Part 6

Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a játékban magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát, elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát, haragját, félelmét és reményét.

Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül közelebb visz a halálhoz.

XXX.

Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart, tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól, hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak Istennél.

A NÉP ELŐÍTÉLETEIRŐL ÉS A KÖZVÉLEMÉNYRŐL.

I.

Ki fogjuk itt mutatni, hogy a nép rendszerint egészségesen gondolkozik és hogy nem oly tudatlan, mint a hogy azt általában hiszik; és így megdönthetjük azt a véleményt, mely a nép véleményét, természetes gondolkodásmódját akarja megdönteni.[23]

II.

Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy mindenki téves képzelődésben él; a nép bár legtöbbször józanul vélekedik is, eszében más nézet alakul meg s azt hiszi, hogy az igazság ott van, a hol tényleg nincs. Ott van az igazság az ő nézeteiben, de nem úgy, a mint ő képzeli.

III.

A legnagyobb bajt a polgárháborúk okozzák, a melyek bizonyosan bekövetkeznek, ha kimondja a nép, hogy az érdemeket jutalmazni kell; mivel akkor mindenki azt fogja mondani, hogy vannak érdemei. Meg az a baj sem ily bizonyos, mely szerint félni lehet attól, hogy a születés jogán valami ostoba fog a hatalomba örökösödni.

IV.

Miért követik a többséget? Talán mert ennek több az esze? Nem, hanem mert több az ereje. Miért követik az ősi törvényeket s miért ragaszkodnak az ősi felfogásokhoz? Talán ezek helyesebbek? Nem, hanem egyedüliek és így megóvnak attól, hogy véleménykülönbség merüljön fel.

V.

A közvéleményre alapított uralom, a mely engedékeny, mert nem kényszeríti rá magát a népre, időhöz van kötve. Az erő uralma örökké tart. A közvélemény a világnak mintegy királya, az erő pedig zsarnoka.

VI.

Az erő a világ királya és nem a közvélemény; de a közvélemény rendelkezik s bánik az erővel.

VII.

Mily helyesen tették azt, hogy az embereket a külsejök szerint külömböztetik meg, nem pedig belső tulajdonságaik szerint!… Ki menjen át előbb itt ez úton? Melyik ad helyet a másiknak? A ki okosabb vagy ügyesebb? De hiszen én is vagyok olyan, mint ő. E miatt vita s verekedés támadhatna. De hát azt mondjuk: neki négy inasa van, nekem csak egy. Ez már látható, csak meg kell számlálni az inasokat. Nekem van kevesebb s így én vagyok kénytelen engedni. – Ily módon aztán békében maradunk, a mi pedig a legfőbb jó a földön.

VIII.

A nép megszokta a királyt kiséretével együtt látni; a testőrség, a fényes kiséret tiszteletet és félelmet kelt a népben, a mely, ha aztán egyedül is látja fejedelmét, ugyanazt a megszokott tiszteletet és félelmet érzi; mivel gondolatban a királyt testőreitől s a fényes kisérettől nem választja külön. Ennek tehát természetes oka van s innen származnak az ily szokásos mondások: «A fejedelem arczán ki van fejezve az istenség jellege» stb.

A királyok hatalma a nép józan eszén és esztelenségén alapszik, de sokkol inkább esztelenségén. A legnagyobb dolgok e világon mások gyöngeségére vannak, mint alapra építve és ez az alap nagyon biztos; mindenkor biztos alapul lehet venni a nép gyöngeségét; a mi csupán az észre van alapítva, az sokkal gyengébb alapon áll.

IX.

A hivatalnoki kar jól ismerte ezt a gyöngeséget. A hivatali egyenruha, a nagy paloták, a hol itéletet mondanak, a liliom és egyéb jelvények: mind szükségesek a hivatal fényének emelésére. Az orvosok sokszor már csupán hosszú öltönyeikkel és öszvéreikkel, a tudorok négyszögletű tudori kalapjaikkal és bő ruhájokkal is hatást tesznek.

