Part 1

PALÓC

NÉPKÖLTEMÉNYEK.

GYÜJTÖTTE ÉS KIADTA

PAP GYULA.

SÁROSPATAK.

NYOMTATTA FORSTER R. A REF. FŐISKOLA BETŰIVEL.

1865.

Támadj fel meséid szép álmával, Szineidnek tündérpompájával, Magyarok elsülyedt dalkora!

Toldy Ferenc irod. arck.

KÁROLY TESTVÉREMNEK.

Előszó.

Nógrádból a palócföldről egy csomó vadvirágot vesz e könyvben a t. közönség.

Nincs helye, hogy előszavunkban e gyüjtemény érdemét, jelességét hangoztassuk, a nép költészet becsét elismerte az eszthetika, a nyelvtan, s ezzel együtt az irodalomtörténet; inkább ide iktatunk nehány vonást e sajátos ősi népfajról, hogy tájékozhassa magát a más vidéken lakó olvasó, s hogy álláspontot szerezhessen s kellőleg méltányolhassa, ki netalán a palóc népköltészetet fogja tenni tanulmánya tárgyává.

Forduljunk először is a történelemhez! Mit látunk a palócnép hajdanáról feljegyezve?

Toldy Ferenc (A magyar irodalom története első kötet. Pest. Emich Gusztáv bizománya 1851. 21 lap) így ír róla: „Már a tizedik század közepe felé találjuk Constantinus Porphyrogenitus bizanti császárnál a magyar nyelvjárások legrégibb nyomdokát. Nyilván mondja t. i. ez, hogy a kazarok közt belső háború támadván, a meggyőzöttek egy része a magyarokhoz futott s köztök letelepedvén, _Kabaroknak_ (kétségkivül _Kóboroknak_) neveztettek; s hogy ezek a magyarokat kazar nyelvre tanítván, beszélik ugy mond mind maig ugyanazon dialectust, de élnek a _magyarok másik nyelvével is_. Tekintetbe vevén már most a legujabb történet nyomozásoknak, főleg Horváth Istvánéinak eredményeit, alig kételkedhetünk többé, hogy itt a kazar nyelv alatt egyenesen a palóc nyelvjárást kell érteni, melyen valamint régenten a palócok, besenyők, kunok, kazarok, jászok és székelyek szólottak, ugy mai napiglan szólnak azoknak külön időkben magyarországba letelepült utódaik mindenütt hol nagyobb tömegekben laknak, habár nagyobb kisebb eltérésekkel. Ezekhez képest a palóc dialectus, mely régi épségében leginkább a Gömör, Borsod, Nógrád és Hevesmegyék összeszögellő hegyes vidékein maradt fen, hol előkelőleg palócnak neveztetik s határozottabban közép palócnak hívathatik, a nevezett törzsökök különbsége szerint mai nap is több ágakra oszlik, milyenek az éjszaki vagy is barkó Gömörben; a déli palóc vagy göcsei Szalában s részint Somogyban és Veszprémben is; a duna drávai palóc Baranyában s az ormányságban a Dráva mellett, a csángó Moldvában; a székely Erdélyben; végre a jász-kun, de a mely a XVII. század óta nagy részben elváltozott. Alig hibázunk, ha e palóc nyelvjárásban keressük a közönségesen elveszettnek tartott hun vagy kun nyelvet; mindenesetre az közelebb áll a hun-magyar néptő régi nyelvéhez, melylyel részint még a XI. század emlékeiben is találkozunk, mint ama másik nyelvjárás, melyet Constantinus a magyarok másik nyelvének nevez, s melyet mi elökelőleg magyar, vagy különböztetés okáért _ujmagyarnak_ nevezhetünk.“

Im e szavakból láthatni, hogy a palóc név hajdani keletében nem mintegy speciális népágazat kizárólagos jelzője tekintendő, de gyüjtő név levén magába foglalta a székely, csángó, jász-kun sat. népcsoportokat is.

Gyüjteményünk keletkezéshelye Nógrádmegye Salgóvidéke – e tájnak kíván tűköre lenni, következéskép csak a nógrádi palóc ismertetését adhatjuk im e csekély vázlatban.

