Part 5

A nehéz, zsúfolt bárkák zajtalanul, jelenségszerűen úsztak s az emberek, akik rajtuk voltak, mind énekeltek. A férfiak magas kalappal fejükön köröskörül álltak és zengő hangjukat teljesen kieresztették; a nők erőltetett hangja visítássá élesült s a nagy kenetes énekharsonában a gyermekek, mint rosszul hangolt sípok, rikoltoztak.

És az öt fekete hajó utasai mind ugyanazt az éneket fújták, amelynek egyhangú ritmusa a derült, ragyogó ég felé emelkedett. Az öt hajó pedig halkan úszott a vízen, egyik a másik után, közvetlen közelségben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jöttek szembe velem, elhaladtak előttem s láttam őket a kék végtelenségben elveszni, hallottam hangjukat mindinkább elhalkulni s aztán a napfénycsillogásban teljesen feloldódni.

És álmodoztam édes, elringató dolgokról gyermekes gondatlansággal, mint az egészen fiatal emberek.

Mily gyorsan elmult az álmok kora, az életnek ez egyetlen boldog időszaka! Ha magunkban hordjuk az isteni képességet reményeink útján szárnyrakelni, messzi kóborolni, soha, de sohasem vagyunk egyedül, sohasem vagyunk kedvtelenek, szomorúak vagy kétségbeesettek, ha magunkra maradunk. Mily tündérország ez: a szállongó gondolat álomvilága, ahol minden tüneményes gyorsasággal valóra válik! Mily szép az élet, ha álmok aranypora csillog rajta!

Sajnos, az ábrándvilágnak hamar vége!…

Álmodoztam. Miről? Mindenről, amit csak várhat az ember, amit csak kívánhat: szerencséről, dicsőségről, asszonyról.

Nagy lépésekkel mentem és simogattam a kalászok szőkülő fejét, amelyek ujjam alatt meghajoltak s bőrömet csiklandozták, mintha hajat érintettem volna.

Egy helyen a part megint kanyarult s kiérve a sziklák mögül, szűk, kerek parti tisztás bukkant elém, amelynek a hátterében hármas és a vízig lenyuló teraszon kis fehér ház emelkedett.

Miért dobogott föl szívem a házikó láttára? Tudom én? Talál így néha kóborlás közben az ember tájrészeket, amelyek oly kedvesek, meghittek, mintha az ember már régesrégen s boldogabb időből ismerné. És vajjon valóban nem ismerősek-e, nem színhelyei az ilyenek életünk más korszakának?… Hiszen minden oly jelentősen, lebilincselőleg hat ránk és ragad el: a látóhatár szelíd vonala, a fák elrendezése, a homok színe!

Ó, a csodálatos kis fehér házikó, egymás fölé emelt földteraszok magaslatán! Gyümölcsfák szegélyezik a teraszokat, amelyek a tengerpartig ereszkednek le, mint óriási lépcsők. Tetejüket virágzó spanyol rekettyék hosszú sora pompás aranykoronával vonja be!

Vágyakozó izgalommal közeledem a kapuhoz s a rács egyik oszlopán nagy cédulát találok ezzel a felírással:

ELADÓ!

Hirtelen öröm és kielégültség tölt el, mintha felajánlták volna, ajándékba adták volna az elragadó kis fészket! Miért, vajjon miért?… Igazán nem tudnám megmondani.

Eladó! Tehát már úgyszólván senkié, mert mindenkié lehet, s így az enyém is, igen, az enyém is lehet!

De miért fog el oly végtelen öröm, oly kimagyarázhatatlan és mélységes megkönnyebbülés? Hiszen jól tudtam, hogy nem vásárolom meg! Mivel fizetném ki? Mindegy: a bűvös lak eladó! Csak a kalickába zárt madár uráé, a szabadon röpülő enyém, mert senkié.

Beléptem a kertbe. Ó, a kedves kert: az egymásra következő teraszok, a gyümölcsfák, amelyeknek ágai mint vértanuk keresztrefeszített karjai nyúlnak szét, a tömött, aranyvirágos rekettyék és az öreg fügefák, amelyek mindegyik terasz sarkában mintegy őrt állanak!