Csak a ki az erővel is tehet hatást, az mellőzi az öltözékek fényét. Így a mi királyaink soha sem keresték a külső fényt. Nem öltöztek különös ruhákba; de kisértették magokat testőreikkel, a kik a többi fegyveres erővel remegésbe hozták a legbátrabb népet is. Nemcsak a ruhájok királyi, hanem az erejök is. Ki mondaná, hogy a többi emberekhez hasonló a szultán, a kit büszke szerályában negyvenezer janicsár környez.

Ha ott volna az ő részükön a kétségtelen igazság, ha az orvosok valóban tudnának gyógyítani, nem volna szükségök hosszú öltönyeikre s arczuk komoly, ünnepélyes kifejezésére: tudományuk hatalma már magában véve is megszerezné tekintélyöket. De tudományuk csak képzelt, látszólagos lévén, szükségök van a formaságokra, hogy a képzeletre hatva szerezzenek magoknak tekintélyt.

És vajon, ha a négyszögletű tudori kalappal látunk egy ügyvédet, nem vagyunk-e azonnal jó véleményben tudománya felől?

A svájcziak sértve érzik magokat, ha nemes embereknek mondják őket, és azt hiszik, hogy csak a polgári rend az, a mely magas törekvésekre való képességgel bir.

X.

A hajó kormányzására az utasok közül nem szükségképen azt választják, a ki a legmagasabb rangú családból származik. Azt mindenki tudja, hogy a tengerre szállni veszélyes és csak arra bizzák magokat az emberek, a ki tud kormányozni, a ki ismeri a hajó alkatrészeit.

Montaigne megfigyelte azt, hogy az eszelősök bántó hatással vannak az emberekre és hogy a szokástól függ minden; de e tényeknek okát nem tudta megmagyarázni. – A ki csupán valamely tényt lát és annak okát nem tudja adni, az összehasonlítva azzal, a ki az okokat is kifürkészi, olyan, mint a kinek csupán csak szeme van, de esze nincs. Az okokat csak az ész láthatja meg.

XI.

Miért nem hat sértőleg ránk a sánta emberek látása és miért bánt az, ha eszelőst látunk? Mert a sánta elismeri azt, hogy mi járunk egyenesen, míg az eszelős azt mondja rólunk, hogy a mi eszünk sántikál; ha ezt nem mondaná, bosszúság nélkül, csupán szánakozva néznők őt.

Epiktetes felteszi azt a kérdést, hogy miért nem vesszük rossz néven, ha azt mondják rólunk, hogy fáj a fejünk, és miért veszszük rossz néven, ha azt mondják, hogy helytelenül gondolkodunk, vagy hogy rossz az izlésünk? Mert a felől bizonyosak vagyunk, hogy fáj-e a fejünk, vagy hogy sántítunk-e, ezt érezzük; de hogy gondolkodásunk helyes-e, azt nem tudjuk. És mivel csak a felől vagyunk bizonyosak, a mit egészen jól láttunk, ha más valaki is egészen jól látja ugyanazt, de épen ellentétes színben: ez zavarba ejt minket s kétkedővé tesz, vajon jól látunk-e, jól választottunk-e, jól okoskodunk-e? – És ha aztán sokan látnak velünk ellenkező színben, akkor nem merünk a mi látásunkban bizni. Ily ellentétes nézetek nem fordulhatnak elő a sántítást illetőleg.

XII.

Igyekezzetek feltünni és másnak terhére lenni: így majd tekintélyt szereztek magatoknak. A ki senkinek sem alkalmatlankodik, hanem csak nyugodtan ül otthonában, azt semmibe sem veszik.

XIII.

A csinos, gondos külső épen nem jelentéktelen dolog: ez által azt mutatjuk, hogy sok ember dolgozik értünk; szépen fésült hajunk arra enged következtetni, hogy van inasunk, fodrászunk stb., előkelő szabású ruhánk is sok embert foglalkoztat: a szabón kivül a paszományost stb.