Vallásukra nézve általán a római hitet követik, honnan helylyel közzel ha találkozunk ágostai és helvét vallású községekkel bizton rá mondhatjuk, hogy az előbbi szláv, utóbbi pedig a Toldy által felfogott _uj magyar_ néphez – ha tetszik nemzethez – sorolandó. Az egész palócság ismeretes vallásosságáról s szigorú erkölcsösségéről. Az ünnepnapokat hűségesen megszentelik, templomba szorgalmasan eljárnak. Felette szent nálok a hajadoni szűzesség, honnét 1850-ig igen kevés eset volt rá, hogy a hajadon elveszítette volna szívének zománcát lelkének tisztaságát; ma az ily eset nem ép ritkaság, honnét nem igen hibázunk, ha alapokát a házasság korlátozása és a szabadságos katonák tulnyomó számában keresendjük. Általában még most is uralg közöttök a régi patriarkális élet, az ugynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak, némely faluban harminc negyven tagból álló család is tartózkodik egy fedél alatt; választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s egy gazdasszonyt, előbbit a kölső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra, rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkűl minden családtag kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden űzletet, vesz, ad, az engedetlent meg is fenyíti, mit az – sorsában megnyugodva tűrni tartozik. A komolyabb ügyeknél p. u. ingó, vagy ingatlan eladásánál az éltesebbek tanácsát s beleegyezését is tartozik kikérni. Az egyes köz tag jogi cselekménye – ha az a többség, s a gazda tudta s beleegyezése nélkül vitetett véghez, érvénytelennek nyilváníttatik. Ő vesz a többieknek ruhát, s egyébb szükséges tárgyakat, ő szemeli ki a házasulandó suhancnak jövendőbeli hitestársát, ő a parancs, a többi, hogy szavaival éljünk: „_az én cselédem_.“

A gazda mezei munkát – kivált tehetősebb családoknál soha – csak igen ritka esetben végez, farag szerszámfát, vagy az épületen, kerten igazit egyet mást, oltogat, nyes, s a többieknek kiadja a napi múnkát. Bizonyos időkben az egyes hadak, vagy felekezetek éltesebbjei meg is szokják számoltatni a gazdát. Ha nagyon részeges, vagy felette hanyag leteszik, s helyette a legalkalmasbbat választják. Különben a gazdai hivatal élethosszig a végső tehetlenedésig folytattatik.

Ime mintha csak a vérszerződés lebegne szemeink előtt! Ismerek egy volt jobbágy családot, mindössze valami 30 tagból, négy felekezetből állhat az egész, s az a különös, hogy az egyes felekezetek egymás iránt való rokonságukat sem tudják kimutatni. Bátran eljegyezhetnék egymást, de nem teszik, véteknek tartván ugyanazon családból házasodni.

Egy név, egy jelleg, egy erkölcs, egy tűzhely köti össze őket századok óta!

Egy pár évtől gyakoriak a válakozások. A család két, három sat. felekezetekre oszolva egymástól külön szakad, érdekből, hogy emancipálhassák magokat a gazda önkénye alól, s hogy több vagyont produkálhassanak. Ám – figyelve őket – a tapasztalat azt mutatja, hogy az elválást elszegényedés szokta követni.

Családi életük magán hordja a régi magyar életnek képét, kinyomatát. A férfi tegezi nejét, a nő _kied_-nek (kendnek) szólítja férjét, a gyermekek _éldes szüléim_ névvel tisztelik szüléiket. A lakszobában, mit közönségesen _háznak_ neveznek, semmi butorzat sincs egy asztalon, hosszúlócán s óriási kemencén kivül. A téli estéket többnyire a kemence előtt töltik, az asszonyok fonogatva, a férfiak pedig pipázva s beszélgetve. Beszélgetésök tárgyát a faluban előjött apró események, házasságok, időjárás s a termények minéműsége teszi. Éjfél után elszállingóznak a hálókomrába, – miután jósort imádkozott, többnyire legutólszor tér nyugalomra a legöregebb nő, a családfő neje, vagy a gazdasszony; már akkor van 1–2 óra is midőn ez lefekszik, és a hajnali első kakasszóláskor már ismét talpon van, legelőször tüzet gyujt a kemencébe, aztán felkölti a többieket is s hozzáfognak a fonáshoz. Egy kettő még álmos is közűlök, s kegyetleneket ásít, száját kezével veregetvén.