Mikor a fehér márványlépcsőkön az utolsó síkra érkeztem, megtekintettem a kilátást. A kis, kerek homokpart lábaim előtt terült el. A tenger felé eső részét félkörben hatalmas sziklák zárták el, amelyek viharok idején a nagy hullámokat megtörik.

A tetőn két óriási kőszál: egy menhir s egy dolomit emelkedett. Az egyik talpon állt, a másik már ledőlt. Olyan volt ez a két szikla, mint elvarázsolt, különös házaspár, amelyet feloldhatatlan bűvölet köt. Mozdulatlanul nézték a házat, amelyet ők, akik már századok óta ismerik a magányos öblöt, láttak fölépíteni s amelyet bizonyára majd látnak ledőlni, darabokra hullani és elporladni. Kicsi, hivogató fehér ház, hát most dobra kerülsz!

Öreg, ősi dolomit és menhir, hogy szeretlek titeket is!

Csöngettem az ajtón, mintha otthon lennék. Öreg, feketébe öltözött asszonyka nyitott ajtót, aki fehér főkötőjével olyan volt, mint apáca. Úgy tűnt föl, hogy már régóta ismerem őt is.

Azzal kezdtem:

– Mondja csak, nem breton maga?

– Nem, uram, Lorraineből való vagyok, – válaszolt az öreg nő. – A házat akarja megnézni?

– Természetesen.

Beléptem.

Fölismertem mindent, a falakat, bútorokat. Szinte csodálkoztam, hogy az előszobában nem találom botjaimat.

Benyitottam a derűs, kicsi szalónba, amelynek padlóját gyékényszőnyeg fedte. Három széles ablaka a tengerre nyílott. A kandallón kínai porcellánok között egy asszonynak fényképét pillantottam meg. Tüstént a fényképhez közeledtem s meg voltam győződve, hogy azt is fölismerem. És fölismertem, noha tudtam, hogy soha az életben nem találkoztam vele. Ő volt az. Az asszony, akit hívtam, kívántam és vártam, aki álmaimban gyakran keresett föl. Ő volt az, akit mindig és mindenütt keresünk; akinek az uccán elénkbe kell toppannia, aki bizonyára ama piros napernyő alatt van, amelyet a mezőkön messziről észreveszünk s aki ott ül a vasuti kocsiban, ahová fölszállunk, a szálloda csarnokában, ahová megérkezünk s a szalónban, amelynek ajtaját előttünk kinyitják.

Ő volt az egész biztosan, minden kétséget kizáróan! Ráismertem szeméről, amely rám mosolygott, angolosan fülei elé húzott hajtincseiről s főleg az ajkáról, amelyen ott játszadozott a mosoly, amely csak számomra nem volt talány.

Felesleges volt kérdeznem:

– Ki ez a hölgy?

A fehérfőkötős asszony szárazon és ellenségesen válaszolt:

– A nagyságos asszony.

– A maga úrnője?

Az öregasszony arcán a vakbuzgóság engesztelhetetlen keménységével válaszolt:

– Ó, dehogy.

Leültem és csak úgy odavetettem:

– Beszéljen nekem róla!

Az asszony csodálkozva, ijedten nézett rám s hallgatott.

De én nem engedtem:

– Akkor hát a ház tulajdonosnője?

– Nem, uram!

– Kié a ház?

– Tournelle úré, a gazdámé.

Rámutatott a fényképre.

– És ez az asszony? Ki ez?

– A nagyságos asszony.

– Gazdája felesége?

– Ó, dehogy!

– A szeretője?

Az apáca nem válaszolt. Tovább kínoztam, mert gazdája iránt titkos féltékenységet, különös gyűlölséget éreztem, amiért ezt az asszonyt megtalálta.

– Hol vannak most?

A ház őrzője alig érthetően morogta: – Az úr Párizsban van. Az asszony, nem tudom, hol van.

Felujjongtam: – Áh, nincsenek már együtt!

– Nincsenek, uram.

Hirtelen ravasz lettem s komollyá váló hangon szóltam: – Mondja el őszintén, mi történt. Talán szolgálatot tehetek urának. Ismerem jól az asszonyt. Gonosz teremtés!

