Part 6

– Ah!

Balázs, a kit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten fordította székét a kis leány felé.

Ella senkit se szokott kérni semmire.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak úgy, bevezetés nélkül.

– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?

– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.

Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?

– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.

– De frakkja csak van legalább?

Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.

– Nem tesz semmit. Van a papának.

Balázs azt hitte, hogy valami pajkosság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudniillik az egyetlen egy lény a Fodor-házban, a ki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusított kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomorú hányattatásait olykor minden alkalom nélkül, gyerekesen léha megjegyzések közepett emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen természetére és szembeszökő kiskoruságára, eddig nem tartottuk érdemesnek megemlíteni, de e helyütt nem hallgathatjuk el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla tiszteletlenül illetlen megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s a mi bennünket illet, kívül is hagytuk volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetünkbe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakodalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tűzoltó-ünnep, jégpálya-megnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha a szives olvasó, jelentékenyebb hazafias tüntetések alkalmával, meglepetve látta, hogy egy fiatal hölgy (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczúgolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenünk, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett annak a tudós asszonynak, a ki nyelvét az élet harczaira kikészítette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, a kiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet se tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem tisztelt és becsült meg semmit, a mi becsülésre és tiszteletreméltó. Szóval Czilla olyan díszpéldány utczagyerek volt, a minőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle, s Balázs is örült, ha nem kellett találkoznia ezzel a veszedelmes hölgygyel. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégse volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, a melyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb a legcsinosabb női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt, s ez a tudat sok keserűséget okozott neki. Mit nem adott volna érte, ha híjjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Meglehet, Czilla alapjában véve voltaképpen szomorú lélek volt, a ki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszúságot; meglehet, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, a hol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szelidítve. Meg kell vallani, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólította, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szíve magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rákiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, a hol nagy könnyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Púposka vagy egyéb szerencsétlen regényhősnők lehangoló társaságában.

Minthogy ezen a ponton könnyen meg lehetett sebezni Czillának az érzékenységét, s a nemtelen fegyver használatának mindig igen üdvös eredményei voltak: azok, a kiknek Czillával szemben védekezniök kellett, ugyancsak visszaéltek a kipróbált védőeszközzel. Balázs is sokszor folyamodott ehhez, és most, a megtámadtatástól tartva, éppen valami súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, mikor, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak úgy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.

Balázs elbámult.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinékról. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinékra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszú verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.

– Ki az a Göndöry Béla?

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, a mint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– Akkor nem is érdemli magát.

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, úgy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csípve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott úgy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, a kit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Tőlem?

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Ugyan?

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi így szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd húzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.

– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?

– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.

– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.

– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.

– Hogy hívják?

– Pézsma Rajnáld báró.

– És kicsoda ez az úr?

– Biczikli tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik minisztériumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa bajnoka, s tulajdonosa több arany-éremnek.

– És ez az úr azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?

– Különös szerencséjének fogja tartani.

– De hisz ez az úr nem ismer engem, a mint én sem ismerem őt…

– Ó, a mi a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is írt egy könyvet; az volt a czíme, hogy: _A kerékpár jövője_. Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátorító szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én se beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk…

– El nem tudom képzelni…

– Az özvegy Kleinné.

– Az özvegy Kleinné!

– Igen, az a svájczi hölgy, a ki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte úgy volt, hogy a nagyobbik fiú elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Úgy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– S az öreg? Az öreg beugrik?

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztosítani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné keresztleánya Seress tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Keresztleánya – a tábornoknénak?!

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog úgy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanított; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak úgy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Seress minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számít rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a _Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s így kevesebb lesz a költség.

– Maga a mulatság nem csábít éppen, kedves Czilla, de…

– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszeműségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állítólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.

– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs ész nélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.

– A mi azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony meg a lányok is eljönnek.

– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.

Balázs tudta, hogy a mit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számítja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli egy óra 20 perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_ nevü üstökös útközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához, s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapítani, de viszont nem volt halandó, a ki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árvíz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám Targonczás_nál.

Balázs tehát mély szomorúságba esett, s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.

Egy délután, a hogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tengerfenék élete: egyszerre észrevette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét«, majd eltűnik a kapualjban. Ez _ő!_

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dressz-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiú nyitott be a szobába.

– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.

– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.

– Ó, kérem, látásból, hírből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tiszteletpéldányt _A kerékpár jövője_ czímű művecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőségtudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki), Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad így mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hírneves bajvívója, nem utasítja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség híjján, valamelyik fiatal tisztviselőtársát kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidíjas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvívójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, a ki ért hozzá, egy-két verssorban megemlékeznék a lakomán jelen levő mexikói hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! A mi a költészetet illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket írni, csak dalokat és költői elbeszéléseket.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongoraművésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-műsort. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi ízelítővel kedveskedni nekünk. Talán valamely époszból, mely esetleg hadviselésről szólna… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Nem ítéljük el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, a mikor szerelemről álmodik; ne ítéljük el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kívánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajjon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kínálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kívánkozott oly hosszú időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám Targonczás_ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyaló szomorújátékokra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán mindent megígért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid megadással sugta meg Czillának a nagy ujságot:

– Itt volt.

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi úr támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a Fodor-család hölgytagjaival egy négyüléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakkzsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben-gyűrűben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent, s szemérmes sírással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sírnak így a temetés előtt, mintha azt mondanák:

– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!

Balázst nem ragadták el a menyasszony szívós bájai, s maga se tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Mintha hallotta volna a tábornoknét, a mint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábításainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, a mely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Úgy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a feltételtől nem tágított. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s búcsút intett a társaságnak a viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, a hol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehérruhás kis lány, a kit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, a kinek a ruháján igen sok volt az igazítani való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon únni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczáknak ebben a tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyáltalán miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyűlölte a két lányt, a kik ide csalták. Miért akarnak mindenáron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomorú arczú embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s a hogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, útálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltűnés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakítás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

A templom előtt egy kocsi állott meg.

– A tábornok!