Part 12

A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva. Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik: képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó barátság kedvéért megiszogatunk.

* * *

A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem látott.

A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz, a min nem lehet keresztül mászni.

Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasuti waggonokból degradált kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág, mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna, szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak: «Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát, keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.

De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe. Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik lehetnek még, a kik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve. Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik, más néven «orgazda».

Ebben az utczában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.

Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a Suttogó-utcza.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve: túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.

– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a kocsiülésből.

Itt a salétrombüz uralkodik.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

Most aztán szükség volt a nagy botra.

A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti. Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.

Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.

Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.

Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak), a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül. Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitü keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.

– Ne féljen kisasszony; biztatám. Nem jön az ebbe az utczába.

– De ide jön. Ide tart az, én tudom.

– Aztán nem lát az meg bennünket a sötétben.

– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s belénk köt.

– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek elő.

– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett, oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

Respektábilis atyafiság! Egy bátya, a ki szökött katona.

– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól. Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy kezdett már hozzám bizni.

Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána, torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt elvitte a nyakunkról egy időre.

Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva; ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik szomszéd utjában áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva, ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye, sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam ebben a putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a «szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni: összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek, bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X. képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.

A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem az ajtót s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.

– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával! Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a kocsilámpással.

A leány bosszusan ütött a szájára.

– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.

A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is volt szeretőm.

(Terringettét! Ez akkor lehetett, a mikor a halál még garçon volt.)

– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a legalkalmasabb óra. Én kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom. Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.

Ez alatt beterelt a házba, a minek a falai ragyogtak a lámpásnál a nyiroktól. Egy rozzant csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, a melynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a padlásra. A konyhát nagyon kevés edény diszité; ellenben ott volt felállítva a csonthölgy toilette asztala, egy tükörrel, a miről az amalgama már mind levált s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A tüzhely mellett volt az a szétnyítható pad, a mi feltárt alakjában nyoszolyát helyettesít. Minthogy épen most keltek fel belőle, tehát az utóbbit képviselte épen.

– No csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! unszolt a derék hölgy, az öklét a hátamba fúrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S azzal meggyujtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.

Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerüség uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behuzott ágy, egyetlen kicsi vánkosával. A fölött volt egy kis fekete rámába foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek a képe lehet?)

Azután volt egy ócska diván, meg egy pár szék az asztal körül; azon az asztalon volt egy pohár tele valami kékes zöld folyadékkal, – aztán meg egy – borotva.

Mikor egyedül maradtam a leánynyal a kis szobában, az egy olyan sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő tárgyakra, a miből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik. Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?

– Ön el van fáradva, szóltam hozzá; meg is fázott. Pihenjen le. Én odakinn a konyhában fogom megvárni, mig az atyja fölébred. Jó alvást.

Azzal magára hagytam s kimentem a konyhába.

Ott pedig sötét volt; mert az a némber magával vitte a lámpást.

Még is rátaláltam valahogy az ülőkére. Már megint paddá volt visszaboszorkányozva. Arra leültem s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lesz ennek a vége? mint valami modern novellairó, a ki maga is szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy lyukad ki az ő megkezdett históriája?

A leány hálószobájának az ajtaja épen szemben volt velem. Annak a felső részén végig volt hasadva a deszka s keresztül szürődött rajta a világosság.

Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam és beleskelődjem a szobába. Ime meggyónom, s felold a bünöm alól a pap – vagy a papné.

A leány még mindig ott állt az asztal előtt s merően bámult arra a két veszedelmes tárgyra. Nehányszor végig törülte homlokát, mintha zilált hajtincseket simitana el onnan; a mik pedig nem voltak ott. Majd meg mind a két kezével eltakarta az arczát. Azután undorodva összerázkódott. A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta s kiöntötte a sötétbe a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézte a pengéjét; olyan furcsán mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes aczéllemez tükre milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá. Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan hires nőcsábitó volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször nem. Ha jó nem volna, nem kivánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbiztatva, hogy no majd máskor! s végre eldugta az ágya fenekére.

Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén és egy nagyot sóhajtva, felemelte az arczát. Ha én most festeni tudnék!

Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, a mi addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa a mi itt történik. Én is ismerem azt a szép fiatal «Urat»; sokszor láttam: rendesen tövis koszorú van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány s ugy maradt, arczát ágytakarójába temetve mozdulatlanul.

