Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXIII. KÖTET

PÁTER PÉTER * ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

PÁTER PÉTER

REGÉNY

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

PÁTER PÉTER

REGÉNY

A JEZSUITA CONVENT.

Hatan valának együtt, a perjellel és a gvárdiánnal; a hetedik kint jár a falukon a kegyadományt beszedni.

– Benedicite! kezdé a perjel. Ecce nuntium patronæ nostræ illustrissimæ. S letevé a pecsétes levelet az asztalra, a mit a körülülők kézről kézre adának. Mind megértették: latinul volt. Az orrok elfintorultak, az ajkak lepittyedtek, a szemöldök összevonultak, a szemek hunyorogtak. Egynek sem tetszett.

– Est unus de nobis invitatus in aulam patronæ nostræ munificentissimæ, ad educandum filium unicum domicellæ.

– Parvum diabolum perduellem. Mondá rá a gvárdián.

– Garrulantem, sifilatorem in ecclesia!

– Maledictorem sanctorum et animarum!

– Mortificatorem animalium.

Mindenik tudott rá valamit.

Legjobban megtette a legutolsó.

– Insanum prolem matris vesanæ.

– Quæ est pernicies omnium virorum, folytatá a gvárdián áttérve e tárgyra.

– In omnibus punctis peccans.

– Omnia sacramenta pedibus calcans.

– Furia demens, saga sacrilega!

– Quæ maritum letali potu ad inferos misit!

A perjel mind ezen kegyetlen észrevételekre stoicus nyugalommal felelt.

– Sed est patrona nostra benignissima et filius erit hereditarius patronus noster. Oportet haurire calicem amaram. Fiat electio.

Mind nagyon csóválták a fejüket.

– Ego habeo ardorem frigidum in tibiis; mondá az egyik, a lábszárait dörzsölve.

– Ego vero laboro de bili. S bizonyságul a nyelvét is megmutatta az átellenben ülőnek, ki rögtön utána mondá:

– Ast ego ægrotos sanare sum vocatus.

Most mind a hárman a negyedikre néztek: az igen biztosan érezte magát a legjobb kifogás birtoklásában.

– Equidem non sum versatus in lingvis scythicis; nec in hungarica, nec in sarmatica.

Az ötödik meg volt szorulva; mivel vágja ki magát?

– Me votum tenet nunquam foeminas alloqui.

Egynek sem tetszett a feladat.

– Mittamus ergo Petrum; mondá nyugodtan a perjel.

Mind az öten conclamáltak rá.

– Tamen est adhuc juvenis. Mondá az egyik.

– Sed moribus severus; felelt rá a perjel.

– Occurret tentationem maximam; veté ellen a másik.

– Eo major erit triumphus eius; felelt rá a perjel.

– Tamen est adhuc tantum frater! kiálta fel a harmadik.

– Faciamus eum patrem, viszonzá a perjel.

Erre mind felugráltak s hangosan contradicáltak.

– Hoc non pergit! hoc non pergit! oppugnat legibus nostris!

A perjel hideg vérrel szólt közéjük.

– Ergo pergat alter.

Arra mind elcsendesültek s vállaikat vonogatva ültek vissza nagy, gazdag faragványú támlás székeikbe s csak úgy mormogták maguk elé:

– Ergo fiat Peter pater. Ergo pergat Pater Peter.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minthogy pedig a latin nyelvet még ma sem minden ember érti annyira, hogy azon egy regényt elejétől végig meg lehessen irni: szükséges, hogy megmagyarázzuk egynémely olvasónak, mi volt a tárgya annak a beszélgetésnek, a mit ama hat jezsuita páter egymásközt folytatott; a kikkel egyébiránt ezen a bevezetésen túl semmi találkozásunk nem lesz, s a kik miattunk ezentúl csendesen folytathatják ascetai életrendüket kolostoruk bezárt kapui mögött.

Annak a magyarázatához pedig, hogy a tisztelendő urak miről értekeztek egymás között, igen egyszerű módon fogunk hozzá jutni.