A fiatalságnak a hosszas téli estéken egyetlen mulató helye a fonóház. Ez közönségesen egy kibérlett hely, melyet a tél beálltával közös akarattal bérlenek ki, s érte mindenik tartozik fizetni valamit, vagy nehány fő kendert, vagy búzát, főzeléket (_ázalék_) sat.

A mint a lányok dolgaikat végzik, cifra guzsalyaikat magokhoz vévén itt jelennek meg, hol már akkor nehány éltes asszony is helyet foglalt a kemence előtt; midőn jó sokan összegyűltek, dalólni kezdenek, s ekkor a legények is szállingóznak befele, mindenik szive választottja mellett foglalván helyet; s jaj azon leánynak kinek a fonóházban nincs mulattatója! Fel sem veszik mintha ott se volna, vagy csak lenézés tárgyául tűzik ki a többi leányok. A legények megérkeztével van dal, meg dal, tréfa, egyik élc a másikat éri, végre ebbe is bele unván, a kemence megől megszólal az öreg mesélő, hogy az ifjabbak képzelődését a tündér világ bájkörébe kalandoztassa, ezen aztán itt ott jót kacagnak, majd sóhajtanak, olykor könnyeznek, míg ismét a legderültebb nevetésben törnek ki.

Ilyesmik történnek a fonóházban, ezenkivül itt történnek az ismeretségek, itt köttetik a szerelem; mert a fonóházban más falubeli legények is megjelennek. Két óratájban aztán szétoszlanak, haza mentökben mindenik lát egy egy kisértetet elhaladni maga előtt s ezt másnap reggel még esküvel is kész bebizonyitani.

Téli időben naponként csak kétszer étkeznek reggel és este; a mikor a ház gazdasszonya feltálalja az eledelt, aztán legelőször a családfő megszegi a kenyeret s azt tovább adván a férfi nép a közöstálból hozzálát az étkezéshez. Asszony ritkán ül az asztal mellé, kiki magának szed egy tálkára s azt elfordulva a többitől mintegy észrevétlenül akarja megélvezni. Legfelötlőbb étkezési módjuk: először a keményebb tésztás vagy husféle eledeleket költik el s csak azután kerül a sor a levesre, mit ők általán lé néven neveznek; innen azon enyelgő megjegyzés a lakodalomról: „_olyan hires lakzija vót hogy a lé is hétfélyi vót benne_.“

Legkedvesebb eledelök a hus, aztán a _ganca_, _bukta_ (mindkettő tészta étek) végül a _mákos_ _ferentő_ (mely hasonlit a réteshez primitiv kiadásban) s a _mákoscsik_ (mákos metélt). Mindezek lakomáknál, keresztelőknél, stb. különösen szerepelnek s kivált a mákosferentő lakodalomból el nem maradhat.

Testökre nézve mindkét nembeliek eléggé kifejlettek, a nők különösen eredeti magyar s hóditó külsejüek. A leány tiszta, öltözete ragyogó, kedveli a magossarku piros csizmát, rózsaszinkelméket, hajafürtébe isten tudja mennyi cifra pántlikát befűz, nyakán _garályist_ (nyakék) ujjain öt hat rézgyűrőt (gyűrű) visel, mikkel többnyire mátkája szokta megajándékozni. Ha templomba megy, rézkapcsos imakönyvét százszorszép kendőjébe hajtja s hóna alá helyezi, másik kezébe piros csizmáját fogja s így ballag a távolabb eső filialis helyekről is mezitláb, s csak a templomajtó előtt huzván fel csizmáját. Fiatal menyecske legfőbb díszruhája a rókásmente. A nők többnyire fiatal korukban szoknak férjhez menni, s a csinosságot, tisztaságot mindig, a szépséget pedig igen sokáig megtartják. A férjezett nő még jó darabig le nem veti cifra ruháit, s csak midőn a 35–40 évet betöltötte, ölt komolyabb barna szinü öltözéket. Férjét felette becsüli, örömest tűri szitkait, gáncsait sőt veréseit is, csak férje tul ne lépjen a házasság céljának korlátain.