Az öreg szolgáló rám nézett. Nyilt és egyenes tekintetem lefegyverezte. Most már közlékenyebbé vált:

– Ó, uram, ez az asszony gazdámat nagyon boldogtalanná tette. Olaszországban ismerte meg s magával hozta, mintha felesége lett volna. A nagyságos asszony gyönyörűen énekelt. Az uram úgy bolondult érte, hogy szánalom volt ránézni. A mult nyáron ezen a vidéken utazgattak s úgy találtak erre a házra, amelyet valami hóbortos ember ide, a várostól két mérföldnyire épített. A nagyságos asszony meg akarta tüstént venni, hogy az úrral örökre itt maradjanak. Az úr megvette, csakhogy kedvében járjon. Aztán itt is laktak az egész nyáron. Az úr még télen is.

– Egy délben, ebéd idején, egyszer csak hivat az úr: – Mari, hazajött már a nagyságos asszony? – Nem, nagyságos úr.

– Egész nap vártunk. Az úr dühös volt, mint egy bolond. Kerestük mindenfelé, de sehol sem találtuk. Elutazott búcsúszó nélkül. Sohasem tudtuk meg: hová és miként?

Ó, micsoda öröm töltött el! Szerettem volna az apácát megcsókolni, derékon kapni s végigtáncolni vele a szalónban!

Hát elutazott? Elmenekült? Fáradtan és undorodva hagyta el őt! Ó, milyen boldog voltam!

Az öregasszony tovább folytatta: – Az úr annyira szívére vette a dolgot, hogy majd belehalt. Engem itt hagyott a férjemmel, hogy a villát eladjuk. Ő pedig Párizsba utazott. A villáért húszezer frankot kér.

Én azonban már nem figyeltem arra, amit mond! Őreá gondoltam és hirtelen úgy éreztem, hogy csak ki kell mennem innen és megtalálom. Biztosan visszajött ide, hogy lássa a gyönyörű tavaszt s a kis fehér házat, amelyet _nélküle_ bizonyára nagyon szeretett volna.

Tíz frankot nyomtam az öregasszony kezébe és magamhoz ragadva a fényképet, elrohantam. Milyen őrült és feltartóztathatatlan vággyal csókoltam a kartonkeretbe foglalt képmást, míg a lépcsőkön lerohantam!

Visszamentem az útra s amíg mentem, mindig csak őt néztem. Milyen öröm, hogy szabad, hogy megmenekült! Ma, vagy holnap, a héten vagy a következő héten biztosan találkozom vele, mert hiszen elhagyta őt! Elhagyta őt, mert az én órám következett el!

Akárhol is van, szabad! Én pedig megtalálom, meg kell hogy találjam, mert ismerem!

És tovább simogattam a hajladozó kalászokat, ittam a tengeri levegőt, amely keblemet dagasztotta és éreztem a napfényt, amely arcomat csókolta. Részegen a reménytől, beleveszve boldogságomba, mentem és mentem…

Mentem és tudtam biztosan, hogy nemsokára megtalálom s visszahozom ide az »_eladó_« házikóba. A tündérlak lakói ezúttal _mi_ leszünk s ő bizonyára soha, de sohasem fog elkívánkozni innen!

Az ismeretlen.

Szerelmi kalandjaikról beszéltek. Mindegyikük a legkülönösebbek közül választott: meglepő, édes kalandok közül vasuti kocsikban, szállodákban, külföldön, tengerparton. Des Annettes Richárd szerint a szerelem kikristályosodására a tengerpart a legalkalmasabb.

Egyszerre mindnyájan Gontran véleményére voltak kíváncsiak, aki idáig hallgatott.

– Ebben is Párizs ér legtöbbet, – mondta ő. – Az asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a régi csecsebecsékkel. Olyan helyeken tartjuk legtöbbre őket, ahol nem is számítunk arra, hogy találunk belőlük. A legritkábbakat s a legkülönösebbeket mégis csak Párizsban lehet találni.