János diák épen akkor a kályhában volt; ő levén a kályhafűtésben a hetes. Onnan ő mindent szépen kihallgatott. Mikor aztán a tisztelendő atyák eltávozának, ő is előjöve a kályhából s térdbenlágy léptekkel sompolyga le a konyhába.

Ott épen nem volt jelen a szakácsmester: hanem egy nagy kétfülű sajtár szélén ott ült gubbaszkodva Samu diák. János diák hosszú legény volt, Samu diák pedig tömzsi. Amaz hanák volt, emez pedig palócz. Rongyos volt mind a kettő; az aranymondás szerint: «úgy szép a diák, ha rongyos.»

Abban a nagy sajtárban volt felhalmozva a konyhaművészet enyészetnek szánt minden maradványa, a mit naponkint a sertéseknek szoktak kihordani, egy rudat dugva a két fülén keresztül, a mi a két diáknak a vállát nyomta félre.

János diák, látván, hogy nincs jelen a szakácsmester, mohón esék neki a dézsának s elkezdett a hulladékok között keresgélni. Volt még ott sok fölfedezésre méltó tárgy, kenyérhéj, almacsutak, nem egészen penészes sajt, káposzta torzsa, s más efféle. Azokat János diák nagy sagacitással tudja kikutatni a moslékos dézsából s azonnal be is keblezi.

– Ugyan hagyj már a Péternek is valamit! dörmögi Samu diák, meg sem mozdítva a fejét a két karjával átszorított két térdéről.

János diák nem felelhet rá, mert tele van a két pofája, míg azt le nem nyeli.

Samu diák aztán felugrik, megirigyelve, hogy János diák olyan jó étvágygyal lát hozzá.

– Upré púpos! a disznóknak is hadd maradjon.

János diák előkereste a rudat.

– No hát fogd meg azt a végit.

– Nem fogom én. Majd itt lesz mingyárt a Péter: kiviszi az egy maga.

– De nem lesz itt a Péter.

– Hallom is már a kordéja nyikorgását az úton.

– De azért nem jön az neked többet ide moslékos dézsát hordani. Kihallgattam a kályhából, mit beszéltek.

– No hát mit beszéltek? – Ekkor aztán mindaketten egymás mellé ültek a sajtár szélére.

– A domicella a kastélyból instructort kér a fiacskája mellé a patresek közül. Azt mondták, hogy egy kis ördög.

– A bizony, de tizenkettő is kitelik belőle.

– A ki a templomban fütyöl.

– S mikor ministrál, kéngyertyát kever a füstölő közé.

– Káromkodik is. A szenteket meg a lelkeket szidja.

– Még csak magamban sem merném elmondani!

– Az állatokat is kinozza.

– Az ám. Az én szamaramnak is tüzes taplót tett a fülébe; mind összetörte a jámbor pára a kordémat.

– Azt mondták, hogy olyan bolond, mint az anyja. Arról meg azt mondta a gvárdián, hogy az veszedelme minden férfi-félének. Valjon miként lehet az?

– Bizonyosan boszorkány, a ki kantárt vet a szájukba s a Szentgellértre lovagol rajtuk.

– Az ám, azt is mondták, hogy boszorkány, mind a tíz parancsolat ellen vétkezik, minden szentséget a papucsával tapos. De utoljára azt is mondták, hogy mérget kevert az urának az italába, úgy ölte meg.

– Kitelik tőle. Nekem is, mikor odaküldtek hozzá egyszer levéllel a klastromból, adatott egy kupicza alamáziát, valami volt benne: majd a falra másztam tőle egész éjjel.

– Azért a perjel csak azt mondta, hogy nekünk pedig legkegyelmesebb patronácskánk, s a fiacskája a mi leendő patronusunk. Ki kell inynya a keserű poharat. Ki megy oda?

– No képzelem, hogy szepegtek.

– Az egyik azt mondta, hogy neki hideg égés van a lábaszárában, a másikat az epe bántja; a harmadik nem mehet, mert ő kancsérolja a betegeket; a negyedik azt mondta, hogy ő nem tud se magyarul, se tótul; az ötödiknek meg a szent fogadása tartja, hogy soha asszonyokkal szóba ne álljon.

