Part 17

Úgy volt az intézkedés, hogy a hadsereg balszárnya, melyet ellenségnek neveztek ki, szépen egy helyen marad, vár a sorára, s végül megvereti magát. A jobbszárny ellenben, a mely a levantei haderőt jelképezte, három csapattestre oszolva, különböző pontokról indul el, bekeríti az ellenséget, s a derékhad, a Fekete-hegyeknél összetömörülvén, hátulról támad és győz.

E helyett az történt, hogy a levantei haderő eltévesztette az utat; a különböző rajok nem tudták egymást megtalálni, s a három hadosztály rendre bevonult az ellenség torkába. Az ellenség, bárhogyan kapálózott, kénytelen volt Levantét megverni.

Arzén király, az első pillanatban, pofozkodni óhajtott volna, de nem tehette ezt, mert jelen volt szövetségese: az aurániai nagyherczeg is, a kivel három évvel ezelőtt kegyetlen háborút viselt, s a kit ezúttal arról akart meggyőzni, hogy Levante azóta katonai hatalommá fejlődött.

* * *

Az aurániai herczeg el volt ragadtatva; dicsérte a legénység helyes kiképzését, s a tábori lakomán lelkes fölköszöntőt mondott szeretett szövetségese egészségére. A felköszöntő után a fejedelmek megcsókolták egymást, s Auránia ura sajátkezűleg tűzte föl »unokatestvér«-ének mellére a Szent Kecske-rend gyémántos nagykeresztjét.

Arzén király pazarul viszonozta ezt a figyelmességet. Auránia trónörökösét, a ki ezen a napon érte meg harmadik születésnapját, hadnagyból ezredessé léptette elő, Mária Libussa fejedelemasszonyt pedig, az aurániai herczeg nagynénjét, kinevezte a levantei gárda dragonyos-ezredének tulajdonosává.

Szó volt róla, hogy a hadgyakorlatot sasvadászat fogja követni. De a fejedelmeket igen kimerítette a katonák menetelése; így megelégedtek azzal, hogy vadász-öltözetben fényképeztették le magukat, s vadászlakomával fejezték be a négy napos fejedelmi találkozót.

Másnap Arzén király s vendége még egyszer megcsókolták egymást; aztán kiki haza utazott.

Fantascától Stefanopoliszig vasúton három óra; Arzén király ráért megfontolni, hogy mit irasson a hadgyakorlatokról a pétervári lapoknak.

Ez a gond még jobban kifárasztotta; úgy, hogy mire a vasúttól a palotáig hajtatott, végképpen megúnta az állami ügyeket.

– Aludni fogok – szólt magában – aludni fogok népemért. A fejedelmek pihenése a népek ujjászületése, mint egy jeles költő írta, a kit kecsketolvajlásért kénytelen voltam becsukatni, sajnos. No, mi az Milics?

A hűséges Milics tudniillik ott várta a palota kapujánál.

* * *

– Kihallgatásért esedezem, Felség! Rendkivül fontos közölnivalóm van…

– Rendkivül fontos?… Csak nem pénzről van szó? – szólt a király, homlokát összeránczolva, s a világtörténelmi orrczimpák megremegtek.

– Még annál is fontosabb! – jelentette az ijedt arczu miniszter.

– Ne beszélj zöldeket, Milics, hanem eredj haza. Nem látod, hogy rosszkedvü és kimerült vagyok? Mi az ördög lehetne még annál is fontosabb? Menj haza, le akarok feküdni.

– De Sire!…

– Hoztál pénzt vagy nem hoztál?

– Sire, én kétségbe vagyok esve…

– Szót se többet! Takarodjál haza, s ha csak pénzeslevél nem érkezik, fel ne merj költeni. Holnap majd elmondhatod, a mit akarsz.

– Felséged meg fog haragudni rám…

– Hé, legények, kergessétek el ezt a vén gazembert!

S azzal bevonult lakosztályába.

Még másnap is rosszkedvű volt, s mikor jelentették, hogy Milics már hajnal óta várja a kihallgatást, szigoruan így szólt:

– A kérdés az, hogy hozott-e pénzt magával?

– Igen, Sire – volt a felelet – a reggeli postával több pénzes levél érkezett, mintegy harmincz ezüst maravédi értékben.