Pár pillanatig hallgatott, majd tovább folytatta:

– Komolyan mondom, nincs elragadóbb valami, mint a párizsi tavasz. Dugjátok csak ki orrotokat délelőtt az uccára. Olyanok ezek a kis párizsi nők, ahogy a házak mentén tipegnek, mint a fakadásra megérett virágbimbók. Pompás, üdítő látvány! A levegőben ibolyaillat terjeng, amely a virágos kofák szekereiről száll fel.

A város vidám. És az ember nézi a nőket. Világos, könnyű ruhájukban, amelyen áttetszik a bőr, teremtuccse, roppant elbűvölők. Az ember levegőbe szegzett orral, éber elmével kóborog. Kóborog, szaglász és lesbe áll. Hihetetlenül szép tavaszi reggelek!

Azt, aki tetszeni fog, már száz lépésről megismered. Kitalálhatod kalapjának virágából, fejének mozdulatából, járásából. És mind közelebb jön. Azt mondod magadban: »Vigyázat! Ez az!« és éhes, falánk szemekkel mégysz elébe.

Vajjon bolti lány, aki megbizatásaiban futkos? Fiatal asszony, aki templomból jön, vagy szeretőjéhez megy? Mindegy! Keble könnyű blúza alatt kívánatosan domborodik. – Ó, ha kezemmel vagy – ajkammal megérinthetném! Tekintete merész vagy félénk? Haja szőke vagy barna? Bánod is azt! Csupán halk megérintésétől is a melletted eltipegő szépségnek, a gyönyör végigfut hátadon. És hogy kívánod egész estig őt, akivel így futólag találkoztál! Sőt néha tovább is! Van legalább is húsz kis teremtés, akit az uccán így egyszer, vagy talán kétszer, megpillantottam s akiket azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy őrülten szerettem volna őket, ha közelebbi ismeretségbe kerülök velük.

Dehát hiába! Azt a nőt, akit bolondul imádott volna az ember, sohasem ismeri meg. Nem figyeltétek ezt meg? Van benne valami különös! Látunk néha nőket, akiknek a puszta látása gyötrő vágyakat ébreszt. De csak látjuk, megpillantjuk őket! Megpukkadok a dühtől, ha mindazokra az imádásraméltó nőkre gondolok, akikkel csak így pillanatnyilag találkoztam. Hol vannak? Kicsodák? Hol lehetne megtalálni, viszontlátni őket? A közmondás szerint az ember elmegy boldogsága mellett. Hát bizony én biztos vagyok benne, hogy nem is egyszer mentem el így édes teremtmények mellett, akik üde lényük csalétkével úgy elkaphattak volna, mint horog a buta halat.

Des Annettes Richárd mosolyogva hallgatta barátját. Azután megszólalt:

– Ismerem ezt az érzést. Sőt van is egy furcsa történetem vele kapcsolatban. Öt éve talán, hogy a Concorde-hídon először találkoztam egy fiatal, magas, kissé telt asszonnyal, aki csodálatos benyomással volt rám. Barna nő volt; kiscsontú és teltidomú. Tömött, ércesfényű haja homlokát eltakarta és egymásba folyó szemöldökei egyik halántékától a másikig kígyóztak megszakítás nélkül. Ajkait lehelletfinomságú pelyhek árnyékolták, amelyek álmodozásra csábítottak… a képzeletet felingerelték… mint ahogy asztalunkra tett fenyőgallyak láttára az egész nagy erdőről álmodozunk. Tartása egyenes volt, keble kötekedőn, csábítón rajzolódott ki a megfeszült szövet alatt. Szeme fehér zománcra ejtett tintafolt. Nem szem, hanem fekete, mélységes nyílás a fehér asszonyarcon, amelyen át látni lehetett, el lehetett merülni lelkében. Különös, át nem látszó, üres tekintet. Minden gondolat nélkül való s mégis olyan szép.

Az volt a benyomásom, hogy zsidóasszony. Követtem. Sokan utána fordultak. Magakelletésében nem volt sok kecsesség, de annál több vágyébresztő érzékiség. A Concorde-téren kocsiba ült. Én az obeliszk lábánál földbegyökerezetten bámultam utána s oly erős vágy fogott el, hogy sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudtam.