Az pedig nemcsak puszta külsőség, ha azt jelzem megjelenésemmel, hogy sok kéz dolgozik szolgálatomban.

XIV.

Különös! nem akarják azt, hogy köszöntsem a fényes öltözetű nagy urat, a kit hét-nyolcz inas követ. Hogyne! hiszen megbotoztat, ha nem köszönök neki tisztelettel! A ruha – erő. Természetesen nincs ez így akkor, ha egy ló találkozik egy czifrábban felszerszámozott más lóval.

Montaigne bizonyára csak tréfált, midőn azt mondá, hogy ennek okát nem tudja adni.

XV.

Nagy előny az, ha valaki oly tulajdonságokkal bir, a melyek által eléri, hogy már tizennyolcz-husz éves korában annyira ismerik és becsülik, mint mást csak ötven éves korában. Ez által minden fáradság által nyer harmincz évet.

XVI.

A nép rendszerint egészséges nézetekkel bir; így pl. helyesen teszi, hogy a vadászatban keres szórakozást és a költészetet nem szereti. A félműveltek a népet ezért kigúnyolják s ez által is a világ esztelenségére akarnak rámutatni. Pedig az époly természetes, mint a milyen természetes az, hogy az embereket külsejök, gazdaságuk szerint külömböztetik meg; ezt is sokan kigúnyolják és mégis követik.[24]

XVII.

Csekély azok száma, kik önállóan gondolkoznak s valami új igazságot fedeznek fel; a kik semmit sem fedeznek fel, többségben vannak és ezért erősebbek is; és rendszerint megtagadják a feltalálóktól azt a dicsőséget, melyet ezek megérdemelnek s találmányaik által kerestek. Ha ez utóbbiak ragaszkodnak dicsőségükhöz és megvetéssel illetik a többséget, csakis azt érhetik el ezzel, hogy a többség kigúnyolja őket és álmodozónak tartja.

A szellem fölényét tehát, bármily nagy legyen is az, nem kell másokkal éreztetni s nem kell igyekezni a szellem által adott előnyök kihasználására; meg kell elégedni a kisebbségnek becsülésével és elismerésével, mely a valódi érdemet méltányolni tudja.

AZ EMBERNEK SZÜKSÉGE VAN A VALLÁSRA.

I.

A természetben sok tökéletes van, talán épen azért, hogy ez által megmutassa nekünk, miszerint a természet az Isten képe; de sok hiba is van benne, hogy megmutassa, miszerint a természet _csakis képe_ az Istennek.

II.

Minden nyomorúságaink mellett is van bennünk valami leküzdhetetlen ösztön, a mely felemel.

III.

Ha az ember tökéletes lenne, elérhetné a boldogságot s eljuthatna az igazsághoz. És ha egészen tökéletlen lény lenne, nem volna meg benne sem az igazságnak, sem a boldogságnak eszméje. Ámde, szerencsétlenségünkre, él bennünk a boldogság eszméje, de azt elérni nem birjuk; érezzük az igazságot, de megvalósítani nem birjuk, nem lévén képesek sem arra, hogy biztosan tudjunk valamit, sem arra, hogy egyáltalában semmit sem tudjunk. Arra enged ez következtetni, hogy valamikor a tökéletesség állapotában voltunk, de onnan kiestünk.

IV.

Vajon a trónjától megfosztott királyon kivül van-e még más is, a ki boldogtalannak érezné magát, mert nem király? Vajon Aemilius Paulus boldogtalan volt-e azért, mert már többé nem lehetett consul? Ellenkezőleg; boldognak érezte magát azért, mert már volt consul; hiszen nem is lehetett volna mindig az. De Perseus, a ki mindig lehetett volna király, elvesztette királyságát, annyira boldogtalan volt, hogy szinte lehetetlennek látszott neki az élet. Ki bánkódnék azon, hogy csak egy szája van, s ki ne érezné fájdalmasan, ha csak egy szeme van? Az senkit sem bánt, hogy nincs három szeme; de vigasztalhatatlan, ha csak egy van.