– Még utoljára Pétert küldik el.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad.

– No az jár jól!

– Az egyik mondta: fiatal még, a perjel mondta: de szigorú az erkölcse. A másik mondta: nagy kisérteteknek lesz kitéve. A perjel mondta: annál nagyobb lesz a triumfusa. Többen mondták: «hiszen még csak fráter Péter». A perjel rámondta: «megteszszük páternek.» Valamennyien mind ellene mondtak; a perjel azt mondta: «no hát menjen közületek valaki». Erre aztán mind meggubahodtak, s azt mondták, hogy no hát legyen Péter páter, no hát menjen Páter Péter.

Ezen aztán mindaketten elkezdtek kaczagni.

No hiszen ott lesz jó helyen a Péter!

A laptika-nyikorgás ezalatt egész a kolostor hátulsó kapujáig érkezett s ott megszűnt. Kívülről elkezdtek kopogtatni.

A hátulsó kapuról lehetett a gazdasági udvarba bejutni. A kapus hivatala csak a főportára terjedt ki.

– Hallod! zörget már Péter.

– Te is csak úgy hallod.

– Eredj! Nyisd ki!

– Te is csak úgy éred.

– Én nem találom a lábaimat, nem tudom melyik a négy közül az enyim.

Erre a másik a nyirfaseprővel odahúzott a négy mezitláb közé s arra rögtön megtalálta a commilito a maga lábát; ezen aztán hajbakaptak; s az volt a kérdés, hogy melyiket dobja ki a másik a konyhából? az megy kaput nyitni; a dulakodás közben felrugták a moslékos dézsát, a sok csáva, ízék szétfolyt; arra aztán jól megtépve szélylyel váltak duzzogni.

– Takarítsd fel! Te rugtad fel.

– Te taszítottál bele.

– Ha meglátja a konyhamester, majd jól megver.

– Téged is megver.

S egyik sem vállalkozott a kárt jóvá tenni.

Ezalatt a megérkezett confráter, megunva a dörömbözést a hátulsó kapun, a főajtóra került, ott bebocsáttatva, kinyitotta maga az udvari kaput s beterelte a maga járművét. Egy rozzant lacziszekér volt az, a minek a két lógó kereke csupa S betüket irt le maga után s a közben, hájazatlan lévén, folyvást a legkeservesebb nótát nyikorogta; egy félfülü szamár volt eléje fogva – a kordé meg volt rakva mindenféle elemozsinával. Mind úgy koldulta azt össze a kápsáló barát falukon. Ezt a hivatalt úgy hitták, hogy «temporizálás».

A sáfár ott várta már az udvaron a megérkezőt, kezében a palatáblával, a mire az eredményt jegyzé fel.

Nem mulasztá el minden tételnél erős birálatot tartani, s mind valamennyinél szigorúan corripiálni az alamizsnaszedőt. Mindent selejtesnek talált; a tojások közül kiválogatta a melyik záp volt: «ezeket te magad fogod meginni, Petre!» A liszt nagyon derczés volt: «ennek állj neki, és szitáld még keresztül! a korpájából süthetsz magadnak pogácsát.»

Csak úgy hullott a «testvér» fejére a sok megtisztelő czím: «nequam, paniperda, asine.»

Az tűrte mindazt lehajtott fővel.

A fekete barátkámzsa csuklyája takarta egész szemöldökéig az arczát, bajusza, szakálla csapzott volt az ónos esőtől. A kötéllel felszorított csuha alúl kilátszottak bokáig sárban álló mezitelen lábai; a sarui a botja végére voltak akasztva: azokat nem volt szabad a rossz útban hurbolni.

A kifáradt, megázott vándort meg sem hagyták pihenni: a konyhamester már a boltozatos tornácz alól kiabálta a nevét:

– Petre! Petre! Huc acceleras: ad culinam!

Gyönyörű konyha volt, el kell ismerni: most, mikor már csak a romjait látjuk a kolostornak, azt hisszük kápolna volt az és torony; pedig csak konyha volt és kémény.

Péterre nézve azonban az a hátránya volt ennek a tágas konyhának, hogy azt neki kellett feltakarítani.