Legalább három hétig gondoltam rá; azután elfelejtettem. Hat hónappal később viszontláttam az opera körül. Szívem oly hevesen dobogott, mintha egykori, bolondul szeretett barátnővel találkoztam volna. Megálltam, hogy jól megnézzem. Mikor közvetlen közelben elment mellettem, úgy éreztem, mintha égő kemence ajtaját nyitották volna rám. Mikor kissé távolabb volt, az volt az érzésem, hogy arcomon friss tavaszi szellő játszadozik. Nem követtem. Féltem, hogy valami bolondot követek el. Féltem önmagamtól.

Ettől fogva álmaimban gyakran megjelent. Ismeritek az efajta kísértéseket.

Egy évig nem láttam viszont. Egyszer aztán májusi alkonyatkor a Champs-Élysées fái alatt megpillantottam. Előttem ment a _bois_ felé.

Az ég vörös függönyén élesen rajzolódott ki az Étoile diadalíve. A levegőben rózsaszínű pára rezgett s a fák mozdulatlan lombján aranypor fátyla lengett. Egyike volt ama csodálatos párizsi estéknek, amikor a város a természet kegyéből önmaga megdicsőülését éli.

Követtem a nőt azzal az eltökélt szándékkal, hogy megszólítom, letérdeplek előtte s vallomást teszek az őrült vágyról, amely fojtogatott.

Kétszer haladtam el mellette és tértem vissza. Kétszer éreztem ugyanazt a forróságot, amely már az Opera körüli találkozásnál elöntött, mikor közvetlen közelről ránéztem.

Viszonozta tekintetemet. Azután egy nagyobb ház kapuján át szemem elől eltűnt. Két óráig vártam a kapu előtt. Nem jött. Kérdeztem a házmestert. Nem tudott felvilágosítást adni: »Talán valami látogató«, – mondta.

És megint nyolc hónap telt el anélkül, hogy láttam volna.

Egy téli reggel aztán, amikor a szibériai hidegben szinte futva mentem a boulevard Malesherbes-en egyik sarkon oly hevesen ütköztem egy asszonyba, hogy az kezében tartott kis csomagját leejtette.

Bocsánatkérést mormogva néztem rá. Ő volt!

A boldog meglepetéstől pár pillanatig szótlan ostobasággal meredtem rá; azután visszaadva csomagját, szinte lázas gyorsasággal, beszélni kezdtem:

– Kétségbe vagyok esve, asszonyom, de egyben végtelen boldog is vagyok, hogy önbe ütköztem. Éppen két éve, hogy ismerem, hogy bámulom s hogy őrült vágy emészt megismerkedni önnel; de mindmáig nem tudtam kinyomozni, hogy kicsoda s hol lakik? Bocsássa meg kissé illetlen ömlengésemet, de ne tulajdonítsa másnak, mint határtalan vágyamnak ismerősei közé számíthatni magamat. Nemde ebben semmi sértő sem lehet önre nézve? Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Báró Des Annettes Richárd a nevem. Érdeklődjék utánam, asszonyom. Meglátja majd, hogy vendégei közé fogadhat. Most pedig egy kérésem volna. Ha visszautasít, végtelenül szerencsétlenné tesz. Mondja meg, hol és mikor láthatom?

Különös, halott szemével pillanatig szótlanul rámnézett s aztán mosolyogva mondta:

– Mondja meg, hol lakik. Elmegyek magához.

Meglepődésem olyan nagy volt s oly hirtelen támadt, hogy valószínűleg arcom is elárulta. De felocsudásomhoz nem kellett sok idő. Bizonyos gyakorlatom volt az ilyesmiben. Gyorsan átadtam névjegyemet, amelyet a nő fürge kézmozdulattal zsebébe csúsztatott, mintha dugva adott levélkét tett volna el.

Én már felbátorodva kérdeztem:

– Mikor látom?

Gondolkozott, mintha bonyolultabb számadást kellett volna tennie, amíg teendőit óráról-órára fölosztotta s aztán halkan megkérdezte: – Vasárnap délelőtt. Jó lesz?

– De nagyon is!

