Part 13

Kedves kaland! Mondhatom. Egy dynamit-töltény-gyár fölött. Ezen a néven már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller Compagnonságra!

– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! mondá végűl az asszonyság.

Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleum mécset a nő. Az ablakon bederengett a hajnalvilágosság. Már a milyen hajnalfény Pesten van, a Suttogó-utczában: egy harmada köd, egy harmada bűz.

A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerűlt. Neki nem kellett kapunyitás, ő a keritésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a hugának az ablaka alatt eldanolt egyet azokból a fertelmes gassenhauerekből, a miknek nem tudok jobb nevet adni, mint «a költészet muzsájának a cholerája», azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn s egyszer csak nagy kaparás után bedűlt az ajtón.

Gyönyörű példány volt. A hol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb; nyakravalójának a csombókja hátúl lógott ki a nyakából. Duzzadt, vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, a mik külömböző dátumuak voltak, piros kék és barnazöld színeik szerint osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú lehetett. Most olyan huszonkét esztendős forma aggastyánnak látszott, a jobb kezében volt egy nedves szivarcsutak, a melyiknek hol az egyik végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik ég. A bal kezében volt egy főkötő.

A szikár asszonyság sietett őt elfogadni mindjárt a konyha ajtóban.

– No csak fel a padlásra, minden ceremonia nélkül.

A részeg ficzkó megbikacsolta magát.

– Nem megyek, Frau Rézi, ott megesznek a svábok.

– No csak eredj fel. Ott az ágyad.

– Jaj: ne fogja a nyakamat, Frau Rézi, mert kiabálok.

– Kiabálj, kiabálj! majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol nád.

– Dehogy jön, dehogy jön: részeg az, mint a tök.

– No hát, hol akarsz lefeküdni?

– Ott a szobában. A hol a leány van.

– Nincs itt semmi leány, te bolond.

– No, no, no Frau Rézi, hehehe. Dehogy nincs.

– Szamár te! Az a hugod.

– Hoztam neki egy főkötőt.

– Bizonyosan valami hozzád illő dámának a fejéről tépted le.

– Az mindegy. Jó lesz neki. Még nincs neki.

– Eredj a pokolba.

– Mindegy az.

S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofoncsókolta a csontasszonyságot; a miért aztán kapott attól egy jól megérdemelt nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt czímet.

Jónak láttam interveniálni, előlépve a tűzhely mellől.

– Hallja csak, fiatal igyatomi polgár:

– Nini, hát «egy» már van itt! csuklá az ifju úr visszahőkölve.

– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja s menjen vissza a korcsmába; s keresse fel, a kit abból a főkötőből elvesztett.

Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette határozati javaslatát s beleegyezett az én módosítványomba.

– Ha kettőt ád az úr, estig ott maradok.

Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó, mondám magamban, s megdupláztam az eredeti javaslatot.

Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve s elkezdett mindenféle szép instructiókat adni nekem, a mik nem találhatók professor Wolff «Der Umgang mit den Weibern» illemtanában, míg Frau Rézi ki nem taszigálta az ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva s nem harapta el a nyelvét.

No ezzel kedves dolog lesz sógorságba keveredni.

Még is föllármázta az öreget eltávozásával, odalenn a földszinten valami rekedt lárma volt hallható, a miből nem lehetett semmi szöveget kivenni.

– Fölkelt az ur? mondám.

– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja. A fiát szidja az ablakon keresztűl. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele. Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, a miért nem megy fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, a ki az éjjel megint ide eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni. Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk «jó reggel».

Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a programmot. Félhat volt, mikor az első «Kruzifix sakkermenttel» beharangozott odalenn s hét órára került elő a felső traktusba, áldását osztogatni a hívekre, az alatt csak a köhögés szakította félbe nála a káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.

Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tüzhely mellé állt, mintha tüzet készülne rakni.

– Tudja az úr. Ha még nem raktam tüzet, akkor azért vesz belém, hogy még sem készítem az ő reggelijét, ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.

– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! hangzék az ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.

Berúgta azt szépen.

Soha sem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán előttem állt egy kis ötödfélláb magas gnom: elűl-hátúl púpos, két hosszu keze a térden alúl nyúlkált, s a lábai közűl az egyik befelé görbe volt, úgy hogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, a mi úgy állt szerteszélylyel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való érintkezéstől. Arczán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra következő undorral.

Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába szakadt a szó. Nyaknélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta elfordítani. Épen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat, a miknek a födele egy medve fő, aztán ha azt a főt fél oldalt teszik vissza a kancsóra. Frau Rézi ránézett s hosszú kezével az Ágnes szobaajtajára mutatott.

Siettem az asszonyságot megelőzni, míg valami bolondságot nem mond.

