Part 9

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s oly szépen tudott nézni! Hiúságának hízelgett ez a föltétlen meghódolás, bántotta, hogy nem éppen szép színben kell feltűnnie előtte, s nagyon boszankodott magára az egész dologért.

– Maga bánatot jelent?! – kérdezte Czilla, a ki kezdett gyanakodni.

– Isten mentsen! – felelt a jogász, s akkor úgy gondolta.

– Tehát abban maradunk…

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit se tud erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Czilla.

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár pillanatig ott maradt, a hol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta virító szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltűnt a szeme elől, boszusan fordult az ellenkező irányba, s azt mondta magában:

– Nem.

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az okosakból, a kik fiákeren járnak, szép ruhát hordanak, jól élnek, rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, a mit akarnak, s jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a színházban s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, a kiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar örökletessége között oszlik meg. A kik csak azért boldogok, mert megaláztatnak, a kik rossz levegőn, szűk lakásokban senyvednek, s csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki ne vesszen a világból.

Amazok: a kik pénzes lányokkal házasodnak össze.

Emezek: a kik szegény lányokat vesznek el.

És még egyszer mondta magában:

– Nem.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán, szombaton. Göndöry Béla nem jött.

VII.

Erre mifelénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze, csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgéssel teli, mint a fiatalságtól búcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy házak között, a hol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely talán enyhébb még az elsőnél is, és hűségesebb, jobban megbízható. Ámbár a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező alakokat környező finom, ónos fehérségen már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben!… szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy csunya lidérczmese.

De ne bízzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak úgy könnyedén ne merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivít a mezőn. Jaj neked, ha ez a szél odakint talál, a mint védtelenül barangolsz a szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthűlten érsz haza, s lesheted, a míg kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten kalapálta a kedves dalát:

A kit imádok: egy tüzér, Csak egy tüzér, a kit imádok…

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott ablaknál.

Csak a nagy szoba függőlámpája világított be hozzájuk, meg kívülről a csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, melyet a mindeneket átölelő kerítő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fénybogarak suhantak keresztül. A ligetből még egyre tartott a népvándorlás be, a város felé. A fogatok egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a puha, gyönyörü hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig így leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy: mindig.

– Mindig – felelt a lány.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi, senki után?

– Nem fogok vágyódni semmi, senki után – szólt engedelmesen a lány.

Aztán tovább nézte az Opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin átfehérlő esti öltözeteket.

Odaát Czilla még egyre a _Lili_ románczát nyaggatta:

Ha kinevetnek is ezér’: A kit imádok, egy tüzér.

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte, hogy:

– Szeretem magát.

De nem merte a keresztnevén szólítani. Érezte, hogy ez hamisan hangzanék.

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem… Úgy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam kívül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra, hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek zárva egészen, a hol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy úgy tennék magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam, láthassam mindig!… Nem felel?

– Mit mondjak?

– Mindig csak egyet. Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de szeret.

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz. Mit mondjak, a mit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szorította meg. S annyi hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint hallgattak.

Ekközben letelt az az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, a kinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy szobába.

Fodor teli volt panaszszal.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok! Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?! Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke.« Tízezer lövés egy percz alatt! Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom, Polinéziát szétfúvom, mint egy szappanbuborékot. Tudja-e, mit jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülőgép előtt, vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a katonák olyan nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovon ülnének!… És a bankok! Megannyi szatócs! Magában az angol bankban sincs több vállalkozó szellem, mint a sarki fűszerkereskedőben. De hát, kérdem, mire akkor a bankok, ha úgy tesznek, mint a _Fa-kutyá_hoz czímzett fűszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?! Ha nekem egy kis tőkém van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Míg így! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot! A tőke! Ez minden. Hány lángelme pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A tőkével. De az elpusztuló lángelmék a legtöbbször könnyelműek vagy dologtalanok. Míg én! Higyje el, én nem fejjel, hanem ballábbal jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hívta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa hangon, mint a színpadon szokás, így suttogott hozzá:

– Egész nap nem tudok veled beszélni.

– Mit tehetek róla? Mi baj?

– Mondtam, hogy ez valóságos dráma. Találkoztam Bélával.

– És még szóba álltál vele?

– El akartam menni mellette, mintha nem is látnám. Hanem megszólított.

– Mit mondott? Bizonyosan mentegetőzött. És te elkezdtél feleselni vele!

– Ó nem. Mondom, hogy ez valóságos dráma. Tudod, miért nem jött el?

– Ne is beszéljünk erről. Nem hiszek neki.

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, a ki már oly sokszor volt beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Írhatott volna.

– Félt, hogy bajt okoz vele.

– Nem. Hazugság az egész.

– Nincs igazad. Ha úgy volna, a mint gondolod, soha hírét se halljuk többet. Nem igaz? És visszajött.

– El akar jönni?

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhúzod az egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz, mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s úgy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő Fodor-féle időmérők, némi apró véleménykülönbségeket leszámítva, abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhúzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabban haladva suhantak el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

Tehát csakugyan eljött.