A férfiak szinte eléggé kifejlettek szép külsejüek. Megtermettebb szállasabb legénységet alig látni országszerte mint itt. Az öregek általán vállig érő göndör hajat viselnek, bajusz, vagy barkó felette ritkaság az egész vidéken, tiszta sima arcot szeretnek hordani. A fiatalság öltözete kanász kalap, bőujju ing, pitykés veres mellény, térdigérő bő gatya, cifra szűr, hosszu száru csizma. Kedvenc bokrétájuk az árvalányhaj s az ugynevezett _szentkuti bokréta_. Melynek története következő: május első reggelén a legény májfát állit a kedves ablaka elé, a lány annál jobban örül mennél magasabb az oda állitott fa; mert a fa nagysága többnyire a legény szerelmének fokozata, Pünköst napján aztán – mikor országos bucsu zarándokol a Verebély helység mellett levő szentkuti kolostorhoz – a szerelmespár is hűségesen lerándul, s itt a leány mintegy viszonzásul a májfáért csinált virágból himzett bokrétát vesz szeretőjének, melyet az jövő májusig, vagy ha addig éppen véghez menne, lakodalmáig hord. Ha azonban az ifjunak komoly szándékai vannak az éj leple alatt egyszer kétszer megjelenik a lányos háznál; később bemutatja magát a szülőknek is, s ha ezek szivesen látják, kérőket indit a házhoz, a kik ékes szavakban előadják kivánságukat, ha meghallgattatnak nem sokára megtörténik a _kendőlakás_, mely nem áll egyébből minthogy a szerelmesek kendőt cserélnek melybe diót vagy almát kötöttek.

Ezentul jegyeseknek tekintetnek.

A lakodalmat szüret után tartják, meg. Az esketésre kitűzött nap előtt a _nagynász_ összejárja a falut s a vendégeket behivja. Más nap a _nagynász_ felkerekedvén összegyült népével, elbúcsúzik s zene kisérettel utnak indul a menyasszony házafelé, itt megállnak a kapu előtt s csupán a vőfély megy be egyedűl felszólitván a menyasszonyt az indulásra, ki nyoszolyó asszonya s leányaival atyafiaitól kisértetve, kimegy és a násznéphez csatlakozik, egyenesen a hitletételre menendő. Mely meglevén atyai házához visszakisértetik; hol rövid reggelit kapván a násznép visszatér a vőlegény házához, a menyasszony pedig odahaza marad, mig nem hosszas kérések és ceremóniák után csakugyan elszállitják a vőlegény lakására, hol az örömatya a kapunál várja menyét, s nem is hinné az ember, mely édesded gyöngéd érzelmek előadásával jelenti örömét s fogadja azt, kitől fia boldogulását, háza gyarapodását, szerencséjét és fényét mint az Isten áldását várja; kézen fogva viszi be házába és bemutatja nejének, fiainak s atyafiainak, s ez által be van igtatva nemzetségébe s él a szülött jogaival holtaig, sőt férje halála után is mig más házasságra nem lép.

Most bevégzett s tökéletes az öröm s lakják a lakodalmat, melyhez minden hivatalos tehetsége szerint adakozott.

Ebéd alatt szolgál a vőfély, behordván az ételeket, mely alkalommal minden ételt megdicsér többnyire cikornyás versekben.

Estebéd után a vőfély három szál gyertyát fogva balkeze ujjai közé a menyasszonyt a komrába viszi, hol leveszi fejéről a pártát s által adja a fektető vagy nyoszolyó asszonynak. A vőfély a pártát fokosára veszi és árulgatja s ekkor mondja el vig szavakkal az ugynevezett fektető verset melyet mindnyájan nagy figyelemmel hallgatnak.

Másnap reggel a kiadó háztól két asszony megy felkölteni a menyasszonyt, ki már akkor valamely zugban ül; ezek a féketőt fejére kötvén, az uj házasokat kalácscsal és mézes pálinkával megajándékozzák.

