Part 18

Szabó nem figyelt Vénusz asszonyra, ellenben alig tudta levenni a szemét egy láthatóan jókedvü, szőke fiatalemberről, a ki, vagy három sorral előbb, egy sarok-zártszéken feszengett s annyit izgett-mozgott, hogy a mögötte ülők nem láthattak tőle a szinpadra. Hol az egyik lábát kapta az ölébe, hol a másikat, hol föltette a monokliját, hol lecsapta, de folyvást úgy fészkelődött, mint a ki vesztét érzi. Koronkint szemtelenül nézegetett maga körül, hátra fordult s tüntetően szemlélgette a páholyban ülőket, majd megfordult egészen, s kihivóan meredt rá egyik-másik békés nézőre, a ki véletlenül rá pillantott. Egy-egy ilyen alkalommal monoklija összevillant a Szabó tekintetével, de ez csak egy pillanatig tartott; a következő másodperczben a fáradhatatlan monokli már másutt kalandozott.

Vannak arczok, a melyek láttára a leghiggadtabb embernek is bizseregni kezd a tenyere; a jókedvü szőke ilyen arczot viselt mozgékony, egészséges nyakán. Szabónak az jutott eszébe:

– Én meg ez a szőke nem élhetünk nyugodtan egymás közelében; nekünk, kettőnknek, ez a földteke kicsiny. Előbb-utóbb úgyis össze kell kerülnünk, ha itt nem, másutt; legyen hát: előbb.

Azt forgatta a fejében, hogy kihivatja a folyosóra, de aztán meggondolta magát. Jobb lesz, hogyha nem idegeskedik, hanem megvárja szépen a felvonás végét.

Alig hogy ezt elvégezte magában, a jókedvü szőke minden igaz ok nélkül elkezdett tapsolni, egyesegyedül, mintha hirtelen megőrült volna. Mindenki oda nézett, de a következő pillanatban a második emeleten fölemelkedett a Moretti mankója, s odafenn megdördültek a szobrász-tenyerek.

Szabó nem igen szokott lefeküdni a nélkül, hogy egy-két taps-orkánt végig ne hallgatott volna, de ilyen taps-orkánra Szabó nem emlékezett. A klakk magával ragadta Torday összes vendégeit, s a bérlők még nem tértek magukhoz meglepetésükből. Vénusz asszony kezét a szivére szorítva hajlongott; szemében két valódi könnycsepp égett. A szőke lehajolt az előtte ülő hölgy vállához, s vigyorgott.

Szabónak a dühét mintha szétfujták volna, de azért a szőkét tovább is figyelemmel kisérte. Ki lehet ez a ficzkó? Lassankint, a mint feltűnt előtte, hogy a szőke soha, még csak szórakozottságból se tekint a szinpadra, de annál eszeveszettebben tapsol, minden elképzelhető és elképzelhetetlen alkalommal, rájött, hogy ezt hamarább is kitalálhatta volna.

– Ez nem lehet más, mint Gémesy.

Csakugyan az volt. Az első felvonás óriási sikere után – az olasz szobrász-legények »Scherzo!… Scherzo!« kiáltásaira Tordaynak vagy tizenötször kellett megjelennie – a máris berekedt szőke odament az ujságiróhoz, s megszólította:

– Szabó doktor úrhoz van szerencsém, ugy-e?

– S ön Gémesy báró, ha nem csalódom?

– Rá kellett ismernünk egymásra, olyan jól dolgoztunk!

– Ki kellett találnom, hogy ön az. Torday soha se hálálhatja meg önnek…

– Én? Az semmi, de látta volna Hallert! Nem ismeri Hallert? Az a kopasz, pápaszemes, kövér, ott a jobboldalon! Mindig behunyva tartja a szemét… azt hiszem, aludt is egy kicsit. De ha tapsolni kellett, tiz ember helyett működött. Ugy dobolt a lábával, mintha Vitus-tánczot járna. S ez az ember ma-holnap nyilvános rendes tanára lesz a kór-boncztannak!… Ó, jó estét kivánok!

Ez a köszönés az öreg úrnak szólt.

Az öreg úr örült a szerencsének, s a báró tudakozódására elmondta, hogy csak két napja van Budapesten. Ide s tova tiz éve, hogy nem volt ebben a szinházban, de a Torday uj műve nagyon érdekelte. Torday különben meghítta a bankettjére is.