– Akkor bejöhet.

Milics bejött, s a küszöbön megállt. Egy kicsit hozzá kellett készülnie, hogy a jelentés tartalmához mérten rémült és gyászos arczot vágjon. Aztán pihegve szólt:

– Felség! Súlyos, mondhatnám kegyetlen kötelességet kell teljesítenem…

– Eh! – vágott közbe a Balkán oroszlánja – a pénzesleveleket nem fogod elcsevegni. Lépj elő és számolj be velök.

Milics előlépett és átszolgáltatta az okiratokat. Arzén kétszer is megolvasta: mindössze öt darab volt.

– Te gazember, nem dugtál el egyet? – kérdezte a király, s motozni kezdte hű tanácsosát.

– Bocsánat, Sire, tévedtem – felelt Milics egy fizetőpinczér mosolyával.

Nem lehetett máskép, elő kellett adnia a hatodikat is.

Majd ujra hozzákészült szónoklatához, de a királyt nem érdekelte az előterjesztés. A pénzeslevelek látása lecsillapította idegeit; rossz kedve fölengedett, társalogni akart.

– Te, Milics, micsoda kabát van rajtad?

– Sire, ez a kabát egykor felségedé volt. Egy napon, midőn különös megelégedését voltam szerencsés kiérdemelni, Felséged, kegyének jeléül, levetette magáról, és rám adta, hű alattvalójára. A hogyan a kinai császár jutalmazza leghívebb szolgáit.

– Nem emlékszem, se az esetre, se arra, hogy a kabátot neked adtam. De meglehet.

– Én azzal hálálom meg Felséged kegyét, hogy azóta ezt a kabátot soha se vetem le magamról.

– Meglátszik rajta, mert már szörnyen piszkos.

– Sire, én büszke vagyok erre a piszokra, mert Felséged szolgálatában ragadt rám.

– Jól van, Milics, de gondolnod kellene társadalmi állásodra is. Egy miniszter legyen tolvaj, de ne legyen ilyen szennyesen zsugori. A királyné kénytelen lesz rád köpni.

– Kegyelem, Sire! Engedje meg, hogy elmondhassam…

– Ugyan hagyj békén az állami ügyekkel! Engem az állami ügyekből csak a pénzügyek érdekelnek.

– Nem állami, hanem családi ügyekről van szó, Felség! Kínos, rettenetes kötelességet kell teljesítenem!… Sire, készüljön el a legnagyobb, a legborzasztóbb szerencsétlenségre!

– Lárifári! A multkor is ilyen lármát csaptál, szinte megijesztettél. S aztán kiderült, hogy semmi se történt. Az történt, hogy egy morganatikus testvéremet lopáson kapták rajta Genovában, s becsukták. Nagyszerű! Tehetek én róla, hogy boldog emlékű atyám olyan lelkes híve volt a morganatikus házasság intézményének! Valamennyi morganatikus testvéremet nem tehetem meg miniszterekké, tábornokokká; nincs annyi miniszterség a világon!

– Ó, Sire, ez a csapás sokkal mélyebben nyúlik bele Felséged családi életébe!

– Hah, ember, igazán megijesztesz! A leányaimról van szó, ugy-e? Hiába rázod a fejed, kitaláltam, hogy megint a leányaimról van szó! De hát mondd, Milics, van nálam boldogtalanabb apa a világon? Az egyik leányomat férjhez adom a georgiai herczeghez, a másikat a litván határgrófhoz. Mindegyikkel százezer arany maravédi hozományt adok; a véremből adtam ezt a pénzt, Milics! Nem is a véremből, hanem a jövő életemből, mert ezt a temérdek aranyat még csak ezután fogom a bankoknak megfizetni. És mi történik? Két hét mulva megint itthon van mind a két leányom. Az egyik megszökik a georgiai herczegtől, mert azt mondja, nem azért ment férjhez, hogy kisasszony maradjon; a másikat meg elkergeti a férje, mert azt mondja, hogy: köszöni szépen, de a herczegnőt nem találta szépnek s kisasszonynak! Ha emezt veszi el a georgiai herczeg s a másikat a határgróf, ma a legboldogabban élnének; így meg mind a kettő itt ül a nyakamon, s perelhetem a sok szép maravédit! Mi van velök megint? Anyjokra ütöttek a szerencsétlenek; a bojár asszony vére libeg-lobog bennök. Mért, hogy éppen ettől az asszonytól lettek gyermekeim, annyi asszony közül?!