A felrugott dézsa mosléktartalma szétterült a márvány padlaton; s a kik azt az istentelenséget elkövették, azoknak nem lehetett a hibát helyrehozni, mert azokat most a konyha szegletében vallatta épen a gvárdián a skutikával: a két diák térden állt előtte, éles hasábfa a térdeik alatt. A rondaságot tehát másnak kellett helyettük föltakarítani: az a más volt Péter. Hozzáfogott engedelmesen, leveté magáról a durva fekete szőrcsuhát s nekigyürkőzött az aljas munkának. Mikor feltürte a karjain az inget, meglátszott a fehér bőrén, hogy nem volt cselédmunkához szoktatva néhanapján. Arcza fiatal volt még, szabályos vonásokkal, a miket az eltompító lemondás nyűgözött le; szőke haját még nem irtotta meg a szerzetesi tonzura, csak fráter volt még; s ha szemei könyeztek, az nyilván csak azért volt, hogy a hidegről egyszerre a konyhamelegbe lépett. Neki térdelt a ronda padozat feltakarításának szótlanul, lapáttal, seprűvel, szalmacsutakkal.

A gvárdián ez alatt a két nebulót nyakgatta. Ki tette ezt a kárt? Természetes, hogy egyik sem tette. Régi közmondás, hogy a kárnak nincs gazdája. Hogy verekedtek, annak a nyomai láthatók voltak az arczaikon. Samu diáknak volt egy véres karmolás a homlokán, János diáknak meg egy kék folt a szeme alatt. Tagadták mind a ketten, hogy ők tülekedtek volna.

– Hát ez a kék folt hogy jött ide a szemed alá?

János diáknak eszébe jutott az a mese, a mit később báró de Manx olyan válságos helyzetben alkalmazott szerencsésen.

– Hát mikor fűteni akartam, nem találtam a kovát, hogy kicsiholjak: kaptam, a szememre ütöttem az egyik öklömmel, a másikkal odatartottam a kéngyertyát, s a mint a szemem szikrázott, annál meggyuladt a szövétnek.

A gvárdián nem szólt rá semmit, hanem a másikhoz fordult.

– Hát te hogyan jutottál ehhez a sebhez a homlokodon?

Samu diák, felbuzdítva a megelőző példán, nagyot nyelt és kisütötte a mentséget.

– Azt én ott magam megharaptam.

– Hogyan haraphattad meg a saját homlokodat?

– Tükörből haraptam meg.

– Hiszen nem érhetted el.

– Fölálltam a padra.

A gvárdián behuzta az ajkait, úgy hogy a két kövér orczája szétdülledt bele s kimondá rájuk az itéletet.

– Joannes, quia bene mentitus est, accipiet viginti verbera, Samuel, quia male mentitus est, accipiet triginta.

(A mi hiteles fordításban ekként hangzik: «János kap, azért, mert jól hazudott, husz virgácsot, Sámuel, a miért rosszul hazudott, harminczat.»)

A két diák elkezdett sirni, ordítani, s a két öklével törülte a könyeit. Hanem alattomban, a mint a gvárdián félrefordította a fejét, összekacsintottak ravaszul, s ebben az volt kifejezve, hogy «én sem ütlek nagyon, te se üss nagyon». Csakhogy a gvárdiánnak olyan szeme volt, hogy mikor oda sem nézett, akkor is látott vele.

– Petre! szólítá meg a dolgozó szerzetest, ki már elkészült a takarítással. Jövel ide.

Péter odament engedelmesen.

– Ezt a két bünöst te fogod ellátni. Ők egymást kölcsönösen ravasz irgalmazással vernék meg, kijátszva az itéletet. A te kezed majd sulyosabban fogja rájuk ereszteni a vesszőt.

S ezzel a szóval odanyujtá feléje a sósvízben áztatott nyirfavessző-csomagot.

Most aztán a két diák igazán elkezdett ordítani, a két térdén tánczolva kínjában.

Péter azonban nem nyujtotta kezét a vessző-csomag után. Vérét a kevélység dæmona lázitotta fel; arcza kigyulladt, szemei lángoltak, homlokán hátravetette a hajfürteit, a két öklét összeszorítá s a lábát előrefeszíté. Bátorkodott megszólalni, ámbár kérdezve nem volt.