Szabó nem figyelt a beszélgetésükre; a másik ujságirót hallgatta, a ki őszintén megvallotta, hogy ez után a roppant siker után kénytelen lesz a bírálatán, de különösen a tudósításán egyetmást változtatni. Gémesy azonban hirtelen hozzá fordult:

– Hogyan, az urak nem ismerik egymást? Engedje meg, bátyám, hogy bemutassam Szabó Rudolf urat. Barcsay György úr!…

Szabó meglepetten fordult az öreg úr felé. Barcsay György, a »Nimfák és szatirok« szerzője! Hogyan, hát a »Nimfák és szatirok« szerzője még él! Szabó, gyerek korában, még olvasta ezt a költeményt, melyről annak idején sokat beszéltek. De Barcsay már réges-rég visszavonult az irodalomtól, s Szabó nem volt az egyetlen, a kinek úgy tetszett, mintha a »Nimfák és szatirok« szerzője már húsz évvel ezelőtt meghalt volna. A nimfák és a szatirok! Ez az aggastyán egyszer a nimfákról álmodott!

Az ujságiró egy kicsit meg volt illetődve. Ugy rémlett neki, hogy ez az öreg úr igazi költő volt, igazi költő – igazi hatás és igazi sikerek nélkül. E szerint talán nem igazi költő, csak közepes lantpengető?… S mi szükség a világon a közepes lantpengetőkre?… Mindegy, még ma is fájhat neki, hogy egy holt költőt hord magában eltemetve!

Az _Érisz almájá_ról és Tordayról kezdtek beszélni; Szabó maga se tudta miért, egyszerre komolylyá lett. Egy világért se árulta el, mit tart a barátja darabjáról, s örült, mikor látta, hogy Gémesy tovább áll, »hangulatot csinálni.« Az öreg úr dicsérte az első felvonást s dicsérte Tordayt. Okosan beszélt, s minden szaván meglátszott a nagyon művelt ember, de Szabó mégis csodálkozva hallgatta. Egy ember, a kinek magának is voltak irodalmi tervei, ábrándjai, becsvágya, s a ki komolyan veszi ezt a darabot, ezt a szinházat! Az aggkor tette ilyen türelmessé? Vagy soha se volt elég érzéke megkülönböztetni a széptől – a semminőt? Vagy végül: csak azért vesz komolyan minden törekvést, mert tudja, hogy a hasztalan törekvés milyen fájdalom? A nyolczvan éves aggok közt is volnának ilyen gyermekek?

Ha egy ihtiozauruszt lát a Kossuth Lajos-utczában, nem lett volna nagyobb a meglepetése.

* * *

_Érisz almájá_nak első előadása kivételes sikerrel végződött. A szerzőt és az előadókat egész este folyvást ünnepelték, s Tordaynak végül része volt a képzelhető legnagyobb diadalban, az úgynevezett »lakatos-tapsok«-ban.

A »vas-tapsok« ugyanis ebben az időben már kimentek a divatból. Az öregebb szinház-látogatók bizonyára emlékeznek még a híres »vas-tapsok«-ra. A vas-tapsok idejében – szép, messzi idők! – a nagy szinpadi siker külső jele az volt, hogy a szerzőt és az előadókat még akkor is tapsolták, mikor már a vasfüggönyt is leeresztették. Ilyenkor, hogy a közönség szabad folyást engedhessen a lelkesedésének, a rendező kinyittatta a vasfüggöny kis ajtaját, az ünnepeltek kibujtak rajta, perczekig hajlongtak, s végül mű-csókokat dobáltak a három kaszinó felé. Másnap aztán a helyi sajtó örömmámorban úszott.

A vas-tapsok azonban idővel elvesztették a jelentőségüket. A művésznők ugyanis, a kik – mint ismeretes – fogékonyak az efféle hódolatok iránt, néhány rövid hónap alatt annyira visszaéltek a vasfüggöny kis ajtajával, hogy utóljára alig volt előadás vas-tapsok nélkül. Ügyesebb szinésznők siettek a vasfüggönyt lebocsáttatni, s kibujni rajta, a mig nem késő; mások pedig már a szerződésükben kikötötték a vas-tapsokat. Szóval az ünneplésnek ez a gyöngéd módja nemsokára olyan mindennapossá lett, hogy végre senki se talált benne örömet. Ekkor egy élelmes szinházigazgató kitalálta a »lakatos-tapsok«-at.

A szinházi diadaloknak ez az ujabb neme egész közönséges vas-tapsokkal kezdődött. _Érisz almájá_nak utolsó felvonása után a kárpit mintegy tizenkétszer gördült le, s Vénusz asszonyság meg Torday addig hajlongtak jobbra, balra, míg tökéletesen ki nem fáradtak. Hogy egy kissé pihenjenek, a vasfüggönyt lebocsátották. De a taps egyre zúgott, s mikor a kis ajtó kinyílt, az úgynevezett viharos éljenzés hangzott fel. A művésznő és Torday kibujtak a vasajtón, átvették koszorúikat, s a hajlongás ujra kezdődött; majd visszabujtak, s a tapsorkán csak nem szűnvén meg, ujból visszakerültek. Hatszor bujtak ki és be a vasajtón, hatszor kezdtek könnyezni, s hatszor intettek a közönségnek, hogy a megindultságtól végképpen oda vannak. Mindez azonban nem hűtötte le a közönség lelkesedését, s a tapasztaltabbak csak most kezdtek tapsolni. Erre a vasajtó még egyszer kinyilt, de most már Torday és Vénusz asszonyság helyett a rendező bujt ki a szinpadról. Zajos »eláll«- és »abczúg«-kiáltások; a rendező szivére teszi a kezét, meghajlik, aztán hátat fordítva a közönségnek, a magával hozott kulcscsal bezárja a vasajtót. Krr! krr! – a kulcs kétszer is megfordul a zárban; a közönség tombol és a szerzőt követeli. De a rendező hajthatatlan, s jeléül, hogy bármily élénken sajnálja a dolgot, a szinház ma már nem tehet eleget a közönség kívánságának, megfogja a kulcsot, s a karzat egy nyitott ablakán át ügyesen kidobja az utczára. Rengeteg lárma keletkezik, a taps-orkán nem szűnik, s a rendezőt meg akarják lincselni. A szerencsétlen ember sápadtan, tehetetlenül áll a sugólyuk előtt. A vihar egyre tart, az emberek a lábukkal dobolnak, az egész ház a szerzőt követeli. Végre a rendező int, hogy szólni akar. A közönség elcsendesül, s a szinház megbizottja remegő hangon jelenti ki, hogy ily körülmények között nem állhat tovább ellent a közkivánságnak, s az ajtót még egyszer kinyittatja, de minthogy a kulcs nincs többé birtokában, kéri a nagyérdemü közönség szives türelmét addig, a míg a lakatos megérkezik. Egetverő éljenzés. Elküldenek a lakatosért, s mig az állandóan szerződtetett iparos-legény előkerül, a közönség áhitatos csöndben várakozik. Végre a lakatos, hagyományos jelmezében, megjelenik a nézőtéren, a zenekar elkerített helyén át felmászik a szinpadra, feltöri a zárt, a vasajtó kinyílik, s a lakatos megérkezése óta folyvást tomboló tapsorkán közepett Vénusz asszonyság és Torday még egyszer megjelenik a közönség előtt.

Ezek a »lakatos-tapsok«.

III.

Éjfél tájban Szabó elkészült a jelentésével. Hűségesen följegyezte a lakatos-tapsokat, sorra szedte a szereplőket és elzengette a szokásos dicsőitő dalt, felmagasztalta Tordayt, a szinészeket, az igazgatót, a rendezőt, a sugót, a tűzoltókat, s végül megköszönte Tordaynak, hogy ismét megajándékozta a magyar irodalmat egy becses alkotással, mely bizonyára maradandó lesz, századokon át, az idők teljességéig.

Aztán megivott egy pohár grogot, rágyujtott egy czigarettára, s így szólt a szedőgyereknek, a ki kézíratért jött:

– Vidd le ezt a szemtelen hazugságot.

A szedőgyereket a »hazugság« szó nem riasztotta meg. Látott ő már másféle szeleket is.