Ezalatt megérkezik a _hérész_ (a kiadó ház vendégei menyegzői ajándokokkal) s kérdezik a nagynászt, hogy nem tévedt-é ide egy gyönyörű aranybárányka? A nagynász igennel felel, de először kivánja tőlök jeleit tudni, ekkor aztán előhoz egy öreg vagy görbe hátu egyént s kérdezi hogy nem ez volna-é voltaképen kit keresnek? Azok ezt természetesen visszaküldik állitván hogy az övék ép és szép volt, s midőn ezután a valódit eléjök állitják mindnyájan kezet fognak vele s tehetségök szerint megjutalmazzák.

Több helyen a lakzi egy hétig is el tart, mig nem ismét a kis hérész következik, melyben az előbbihez csaknem hasonlók történnek.

Ennyit a lakadalomról.

Az öregek félre tevén a cifra öltözetet, többnyire egyszerű, kék szegélyzetű szűrt, gyolcs vagy legalább jól kifehéritett vászon gúnyát s télbe néhol szűrnadrágot is hordanak, mit ők _hunya_ néven neveznek.

Miveltségi álláspontjuk még sok kivánni valót hagy fen, a férfiak között igen ritka a ki olvasni, még ritkább a ki irni tud. A nők legalább tanulnak annyit, hogy saját könyvükből tudnak akadozva imádkozni. Irodalomról, könyves miveltségről furcsa fogalommal birnak, nyomtatványok alatt nem képzelnek mást mint politikai ujságot és imádságos könyvet, a ki e hiedelmükből ki akarná vetkeztetni, bizony falra hányná a borsót. Csak egy példát jegyzek ide! Egy izben mezei munkát dolgoztatván, hogy a hosszu nap unalmát elűzhessem, könyveimhez voltam kénytelen folyamodni. Este egy éltes palóc igy szólt hozzám: „_bijony (bizony) az ur má’ (már) csakugyan a membe (menybe) mehet ha mindennap ennyit imádkozik_.“

Még ma is közönséges rovással élnek kénytelenségből. Erre jegyzik jövedelmeiket, kiadásaikat. Világitóul mécsest, vagy bikkfából hasgatott s jól kiszáraztott ugynevezett _fáklyát_ használnak.

Politikai miveltségük legdicsérendőbb, az uri rendet becsülik, tanácsait szivesen fogadják s ügyeiket készek a szerint irányozni. Általában egy lelkes arisztokracia mellett soha sem engedik magukat alacsony eszközzé silányitani; példa rá hogy az egész országban sehol sem történnek oly barátságos tagositások mint a palócságon.

Ezelőtt kedvenc zenéjök a duda volt, de ez már nagyobb részt kiveszett, s mai napság itt ott látni csak egy egy szomoru dudást pedig még ezelőtt néhány évvel is ez mulattatá őket lakomájokban, ezen járta a lakodalmasnép ugy a sebes kopogót, mint a szomoru verbunkot.

A férfiak kivált az éltesbek ritkán dalolnak, az ifjabbak is többnyire csak áldomás közben, vagy ha mezei munkát dolgoznak magánosan. Ellenben az asszonyszemélyek semmi cselekményt sem végeznek nóta nélkül. Felette kedvelik a szomoru dalokat, dallamaik kevésbé változatosak, többnyire vontatottak, de érzésben, hatásban felül mulhatlanok! Részemről mi sem tud annyira meginditani mintha csendes, holdas éjszakán nehány palóc lánykát hallok dalolni. Ime mily hasznot tenne a Kisfaluditársaság nemzeti zenészetünknek, ha gondoskodnék a különböző lokalitások szerint a dallamok hangjegyre tevéséről! Hogy zeneszerzőink kik többnyire városon lakva, hallhatnának olykor olykor egy, kristály tiszta hangot a nép ajkairól s istenesen neki feküdhetnének a népzenészet tanulmányának! Bizonyára sok gyöngy vesz igy el a feledés tengerében. Aztán a népköltészetben a dallam annyira össze van forrva a szöveggel, hogy egymás nélkül nem is boncolandó. Egyik kiegésziti a másik hiányait, eltakarja fogyatkozásait s mint férj és feleség csak együtt képeznek egy testet és egy lelket. Máskép van a műzenészetnél; itt többnyire más szerzi a szöveget, más a dallamot, s a szöveg csak nem mindig másodrendű dolog. A népnél a dallam a szöveggel egyszerre jő, mint napból a világosság és melegség, mint Jupiter agyából Minerva páncélosan derekasan megteremve.