– Én nem vagyok hóhérlegény; nem tanultam seprüvel verni embert. Zárjátok a vétkeseket a carcerbe; kész vagyok helyettük elvégezni a munkát, a míg zárva vannak. Én nem virgázok gyermekeket.

– Petre! szólt megnyújtott hangon a gvárdián. Putasne quod adhuc sis dux equitum nobilium? Es servus servorum! (Azt hiszed-e, hogy még most is nemes lovagok vezére vagy? szolgák szolgája vagy!)

S hogy éreztesse vele, mennyire maga is alatta van még a ferulának, a visszautasított vessző-csomagot rátette a daczos ifjú fejére. E rettenetes teher alatt lassankint aláhanyatlott a fölemelt fő: a szikraszóró szemek lesüték pilláikat; az öklök széternyedtek s a mellen keresztbe tevődtek: a szép daliás ifju megint átalakult alázatos baráttá, s reszketve nyujtá kezét a vesszőcsomag után s azt megnémult ajkaihoz érinté.

– Parce, pater. (Bocsáss meg, atyám.)

De a mint marokra fogta a gyalázatos eszközt, a minek hivatása megbecsteleníteni a teremtés remekét: az embert, a kit Isten arra alkotott, hogy hozzá hasonló legyen, visszakergetni az állatok közé: akkor még egyszer fellázadt testének az a része, a melyben legtovább megmarad a büszkeség utógondolatja: a nemes ököl; a bátorság ősjelvénye: a hüvelykujj, a mit büntetésből szoktak a gyáváknál megcsonkítani, s nevezték őket aztán a «pollex truncatus»-ról «poltron»-nak; mind az öt, görcsösen összeszoruló ujj nem akará elfeledni, hogy ő egykor kardmarkolatot szorítani volt tanítva, s gyönyör volt ránézve éles vassal törni sisakon, pánczélüngön keresztül, s most e porkoláb seprüvel kénytelen vásott kölykek meztelen bőrét végig hasogatni.

Ez a regula!

Novitius volt még: nem tanulta még meg, hogy a testben hetvenhét ördög lakik, s a hány ütést kap a bünös test, annyi ördög lesz megütve. Azt már megtanulta, hogy a szeges cingulumhoz, a horogvégü flagellumhoz úgy kell folyamodnunk, mint a mi jóltevőinkhez, saját testét vérig korbácsolni álmatlan éjszakákon mindennapi imádság volt ránézve: de jajgató diákokat vesszőzni még irtózott. Majd azt is megszokja.

E pillanatban hangzott a folyosóról a perjel szava.

– Petre! Ad me tendas! (Hozzám tarts.)

Péter megkönnyebbülten sóhajta fel s visszaadá a virgácsot a gvárdiánnak.

– A perjel szólit.

– Ő parancsol. Eredj hozzá. Stante pede!

Péter fel akarta venni az esőáztatta csuháját és a durva sarukat hozzá.

– Csak eredj így, a hogy vagy: mondá a gvárdián; vagy mezitláb fogsz visszatérni ide, vagy tovamégy más öltözetben.

A jezsuita fráternek nem volt szabad kérdezősködnie az után, a mit nem értett: neki csak engedelmeskednie kellett. Péter felment azon pőrén a perjel elé.