V.

Az ember természetében rejlő ellentmondások oly nyilvánvalók, hogy sokan voltak, a kik azt állították, hogy két lelkünk van; mivel másként nem volna elképzelhető, hogy ugyanazon dologra nézve oly külömböző, oly ellentétes nézeteink lennének s oly gyorsan változtatnók meggyőződéseinket, úgy hogy a legnagyobb önhittség, merészség közepett minden átmenet nélkül egyszerre kétely és félelem fog el.[25]

VI.

Az ember helyzetéről minden dolog felvilágosítja őt; csak meg kell érteni a természet szózatát. Mert az nem igaz, hogy Isten mindenben nyilatkozik és nem igaz, hogy mindenben elrejtőzik. De igaz az, hogy elrejtőzik azok elől, a kik kétkednek benne, és nyilatkozik azok előtt, a kik keresik őt. Mert az emberek mind együttvéve méltatlanok az Istenre és egyszersmind arra is vannak hivatva, hogy megismerjék őt. Az Isten megismerésére és tiszteletére vannak utalva természeti állapotuknál fogva és méltatlanok az Istenre romlottságuk miatt.

VII.

Ha az istenség soha egy kis részében sem jelent volna meg az ember előtt, akkor vagy azt kellene hinnünk, hogy nem létezik istenség, vagy hogy az emberek méltatlanok megismerésére. De ha csak olykor is megjelenik, a kétkedés ki van zárva. És mihelyt egyetlen egyszer megjelenik, már bizonyos, hogy mindig létezik. E szerint más következtetésre nem juthatunk, mint hogy van Isten s az emberek méltatlanok reá.

VIII.

Ha nem volna az ember előtt semmi homályos, akkor nem érezné gyarlóságait. Ha nem volna előtte semmi világos, nem remélné, hogy tökéletesebbé válhatik. És így nemcsak igazságos, hanem hasznos is, hogy Isten részben mutatkozzék és részben rejtve maradjon; minthogy az emberre nézve ép oly veszélyes az, ha ismeri az Istent és nem ismeri saját gyarlóságát, mint az, ha ismeri gyarlóságát, de nem ismeri Istent.

IX.

Minden, a mi e földön létezik, egyaránt hirdeti nekünk egyrészről azt, hogy az ember mily gyarló s mily könyörületes az Isten, másrészről azt, hogy mily tehetetlen az ember Isten nélkül s mily sokra mehet az Istennel.

X.

Minden, a mi e földön létezik, vagy azt mutatja az embernek, hogy mily tökéletlen, vagy azt hogy mily tökéletes. Minden vagy nagyságával, vagy gyarlóságával ismerteti meg őt.

XI.

Igazságtalannak születik az ember, mivel mindenkor önmaga felé hajlik; ez természetellenes. Az általánosra kell törekedni; mert az önzés a kezdete minden bajnak, rendetlenségnek, háborúnak stb. a társadalom minden terén.

A KERESZTYÉN VALLÁS HELYESSÉGÉRŐL.

ELSŐ RÉSZ. A keresztyénség indokolásáról általában.

I.

Ha minden törekvésünket, minden cselekvésünket csupán a kétségtelen dolgokra kellene irányoznunk, akkor a vallásért semmit sem kellene tennünk; mivel a vallás nem olyan, hogy minden kétséget kizárna. De hiszen nagyon sokat teszünk mi bizonytalan eredmények elérése végett: gondoljunk csak a tengeren való utazásra, a háborúkra. Sőt azt mondom, hogy akkor épen semmit sem kellene tennünk, mert hisz semmi sem bizonyos; és több bizonyosság van a vallásban, mint ama reményünkben, hogy holnap meglátjuk a napot; mert az nem bizonyos, hogy a napot holnap meglátjuk-e, s kétségkívül lehetséges az is, hogy nem látjuk meg. Nem így a vallást illetőleg. Nem bizonyos az, hogy a vallás helyes-e; de ki merné azt mondani, miszerint kétségtelenül lehetséges az, hogy nem helyes a vallás? Ha tehát a holnap, vagy a bizonytalan érdekében cselekszünk, észszerűen teszünk.

