Part 11

Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül, magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét. Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni, mint én!»

VOLT – NINCS.

Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit az álom, üldözte lelkét a gond.

A jóllakott boszú rosz hálótárs.

Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében, áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.

Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával: sikoltásait elkapkodja a szél!

Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.

Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy kitekinthessen rajta a Vág vizére.

A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott tájképet.

Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki, mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve. Emberalak, ha tovább nézik.

A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély felé törekedik.

– Valaki Mitosinból!

Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.

Az az ember volt Mátyás mester.

Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól, kikelve minden vonásaiból.

– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették.

– Hozzatok neki egy pohár melegbort, parancsolá az úrnő.

– Ne! nem! Semmi bort! nyavalygott az. Hagyjanak magunkra. Elég volt nekem.

Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s térden állva rimánkodott.

– A mennybéli Isten szerelmére kérlek, asszonyom, szabadíts meg engem!

– Mi lelt? ember!

– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.

– Hogy segítsek én te rajtad?

– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből; hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»: megmaradtál, az elpusztult.

– Meg vagy te bolondulva!

– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz megbánni, ha elmondom.

– Micsoda titkot?

– Azt, hogy hol van most Páter Péter?

A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.

– Micsoda? Te tudod, hogy ő hol van? Él még?

– Él, és semmi baja nincs még.

– Hol van ő?

– Add a méreg ellen valót gyorsan!

– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem szabadítlak meg.

A kinlodó ember homlokáról nagy verítékcseppek hullottak alá.

– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom el senkinek. Pokolra jutok miatta.

– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy gebedj meg!

– De hát adsz a méregölőből, úgy-e?

– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba. Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle. No hát beszélj.

A halálkínoktól marczangolt ember megvallott mindent.

A mint a halottak szobájárul, a mint a kincses odúról beszélt neki, Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.

– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.

Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer. Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje legyen elmondani.

Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még – engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá, már kiszenvedett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Idália magára maradt a kicsikart titokkal.

Egyszerre föllángolt régi szenvedélye egész tűzoszlopnyi nagyságában.

A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva. Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.

Ott hallgatja most, hogy mit beszél a siketnéma éjszaka?

Megfosztva szerelmétől, elárulva kétségbeesve.

Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes halálra.

Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?

Nem habozott sokáig.

Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?

… És aztán – nem is tudta meg senki, hogy hová lett?

Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat, melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le, kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett rohammal indulni, de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét, elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.

Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott csak kavicstengert hágy maga után.

A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.

Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ, gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.

Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon keresztül tört ki a vízár a vidékre.

Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.

És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter átfordult a sirjában a tulsó oldalára.

És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, hogy ha az elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.

A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.

Lehet, hogy úgy van.

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a «Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a mi velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum meg Folies caprices! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet. Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz ürmössel.

Nincs olyan bolond, a mit meg ne tegyek, ha indítványozva van.

Fel a Gellért ormára.

A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el, soha se áll az utamba többet.

A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg.

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött, valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.

Megharagudtam érte, s odább mentem.

– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell nézni. Servus!

Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára; csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.

A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével eltakarta tőlem az arczát.

– Hát mijét húzzam kérem?

– Bocsásson el, hadd megyek utamra!

– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan.

S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.

Akkor aztán egészen közel jutott az arcza az enyimhez.

Soha sem láttam életemben tökéletesebb szépséget.

Milyen szemek! Még lámpa világánál is!

Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.

Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– Nekem nincsen szeretőm.

– Hát talán megsértette a gazdasszonya?

– Én nem vagyok cseléd.

– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?

– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja, nincs több.

– Mindenekelőtt jőjjön el innen a lánczhidról.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg van.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát, meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!

– Mennyire megy a tartozása az atyjának?

– Ejh. Nagyon sokra.

– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.

– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.

– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.

– Az egy igen nagy összeg.

– Teszem föl.

– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfelül még a prókátoré.

(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én azt az ön atyjának átadnám?

A leány oly fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.

– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?

– Nitroglycerinnel.

(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak, hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók, a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro» alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám, hogy hogyan iszszák?)

– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?

A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e inkább, vagy a Dunának?

– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?

– Az nagyon messze van.

– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.

– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.

– Nem bizik talán ön lovagiasságomban?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, hogy nem lehet bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.

– Hát micsoda utcza az?

– A «Suttogó-utcza.»

– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak suttogva beszélnek?

– Meglehet.

– No hát elkisérem önt oda gyalog.

A leány végig nézett rajtam.

– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.

– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az inggallérom egy kicsit le van már törve.

– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.

– Most? Hiszen éjszaka van.

– Vannak emberek, a kik épen ilyenkor járnak az utczán.

– Ön nem félt ilyenkor ott járni?

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok, egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.

– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint Heenan, vagy Bonami Price.

– Ejh! Nem lehet önnek így engem odakisérni.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?

– No azzal ebben az időben úgy sem beszélhetünk.

– Miért?

– Csak!

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

Szabad önnek a karomat nyujtanom?

Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.

– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok, mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek, szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam, éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt, letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat, megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra alkudni. Félesztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre, erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát! Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor, s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

Hanem a párolgó punch érintetlenül állt előtte.

– Mért nem iszsza meg? kérdém tőle.

– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet, s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.

Derék paterfamiliás lehet az én jövendő üzlettársam!

Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és megköszönte.

– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának, nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.

Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet, hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a Stáczió-utczát kétszer!