Ime, oda értem hogy a nyelvjárásról is elmondhatom mondandóimat!

Figyelmes fül közönségesen három =a=-t különböztethet meg. Első a tiszta, második a hosszu vagy ékezett s harmadik a közép =a=, melyet az =l= előtt =au=, =ó=, vagy =av=-nak is ejtenek ki p. u. eme versben

„A kanász az erdőben A baltával játszik, Ugy forgatja a baltát Csak az éle látszik.“

A _baltát_ háromfélekép is mondják. Irjuk ide legalább egyfélekép:

A kanász az erdőbe’ A bautávó játszik, Ugy forgatja a baútát Csak az élyi látszik.

=E=-t négyet lehet megkülönböztetni. Van rövid =e=, hosszu =e= és rövid =é=, hosszu =é=.

Kár hogy e hangokat betűk nemléte miatt nem lehet jelölni.

Az =i=-t gyakran felcserélik az =e=-vel és viszont, p. u. =csillag= helyett =csellag=, =biró= helyett =béró=, =gyik= helyett =gyék=, =fejér= helyett =fejir= stb.

Az =ó= néha =uó=-, néha =ou=-ra változik, p. u. =luó= (ló), =fokóu= (fakó).

Az =u o=-ra változik bizonyos esetekben p. u. =uronk= urunk helyett.

Az =ü= némely szavaknál =i=-re, a minőséget kifejező mellékneveknél =ő=-re változik p. u. =gyimőcs= (gyümölcs), =aranyfejő= (aranyfejű), =éleshegyő= (éleshegyű) aztán =hegedő= (hegedű) =gyűrő= (gyűrű) helyett stb.

A mássalhangzók közzűl:

A =d= az =i= előtt állandólag =gy=-re változik p. u. =diák=, =dió=, =disznó=, =dicsekszik=, =dicsér= helyett lesz =gyiák=, =gyesznó= (itt az =i e=-re változik) =gyicsekszik=, =gyicsér=.

A =g= néha =t=-re néha pedig a =gy g=-re változik p. u. =legédesebb=, =legjobb= helyett, =letéldesebb=, =letjobb=, =gyenge= helyett =genge=.

A =meg= szóban a =g= betű ha igével van összetéve azon igének első betűjévé válik melylyel egybe van ragadva p. u. =megveszem=, =megjárom=, =meghuzom=: =mevveszem=, =mejjárom=, =mehhuzom=.

A =j= olykor =gy=-re keményedik p. u. =jer= helyett =gyer=, (innen a palóc igy szólitja meg egymást: „=gyerjék má’ sógor=“ jőjjön már sógor helyett. Ennek ellentéte az =ered= szó honnan igy is mondják egymásnak „=eregygyék má’ bátya=“ stb) =jőjj= helyett =győjj=.

Az =l= gyakran =ly=-re lágyul p. u. =éle= (valaminek) igy ejtetik ki =élyi=, néha =u=-ra p. u. =szalma= helyett lesz szauma. Szóvégéről mindig, szóközépről pedig gyakran kihagyatik p. u. a =Szász Ferenc= cimű dal 11–12. során e helyett:

Jól tudod hogy a halálért Halált kell szenvedni.

Ez áll:

Jó’ tudod hogy a haláé Halá’t kell szenvedni.

E szónak: =halál= még a többeséből is kihagyatik az utolsó =l= p. u. a második mesében:

Jaj de szépen süt az hód az hódvilág, Jaj de szépen masirolnak a halák.

(_halálok_ helyett).

Továbbá: =szál=, =száll=, =szél=, =tál=, =kanál=, =ól= helyett =szá=, =szá=, =szé=, =tá=, =kaná=, =ó=-t hangoztatnak.

