Part 2

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu úr, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez az időpont elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, a kik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepett, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt, s a fiatal pár elutazott Olaszországba.

És Hódy Balázs? Sírt benne a lélek, mint Petur bánban.

Szíve a sírban, s Xenofon, Xenofon elárulva!

Ó, fájt neki, hogy nem volt, a ki kitalálja a szívében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet, s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem, hogy imádj…« De nem, semmi. Úgy vált el tőle, mint a többi idegentől. És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sírban is, az utolsó ítélet napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbúcsú, s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is tudjuk meg, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szíve hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet: szíve már lemondónak született. Hanem Xenofon elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És ehhez az emberhez! A ki tele füstölte menyasszony-szobáját, a ki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiú-gyermeket hozott a világra, a ki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szívét. Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbűnhődött érte. Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_ második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint a milyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görögdinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megírta a komor hangu _Végtelenség_-et és a száztíz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et – azokat a verseit, a melyekből a jövő irodalomtörténet-irói majdan meg fogják állapítani, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak, – sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz, s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott az angyali teremtésről; végre elveszítette szeme elől egészen. Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni, s az édes kép mindinkább eltűnt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tűnni egészen. S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, a mit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.

Mily kietlenné válnék a világ, ha kiapadna a dalok forrása!

De nem apadt ki.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, a mint benyitott a szobájába, levelet talált az íróasztalán. A lába megcsuklott, a hogy az írásra ráismert. Levél ő tőle! Szive úgy zakatolt, mint egy megbolondult lokomotiv, s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló rózsasziromhoz nyulna, melyet megirígyelt a szellő.

A levélben ez volt:

Kedves Hódy úr!

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy már nem tanít se kis, se nagy fiúkat. És mégis írok. Lássa, én tudom, hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön is.

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanítani a legnagyobbik kis fiamat írni és olvasni. Nem kellene szegénykének iskolába járnia s nem kellene idegenre bíznom. Tudja, hogy borzadok az iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a világba. És úgy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Ugy-e, nem mond nemet?

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze nekünk ezt az örömet.

Várja önt, inkább ma, mint holnap, a ki önre mindig hálásan emlékszik:

_Sárváryné_.

Ha a türelmes olvasó ismerné a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi gőgjét, a _Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha ismerné _Icarus_-t – alkalmasint ilyenformán okoskodnék:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megírta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére a türelmes olvasó nem ismeri _Icarus_ költeményeit, s ez nagyon megkönnyíti a feladatunkat.

Mert így nem kell hosszasabban magyarázgatnunk, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlíthatatlan. És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a négy tűrhetetlen hónapban, a mikor Sárváryné, gyerekseregével, faluzni ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amíg csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal, s így, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, a kit alattomban élete napvilágának szokott nevezni. Lassankint tudniillik, valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvalljuk, nem könnyű erről a feladatról szólni. Végre is a türelmes olvasó regényhősök dolgában meglehetősen el van kényeztetve. Hozzá szokott a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez, s a titokzatos Orlandó gróf már mindenkit hidegen hagy. És szégyenkezve bár, de meg kell vallanunk, hogy Hódy Balázs távolról se volt oroszlán, s a mi a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Sokan úgy képzelhetik, hogy ez nem lehetett valami irígyelni való állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Úgy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábító közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága. Sárváry a legjobb fiú volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiúi erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon ülni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát, s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomorító. Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, a melyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, még a déli égalj tulságos heve se kell nekik, életföltételük: a mindig egyforma kellemes meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne. Végre is, úgy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap a Vörös Ász festett bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés lassankint megtette a maga kellő hatását. Az asszonynak át kellett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Vörös Ász lett a győztes, s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, a kik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketítő lármája közepett, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, a ki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szigorúan rendes életmód a kávéháziassággal ellentétes háziasság, az egyhelyben ülés s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szigoruan rendes életmód egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, úgy ez nem a rózsa, hanem a liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga volt a szerénység és a béketűrés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlítás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával. Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya-tekintetet, mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké. A féregként lenézett embernek a szerelme is hizelgő, hogyha ennyire odaadó, s ily mindenről lemondó.