II.

A jövendölések, a csodák és vallásunk egyéb bizonyítékai nem olyanok, hogy elmondhatnók rólok, miszerint mennyiségtanilag meggyőző erővel birnak. De csak azt engedjétek meg nekem, hogy elmondhassam, miszerint nem vétünk az észszerűség ellen, ha e bizonyítékoknak hitelt adunk. Van bennök világosság és homály egyaránt, hogy némelyeket megvilágítson s másokat homályba burkoljon. De a világosságuk olyan, hogy túlszárnyalja a homályt, vagy legalább is egyenlő azzal. És ennélfogva az ész nem mondhatja azt, hogy ne kövessük a vallást; erre más nem birhat rá bennünket, csak a rideg anyagiság és a gonoszlelkűség. Arra nézve tehát elég világossággal birunk, hogy a nem hivőket nyugodt lelkiismerettel elitéljük; de arra nézve nem, hogy őket a vallás részére megnyerjük. S ebből kitünik, hogy a hivőket nem az ész, hanem a kedély készteti a vallás követésére; és a nem hivőket nem az ész, hanem az anyagiság és a gonoszlelkűség készteti a vallás tagadására.

III.

Ki kárhoztathatná a keresztyéneket azért, mert nem tudnak számot adni azon okokról, a melyek őket a vallás követésére indítják? hiszen a kik ezt tehetnék, azok magok sem tudnak számot adni az okokról, melyek őket a vallás megvetésére vezetik! Fennen hirdetik, hogy a vallás ostobaság s ezt semmivel sem bizonyítják; de ne vegyétek ezt nekik rossz néven: mert ha bizonyítékokat akarnának felhozni, nem maradhatnának meg állításuk mellett. Állításuk csupán az által tünhetik fel helyesnek, hogy nem akarják bebizonyítani.

IV.

Csupán csak szánjátok azokat, a kik nem hisznek; hiszen eléggé szerencsétlenek már hitetlenségök miatt is. Csak akkor kellene őket megtámadni, ha ez hasznukra lenne; de ez mindig csak árt nekik.

V.

Azoknak, a kik ellenszenvvel viseltetnek a vallás iránt, mindenekelőtt azt kell kimutatni, hogy a vallás az észszel nem ellenkezik és hogy becsülésünknek méltó tárgya lehet; aztán vonzóvá téve a vallást előttök, tiszteletet kell szerezni annak. Majd elő kell adni, mily kivánatos, hogy a vallás csakugyan indokolható is legyen; aztán nagyságával és emelkedettségével fel kell tüntetni régiségét és szentségét és azt, hogy mily jóságos a vallás, midőn az igazi boldogságot igéri nekünk.

VI.

Az ész csak lassan hat, és a különböző álláspontok és nézetek közt gyakran eltéved, vagy nem birván áttekinteni tárgyát, elfárad. Nem így az érzés; ez gyorsan cselekszik s mindig kész is a cselekvésre. Arra kell tehát törekedni, hogy az igazságot _eszünkkel_ megismerve, azt azután _átérezzük_; oltsuk be a hitet szivünk érzéseibe, mert különben hitünk mindig bizonytalan s ingadozó lesz.

VII.

Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész életünknek. Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell, hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.

Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba ne térjen át.

MÁSODIK RÉSZ. A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.

VIII.

Az egész nagy világ bölcs elrendezése a vallásosság ápolására vezet bennünket; s kell, hogy az emberek oly érzelmekkel teljenek el, mint a minőkre a vallás tanít és a vallás képezze azt a tárgyat és központot, mely felé minden irányul, oly annyira, hogy a ki a vallás elveit befogadja lelkébe, az tisztán lássa az emberi természetet és általában az egész világ folyását.

IX.

