Part 5

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?

Majd ujra megszólalt:

– Mi van az ölében?

– Egy könyv.

– Milyen könyv? Mesés könyv?

– Igen. A _Csizmás kandur_.

– Szép a _Csizmás kandur_?

– Ó, nagyon szép.

– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.

A kis lány engedelmeskedett. Úgy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpaláz mondhatatlan szorongásai közepett, kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Lehetetlen meg nem vallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényünk hősnőjének ez első föllépése és első megnyilatkozása alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas képzeletének. Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, a kinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszítéseket tett, hogy a temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat túlságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, a kit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiúságból kellett a csizma; a legeszesebb, a leginkább találékony fejű, a legfurfangosabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt volt, s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp úgy hatni szokott, mint megfordítva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint beleélte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tűnt fel előtte.

Mindenki ismeri a _Csizmás kandúr_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandúr a szédelgők ősapja; a Panama egy özönvizelőtti hőse, a ki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg előretörtetésből, a legcsunyább kapaszkodásból, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, a ki, úgy látszik, csak nagy ritkán jutott nyúlpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt, rablógyilkossággal hatalmába kerítvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a királykisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép karriér.

Nem, azt nem lehet tagadni, hogy ez a történet mód nélkül erkölcstelen. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látnivaló volt, hogy a kandúr feltalálása és lélekjelenléte nagyon tetszenek neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, a mely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfiszív dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.

A kis leány ott tartott, a hol a király kifejezi a kandúr előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.

Ezt a pár szót a kis lány olyan bájos hamiskodással mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vídámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

És most nézte meg először.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, a kinek arczszine három nemzedék szomorú történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, a hol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kíváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandúr története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozószobájában.

– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.

– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.

– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.

– Majd megkeresem a könyvben, a hol elhagytuk.

– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betűk helyenkint kínos zavarokat idéztek elő, s a kandúr, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első hatásaiban főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy egy pillanatra.

S Balázsnak úgy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomorúságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a »karakán ideák« – tűrni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, a melyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szűkölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Aztán nem gondolt többé semmire; elaludt.

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy tivornyák után fogja el az embert.

De kábultságában néhányszor úgy tetszett neki, mintha ujra hallaná:

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.

S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.

… Mikor pedig vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, a ki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt, s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu Laia_-t.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, a ki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, a melynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!

Elszégyelte magát, s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.

De nem úgy történt.

IV.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait. Vercingetorixnak sokba került ez a világtörténelmi nevezetesség; néhány csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állították a fogoly-seregnek, mely a győztes diadal-szekerét követte, s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben, nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gall törzsfőknek ezt a legjelesebbikét először is: bele szorítsa öt felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghódításánál.

A nagy munka, mint említettük, három évig tartott. Hogy miért ilyen sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra írni az egészet. Vercingetorix irodalmi emléke tehát körülbelül negyven felvonás sírhalmán emelkedett.

A három átdolgozást három különböző színház mintegy nyolczszor-kilenczszer utasította vissza; négyszer elfogadták a darabot, oly feltétellel, hogy a szerző írja át egyik vagy másik felvonást. Hol a végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. Ezekhez a kívánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie adatott. Visszautasította Caesar nejének, Pompejának szerelmét, s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszúálló Pompeja karja érte utól; majd elcsábította Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott menyasszonya, veszítette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a szomorújáték végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra. Meghalt a kínpadon, elpusztult méreg által, szívét keresztüljárták a római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a színpadra, ah, a színpadra, nem juthatott el soha!

A jövő irodalomtörténet-irói joggal kérdezhetik: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletreméltó gall törzsfőhöz, hogy ily javíthatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A színházaknál egyelőre csak azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét a francziák elődeinek?! Mit vétettek neki a gallok, a kik mai napság már oly csöndesen vannak, s nem vétnek a légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre lehetetlen megfelelni. Hogy mi vonzotta hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez azok közé a titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sírba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs, a kit nagy lelkierejének s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem láthattunk soha, de a kit ő felfedezett szíverejtekén. A szomorujáték hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, a ki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényűzésében dúskálkodók tétlen, csak az élvezetnek szentelt, kicsapongó életét, hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse népének szabadságát, így, messziről nézve, nem igen hasonlított ugyan ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény alakhoz, a ki a Rózsa utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes – de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, tétova járásu emberek, a kik mintha csak a lemondásnak élnének, s a kiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta Vercingetorix, a kit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint ez a Vercingetorix.