– Csak azt szeretném tudni, hogy kit tesznek itt bolonddá?! – tűnődött Szabó, Molière szavait idézve. – Vagy mondjuk így, hogy: kit teszünk bolonddá? Egymást? Nem. A közönséget? Az is tudja, hogy mihez tartsa magát. Tordayt? Dehogy! Torday eszes ember, a ki tisztában van vele, hogy egész irodalmi podgyásza nem ér egy fakovát. Kit teszünk hát bolonddá?!

Megnézte a tükörben, hogy rendben van-e a frakkja, s elment a bankettre.

– Végre is – beszélgetett magában – társaság nélkül nem élhetünk, s abból, hogy valaki szamárságokat aprit össze ötös és hatodfeles jambusokba, nem következés, hogy a bankettje is élvezhetetlen. Éjfél ugyan már elmult, de valami csak maradt a későn jövők számára; s másutt már úgy se kapok meleg vacsorát. Igen, igen; szeretném, ha egyszer megmagyarázná valami jólelkü ember, hogy: voltaképpen kit teszünk mi bolonddá, s mi a neve annak a derék embernek, a ki elhiszi mindazt a sok zöldséget, a mit a hatvanhét nagy művésznőről nap-nap után összehazudunk?!

Az első ember, a kit a banketten megpillantott, az öreg Barcsay volt. S egyszerre eszébe jutott, hogy:

– Ez az, a kit mi bolonddá teszünk!

Nemcsak udvariasságból, inkább önzésből, az öreg úr mellé ült. Látta, hogy a »jobb részt« választja, ha ez egyszer nem tart a fiatal Magyarországgal.

– Ez legalább nem önti a mártást a kabátomra.

A bankettezők már a vad felköszöntőknél tartottak. Egy művész, a ki a szinpadon nem igen jutott szóhoz, pezsgőjét lötyögtetve, épp azt fejtegette, hogy mennyit nyomorgott a vidéken. Olyan élénk színekkel ecsetelte ezt a szomoru korszakot, hogy mindenkinek azt kellett mondania: »Istenem, mégis csak nagy dolog a _művészet_, a mely _onnan_ ide juttatta ezt a jeles férfiút, ide az osztrigához, sőt a Mouton Rothschildhoz!« Ennek a felköszöntőnek a hatása alatt Gémesy felső végtagjaival minduntalan az asztalon hentergett, mert valamivel ki kellett fejeznie, hogy ő nem vonakodik a korpa közé keveredni, a mikor a mulatság úgy kivánja, de hát mégis csak más fészekből kelt ki, mint ezek a bohém uraságok. A mellette ülő szöszke szinésznő egyetértő pillantásokkal méltatta ezt a fesztelenséget, a mely kegyesség annál érthetőbb volt, mert egyrészt: Idácska a monokli iránt valami rejtelmes testvéri vonzalmat érzett, másrészt pedig: a baloldali szomszédja, Haller, ügyet se vetett rá. Haller már violaszínű volt. Hátra dőlt a székében, s szemüvegét a homlokára tolva, behunyt szemmel pihente ki a villamos lámpák fényét: elmélkedett s emésztett. A ki nem látta, hogyan emészt az óriás kigyó, megelégedhetett Hallerrel is. Különben nem csoda, ha egy kissé ki volt merülve; a míg az előadás tartott, kézzel-lábbal lelkesedett, a banketten pedig folyvást káprázott a szeme, mert Vénusz asszonyság, a ki szemben ült vele, olyan ruhában jelent meg, a mely semmit se titkolt el karja és válla pompájából. A szép asszony máskor is élénken emlékeztetett a Bavaria-szoborra, de ez este nemcsak szép volt, hanem valósággal: sok; s bár a kórboncztan tanárát nem lehetett éppen mai gyereknek mondani, a vakító fehérség, ily hatalmas arányokban, mindig kellemesen hatott rá. Azonkivül Haller a sherry-brandyt is szerette, és miért ne szerette volna?! Szóval lecsukta a szemét, s koronkint nagyokat fujva, hosszan elmélkedett. A közelében ülők nem igen figyeltek rá; az a negyedóra következett, a mikor mindenki egyszerre akar beszélni.