Az =n= az infinitivus végén mindég =ny= p. u. =menni=, =enni= helyett =mennyi=, =ennyi=, e végzetet gyűjteményünkből szebb hangzás kedveért jónak láttuk kihagyni.

Az =ny= hasonlit a francia orrhanghoz p. u. =szegény=, =legény=, igy ejtetik: =szegén=, =legén=.

Az =r= a szók végén szinte gyakorta kihagyatik p. u. =má’ bá’=, =már=, =bár= helyett.

A =t= az =i= előtt rendesen =ty=-re változik p. u. =tiz=, =titok=, =tilalom= lesz =tyiz=, =tyitok=, =tyilalom=.

Nem hagyhatjuk itt érintetlen Toldy-nak azon állitását, miszerint a palóc az igék határozott módú harmadik személyét alhangú szókban is =i= raggal képzi. Ennek több évi tapasztalatból ellene kell szólanunk: a palóc (legalább _Nógrád_, _Heves_, _Gömör_ s _Borsod_ összeszögellő bércein) sehol sem conjugál: _adi_, _vági_, _dobi_ formára, hanem kimondja kereken: _adja_, _vágja_, _dobja_; ugy beszél a zempléni, abauji köznép, de világért sem a palóc.

Ennyit a dialektusról, a többi önként ki fog tűnni a figyelmes olvasó előtt, mivel a költeményeket igyekeztünk nagyobbrészt eredeti kiejtésben nyomda alá bocsátani. Mindent úgy írtam le a mint találtam, se el nem vettem belőle, se ki nem toldozgattam egyiket a másikból. Sokan mondták, hogy az olyan apró négy soros dalocskákat hagyjam ki gyüjteményemből. Én nem fogadtam meg tanácsukat; mert ki tudja egy négy soros dalocskában is nincs-é magva, embriója egy műegésznek, ha nem is egy _Kalevalának_, de legalább egy csinos kerekded románcnak vagy balladának. Ime tekintélyes gyüjtőnk Erdélyi János csak 8–10 sort adott _Déva vára építéséről_ s már Kriza János és F. Szabó Sámuel urak gyönyörű balladákat fedeztek fel róla. Végre egy négy soros dalocska is lehet mű egész!

Soraimat Erdélyi ime kenetes soraival rekesztem be: „Akár ki szerzette igen szépek vannak a nép költemények közt; mert különben micsoda érdek kötötte volna ugy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk poroslevelekhez, söt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna e minden szó azon dalból, mely őseink szivének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál ébrebben kell lenni azoknak, kiket Isten adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.“

Végezetre el nem mulaszthatom, hogy Erdélyi János urnak hálás köszönetemet ne nyilvánítsam azon szíves sorokért, melyekkel jelen gyüjteményt előfizetési ivemen, az olvasó közönség pártoló figyélmébe ajánlotta. Ez a törekvésnek valódi irányadója, jutalma. Kívánom, tartson meg ezentúl is jóemlékébe’, szíves indúlatába’.

Sárospatak. 1865.

=P. Gy.=

NÉPKÖLTEMÉNYEK.

1. Szép piros Örzsébet.

Elattalak férhe’ Szép piros Örzsébet. Szép fejír legényhe’, Orczája oly fejir Mint a fejir hattyú, Még anná’ fejirebb Mint a báránygyapjú.

Elmegyen Örzsébet Cínteremkomrába, Felőtözik czifrán Ződ selyem ruhába. Hányja a zsebibe Számtalan pótráját, Kerülyi, fordolja. A szegények házát.

Szegények, szegények, Isten szegényei! Kérjétek az istent, Hogy engem vegyen el! Mikó’ hitre menek Hideg borzongasson, Mikó’ hitet mondok, Szörnyen ki is fogjon!

Kocsisom, kocsisom, Én első kocsisom! Vágd meg azt a lovat Hadd ugorjon hármat. Kocsisom, kocsisom, Én első kocsisom, Adj egy pohár vizet! Szörnyet halok szomjan. – De nem vizet adok, Ha piros bort adok. – Mikulám, Mikulám, Én német Mikulám, Adj egy pohár vizet! Szörnyet halok szomjan. – De nem vizet adok, Ha piros bort adok.