Ezt a példátlan makacsságot ne itéljük meg túlontúl szigorúan; vannak bűnök, a melyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a »tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-színű tintával kaligrafálván le az egész darabot gyönyörű szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

_Vercingetorix_, eredeti szomorújáték öt felvonásban, írta: Hódy Balázs. Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, a melynek alján ez a nyugodt önérzetes szó ékeskedett:

_Vége_.

Vége!… Dehogy volt vége! Hányszor írta le nagybetűkkel a nyugodt önérzetnek ezt az oly sokatmondó szavát!… S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tűnt, tűnt az ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, a hol sokáig temető volt; de _Vercingetorix_nak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a másik felvonást; s az igazgatókból, drámabirálókból álló külső világ is oly túlságosan tökéletesnek kívánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!… Ilyenkor néhány délután elzárkozott s hangosan beszélgetett magában. Néha egy hétig is eltartott, míg egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek. Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb változtatásokkal, s néha talán kissé nagyon is dicsérték az uj részleteket a régiek, a kihagyottak rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi úr, a ki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi úr nevezetesen úgy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, mikor Caesarral szembeszállott. Caesarnak győznie kellett, így kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensúly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor ellenben azon a nézeten volt, hogy Vercingetorixból csak a gyakorlati érzék hiányzott, s ha áldozatul kellett esnie, tisztára ennek a fogyatkozásának tulajdonítható. Meglehet, titokban egyéb kifogásai is voltak a gall törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste útját a színpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel, s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, a kivel nem volt tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tűnhetnek fel, de azért ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte hatottak Fodorra a határozottságukkal. Fodorné tudniillik úgy vélekedett, hogy az a szomorújáték, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb szomorújáték a világon. S _Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul állott a világirodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiúnak ezen a kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, a mi különben természetes, mert hisz a színdarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operettek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból, s helyettök ma is _Vercingetorix_ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörűségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kívül Vercingetorixnak még egy pártfogója volt: Ella kisasszony.

Azok a kik ismerik a tizenhét éves lányok szívét, aligha hisznek ennek a pártfogásnak az őszinteségében – és a hitetleneknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világtörténelmet, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szívét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna a két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világított feléje, a hogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái világítanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világított mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« – s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hintaszékben, készen rá, hogy ismét rövidítsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:

– Jól lesz így, Ella kisasszony?

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve a megváltoztatott részlet legujabb alakjával. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány körmondatot, s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

– Most már ez a jelenet tökéletes.

Balázs úgy találta, hogy ezekkel a nyomatékos itéletekkel szemben nincsen feljebbezés, s _Vercingetorix_ot illetőleg az irodalomtörténetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerűen helybenhagyja az Ella kisasszony birálatát. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb itélőszék, mint a női szív. Azért ír, hogy varázsvesszejével még a kősziklából is kifakaszsza a megindulás forrását, s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szívben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, a minő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járású, fehér bőrű keleti királykisasszonyaira emlékeztetett, a kiknek az arczszíne nem különbözik a fejöket boritó fehér fátyol szinétől, a kik egy-egy rizskása-szemből élnek, s a kiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álomországból származott s álomvilágban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett, s Ella kisasszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, a ki annyi felvonáson át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Úgy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár színházigazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes színpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat, s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, mert abban a korban volt, mikor a leányok semmit se mondanak el abból, a mit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép napon ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy estefelé legyen kegyes meghallgatni a szomorújáték visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amúgy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevítette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyúlni Seherezádéhoz, hogy a fehér arczon két bazsarózsa virult ki, mint a hogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlított Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is fűzött ehhez a minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, ennek a bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a záró szavait idézhetjük. Fodorné utolsó mondata így hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat húzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett vértanúsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetű volt, mint az apja.

Ha mindez azt a gyanút kelti fel, hogy Fodornénak messze nyúló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát erre itt csak annyit felelhetünk, hogy: a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – nem tudjuk megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényírókat is.

Annak idején majd itéljünk a tényekből.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanúsított a szegény Vercingetorix iránt, s ha előbb pártfogójának mondtuk, ez nem volt túlzás, mert, bár tudtán és akaratán kívül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gall testvérének.

Ennek a szolgálatnak a történetét akarjuk a következőkben elmondani.

V.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Hódy bácsi!

– Maga az, Czilla?!

– Csitt, csendesen! Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.

– Olyan veszedelmes a dolog?

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.