Torday boldogan és fáradtan mosolygott, mint egy fiatal anya, a ki a körülményekhez képest jól érzi magát, s az általános lárma közepett csöndesen, szinte megilletődve beszélgetett a mellette ülő két öreg szinésznővel. Egy mindenáron folyvást szavaló, elérzékenyült honfi véletlenül egy pohár vörös bort öntött a gallérjára, de Torday ma semmiért se neheztelt. »Csak tessék, kérem!« – szólt égi nyájassággal. A menyasszony, a halálra kész hitves, még az édes anya se mosolyog, ha nyakon öntik vörös borral, legyen bár az ügyetlen az a lény, a kit a legjobban szeret a világon; mosolyogni, ebben a pillanatban, csak egy boldog szerző képes. S Torday mosolygott.

* * *

Nagy lármában a csöndesen beszélgetők összébb hajolnak; a bosszuság közös érzése bizalmasságokat fakaszt.

– Nem – szólt az öreg úr – nem irtam semmit a _Nimfák és szatirok_ óta. A balsikerem elhallgattatott. Nem voltam már fiatal legény, s igyekeztem összeszedni magamat, a mikor ezt a kötetet irtam. Azt hittem, hogy van benne valami. Mit tagadjam? Akkor igen meg voltam elégedve ezekkel a szegény versekkel. S egy darabig abban a reménységben éltem, hogy végre, valahára, a siker nem maradhat el. Nos, a siker elmaradt. Nem vettek észre, és vége. Abban az időben természetesen azt képzeltem, hogy: nem akarnak észre venni.

– De engedelmet kérek, én úgy emlékszem…

– Hogy beszéltek róla egy időben? Igen, szűk körben. A kik haragudtak rám, meg a kik vállon veregettek. Higyje el, nem áltathattam magamat. Mit mondjak önnek? Még ma is érzem néha az akkori bajomat, mint a csúzos ember, a ki olykor-olykor fájdalmat érez a rég behegedt sebnek a helyén. Ezekben a napokban, sok, sok év multán, ujra megfordultam abban a világban, a melyben valaha a jövőmet kerestem. Néhányan még emlékeztek a nevemre, s hallottam magam körül ezeket a félhalkan kiejtett szavakat: »Ahá, a _Nimfák és szatirok_ szerzője!« Úgy hangzott ez, mint némi halvány jóhír, mint egy mécsnyi emlékezet. De észrevettem, hogy könyvemnek már csak a czime él ezeknek a jó embereknek az emlékében, magát a könyvet nem olvasta senki.

Szabó szeretett volna tiltakozni, de attól tartott, hogy pórul jár; hát csak hallgatott.

– A véletlen úgy akarta – folytatta az öreg úr – hogy éppen akkor, a mikor a _Nimfák_ sorsa olyan mélységesen elkeserített, határoznom kellett a jövőmre nézve. Olyan állással kináltak meg, mely egész embert kivánt. Arról volt szó, hogy vagy elfogadom ezt az állást, de akkor egyszer s mindenkorra szakítok az ábrándjaimmal, vagy a bizonytalanságot választom, de megőrzöm a becsvágyamat. Máskor talán nem is gondolkozom a dolgon, hanem úgy tettem volna, mint János, a vidám szappanfőző, a ki visszalöki a hallgatás díját, hogy szabadon danolhasson. De a kisértő épp a dacz órájában talált, abban az órában, a mikor az elgyötört szerető dühében elveszi a lelkész szelid lányát. Igent mondtam. S mert úgy neveltek, hogy minél kevesebb dolgot lehet komolyan venni, annál komolyabban vegyem a szavamat: hű is maradtam a kötelességemhez.

– Pedig úgy képzelem – szólt közbe Szabó – a múzsa is azok közé a fehérszemélyek közé tartozik, a kiket Chamfort az árnyékkal hasonlított össze. Szaladj utána és elfut előled; kergesd el és nem szabadulsz tőle.