Én pedig visszamentem a lóczára s a fejemet a kezembe téve, gondolkoztam tovább, hogy hol végzem én ezt el?

Kinn a konyha ajtó előtt lassu csoszogást hallottam: bizonyosan a halál felesége közelitett. Csendesen viseltem magamat a sötétben.

Csakugyan ő jött be. A lámpást kivül hagyta a folyosón, s aztán lehuzta a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, ugy lopózott az ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a kiváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni s aztán megszólitottam a sötétben.

– Egyedül van.

Erre odafordult felém.

– Nini! hát az úr hol van itt?

– Ülök a padon.

– Minek ül ott?

– Várom, hogy megvirradjon.

– Ezt odabenn is megvárhatná.

Boszantott a jó asszony.

– Ugyan kérem, hogy lehet az, hogy kegyed oly sovány maradt?

Erre a surcoupra nem volt készen.

– Hogy én ilyen sovány maradtam?

– Mikor a többiek rendesen mind olyan kövérek.

– Micsoda? az úr engem talán olyan asszonynak néz.

– Csak olyannak hallom.

– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdasszonya vagyok az úrnak husz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem ezt a miénket sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen valaki.

– Már akár becsülettel, akár a nélkül?

A sovány hölgy behozta a lámpást s letette az asztalra. Ugy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Azután leült mellém a padra.

– Épen tizennyolcz esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben hire futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével: fehér koszoru volt a fején; ugy szaladt utánuk minden ember ennek a csodájára.

– Hát azóta nem házasodnak?

– De igen. Hanem csakugy koszoru nélkül.

– Szép kis fertály lehet ez a maguké.

– S a Suttogó-utcza annak a feneke.

– Ez volt a válasz ugyebár arra, a mit kérdeztem?

– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó-utczába jönni háztüznézőbe? Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No de menjen az úr, ne magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, a meddig megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?

– Biz én, kincsem, kicsiny hija, hogy a Dunából nem halásztam ki. A lánczhidon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.

– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele, mert egyszer ez lesz a vége. Oh lelkem! Ezen a mi vidékünkön nem csak az esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a jámbor szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda jut, mert olyan furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó-utczába. De hiszen nem is itt laktunk mindig. – Mert lássa az ur, ennek az apja egy nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes esze. Ez mindent kitalál, a mi csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készit, a mik a viz alatt is égnek. Tud olyan mesterséget, a mivel a legerősebb várat egy óra alatt el lehet pusztitani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná el a titkait, hát milliókat adnának neki érte, mert azokkal csak ugy söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni. Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel, mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kiczivakodta magát, akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a nyakán? Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, a ki eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, a ki a magas kormánynál berekomendálná az apja találmányait. Addig szidja, mig csak el nem megy a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolcz forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor haza kell kerülni, csak ugy bujkál a háznál, mert az apja már akkor várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg s egészen más ember, mint délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt? Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyu nagyra van a becsületével, s ugy prédikál a jó erkölcsökről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a szegény leányt. Az meg csak sir, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig kiállta.

A némber a szemét törülgeté a kötényével.

A csontváznak hát szive is van.

Aztán megint elvigyorodott.

– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy ne lármázzon, megvan már a mit keresett s legalább azután délelőtt nem veri meg szegény Ágnest.

Ekkor tudtam meg, hogy Ágnesnek hívják.

Nem állhattam meg, hogy megjegyzést ne tegyek rá.

– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős asszonyságnak látszik.

– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint ő kegyelme, de bolond ember az ám nagyon. Ha megfogom a kezét s nem engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.

– Hogyan?

– Hát a nitroglycerinnel, a mit gyártanak.

– Mi az a nitroglycerin?

– Mi az a nitroglycerin? Hogy még azt se tudja az úr. Talán bizony disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, a mivel a bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s rendesen van belőle valami husz mázsa ide lenn alattunk. Most kivált nagyon sok van, mert igen lement az ára s az öreg esküszik, hogy inkább felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a holdvilágig repülünk. – Kitelik az öregtől akár reggel, akár este. Mert ha ivott, eszébe jut a becsülete s akkor dühös, reggel meg, ha józan, eszébe jutnak az adósságai s akkor kétségbeesett. Repülünk mi elébb-utóbb.