Bizonyára csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hívta. Meglátta az ablakából, a mint ugyanabban a ruhában, a melyben egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan, szürkén bandukolt végig a napsugaras, sárgára festett, könnyű kocsiktól, élénk szinű női öltözetektől, és huszár-tiszti egyenruháktól tarka, eleven körúton. De ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a _mi_ végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon. Látni való, hogy hősünk szerelme végkép reménytelen és teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi úgy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszárönkéntesek, a kik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni czifra ruhával vagy más efféle ostobasággal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, a melyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek, s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi a meghittjévé. A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusított. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, a ki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Így, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevű csúnya kis fekete asszonykával gyanusítja, a ki barátnőjének hazudja magát, s a kit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.

Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.

Nem mintha elkapatta volna az a kitüntetés, a melyben bizonyára csakis ő részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, a ki volt; mindig ugyanaz a félénk, titoktartó imádó. Az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlított, a melyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben, s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De míg azelőtt úgy gondolt a szép Borcsára, mint édes szerenádok királynőjére a troubadour, a ki mindig eltűnik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad: egyszerre úgy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét lovag-regény szerencsétlen hősnője, a kit a troubadournak erkölcsi kötelessége kiszabadítani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli vértanúja; s úgy kezdte gyűlölni Sárváryt, a hogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyűlölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony képzeletét regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy túlvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiú-gyermeknek adott életet, a ki a keresztségben Tihamér nevet kapott. Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.

Ezen a nyáron Balázs nem írt egy verset sem.

Később átlátta, hogy a Grizeldiszek vértanúságát éppen a gyermekek teszik teljessé, s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.

Erről az eseményről Hódy Balázs életirója nem emlékezhetik meg mély megindulás nélkül. S megindultságának oka ugyanaz, a mi Hódy Balázst a végső lemondás útjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tisztelet mellett, mely ezt a kitünő ifjút bizonyára megilleti, bajos megérteni, hogy mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme úgyis a túlnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem vetik fel ezt a kérdést. Ellenben kétségtelen, hogy az az ár, melybe a László születése került, tulságosan nagy, a rendesnél sokkal nagyobb volt. Végre is, bár az ország védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt az is bizonyos, hogy Sárváry Borcsa, az Úr végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:

– Jó sáfár voltál.

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő nyáron Franzensbadba ment, s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiú volt és szeszélyes. Egy csúnya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s világos, könnyű tavaszi ruhák tették szinessé az utczát – megjött a hír, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhítatos felvétele után, a délvidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, a kik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, a kiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy a mi ezeknél is rosszabb, az apró nyomorúságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés. E között a két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen középúton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek ívelt ablakainak sötét, bemélyedéséből holdfényes éjszakákon olyan titokzatossággal teli, érthetetlen hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a lemondás művészetének vannak betegei, eszelősei, őrültjei.

Vannak, a kiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből, hogy utóljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, a kik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának ezek a rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s vértanúságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanúknak, a kik többen vannak, mint a látszat mutatja – egyik legszebben kifejlett, gyönyörü példánya volt.

S önkéntes vértanúságát különösen lelkessé, mondhatni: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete valami szörnyü fonákságnak tünhetik fel az előtt, a ki ennek az életrajznak némi figyelmet szentel, s nem lehet elhallgatni, hogy Hódy Balázs költészete csakugyan hijjával volt annak a természetességnek, mely a nagy költői alkotásoknak alapföltétele. Mindegyik olvasójának feltünhetik a verseiből ködként gomolygó rosszkedv, és sokan talán rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző úgy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata. De meglehet, hogy sokan ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a végzettel, a mely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot.

A pisztoly, a melylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, a mely valaha pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre csúszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fejsebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.

Ha az ember egy előkelő vendéglő pompás nagytermében, ebéd után, finom italok mellett bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, vagy szükség esetén harmadik kisérlet, a míg csak a dolog nincs egészen rendben. A ki egyszer komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a félúton? A tapasztalás azonban szürke elméletnek bélyegzi ezt az okoskodást, s azt bizonyítja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a félútról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Úgy lehet ez is, mint egyéb válságoknál. A ki kisírta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez, s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszítették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, a mit Hódy Balázs később a második életének nevezett, hosszu zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart semmit. Úgy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt, hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy milyen sokat foglalkoznak vele, olyanformán, a hogyan egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan, eszmélni kezdett. Néha, a hogy félálomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte, s látomások fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult, s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki, s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett, s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal, s látta őt. A világoskék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján. Szeretett volna sírni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálhatott a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon, s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti úton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a néphullám vitte előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek útnak.