A fehér arcz halvány rózsaszínre vált; piczi kagylóházakban látni ezt a gyönyörü színt. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha amaz, ott lent, ebben a pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább addig, a míg egy hosszú csók tart.

– Tudtam, hogy eljön – suttogta magában – tudtam, hogy el kell jönnie.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos jóslat volt. Ha Fodor Ella kisasszonyt nem is, a türelmes olvasót bizonyára meglepte a Göndöry úr váratlan megtérése. Ki kell jelentenünk, hogy senkit se lepett meg annyira, mint bennünket, a kik, végre is, a legjobban ismerjük a fenttisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. Ezek között a gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a másodpercz, a melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis igen nagy kegyetlenség volna csak így egyszerre szakítani – mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A veszedelem oly messzi!… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot jelenthetek, s visszahúzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen egy egész élet nyomorúságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s ha róla is azt végezték el, hogy szomorú véget érjen, mint Phoebus de Châteaupert, a ki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a mosolylyal, a melytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Késő, késő.

S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki.

S ugyanezt mondta este Czillának, a ki, mikor a látogató elment, titkos tanácskozásra szólította vissza a nagy szobába.

– Késő, késő.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a bolondságra az urfi?

– Azt mondta, hogy várjunk.

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára egész őszinte volt, mikor ettől a kipróbált orvosszertől várta a segítséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy bátorítsa magát, egymás után többször elismételte ezt a pár szót:

– Most én következem.

Volt már szerencsénk említeni, hogy Czilla igen kedvelte a színdarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes asszonykái iránt, a kik egy-egy kétségbeesett helyzetben magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a minden érdeklődésre és segítségre méltó szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel, s tisztán látta a veszedelmet.

– Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szívért szenved vértanu-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt a nélkül, hogy belátná, s Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen igazuk.

Mert nem jó beleavatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, a nélkül, hogy utóbb szemrehányást ne tegyünk magunknak miatta: abból, a mit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a Nemtőnek, a kinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint remélte, s ez a váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, a hogy Czilla előre látta a döntő jelenetet, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem szavalt, nem handabandázott, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a _Vercingetorix_ Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember, a ki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az úgynevezett facies hippocraticából szokás következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett, megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett. Szerette volna visszakaparni, a mit mondott, s egyszerre nagyon rajta volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt megnyugtatni.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog. Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz így. Igen, még talán nekem is jobb, hogy így kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szívében nagy önváddal búcsúzott el tőle. Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt, hogy ha anyja rajta érné az áruláson, talán nem terhelné annyira a felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s úgy tett, mint _Stuart Mária_ utolsó felvonásában Leicester lord, a ki tudvalevőleg nagy felindulások közepett hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a másik szobából áthallatszott, halálos rémületbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig úgy tetszett neki, mint ha az a másik ember, odaát, leülne az íróasztalához, s mint ha a toll perczegését is hallaná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden elcsöndesedett. Czilla a falhoz szorította fülét. Talán megint ír… A kis lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy, s kivülről bezárja az ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szívére tette mind a két kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen. Tehát nyugodt, s nem úgy távozik el, mint a ki nem akar visszatérni. Nem, nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Úgy megy el, mint a ki nem készül semmiféle botrányra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S a hogy megpillantotta azt a jól ismert, régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában fakult meg, épp úgy megesett a szíve a költőn, mint a hogy egy pár nappal előbb az ő szegényessége is megindította egy kissé a Göndöry Béla pompás kabátja alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a szűkölködés és a nyomorúság éveiben? Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?! Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletreméltó, ki tehet róla, hogy nem hódító, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, a közeledő télnek ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes nagyhírü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves kuruttyolása.

– Lehet-e, hogy ne őt imádjuk?!

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon; tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

De, istenem, olyan fiatal!

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a Sarah grófné idegizgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan érdekes jelenetet, mikor egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, a ki ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.

– Czilla!

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak addig volt jókedvü, a míg dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat jelentett.

– Ki kell írni a szobát! – szólt oda a kis lányhoz.

Czilla nem értette.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell írni a szobát, és a czédulát le kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon, önvádtól gyötörten.

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifujhatja magát.

– Ah!

Bizony nagy kő esett le a szívéről.

De eltartott egy pár óráig, míg megtudhatta, hogy »az az úr« levelet írt, melyben gyógyíthatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul, lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Édes, drága kis Ella!

Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.

Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is lehet irántam.

Legyen boldog azzal, a kit szeret.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom megbánni, hogy magát választottam.

És én tudom, hogy arról mondok le, a ki mindenképpen a legjobb feleség lesz a világon.

Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom látni, a mint másra gondol, nem akarom látni, a mint elviszik hazulról.

Kiszakítom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom volt, s elhagyom a helyet, a mely nekem mindig az otthont jelentette.

De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó istenhozzád nélkül.

… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.

A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.

Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.

Isten áldja meg érte.

_Hódy Balázs_.

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk, se a madrigálok, se a balladák, se a vegyesek.

A GYANU.

I.

– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta; én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk. Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük, nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket. Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse!

A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult. Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid kék szempár ezt mondaná neki: