Part 7

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között, s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az általános hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve, és hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illeti. A násznép meghaladta a tábornok várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, a kiknek a czipői szépen ki vannak tisztítva!

A tábornok különben kötött marsruttal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzálátott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágosítást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátkapárt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?

A pap boszús pillantásokat vetett a csendháborítóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s miután a fölötte meghatott hölgyet hamarosan magához térítették, az uj pár meg a tanúk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhűlt, mikor a tábornok őt is megkínálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, a ki éppen akkor írta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel nélkül. A mai kelettel.

Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:

– Vajjon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!

A mexikói hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.

– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.

Balázs megnevezte magát.

– Úgy?! Jól van; nagyon jól van.

Balázs sietett menekülni, s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.

– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.

– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.

Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára híres írók, nagy emberek leszünk.

Balázs vállat vont. Ma, úgy látszik, az egész világ meg van bolondulva.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga gondjaira bízta hű Shamylját, s kocsiba ült, immáron élete párjával. A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másodrangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_hoz.

A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúroknak ez a kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonyabokor képviselte. De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_ vendégei, ha egy kissé megerőtették a képzeletüket, úgy érezhették magukat, mintha a szabad természetben volnának.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében terítettek meg egy hosszú asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teríteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghívottak terítékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára. A virágok rózsaszín pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompáztak az esküvő évét, hónapját és napját megörökítő számok és betűk.

Balázs Czilla és egy fiatal úr közé került, a ki sietett magát bemutatni.

– Pézsma – szólt egyszerűen.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének.

– Soha se örüljön – szólt nevetve a cziteraművész – a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni.

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit nevez az ifju báró »vén gazember«-nek.

De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs úgy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést kibírja, jöjjön, a minek jönnie kell, a többi már nem számít.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s ebben a pillanatban a közös hadsereg különböző színü hajtókáin kívül nem érdeklődött semmi iránt a világon.

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész – elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén túlságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsaszínű volt, hol meg lilaszínre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szívrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a hangverseny. A báró felpattant _Ephialtes_re, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet művészi fortélyainak bemutatása alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A kerékpár nagymesterének vakmerő ügyeskedése óriási hatást keltett, iskola-lovaglása pedig általános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.

E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:

– A tábornok kéreti.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.

A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Tábornok úr…

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vígan pislogott, a két apró kék szem, mely egykor, Mexikó térein, annyiszor nézett szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintett a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember, hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, a mint karddal oldalán s halálmegvetéssel szivében, a tábori őrtűz világa mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét azoknak a csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– Tábornok úr… igazán… nem tudom…

– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az előírást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen öreg fiú vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.

Ez nem volt üres szólam, a mint később kitudódott.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Igen, tábornok úr.

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, a kinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem, hogy ön mutatványokat fog előadni, mint költész. Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak előadásokat tartani. Ez helytelen. A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fujni.

A tábornok kívánsága az volt, hogy a műsor többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére kerítsenek egy kényelmesebb széket, s hogy még inkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként úgy hasonlított az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.

Nem lehet elhallgatni, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki ennyire áhítozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, aki szenvedélyes barátja a költészetnek, s a kinek csak egy szót kell szólnia, hogy a színházak rendre nyíljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szíve, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csatajelenetét. Úgy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vésztjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, bíztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátradőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se testi-, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett. Úgy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak, melyet a nemes felhevülés hangja gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, a melyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb sikere volt.

A tábornok tudniillik, a mexikói hadjárat óta súlyos álmatlanságban szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő legyőzhetetlen idegenkedéssel voltak egymás iránt; a tábornok gyűlölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszút ezért a gyűlöletért, hogy nem tűrte meg magában a szegény mexikói hőst. Csak a színházban tudott egy egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb szomorújátékok mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s a hogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szívesebben ismerte el annak érdemeit, a kinek rövid bár, de rendkívüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó színdarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán nevezem jó színdarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magánviszonyai és irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a színházak makacsul vonakodnak előadni _Vercingetorix_ot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen színdarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a színdarab szabályszerü, és én elő fogom adatni.

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék szomorújáték, melynek huszonöt év óta az első igazi, édes, zavartalan álmot köszönhette.

Hazamenőben se szűnt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen színdarab jó színdarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg fogom hagyni, hogy ezen jó színdarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a szomorujátékok előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden nemes becsvágy.

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy meg egy kis fiú. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

– Durczás Panna van itt!

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, a hol a vendégek eltűntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s maga Udvarhelyi úr is, a kit pedig semmi se lepett meg, a mi az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

– Teringettét, Durczás Panna!

Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke színésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a színpadon, nappal, a hol a legtöbb ember járt. Lehetetlen, lángoló színü ruháit már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly érdekes ellentétet alkotott, meghódította az egész világot, s az idősb Durczás úr a maga körében az irígyelt emberek közé tartozott. Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhítozta a reklámot, ne ítéljük meg érte. Mindez Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte. Biztosítani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan _Vercingetorix_ nem lesz a másik színház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szúrna bele a darabba a tisztelt szerző úr egy kis római tivornyát, egy rövid jelenetet, a melyben dőzsölnek, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyoljelmezekért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai szív!

A második kívánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző úr Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat. Ez az idősb Durczás úr egy kellemetlen fenevad volt, a kit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s a ki, ha a színpadra szabadult, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, mindig a könyveket bujta, áttanulmányozta mindazokat a munkákat, a melyek a színjátszás mesterségét magyarázzák, tanítják, s általában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkívüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a színházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsúcs végtelen borongásával nézte a bömbölés dolgában hátramaradott emberiséget.

Hazudnék, a ki azt erősítgetné, hogy a közönség rajongott a Durczás úr ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás úr művészetét mégis csak le kellett nyelni. Mert Durczás úr akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt. A borongó kedélyü művész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya a némaszerepeket játszó hölgyek egyikével vagy másikával, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás úr tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak úgy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is szerződtették a hősi szerepekre.

Azok között, a kik Durczás művészetét teljességel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is idegenkedés, elfogultság vagy rosszindulat volt, a mit a tábornok ebben a pontban tanúsított, hanem vad gyűlölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a színpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően fordított hátat a színpadnak. Olyankor pedig, mikor a művész, az alkotás ihletétől megszállva, nekieresztette a hangját, egy kissé megerőtette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domborított, domborított, és annyi bensőséggel, oly részvétreméltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth: a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a színpadra:

– Mars, takarodjál!

A tábornoktól különben az egész színház rettegett, s a mexikói hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánított birálatainak köszönhette a Panna barátságát.

Panna, ha hódításról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tűzoltó, gróf és színlaposztó, nagykövet és lóvasuti kalauz mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab első előadására behozzák véleményt nyilvánítani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta s csak a szerint becsülte az embereket, a mint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből tisztelte azokat, a kik koronkint áskálódtak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, a ki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt, mint maga Penelope, de mikor a Durczás-család érdekei úgy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy síránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott, fáradt, míg elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült behálóznia. A mexikói hőst Durczással már csak a halál békíthette ki.

– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a nagyhangú színművészt olyan tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy ez a két férfiu egykor még megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalító szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke tündérnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdoníthatta Balázs, hogy sokat hányatott szomorújátékát végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, a kit közönségesen csak a nagylábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagylábu lassankint teljesen elhódítja tőle a népszerüséget. Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak megindító nyíltsággal – egy tisztességes asszonynak olyan nehéz sora van a szinpadon! Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a majdnem megoldhatatlannak látszó és kissé kényes kérdést.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?! Mondd, Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában húzgálta ki az ócska bútorból a lószőr-tölteléket, mikor Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, így kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A tábornok beszélt volna neki Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó!

Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifúrta az oldalát.

– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, negyedrét alaku könyv… a tábornok azt mondta, hogy öntől való.

A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltűnt a könyvtárából. Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.

Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.

Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gall törzsfő iránt?! Balázs nem volt találékony ember, s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot már vejének tekintette…

– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?

Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán semmi se hiányzik belőle egy kis római tivornyán kivül.

Balázs mindent megigért. A római jelenetet, a melyben dőzsölnek, a czímszerepet Durczás úrnak, mindent. Még Attilának is kiszorított volna egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a színészi pályán.

– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog ütközni, mint már annyiszor.

– Bízza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy előadják.

És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. A mit ő ki akart járni, abba előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasítás nem létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer. Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.