– Velem úgy cselekedett, s kivált eleinte gyakran kaptam magamat rajta, hogy elmélyedve valami prózai munkába, mámoros szavakat motyogok magamban, a minőket Páris sughatott Helenának. S azóta is, ó milyen sokszor láttam Helenát az ügyirataim között! Azért elvégeztem a dolgomat. De hazudnám, ha nem vallanám meg, hogy koronkint elszenderedtem az amerikai sin-rendszer csodáin, s ilyenkor, a mint fölrezzentem, mintha egy dryad futott volna el mellőlem!…

Szabó nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Nevetségesnek talál, ugy-e? Egy hetvenkilencz esztendős ember, a ki valaha, nem is oly nagyon régen, verseket irt soha meg nem történt dolgokról, nimfákról, a kik holdvilágos este fürdőzni mennek, és szatirokról, a kiknek nincs egyéb dolguk, mint leskelődni!… No, tudja, ma már kigyógyultam a betegségemből. Az ember, ha nagyon sokáig él, igen sok bajból kigyógyul; igaz, hogy jut is, marad is. De hiszi vagy nem, ma se bocsátom meg magamnak, hogy nem tudom hány évvel ezelőtt, abban a rossz órában, örökre szakítottam a nimfákkal és a szatirokkal. Nem éltem egészen hiába: hasznára voltam egy csomó embernek, s a legszegényebb embereknek. Ez is valami. De micsoda kaján irígység fogott el a Bodor nagy sikerei hallatára! S ma is, pedig azóta már sok viz lefolyt a Dunán, csak irígységgel tudok gondolni erre az emberre. Nem, nincs gyönyörübb zene a világon, mint a siker zenéje.

Aztán mosolyogva, de a meggyőződés hangján tette hozzá:

– És nincs szebb élet, mint élni a kósza gondolatnak.

* * *

Ekközben Gémesy és a kis szöszke alaposan becsiptek. Gémesy elmondta, hogy van neki egy kutyája, Shakspere, vagy rövidebben: Seki; ez a Seki olyan ügyesen fogja meg a legyet, hogy ahhoz képest minden semmi a világon. A kis szöszke úgy nevetett, hogy kétszer is belebukott a tányérjába.

Sekiről aztán, gondolat-társítás utján, áttértek a ma esti előadásra. Gémesy, nem törődve azzal, hogy az asztal tulsó végén ülők meghallhatják, utánozni kezdte Vénusz asszonyságot, a mint Myrtis-szel kaczérkodik. A kis szöszke nevettében ledült az asztalra, s a zsebkendőjével integetett neki, hogy hagyja már abba, mert nem birja tovább.

– És ezt a dunnaludat – töprengett Gémesy olyan hangosan, hogy a ruhatárba is elhallatszott – még most se küldik el a múzeumba, a hová való!

– A legérdekesebb az – szólt a kis szöszke – hogy mást egyszerüen nem tűr a szinpadon. Valósággal kitaszigálja az embert. Az ember hiába rimánkodik neki: »De édes Nagysád, hadd mondjam el a szerepemet!…« – ma is, egyszerre csak megfog és kilódit. Nézze, mekkora kék foltot hagyott a karomon!

Gémesy megvizsgálta a kék foltot, s talán még most is vizsgálná, ha Moretti meg nem zavarja őket. A szobrászt nagyon bántotta valami.

– Mondjon, Herr Baron – szólította meg Gémesyt osztrák nyelven, tudniillik egy harmadrészben magyarul, két harmadrészben pedig németül, olaszul és szlovénül – igaz, hogy a kommandó hibás volt, s hogy a legények mindig rossz helyen tapsoltak?

Gémesy megnyugtatta.

– Tudja, Moretti, ez a darab olyan, hogy maga rossz helyütt nem is tapsolhatott. Úgy van csinálva, hogy a taps nem árt meg neki sehol.

– Én is ezt mondtam – felelt a szobrász diadalmasan. – Ha egy darab jó háromnegyed tizkor, akkor jó félkilenczkor is, ugy-e?

– No, a mi azt illeti, ez a darab csak félnyolczkor jó, félkilenczkor már sok. De ne beszéljünk rossz versekről, ha jó bor van előttünk.

Szabó rápillantott az öreg úrra.

– Tessék! – szólt halkan. – A siker zenéje!

IV.

Két nappal később Szabónak Bécsbe kellett utaznia. Egy kicsit későn érkezett a pályaházba, s a vonat tele volt; bekukkant három-négy kocsiba is, de sehol se talált ülőhelyet. Más ember ilyenkor dúl-fúl magában, szitkozódva emlegeti az államvasutak nagytekintetü igazgatóságát, s Pozsonyig fel s alá sétál a folyosón; az ujságiró azonban nem igy cselekszik, hanem leszáll a perronra, s addig veszekszik, míg végre is kilármázza a helyét.

