Part 4

Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.

– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg, mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim így kezdtek beszélni: »Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, az érlökést megméri az orvos, s ha az ember didereg, a Fodor-féle óra nélkül is tudja, hogy hideg van.« Természetesen, az asszony mindjárt elhitte ezeket a szamárságokat, s hiába volt minden érvelés, fel kellett hagynom a művészetemmel.

– És azóta?

– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy úszó-készüléket. Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt a teljes fölszerelésével és lovastul fenn tartson a vizen. A találmányomat be is mutattam a főhadparancsnokság embereinek, s próbaúszásom megtekintésére igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, minthogy az asszony nem bízott a felfedezésemben, a készülék előállításához szükséges pénzösszeg nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése, hogy majdnem bele fultam a Dunába; úgy fogtak ki, a csavargőzössel. Ezek után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány rongyos dollár híjján, s egy pofon miatt, a melyben, vesztére, egykor örömet talált.

Hősünk illőnek vélte tiltakozni.

– Nem hihetem, hogy uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra sejtettem, hogy uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub pondere crescit palma_ – ha szabad ezt a klasszikus idézetet uraságodra alkalmaznom.

– Ó, még nem mondtam le mindenről, s a rosszakarat meg a gúny el fognak némulni, mihelyt fölépítem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön ma Brindisibe akar menni, az állomások egész rengetegén kell keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog megállapodni, s így ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges vasút utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek. Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a felfedezésnek. És szerencsekivánatának a kifejezése után éppen a legélénkebb barátkozásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az úr is okosabban tenné, ha a dolga után látna, s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre csak szétválik a háttér függönye, s a bordalt éneklő, ittas vendégek megpillantják az álarczos barátokat, a kik a nekik szánt koporsókat hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el a két férfiú arcza.

Fodor megkisérlette mentegetőzni:

– Angyalom, ez az úr…

De Fodorné a szavába vágott:

– Ez az úr vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint holmi léhütőnek. A férfiak úgyis csak azért bérelnek szobát, hogy összerongálják a bútorokat. Ne is gondolja ez az úr, hogy valami nagyon kínálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb gazficzkóknak, s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát, s nem igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált, mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; a kinek ez nem tetszik: fel is út, le is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. A ki pedig csak tivornyázni akar, s azért vesz lakást, hogy összerongálja a bútorokat, az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna mondani:

– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.

De Fodorné hirtelen arra fordult, s a gnóm egyszerre olyan komoly lett, mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje. Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve sonfordált vissza a másik szobába. Leült a földgömb mellé, és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, a hogy egy köszvényes, nyugalmazott vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját, s fogadkozott, hogy a ténsasszony kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlítette, hogy a tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani, s hogy magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti? Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a kredenczben az összes tányérok megremegtek, s Balázs csontjaiban megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője egész nap oly izgalommal várta Balázst, mint a milyennel június elején a fürdőhelyek Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem lecsapott prédájára.

– Kedves uram, minthogy én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja engedni…

A társadalom-tudomány nagy bölcselője apró, hunyorgó szemü, módfelett nyájas, tömzsi emberke volt, a ki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint a kik szeretik magukat hallani.

– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a kiváló bölcselőnek három eleven felesége szaladgál a világban, a mi persze csak úgy történhetett, hogy a szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, míg a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, úgy látszik, nem nagyon bántotta az európai hírü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva az elméletével, semhogy ez a kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensúly törvénye annyira izgatta, hogy utóljára kiszorított a fejéből minden más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_ egyensúly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!… Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világegyetem. A jó és a rossz váltakozása, az erkölcsi erők és az állati ösztönök örök küzdelme pedig: az _erkölcsi_ egyensúly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa angyalból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No, ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensúlylyal tehát tisztában volnánk. Kössük össze, elegyítsük e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_ egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; a meddig ez a küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus megindítja s győzelemre juttatja az ellen áramlatot; s ha az ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világtörténelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, a mi a multkor nem volt; a jövő: az, a mi ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője mindent megfejtett, mindent kimagyarázott kedves elméletével. Olyan volt ez az elmélet mint az a furfangos amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés és szivarvágó.

– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, a ki jobban visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a társadalmi egyensúly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi úr is, ujra beállítottak hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a bölcselő vitatkozását. E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy megcsinálja egy uj léghajónak a gépezetét, a mely léghajó, úgy alakjában, mint szerkezetében, a madár alkotásának lesz hűséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a legsúlyosabb eszmékkel, hogy nem nézhetett rájok elismeréssel teljes tisztelet nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon túltették magukat, s az a biztonság, melylyel az egyetemes történelmet s az egész világürt kezelték, kivételesen nagyszerűnek tűnt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi úr mindig fölért egy világtörténeti kézikönyvvel s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket vezetett útjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket sonkával és párisival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye, s melynek hangulatos, rejtelmességgel teli czíme: _Ululu Laia_.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog élni és meghalni.

III.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a bútorokkal, a székre rakott ruhadarabokkal és a faliórával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen biborosok, a kik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak ránk s mi nem értjük a beszédjöket, vasúti gőzösök vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek űzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy úr ágyúgolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy dinnyenagyságú léggömb ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni ezt a siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomorú volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomorú volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.

Ebben a pillanatban megnyílt a kályha ajtaja, s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját, s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is, s rámutatott a sötét sarokra.

Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltűnt, s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant, s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.

És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.

A kis lány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:

– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyílt magától, s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltűnt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd úgy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.

Az álomképek eltűntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.

A kis lány nem értette, miféle rémekről beszél.

Fölugrott a székéről – a hol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában – közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:

– Behívjam a mamát?

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, a mely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, a melyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, a melyeket nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szíve a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sírdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sírkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.

Megismerte a szomorú temetőt, a melyet előbb látott.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szíve összefacsarodott; szeretett volna sírni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimította volna forró homlokát. A kis leány volt, a ki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sírdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét, s a kínosan fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszítést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, a mint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány úgy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya mellől.

A beteg makacskodott.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.

– Behívjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.

Még nem volt egyéb mondanivalója.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.

Kétségtelen, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy a mikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje úgy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló kötelékektől nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, bizonyára számot tarthat némi elnézésre.

Különben, tévedés volna azt hinni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s hogy helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke egyenruhájában. A vasemberekről szóló mondák csak mesék; a legvidámabb kötekedőknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, – bizonyosak lehetünk benne – maga is megilletődött egy pillanatra, a mikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, a kit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanunk, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznünk, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu úr volt, a ki már csak a hivatása iránti tiszteletből se szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint hatottak is, s ha itt eláruljuk, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor – a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes úriemberek, a kiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok a kifogástalan regényhősök, a kik mindig, minden körülmények között megőrzik illatszerrel beitatott hidegvéröket, s hidegen nyujtják át látogató-jegyeiket a kisérteteknek, avagy órákig várakoztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges előkelőséggel kináljanak neki helyet a pamlagon; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember, s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden birálaton.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, a kiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az előítélet épp oly hamis, mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, a mint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állattal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, a ki volt, a ki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, a kinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát úgy találjuk, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt, ne felejtsük el, hogy: megtörténik ez néha a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hívogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vígan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

Lieber Herr von Kohn, Lieber Herr von Kohn, Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon abba a társaságba, mely azon vigad, hogy Ko-o-o-ohn úr a franczia négyesben minden kolónt elront. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle más hatósághoz.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el a kis lányt. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, a mikor egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesítette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy rejtelme csapott feléje a gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét, s megszólalt:

– Kicsoda maga?

– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.

– És kicsoda a mama? Hol van a mama?

– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sír.

A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.

– És maga, maga mit csinál itt?

– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha víz kell, adjak vizet.

– Mást nem mondott a mama?

– Azt mondta, hivjam be, ha kell.

– Hát hogy hívják magát?

– Ella. Fodor Ella.

– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.

A gyermek nem mert felelni.

A beteg csodálkozva nézte, s erőltetni kezdte az emlékezetét:

– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…

– Igen, igen – erősítette a kis lány.

Végre, nagynehezen, Balázs észbe kapott.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját, s tovább kérdezősködött:

– Régen fekszem már itten?

– Régen.

– Van már egy napja?

– Van már talán egy hónapja is.

– És mért? Beteg vagyok?

– Igen.

– Mért vagyok beteg?

– Mert nagyon fáj a feje.