– Dilectissime fili, monda neki a perjel. Két esztendeje már, hogy az engedelmességben gyakorlod magadat. Megtanultál szegény lenni, koldulni, lázárokat ápolni, napszámosok munkáját végezni. Még hat esztendő áll előtted, hogy az atyák közé fölvétessél. Három évet a könyvtárban kell eltöltened: megtanulod Szent Ágostont könyv nélkül; a mellett a török és arab, a görög és orosz nyelveket. Mert meglehet, hogy a midőn elkészülsz a tudományokkal, a provincialis választása szerint, vagy az arab pusztákra fogsz küldetni, hogy ott a pogányokat megtérítsd, vagy Oroszországba, hogy ott a rettenetes Ivántól üldözött hiveit a római egyháznak állhatatosságra buzdítsd. Tehát három évig ülsz a könyvek között, megtoldva az éjszakával a nappalt s magolod a most még előtted ismeretlen betüket; másik három évig pedig vándorolsz ellenséges népek között, a hol keresztrefeszített martyrok, karóba húzott szentek jelölik meg az utadat. A hetedik évben aztán hűséged próbájának letevésére elzarándokolsz Spanyolországba. Akkor, letéve minden próbát, leküzdve minden megkisértést, föl fogsz vétetni az atyák közé. Mindezen hosszú utat azonban megteheted egy lépéssel, s minden tudománynak megfelelhetsz ez egy szóval: «akarom!» Ma lefekszel mint novitius és holnap fölkelsz mint «Pater Peter», ha ezt a missiot elvállalod önkényt és engedelmesen. Ime olvasd.

S azzal átadta neki a patrona levelét.

A mint a kézvonásokat meglátta az ifju szerzetes (ismernie kellett neki azokat régebbről), egész arcza rögtöni ijedelmet fejezett ki: a kezét a felé nyújtott levél elé tartá, mintha félne azt elolvasni; azután mégis átvette azt, s a míg végig hatolt az irat sorain, homloka összeránczosodott, arcza megvetésre vadult el, ajkai felnyiltak az olvasás alatt, összeverődő fogsorait mutatva. Végigolvasta a levelet, s aztán leejté a kezét csüggedten.

– Téged választottunk ki, mondá a perjel! Holnap Páter Péter fogsz lenni, csak azt kell mondanod, hogy: akarom.

Az ifju még mindig lecsüggesztett fővel nézett merőn maga elé.

– Néma lettél-e?

Az ifju föltekintett s arcza visszanyerte férfias nyugalmát.

– Engedj időt a meggondolásra, atyám, szólt szép csengő hangon, a min még megérzett az a vibratio, a mit az érzés közvetlensége idéz elő naiv lelkületeknél. Hadd mérjem össze az út kezdetét és végét. Mert bizonyára nincs nekem olyan messze innen a Bab-el-mandel sivatagáig, sem Siberia jégtengeréig, mint a milyen messze van e kolostor küszöbétől a madocsányi kastély portájáig. És nem oly félelmetes énnekem rettentő Iván zsarnok őrjöngése vérengző dőzslakomáin, sem a halottásó hyénák éjszakai kaczagása a homokpusztában, mint a milyen iszonyító ennek az asszonynak egy suttogó szava. És hamarább megtanulom neked a török és arab, a görög és muszka, s ha kell, még a szanszkrit és mongol nyelvet is, mint ezt az egy szót: «akarom». Engedd, hogy gondolkozzam rajta hajnalig.

– Legyen. Vidd fel magaddal a czelládba ezt a levelet és imádkozzál az Urhoz, hogy világosítsa fel az elmédet. Mert bizonyára nagyobb és nehezebb szolgálat az, melyet ime rád bizunk, mint minden missió a scythák és hyperboræok országába. Omnia ad majorem Dei Gloriam.

Péter fölment a czellájába. Szük, keskeny kis odu volt az, öt lépés a hossza, kettő a széle. Csak egy hárságy volt benne, meg egy feszület a falon. De azért még sem heverte ő meg ezt a hárságyat ezen az éjszakán; hanem azt az ötlépésnyi tért dobogta végig, mint a ketreczbe zárt oroszlán. A kiterített levél ott hevert az ágyon, s arra a fekhelyre ő le nem hajthatta a fejét, a hol az a levél fekszik.

Hajnal felé megerősödött a szivében egy elhatározás. Lehajította a levelet az ágyáról a földre, s aztán levetette magát a fekhelyére. Ott elnyomta a fáradság. Ugy elaludt, hogy a hajnali harangszó sem ébreszté fel.

Arra serkent fel, mikor a gvárdián a karjánál fogva felrázta.

Felugrott a fekhelyéről.

– Ergo, Petre! Tandem: mit határoztál?

– Ezt! felelt Péter, mezitelen lábával a földön heverő levélre taposva.