De ez egyszer a lárma se használt. A kalauz még csak dühbe se jött (a teljes siker híjján ez is eredmény), egyszerüen kijelentette, hogy helylyel nem szolgálhat, tessék feljebbezni a római pápához.

Erre a csetepatéra kinyílt a vonathoz kapcsolt szalonkocsi ajtaja, s a nyíláson egy öreg úr dugta ki a fejét. Szabó oda tekintett, s az öreg úr lekiáltott a perronra:

– Jöjjön ide hozzám, nekem külön szakaszom van!… Egy kicsit elbeszélgetünk.

Szabó nem sokáig szerénykedett, hanem sietett élni a szives ajánlattal.

– Az öregen meglátszik, hogy idejekorán vonult vissza az irodalomtól – elmélkedett magában, mialatt a podgyászát feltuszkolta. – Szalonkocsin jár! Shakspere, látod ezt?

Aztán igen örvendeztek egymásnak, s Szabó, az öreg úr szivességének némi csekély viszonzásául, előadta a legfrissebb pletykákat. Szegény asszonyok egy-egy cserép virággal rójják le hálájokat, szegény ujságirók egy-egy bokréta kisded rágalommal.

Vénusz asszonyról és a szöszkéről például egy egész tárczára való apróságot tudott. Ez eszökbe juttatta a bankettet, s a mit a banketten beszéltek.

– Tudja-e, mi ujság? – szólt hirtelen az öreg úr – no, ne gondoljon nagy dolgokra… Az ujság az, hogy a nimfák és a szatirok mostanában aligha fognak kisérteni. Talán úgy tíz év mulva!… – folytatta mosolyogva.

– Ugyan? Mi történt a nimfákkal? – kérdezte Szabó.

– Képzelje, tegnap fölkerestem Bodort… beszéltem, ugy-e, hogy egy életen át irígykedtem erre az emberre?! Neki bezzeg nem levelenkint jutott a borostyán; huszonöt éve ünneplik, s a sikereire gondolva, mindig azt képzeltem, hogy rózsaszirmokon hál. Bizony nem egészen úgy van. Egy órát töltöttem nála, s ez alatt kétszer is lefoglalták a koszorúit, mert egyéb ingósága nem igen van szegénynek.

– Hja, a munkáiból él, s nem örököl minden második héten, mint Torday!

– Ha hallotta volna, hogy beszélt hozzá a hápogó, kancsal, kis ügyvédbojtár! »Halasztást önnek nem lehet adni, ha-ha-halasztást, mert ön nem tartja meg a szavát, a sza-sza szavát!« Alig tudtam kilökni. Mikor aztán egyedül maradtam vele, még kínosabbá vált a helyzetem. A szemérmes koldus hálálkodását hallani attól az embertől, a kinek a nagy tehetségéhez csak úgy lopva tekintgettünk fel!… És a gyermekei, satnya, piszkos kis gyermekei!… Meg a hárpia felesége!… Brrr!

– De a dicsőség! – szólt közbe Szabó, egy kissé csúfolódva. – A gyönyörüség: élni a kósza gondolatnak!…

– Igen, nekem is az jutott eszembe, hogy az érzelgés óráiban nagyon, de nagyon igazságtalan voltam az én becsületes foglalatosságom irányában: igazságtalan és hálátlan. Az amerikai sinrendszer nem valami érdekes dolog; nem, egy cseppet se. De az amerikai sinek meleget s kényelmes otthont, megnyugvást és jólétet adnak, jólétet és önérzetet, míg a nimfák és a szatirok!… Eh, a nimfákat és a szatirokat, a dryadokat és a kósza gondolatot egye meg a fene!

– Pedig hát mindig voltak s mindig lesznek emberek, a kik, míg a többiek komolyan dolgoznak, leülnek az utszélre Vénuszról és Apollóról énekelni. A járókelők aztán krajczárt vetnek a kalapjukba. Így volt ez régen, így van ma is.

– És helyesen van így. Mindazáltal jobb szeretem, hogy nem én vagyok az, a kinek sorsa, hogy: könyöradományért énekeljen. De, úgy látszik, a magunk fajta embernek hetvenkilencz évig kell élnie, hogy rábukkanjon erre az igazságra.

VASÁRNAP.