Ezzel elment. Előbb azonban végignézett tetőtől-talpig, mintegy megmért s kikémlelt azzal a szinte súlyos, bizonytalan tekintetével, amely mint valami sűrű folyadék ott maradt az ember arcbőrén. Tintahalak szoktak ilyen nedvet kibocsátani magukból, hogy a vizet homályossá tegyék és zsákmányukat elkábítsák.

Vasárnapig végtelen sok agymunkát pazaroltam el arra, hogy kisüssem, ki lehet e nő s miként lesz legcélszerűbb vele szemben viselkedni.

Fizessek neki? Mi módon?

Elhatároztam, hogy ékszert veszek, valami csinos és értékes apróságot s azt tokban a kandallóra helyezem.

Vasárnap reggel fáradtan vártam rá, mert egész éjszaka nem tudtam a szememet lehúnyni.

Tíz órakor jött. Nyugodt és fölényes volt. Kezét úgy nyujtotta, mintha már régóta ismert volna. Leültettem s kezdtem leszedni róla: kalapját, fátylát, a boáját s a muffját. Azután némi zavarral arcomon lényegesebb ruhadarabok gondos lebontásába fogtam, mert kissé sietnem kellett. Az asszony nem is fejtett ki nagy ellenállást. Talán húsz szót sem váltottunk s már oly bizalmassággal vetkőztettem, mintha komornája lettem volna. Csupán az ügyesség hiányzott bennem, úgyhogy ujjaimat a tűk fölsértették, a zsinórok kezem alatt összebogozódtak. Ügyetlenségem és lázas sietségem volt az oka, hogy a végén mindent összezavartam, fejemet elvesztettem és kénytelen voltam az asszonyt saját kezeire bízni. Addig én kissé távolabb álltam, hogy strucc-szemérmét, amely minden asszonyban kivétel nélkül megvan, meg ne sértsem s lopva pillantottam rá… Barátaim, van-e az életben gyönyörűségesebb pillanat, mint az imádott hölgyet vetkőzni látni? Milyen kecses mozdulatokkal bontja le magáról suhogó ruhadarabjait! Egyik a másik után siklik lábai köré s puhán, üresen terül el a földön, mint a lelőtt madár… Most pattogva bomlik ki az ingváll s előfehérlik a karok s a mell meleg bársonya. Szívet felverő, káprázatos látvány! Még egy-két mozdulat s az utolsó darabka marad csak rajta, az utolsó, lenge fátyol, amelyen kívánatosan tetszik által a test vonala…

De egyszerre csak rémülten veszek észre a lapockák között egy nagy fekete foltot. Háttal áll felém, jól láthatom. Nagy, fekete folt… Elfordítom a szememet. Nem akarom látni. Mégis mi lehet? Az ajkak felett árnyékló bajusz, az összefutó szemöldökök s a hatalmas, tömött hajkorona eléggé elárulják, hogy miről lehet szó. Szinte számíthattam rá; mégis a dolog roppant kínosan érint s különös látomások, furcsa gondolatkapcsolatok foglalkoztatják képzeletemet. Azt hiszem, hogy az Ezeregyéjszaka varázslónői közül jött el egyik titokzatos, bűvöserejű némber, aki a férfit ismeretlen örvényekbe szokta rántani. Eszembe jut Salamon, aki Sába királynőjét tükrön járatta végig, hogy meggyőződjék arról, vajjon nincsenek-e ördöglábai?

Egyszóval… mikor szerelmi dalomat kellett volna elzengeni, kiderült, hogy nincs hangom. Nem volt hangom, vagy ha akarjátok, olyan volt a hangom, mint egy pápai énekesé. Hölgyem ezen szerfölött csodálkozott, később nagyon megharagudott s öltözködni kezdvén, élesen jegyezte meg:

– Ezért igazán kár volt idefárasztani.

Legalább a gyűrűt akartam elfogadtatni vele, amelyet számára vásároltam. Visszautasította büszke gőggel: »Kinek tart engem?« Ennyi megaláztatástól fülig pirultam. A nő köszönés nélkül távozott.

