azonban kihivat a házból az apósom, mert már egy óra, s ilyenkor tisztességes ember ebédelni megy.

Utcunque mindent rendbe hozott már. A délután arra való, hogy a prókátoroknál eligazítsuk együtt a váltók dolgát.

Ezért aztán hálából este együtt megyek vele a népszinházba. A nemzetibe nem szeret járni. Olyan nagy nála a hűség, hogy a mióta az ő régi kedvencz művészei letüntek a szinpadról, az ifjakat meg sem akarja nézni. Ezek az öregek azt hiszik, hogy csak az a jó, a mit ők láttak.

A népszinházban legalább kárpótlást kapott: igen erkölcsös darabot adtak: a «Pipacsot». Nem állta ki végig az öreg.

«A feleségem meg találja kérdeni, hogy mit adtak? s nem merem neki elmondani a tartalmát.»

Aztán elvittem vacsorálni az orpheumba. Eleinte győzte a mulatságot azzal, hogy az előadó művésznőknek hátat fordított, de annyit megvallott nekem, hogy «igazán mondom, a két orczám jobban meg van sülve az orczapirulástól, mint ez a beafsteak!» s mikor eljöttünk, arra kért, hogy meg ne mondjam otthon az anyósomnak, hogy itt jártunk, mert soha sem ereszti Pestre.

Az apósom kedvéért én is korán lefeküdtem s aztán az egész éjjel nem tudtam aludni attól a gondolattól, hogy hát ha még is megteszi az a leány, hogy holnap reggel csak beállít hozzám a tele kosár dynamittölténynyel, mikor az apósom is itt van. A dynamittöltényre még csak ráfoghatom, hogy az a szakbizottság küldeménye: de a leányról hogy világosítsam fel, hogy az az országgyűlési iroda személyzetéhez tartozik?

Egész éjjel mind erről álmodtam.

Szerencsémre az öregnek az a jó szokása, hogy már reggel öt órakor felkel, s ha Budapesten van, el nem mulasztja a Rudasfürdőbe elmenni: az az ő kedvencz tepidariuma.

A mint nagy lábhegyen, hogy fel ne költsön (csikorgó csizmákban) végig ment a szobámon, a hol én háltam, alig húzta ki a lábát, magam is felugrottam az ágyból, felöltöztem s egy bérkocsiba vágva magamat, elhajtattam a «Veres rózsa» hotelig, hogy a Suttogó-utczában hírt adhassak a közbejött elháríthatlan akadály felől. Ez uttal pedig át sem öltözhettem korcsmárosnak. Azt hiszem, nem is nagy szükség van már arra.

De bizony még is későn érkeztem; pedig még nagyon korán reggel volt; a mindenféle gyárak csatornáiból akkor eresztették ki a friss moslékot, az ott párolgott végig az utczán, mint valami izlandi geyzer. Átmászva a szomszédon, zörgettem a kapun, míg kinyitották.

A kapuban elém jött a csont alkotmányú hölgy; nagyon szívesen is fogadott. Felvitt magához a konyhába s leültetett a padra; nagyon derült kedélyben látszott lenni.

– Senki sincs már idehaza, mondá. A miről meg is győződhettem, tárva nyitva lévén minden szobaajtó; – most már a tiszta szobáé is s az a bizonyos kellemetes porillat, a mi söprés után támad, hirdetvén, hogy a tisztelt hölgyet épen a buzgó takarításból zavartam elő. «Mind elmentek korán reggel még, ki erre, ki arra.»

– Nem tettlegeskedett az öreg a leányával tegnap este? kérdezém hevenyén a dologra térve. «Aztán azért csak folytassa a takarítást, asszonyság, miattam ne feszélyezze magát, láttam én már herczegasszonyokat is, bartwischsal a kezükben.»

– Tette volna, ha lehetett volna, felelé a szikárság istenasszonya, ismét kezébe véve a porcsináló eszközt. «Mert hát az öreg nem szokott ám délután arra emlékezni, a mit délelőtt igért. – Ilyen ő nála a bevett rend. Délután három órakor elmegy a Veres rózsába, s ott nyolcz óráig búra issza magát; akkor haza jön, a mint meglátja az Ágnest a varróból visszajönni. Ott kell szegény leánynak a korcsma ablaka alatt elmenni, mert a Suttogó-utczába csak egy oldalról lehet bejárni: a másik végén elzárja a vasút. Itthon aztán az öreg dúl fúl, veszekedik; nincs az a csúf név, a mit a leányra rá nem rak. Olyan gyalázatos dolgokkal vádolja szegényt, a mik annak még a gondolatjában sem fordultak meg soha. A leány csak hallgat és nem sír, mert ha csak egy szót szól, vagy ha sírva fakad, akkor bizonyos, hogy megverik, de ha hallgat, akkor beérik vele, hogy megfogják két kézzel a két hajfonadékát elől s aztán úgy mondják a szemébe, hogy «te ilyen! te amolyan! ugy-e most itt jártál? ott jártál?» Mikor aztán ennek vége szakad, akkor megint elmegy az öreg buvában a «Három dobba» s ott vígságra issza magát puncscsal. Onnan aztán már úgy hozza haza mindig a házi szolga a hátán s lefekteti odalenn a szobájában; ott alszik ő kelme reggelig. E szerint a második elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál. Kilencz órától reggelig.

Ez utóbbi corollariumnál megállt az asszonyság kezében a bartwisch, a mivel az összesöprött szemetet a pléhlapátra hidalta s azzal az egész szemetes lapátot elém tartá, mintha azt mind nekem kinálná – az utóbbi mondattal együtt.

– Folytassa csak asszonyság.