– Felség, a herczegnők jól érzik magukat és biczikliznek. De…

– Hogyan, hát nem ők?

– Ó, Sire, a szerencsétlenség sokkal nagyobb, sokkal rettenetesebb, mint Felséged képzeli!

– Csak nem a királynéról van szó?

Milics lehajtotta a fejét, és nem felelt.

Arzén megragadta a miniszter kabátja ujját, de aztán eszébe jutott ennek a ruhadarabnak a története, s zsebkendőjével megtörölte a kezét. Arcza ünnepiesen komolyra vált; orra rettenetes volt.

– Beszélj – suttogta. – Felszállott az égbe?

– Nem – nyögte Milics. – Ő él, de… kegyelem, Felség!… tegnapelőtt éjjel, mialatt Felséged a hadgyakorlaton volt, elhagyta a palotát… mindörökre…

– És nem egyedül hagyta el, szóval: megszökött, akarod mondani?… felelj!… nem lesz semmi bántódásod.

Milics bólintott, hogy igen.

Elhallgattak.

Arzén egy pillanatig mozdulatlan maradt, mereven nézett maga elé, mintha fenékig bele süppedt volna ebbe a rettentő gondolatba. Aztán hirtelen fölegyenesedett, s azzal a fejedelmi mozdulattal, mely Milicset és feleségét mindannyiszor a renaissance nagy alakjaira emlékeztette, imádságra kulcsolta a kezét.

– Isten adta, Isten elvette! – szólt, s hangja reszketett. – Dicsértessék az ő szent neve!

Milics nem merte megzavarni, pedig jelentését még nem fejezte be. De el volt készülve rá, hogy a király izgatottsága tartós lesz, s türelmesen várt, míg ismét rá kerül a sor.

Nem kellett soká várakoznia; Arzén hamarább lecsillapodott, mint Milics remélte.

– Látod, ilyenek a nők! – szólt, lassan ejtve a szót, a lemondás csöndes, szomoru hangján. – Ezt is a tenyeremen hordoztam, csak úgy, mint a többit; kiméltem az egészségét, s mert tudtam, hogy gyönge a szervezete, kedveseket tartottam, csak hogy őt ne kelljen zaklatnom. Emlékszel, három évig vártam rá, míg hajadonná serdült, s hozomány nélkül vettem el, mert apja, a gaz Girgenti rútul becsapott. Két hétig se fizette a számláimat, s attól fogva, hogy örököltem, egy kopeket se láttam tőle. És most mégis elhagy! Pedig, hogy ezt a botrányt elkerüljem, megvallom neked, kész lettem volna a legmesszebb menő áldozatokra. De ilyenek a nők! Látod, ha a feleséged, ez a becsületes Lina, nem volna oly hűséges hozzánk, kétségbe kellene esnünk az egész női nemen. De beszélj tovább, ki volt az illető? Remélem, legalább nem választott rangján alul. Valamelyik fejedelmi vendégünk? Ezek kíséretéből valaki? Vagy egyik gárdistám? Felelj.

– Nem, Sire.

– Lejebb?

– Lejebb.

– Valami kóbor festőművész?

– Lejebb.

– Tenorista? Akrobata?

– Lejebb.

– Czigány hegedűművész?

– Lejebb.

– Akkor hát ne is mondd. A gondviselés így rendelte, pont. Engem a balsors csapásai nem terítenek le. Ott látszik meg, hogy ki az igazi fejedelem, hogy miképpen tudjuk tűrni a megpróbáltatásokat. Én keresztényi lélekkel tűröm. Különben is, nincs az a nagy szerencsétlenség, a melynek ne volna valami jó oldala. Így legalább megszabadultam ettől a gaz Girgentitől. Remélem, elpárolgott?

– Nem, Sire, Girgenti herczege Felséged pártján van. Kijelentette, hogy megtagadja leányát, s tegnap már be is költözött a királyné lakosztályába.