– Jó reggelt uram! Azért jöttem ily korán, mert a Közlönyből olvastam, hogy ezt a nitroglyceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a dolgot előzni. Mivelhogy én nekem épen ily gyárra van szükségem, magam azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan elismert köztudomású tény, annálfogva kisérletet óhajtanék tenni, hogy nem lehetne-e az ön üzleti bilanceának államháztartását olyanformán egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az országnak nitroglycerin iránti igényeit.

Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva. – De a házatya nem találta annak.

– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a házszabályok 166-ik §. szerint, mielőtt az érdemleges kérdés föltétetnék, eldöntendő volt.

Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az «Első Hazai» szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: «100 darab 10 frtos = 1000 frt o. é.»

Ez nem volt beszéd, de szép volt.

– Akkor gyerünk be ide a leányom szobájába.

– De a kisasszony talán még alszik.

– No iszen majd felköltöm én!

– Nem lehetne más szobába menni?

– Ne papoljon az úr nó. Odabe a magam szobájába nem vihetem, mert az disznóól, a mi tiszta szobám van, azt meg lepecsételték a birói foglaláskor. No hát, már most tudja. Tessék!

Tudtam, hogy a leány felöltözve feküdt le, nem fogom őt nagyon zavarni.

Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült (ez volt neki a tükör), s a gyönyörű szép haját fonta be.

A púpos ráförmedt kegyetlenűl.

– Hát te felöltözve fésűlködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.

A leány hozzákészűlt, hogy szót fogadjon.

Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt. Én azért is a másik székre ültem, hátat forditva a ruháját levető leánynak.

– Mit fésűlködöl az ablakban? rivallt most újból rá az öreg. Az kell, hogy az egész világ meglásson?

(Egész világ!)

Az egész világ állt három verébből a száraz szederfán.

– A leányával akar az úr veszekedni? vagy üzletéről akar beszélni? kiáltottam aztán én még hangosabban. No hát akkor üljön le; aztán vegyük ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből s kezdjünk el kalkulálni.

– De hát hogy híjják az urat?

(A’ biz Isten ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle vegyítésben nem használom a glycerint. Valami közönséges nevet nem választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli s az megharagszik érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista koromból.)

– Az én nevem Koribanya Ignácz.

– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, úgy-e? Sokszor rendelt meg nálam az úr dynamit töltényeket a márványkőbányájához.

(– Ejnye de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)

– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? vagy kölcsön ád?

– Egyiket sem. Mint «csendes társ» akarok belépni az urnak az üzletébe, egy ezer forint erejéig.

– Az nem lehet. Már van egy «csendes társ».

– No, hát leszünk ketten.

– Az nem lehet. A Kozák nem tür meg maga mellett másik csendes társat.

– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét s mehet másfelé.

– Kozáknak nincs itt semmiféle befizetett pénze, ő a munkavezető. Az pedig olyan ritka madár, a kit nem lehet minden bokorban fogni. Mit gondol az úr? A ki egy nitroglycerin gyár vezetésére elszánja magát! Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész patront kiejt a kezéből, hát akkor nem csak ez a ház, hanem a «Veres rózsa» korcsmának is minden téglája oda megy vissza, a honnan idelopták. Ide nagyon, nagyon helyre való ember kell, a ki eszén járjon.

– Tehát Kozák úr épen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendes társnak.

– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tür maga mellett embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő helyett.

Azzal közelebb hajolt hozzám s odadörmögött a fülembe: «szerelmes a lányba».

Fenhangon folytatá:

– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt elitélve, le is ülte, a miért a hűtelen kedvesét, meg annak az elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert másutt sehol sem fogadnák be.

(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, a ki revolverrel jár a vetélytársa nyomában, s már egyszer öt esztendőre volt elitélve.)

– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar az úr Kozákja egy másik csendes társat türni, akkor egyszerüsítsük a dolgot. Én veszek az úrtól ezer forint ára nitroglycerint s az úr nyugtatványozza az árát. Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.

– Hm. Elébb meg kell gondolni ezt a dolgot.

– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr! hanem szaladjon ezzel a pénzzel a prókátorhoz fizetni; a mig ki nem jön a licitácio. Mert az ám a legnagyobb betegség, a miből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s nem is az a legdrágább folyadék, a mit a patikában adnak, a doctor medecinæ recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak iparkodjék kigázolni, mig bele nem fullad.

A pupos a fejét vakarta.

– Ad vocem «tinta». A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor mindent összeirtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az urnak nyugtát adni.

– Hát nem lehet a szomszédból valahonnan egy kis tintát kérni?

– Nem ád én nekem ebben a környékben senki még egy csepp tintát sem.

– Annyira haragusznak az úrra?

– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak, mert én bizony nem igen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek tőlem. Hiszen végig vándoroltam én már az egész várost a gyárammal; először a Ferenczvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok ellenem, mig a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket; kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig tologattak, mig utoljára ideszorultam a Suttogó-utczába, a hol aztán csupa olyan ember lakik, a ki nem szereti az igazságát a városházán keresni. Ezek aztán csak úgy magánúton törekszenek a gyárammal együtt maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs.

Elkezdtem a korcsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen korcsmárosnak szokott a zsebében irószerszám lenni. Csakugyan találtam egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószinüleg fuchsin. (Nem iszom nála több vörös bort.)

– No ez jó lesz. Tollat majd huzunk ki a tollseprüből s megfaragjuk. Papirost szakítok ki a tárczámból. No hát irja az ur. Nyugta ezer forintról.

– Elébb beszéljünk a Kozákkal.

– No hát hivassa fel az úr a Kozákot.

– Nem jön az ide fel.

– Miért nem jön fel?

– Ejnye már no. Hiszen mondtam. Szerelmes a leányba s aztán haragszik rá.

– Azért haragszik, mert szerelmes? fel tudom fogni csekély eszemmel. No hát menjünk mi le a Kozákhoz.

– Nem bánom, menjünk: de nem felelek róla.

Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk ép kézláb, de a souterrainhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak előlmenni, hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba, hanem én az övébe.

Egy kis szük kamra, a minek az ablaka egy harmadrészben a földszinen fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, a kit látogatni jöttünk. Egy szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.

Az említett férfiu mintegy harminczöt éves lehetett; a fakó bőr megfeszült az arczcsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a jégverte vetés, a mire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben a savószinü haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete ünnepélyes, komor, visszataszító volt.

A púpos bemutatott neki a fölvett nevemen.

Erre a tisztelt úr odalépett hozzám s ráhágott a lábamra.

Már most én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivel hogy abban a szük szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a bizonyos jeladás, a miről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam egy ujságiró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással (mint a szabadkőmüvesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást. A ki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy «pardon!» az nem a szövetséghez való.

A gyáros mondta a csendes társnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni – en gros.

A csendes társ megszólalt olyan hangon, mintha talpa alul beszélne.

– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford gyutacscsal? Egyszerűt? Összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.

Nem akartam elárulni, hogy nem értek hozzá.

– Mindenféle fajtából vegyest: a mi csak itt kapható!

Azok a sötét szemek úgy villogtak felém a szemüvegen keresztül.

– Jőjjenek velem.

Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes bűztámasztó kádak és retortákkal teljes pinczebolton, egy vasajtóval lezárt raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, a mit senkinek sem adott oda. A pokol tornáczában jártunk.

A kész árú ládákba volt csomagolva s mindegyik ládára felirva lángveres betükkel, hogy hány dynamit-töltény van benne.

Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, a mik külömböző nagyságú töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik?

Én úgy tettem, mint a ki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem. Nagyobbakat szeretnék látni.

Végre a legbelső szegletből huzott egyet elő.

– No, úgy hiszem ezek elég nagyok lesznek. Mondám olyan bölcs képpel, mintha csak a czukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.

– Elhiszem azt. Egy milliónyolczszázezerszeres ellenállási erőre vannak számítva.

– Ugy hiszem, hogy ez elég lesz nekem.

– Tehát ez tetszik? kérdé tőlem gyanusan, s a mig a ládát nyitogatá, a balkarján feltürte a kék blousea ujját, s ott láttam a bőrére tetovirozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe tett tőrrel.

Ez csakugyan jeladás!

Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvényem nekem nincs a karomra tetovirozva, hogy én is előállhassak vele.

– Igen is, ez kell.

Arra Kozák úr fejébe huzta a sipkája ernyőjét, s rideg durva hangon mondá:

– Ez pedig nem eladó!

– Miért nem?

– Mert már ennek gazdája van; a ki el fog érte jönni.

A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr neki lódult a lámpással s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odujába, hanyattvágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett brochuret, s elkezdett olvasni; mig a púpos dühösen szidta és capacitálta. Én ott hagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el egymás között.

Nem sokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a csendes társsal.

– No, lássa az úr! ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt lesz a licitatio, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt feleli rá, hogy annak, a ki e nagy töltényeket birni akarja, az utolsó pillanatban meg kell jelennie. – Fanaticus egy ember ez!

Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a szegény leány valamennyitől s az egész háztól fél az egész városrész.

S ez nekem nagyon tetszik.

– Hanem hát már most, uram, egy negyed nyolczra. Ha ön nem siet, másfél óra mulva itt lesz a végrehajtó s elkótyavetyélik magát Kozák urat is, ha nem akar a helyéből mozdulni. Annál fogva én azt tanácsolom önnek, hogy fogadja el tőlem a kinált összeget, mint előleget, s azután majd ledynamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.

– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt van.

«Szoba» annyit tett, hogy Ágnes szobája.

A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A czikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.

Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, mig el nem hül. A krapula utáni mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is hozzá ült: nem mondta, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is megkérdezték, hogy hát én iszom-e? de én azt feleltem, hogy csak paprikás szalonnát szoktam reggelizni.

A közben egészen ráértünk az üzletünkről beszélni.

Nem volt olyan könnyü azt az ezer forintot nyélbe sütni.

Az öreg abban gyanakodott, hogy hát ha szép czim alatt ki akarom őt a pokoltüzes gyárából firunczvánczigolni ezzel a pénzráerőltetéssel. Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.

– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra. Váltó mindig van nálam.

De az az öregnél is volt.

Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. Mert hej, furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit exequálni akarnak, odamegy hozzá: «Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön. Csak ötös kamatra.» – «Ide vele!» Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három hónap mulva aztán ő jön exequálni.

Tehát legelőször is azt kérdezte tőlem a púpos:

– De milyen kamatra?

– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kivánom kamat fejében, hogy a mig az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát sem egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.

Ágnes erre felugrott az asztaltól. Tűzláng lett az arcza.

Az öreg azonban nem engedte elfutni. Odahúzta magához.

Most értette meg egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. – Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.

Odavonta a keblére a leányát s megcsókolta a homlokát gyöngéden.

– Mátul fogva áldásom reád!

A leány reszketett.

Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a székre, a melyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.

– No hát áll az alku? kérdezém.

– Áll! E naptól fogva szentség lesz ezen szoba.

Derék férfiu!

– De nehogy feledésbe menjen az a szép igéret, hát tegyük irásba.

Kaptam egy darab krétát (a korcsmáros zsebében szokott az lenni: nem is volt dupla) azzal fölirtam az ajtóra kivül is belül is:

«Ezen szoba szentély mindenkire nézve!»

A púpos ez alatt megirta a váltót a piros tintával. Abból tudtam meg, hogy «Templomtornyai Haggeusnak» híják. Jó családból való lehet.

A mint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leányának az orczáját.

– No most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a varróba. Soha sem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. A mig én odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága jó barátunkat illendően elmulattatod. Engemet aztán itt a kis ajtón eresztesz ki, hogy Kozák ne lássa meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom, hogy ha máskor meglátogat bennünket, ezt a kis ajtót használja. Innen egyenesen az utczára lehet jutni. Senki se veszi észre. Holnapra csináltatok hozzá egy extrakulcsot.

A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyiló kamrácskába, a honnan egy kis ajtó nyilt, a melyen nem nagy ugrással le lehetett jutni egy káposztás kertbe s onnan ki az utczára: némi kis kapaszkodással ugyanezen az úton vissza.

Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kivánni sem lehet mint Haggeus úr – délelőtt.

Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az asztal mellett s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, a miben mindenféle kötő, varró szerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva sétálni a varróig máskor.

Nem várta, hogy én szólítsam meg. Nagy bátorság volt benne.

– Tudja ön, hogy mi jót tett ön most velem?

Nem tudtam kitalálni.

– Azt, hogy most már az atyám mind azt a bántalmat, a mit eddig reggelre és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre este.

– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől valamit.

Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az előzmények után – a mit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.

– Adjon nekem most egy kötőtűt.

No azt ugyan soha ki nem találta volna.

Ezt nem tagadhatta meg, kihuzott egy kötőtűt a kosarából s kiváncsian várta, hogy ugyan mit kezdek vele?

Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltürtem a karomról, s aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a bőrömre, a mikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.

Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda hozzám s megkapta a kezemet.

– Mit akar ön? Tudja ön, hogy mit cselekszik ön most?

– Tudom.

– Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve!

– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik rossz pénz vagyok, mindig megkerültem.

Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét s letörülte a karomról az abracadabrát. Még nedves volt.

Nevettem én azt. Azért ott maradt a tetovirozás.

– Nem megy ez le, – ne féltse; – a jóféle fuchsint szappannal se lehet lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem a semmitől. Én hetedik gyerek vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen haza jönni. Nem fogja önt bántani sem az apja, – sem más-valaki.

Milyen öröme volt a szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára ölthette!

Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézi munkájához visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi férfiak.

Kezemet nyujtottam neki s ő azt megszorította.

De már most tegyünk ide megint három pontot, mintha három dynamit bomba volna.

* * *

Én is azon kezdtem Kozák urnál, hogy rá léptem a lábára.

Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem szégyelte a legalacsonyabb munkát sem.

Visszahágta a lábamat.

Erre én felgyürtem a kabátot és a máncsetlit a karomról s odafitítottam a jelvényt.