Ha az ember nem ismeri el, hogy önhitt, nagyravágyó, anyagias, gyönge, gyarló és igazságtalan: akkor vak. S ha azt elismeri és nem vágyódik elhagyni gyarlóságait, vajon mit mondjunk ily balga emberről? És nem kell-e feltétlen becsülésünket oda adni oly vallásnak, a mely jól ismeri az ember hibáit s nem kell-e vágynunk oly vallás igazságai után, a mely gyarlóságaink orvoslását igéri?

X.

Az igazi vallás fő jellege az, hogy arra késztet, miszerint Istent szeressük. Ez helyes is. De a mi vallásunkon kívül más vallás ezt nem rendeli így. A mi vallásunknak ismernie kellett az ember anyagiságát és tehetetlenségét, melynél fogva nem bír önmagától az erény ösvényére lépni. És így a vallásnak kell ily módokról gondoskodni, melyek közül legfőbb az imádság. A mi vallásunk ezt meg is tette és semmi más vallás nem is kivánja meg azt, hogy Istent szeressük és kövessük.

XI.

Hogy igaz legyen a vallás, kell, hogy ismerje természetünket; mert az ember természete, legfőbb java, valódi erényei és az igazi vallás oly dolgok, melyeknek ismerete egymástól elválaszthatatlan. A vallásnak ismernie kell az emberi nagyságot és gyarlóságot, s annak, úgy mint emennek is okát. A keresztyén valláson kívül mely más vallás ismerte fel mindezt?

XII.

A többi vallások, a pogány vallások, népszerűbbek: mivel csupa külsőségekből állnak; de nem nyerhetik meg magok számára az emelkedettebb lelkületűeket. Minden külsőség nélkül való, csupán értelmi vallás lenne a legmegfelelőbb az emelkedettebb lelkületűeknek; de az ily vallás a nép számára nem volna alkalmas. Egyedül a keresztyén vallás az, a mely mindenki lelkületének megfelel, egyesítve lévén benne a külsőség a lényeggel. Felemeli a népet a vallás lényegéhez, s a gőgösöket lealázza a külsőségekhez, e kettő nélkül nem tökéletes a vallás; mert kell, hogy a nép megértse a vallás által hirdetett igék szellemét és a műveltebbek alávessék lelkületüket a szent igéknek az által, hogy a külsőségekben részt vesznek.

XIII.

A keresztyén valláson kivül más vallás nem ismerte fel azt, hogy az ember a legkiválóbb s egyszersmind a leggyarlóbb teremtmény. A vallások egy része, a mely belátta az ember kiválóságát, aljasságnak és hálátlanságnak tekintette azokat az alantasabb érzelmeket és indulatokat, melyek az ember lényegében természetszerűleg bennrejlenek. Más vallások ismét csak ez utóbbiakat látták s nevetséges gőgnek tekintették a magasztos érzelmeket, melyek szintén természetesek az emberben.

XIV.

Isten rejtve lévén szemeink elől, minden oly vallás, mely nem mondja Istent láthatatlannak, téves; és az a vallás, mely e láthatatlanságnak okát nem adja, nem észszerű. A mienk mindezt megteszi.

XV.

Az emberi nagyság és gyarlóság oly kézzel fogható, hogy szükséges, miszerint az igazi vallás megtanítson bennünket arra, hogy vannak fenséges, de egyszersmind gyarló elvei is; mivel kell, hogy az igazi vallás jól ismerje természetünket, hogy ismerje természetünk magasztos és köznapi jellemvonásait, és mindezeknek okát is tudja adni. Kell, hogy számot adjon a bennünk rejlő csodálatos ellentmondásokról.[26] Ha lehet egy főigazságba foglalni a vallást, úgy az a következő: a vallás tanítson meg arra, hogy csak őt imádjuk s őt szeressük. De mivel nem tudunk mást imádni, csak a mit ismerünk, s mást szeretni mint önmagunkat, kell, hogy a vallás e gyarlóságainkkal is megismertessen és azok ellen orvosságot adjon.