– Ki kell dobni onnan a részeg disznót. Végre is, ha csakugyan eljegyzem az özvegy mordvin fejedelemasszonyt, nem vezethetem az uj asszonyt egy olyan lakosztályba, a melyben előbb ez a kucséber lakott.

– Hogyan? Felséged már…

– Igen, én beleegyezem a válásba, mindenbe beleegyezem. A fiatalságnak ki kell tombolnia magát; legyenek boldogok a fiatalok! S ha már ki kell ürítenem ezt a keserü poharat, történjék meg minél hamarább! A mordvin fejedelemasszony birtokai gazdaggá, erőssé fogják tenni népemet, s én mindenre kész vagyok szeretett népemért.

– Csakhogy, Sire…

– Irasd ki a hivatalos lapba, hogy ő felsége, egészségének helyreállítására, déli éghajlat alá utazott; hívasd elő a metropolitát, hogy csendben, rendben, intézze el a dolgot. Siessen a hítvány pap; tudom, hogy a házasságkötés nehéz, de a házasságok felbontásába már begyakorolhatta magát. Előre, indulj; még ma fogjon hozzá, holnap délre el akarok válni.

– E szerint felséged nem kívánja üldöztetni a szökevényeket?

– Már mért bántanám szegényeket? A királyné oly fiatal! Ennek a kornak mindent, de mindent meg kell bocsátani. Én megbocsátok neki; éljen boldogul!

– De, Sire, hogy is mondjam?… nem merem mondani… az ex-királyné… Syracusa herczegnője… vagy hogy nevezzem?… magával vitte összes ékszereit, sőt magával vitte a százezer arany maravédit is, a melyet atyjától, Girgenti herczegétől, hozományul kapott!

Arzén felordított, mint a halálosan megsebzett fenevad.

– A nyomorult! S te ezt csak most mondod nekem?!

– De, Felség!

– Hollá! Fegyverre, őrség! Trombitáljátok össze a katonaságot! Ültessétek vasútra az egész rendőrséget. Utána a nyomorultaknak, fogjátok el őket! Még most is itt vagy, Milics?! Szaladj, fuss, rohanj, vezettesd elő leggyorsabb paripámat, utánok, utánok! Utólérem őket, esküszöm! Mi az, a rémület elvette az eszed? Ne félj, Milics, meg fogom torolni becsületemet!

IV. DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.

Ede király, Abrakadabra választott fejedelme, nagy pompával temette el Dávid exkirályt, a Balkán czédrusát. Meghúzatta a hitelbe hozatott harangokat, kirukkoltatta ünnepiesen megfésülködött testőrségét, s a néphez kiáltványt intézett, melyben ékes szavakkal magasztalta az elhunyt érdemeit. Aztán birtokba vette apai örökségét. A hagyaték több papirgallérból, kilenczvenhét csomag franczia és svájczi kártyából, egy aluminium-messzelátóból, három cséplőgépből s egy csomó irományból állott.

Dicsőségesen országló Ede bezárkozott a Grand Hôtel de France et de Russie 47-ik számu szobájába, a hol tegnap még Dávid ex-király lakott, pár perczig kegyelettel nézegette boldogult atyjának és Juppajdárum Juhhéja kisasszonynak rózsaszin szalaggal diszített arczképeit, s hozzáfogott a gondosan őrzött levélcsomó átolvasásához.

Az első írás következőképp hangzott:

»Imádott kutyám! Beszéltem az izmaelitával. Nem képzeled, drága pofám, micsoda szemtelenség lakik ebben a pénzeszsákban. Ime a feleletei:

10. Az Arany Sárkány, a Gyémánt Sas avagy a Brahmaputra-rendjelekért külön-külön vagy együttvéve nem hajlandó adni egy fabatkát sem; állítólag megvan neki már a Vérző Szent Szív nagykeresztje is, s potom nyolczszáz frankért jutott hozzá.

20. Nem elégszik meg azzal, ha Marko Zárát csupán miniszterelnököddé nevezed ki. Ellenben ha megteszed fő-tandijbeszedőnek és a pénzeslevelek főigazgatójának is, nem idegenkedik némi jutalék biztosításának a gondolatától.