Ez volt a kalandom. A rettenetes benne az, hogy e pillanattól fogva szerelmes lettem a nőbe. Nem tudok más asszonyra nézni anélkül, hogy rá ne gondoljak. Mindenki úntat és közömbösen hagy, aki nem hasonlít rá. Ha valakit meg akarok csókolni, arca mellett mindig ott látom az övét és kielégíthetetlen vágy gyötör utána.

Minden találkámon ott van, minden csókomba beleavatkozik, minden más asszonyt szememben gyűlöletessé tesz. Ott van mellette, meztelen, vagy felöltözve, ágyban fekve, vagy karosszékben ülve, ott van láthatóan, csábítón a másik mellett, s még sem érhetem el soha. Most már igazán kezdem hinni, hogy varázslóasszony volt, aki lapockái között titokzatos talizmánt hordott.

És a legkülönösebb az, hogy még máig sem tudom, hogy kicsoda? Láttam azóta kétszer. Üdvözöltem, de nem fogadta köszöntésemet. Úgy tett, mintha nem ismerne. Ki lehet? A bűvös Kelet leánya? Biztosan zsidóleány! Ettől a gondolattól nem tudok megszabadulni. Zsidóleány! De miért? Miből gondolom?… Erre igazán nem tudnék felelni!

Vallomás.

A kis Grangerie báróné éppen a kereveten szunyókált, mikor a kis Rennedon márkiné félreálló kalappal, rendetlen blúzzal berontott hozzá, székbe vágta magát s fölkiáltott:

– Végre! Megtörtént!

A különben nyugodt és szelíd márkiné izgalma barátnéját nagyon meglepte. Kíváncsian ült föl a kereveten:

– Mi az? Mit csináltál?

A márkiné nem tudott ülve maradni. Felugrott a székről, izgatottan járkált fel s alá s végül a kerevet elé vetve magát, amelyen barátnője feküdt, megfogta kezét:

– Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz arról, amit meggyónok.

– Esküszöm.

– Üdvösségedre?

– Örök üdvösségemre.

– Nos hát! Tudd meg: megbosszultam Viktort!

A másik fölkiáltott:

– Jól tetted!

– Úgyebár? Képzeld, hat hónap óta még kiállhatatlanabb, mint azelőtt. De minden tekintetben! Mikor férjhez mentem hozzá, tudtam, hogy csunya, de azt hittem, hogy legalább jó. Istenem, hogy csalódtam! Ő biztosan azt hitte, hogy a szép szemeiért mentem hozzá. Azt hitte ez a pirosorrú, nagyhasú Adonisz, hogy szerelmes vagyok bele s úgy viselkedett velem szemben, mint gerlice a párjával. Én persze kikacagtam. Olyan nevettető volt, amikor komolyan turbékolni kezdett. El is kereszteltem: Gerlepapának. Furcsa fogalmaik vannak a férfiaknak önmagukról! Mikor végre megértette, hogy nálam csak baráti érzelmekről lehet szó, rettenetesen gyanakvó lett; elnevezett kiélt teremtésnek, fajtalan nőszemélynek s tudom is én, még minek? De ez még nem minden. A helyzet mind nehezebbé vált azáltal… hogy is mondjam?… Nagyon nehéz ezt elmondani… Szóval, nagyon szerelmes belém… Nagyon szerelmes… és ennek sokszor, igen sokszor adja bizonyságát. Mondd, édesem, lehet-e szörnyűbb valami, mintha ilyen lehetetlen, ilyen kacagtató alak szereti az embert? Nem, igazán nem bírtam már tovább kiállni… Rosszabb volt, mintha minden este fogamat húzták volna ki. Igazán mondom, rosszabb! Képzelj el magadnak ismerőseid közül egy ilyen utálatos, visszataszító, lehetetlen figurát nagy hassal, szőrös lábszárakkal!… Úgy-e? El tudod képzelni? És most képzeld el, hogy ez az ember a férjed. A te férjed, akinek joga van… minden este… Hiszen érted! Irtózatos! Nem bírtam tovább! A szó szoros értelmében rosszul lettem… De egész komoly, mosdótálas rosszullét fogott el! Hát ez mégsem járja! Kellene valami törvénynek lenni, amely az asszonyt védi… Minden este! Ó, de csunya, utálatos dolog!