– Bene. Akkor kelj és jövel utánam. A két delinquens várja a büntetését.

– Megállj! A perjel nekem azt mondá, hogy a novitiatus két éve letelt, a mi alatt alacsony munkát kelle végeznem. Most következik három éve a tanulásnak; azután jön három év az ellenséges népek között zarándokolásra. A perjel nekem semmiféle bakói szolgálatok teljesítéséről nem szólt.

– Dehogy nem szólt, Petre! Emlékezzél csak rá vissza! «végtére Spanyolországba fogsz menni». Ez azt teszi, hogy egy évig a szent inquisitio szolgálatában állsz. Jőjj és kezdd el benne magadat gyakorolni.

Péter idegein végig futott a borzadály. Két merev karját oda szorítá a testéhez: arcza halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája felnyilt, végig futott előtte az egész visio: a kutyabőrbe kötött emberi bölcsesség, s az emberbőrbe szorult kutyaveszettség; rettenetes Iván, a szaraczénok és Arbuez kinzó kamrái: nem birta meg a lelke. Térdei megtörtek alatta: összeroskadt; fölvette azt a meggázolt levelet, összehajtá; eltette a keblébe s azt mondá: «elmegyek».

A KASTÉLY BOLONDJAI.

Még az nap küldtek választ az úrnő levelére a Conventből: Páter Péter delegáltatik a jövendő patronus nevelésének magasztos munkájára. Holnap fogja installálni magát.

Páter Péter az új szerephez új jelmezt kapott. A tegnapelőtti kolduló barátot nehéz lett volna felismerni a mai selyempalástos, csattczipős alakban, a ki a hóna alatt egy roppant nagy kutyabőrbe kötött könyvvel közeledett a madocsányi kastély országút felőli bejárata felé. A kastély és a kolostor mintegy ezer lépésnyi távolban lehettek egymástól.

Annak a kastélynak a kapuját más ember sem igen szerette megközelíteni. Először is az udvar tele volt mindenféle fajta vadászkutyával s a sok kopó, agár, sinkorán, falkástul rohant a közeledőre s még a szekérről is lehúzta az embert. Azután meg az urfinak az a szokása volt, hogy a hajdujával, a peczérjével, a vadászával, meg a bolondjával együtt lesbe állt s az azon menőkre lövöldözött szélpuskával, fogadásból, hogy ki találja el annak a kalapját, vagy süvegét? az udvarban benn meg a pávakakas repült a látogató fejére s a szemét akarta kivágni. Minden ember és állat arra volt itt betanítva, hogy a jövevényt abajgassa.

Azon a napon, a melyen Páter Pétert várták a kastélyba, az urnőnek volt annyira gondja, hogy a szélpuskákat elzárja szerelmetes magzatja elől; a jézsuita kerek kalap nagyon alkalmas czéltáblának; a kutyák egy részét is átverette a hátulsó udvarba, csak a kopók, vizslák hagyattak künn; de maga még sem ügyelhetett rá, hogy az érkező kegyes atya kellő tisztelettel fogadtassék; mert épen akkor hozták neki hirül az erdőkerülői, hogy az éjjel a mitosini földesur egész csapat vadászszal átjött tutajjal a Vágon, sok szarvast, dámvadat összelőttek; a vadászokat, a kik ellenállni akartak, kikötözték a fákhoz s aztán az elejtett vadakat magukkal vitték. Az úrnő féktelen dühbe jött e hírre, rögtön futtatott kasznárok, ispánok után s rettenetes megtorlásra készült, fegyveres erőhatalommal. A madocsányi és mitosini várkastélyok között régi ellenségeskedés volt, a mit a földesurak saját rovásukra szoktak eligazítani; s hogy egyszer az egyik birtok leányágra maradt, csak annál rosszabb lett a viszony: az asszony még engesztelhetlenebb. Tehát épen ebben az órában annyira elfeledteté a hadikészülődés a páter jövetelét az urasszonynyal, hogy a megérkezőt nem fogadta a kapuban más, mint a kutyák és a bolondok: az utóbbiakhoz sorolva a kedves fiucskát is.