30. Abban az esetben, ha VIII. Bonifácznak, Csizió királyának, háborút üzennél, s ezzel egy kis baisse-t tudnál előidézni, nem fösvénykednék néhány százezer frankkal.

Gondold meg, kutyuskám, hogy ez a VIII. Bonifácz egy vizfejü kamasz, a kinek már régen szüksége volna egy kis leczkére. S ne feledd, hogy epedve sóvárog utánad hűséges és szerelmes kis macskád:

Titánia.«

A második levél már rövidebb volt:

»Kedves gumi majmom! Sietek közölni, hogy az őrült lord csakugyan ugrik. Irásban kötelezte magát, hogy ha igazán megadod nekem a Maisonrouge herczegnői czímet, elvesz feleségül, s költségeidet megtéríti kerek húszezer fontban. Mit szólsz hozzá? Ha a balvégzet elválasztana, akkor is változatlanul, örökkön szeret: a te kis kolibrid,

Lola.«

A harmadik papiros szűkszavu, üzleti távirat volt:

»A tizennyolcz vagon koporsót útnak indítottam. Ismételve kérdem, nem volna-e hajlandó az ügyletet velem számoltatni le? Utalok ajánlatom előnyösségére. A veszteség nem tenne többet koporsónként 37 frcs 75 centimesnál.

Stephenson Éva.«

Ennek a táviratnak a párjára is rögtön ráakadt a gyászoló király:

»Sajnálom, de a vizipuskákért és a Bell-féle ágyúkért cserébe csak Simson cséplőgépekkel és Maxence-zongorákkal szolgálhatok. Az országos levéltár papiranyaga kilonkint 15 centimesmal bármikor szállítható,

St. Éva.«

Ede király megilletődéstől remegő kézzel tette félre a táviratokat, s két okiratot bontott szét, melyek egymás mellett hevertek a csomóban. Ezeket az okiratokat már jól ismerte. Az egyikben Dávid király fia javára lemondott trónjáról s csak három millió frank végkielégítést kötött ki magának; a másikban ujabb másfél millió frankért kötelezte magát, hogy Abrakadabra országba sohase fogja betenni a lábát.

A következő papir már az ő keze írása volt. Az ő keze írása! Meglátszottak rajta a száműzetés keserü könnyei. Ede király ezt olvasta ki az ismerős vonásokból:

»Kedves fiam, meggondoltam a dolgot. Elég lesz, ha hatvanezer frankot adsz Klopiczka grófnénak. Igaz, hogy kétszázezret igértem neki, de akkor még nem voltam földönfutó. A különbséggel pompásan rendezhetném a bookmakereknél való hátrálékaimat. Végre is csak nem fogod eltűrni, hogy kilökjenek az Ifju Óriások klubjából, engem, a ki…«

Itt megszakadt az írás. Ede király mintha emlékezett volna erre a levélre. Csakhogy, úgy tetszett neki, a hozzá jutott jegyzékben Klopiczka grófné már csupán 30.000 frankra tarthatott számot. Hány fogalmazást téphetett össze a szegény földönfutó, míg lelki harczaiban idáig érkezett!

Nyugtatványok és elismervények következtek. Elismervények a földönfutó elárverezett ingóságainak átvételéről, zálogczédulák a száműzött ingeiről, és nyugtatványok az ezüstnemüről szóló zálogczédulák ideiglenes letétbe helyezéséről. Ede király elővette zsebkendőjét s csöndesen zokogott.

– Szegény, szegény atyám!

De csak akkor fogta el igazán a megilletődés, mikor a czédulák alatt fekvő terjedelmes okiratot kezdte betűzgetni. Szerződés volt ez, mely egyrészről az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága, más részről Betli gróf – azelőtt Dávid király – között köttetett. Ennek a szerződésnek az első pontja így szólt:

1. Betli gróf kötelezi magát kieszközölni, hogy minél később bekövetkezendő halála esetén a temetés rendezésével az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága bizassék meg. Viszont ez jutalékul előre kiutalványozza a húszezer frankban előirányzott költségek hét százalékát.

Hasonló gondos előrelátásra vallott a szerződéshez csatolt levél is, melyben egy abderai tudós tanár ugyanilyen föltétel mellett késznek nyilatkozott a bebalzsamozás díjából tiz százaléknak átengedésére. S végül a Balkánvidéki Múzeum egy irata, melynek értelmében a nevezett múzeum Dávid exkirály csontvázáért kész kiutalványozni tizezer frankot Betli grófnak, a csontváz ez idő szerinti tulajdonosának.

Ede király könnye úgy hullott, mint a záporeső.

– Mi marad meg belőled, drága jó atyám?! – sóhajtott fel keservesen. – Csak halhatatlan szellemed s ez a néhány papirlap!

Csakhogy ezen a világon minden csak álom, minden csupa ábránd és csalódás. Alighogy Ede király az utóbbi szavakat elzokogta, kezébe akadt az utolsó papirlap is. S nagy meglepetéssel a következőket olvasta belőle:

»Kedves fiam, midőn kegyelettel nézed át hátra hagyott irományaimat, tudd meg, hogy ezek az irományok már nem az én irományaim. Úgy szerelmi levelezésemet, mint összes egyéb hátrahagyott irományaimat eladtam egy amerikai kiadónak, a ki ezeket öt-ives füzetekben fogja kiadni, százezer példányban.«

Ede király merengve nézett az ürbe, szeretett, felejthetetlen édes atyja után.

A NIMFÁK ÉS A SZATIROK.

I.

Szabó, szokása ellenére, már hét órakor bement a szinházba.

– Emberi számítás szerint – szólt magában, mig a kaszinótól a szinházig sétált – lehetetlen ugyan, hogy a darab megbukjék, de egy első előadáson két elszánt tenyér soha se fölösleges. Az első előadásokkal mindig úgy van az ember, mint az örvendetesnek mondott családi eseményekkel: soha se tudni előre, nem lesz-e valami baj a döntő pillanatban? S a barátság kötelességekkel jár. Ki tudja, talán már az első felvonás végén szükség lesz rá, hogy minden legény a fedélzeten legyen?!…

Az _Érisz almája_ czímü verses vigjátékra gondolt, melynek első előadását vörös szinlapok hirdették a hirdetőoszlopokon.

Nemcsak Szabó, a »beavatott körök« is bizonyosra vették, hogy az uj darabnak nagy sikere lesz. A főpróbák bábái elégedetten bólogattak; az általános hangulat csupa derüt jósolt. Torday, a ki a darabot elkövette, azok közé a ritka emberek közé tartozott, a kiket mindenki szeret; de nem bizakodott el, hanem gondoskodott róla, hogy a nézőtér tele legyen a leghívebb híveivel. Vagy négyszáz jegyet osztott szét az ismerősei között; legfeljebb a bérlőktől lehetett tartania, de Torday nem az az író volt, a ki a bérlőket fellázítja.

– Csak egy aggodalmam van – szólt a főpróba után Szabónak, a ki meghittje volt. – A darab nagyon rossz…

– Az igaz – felelt az ujságiró. – De szerencsédre, az előadás még rosszabb, s a közönség azt se fogja tudni, hogy miről van szó. A szép asszony örül, hogy végre-valahára, ismét gyönyörködhetik hangjának a zenéjében, s oly lelkesen szaval, hogy egy kukkot se lehet érteni a darabból.

– Már az igaz. Négyen is könyörögtünk neki, de lehetetlen rábírni, hogy ne a névelőt hangsúlyozza!

– Csókold meg a kezét. A vers annál szebb, minél kevésbbé érthető; a csengés-bongás a fő, az értelem mellékes.

– Különben, bánom is én! Gémesy és Haller ott lesznek az előadáson, s ez nekem elég.

– Annyira bízol bennök?

– Te nem ismered őket. Nagyon derék fiúk, s ha barátságról van szó, számíthatsz rájok egész a közbotrányig. Emlékszel _Dejanirá_ra? A főpróba után azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem. De ott volt Gémesy, s a második felvonás után tizenkétszer híttak ki. Ne félj semmit, barátom, ma is sikerem lesz.

* * *

– Teringettét, csakugyan családi körben leszünk! – szólt mosolyogva Szabó, a mikor a szinházban körülnézett. – Hisz ez nem is első előadás, hanem névnap vagy keresztelő!

Mindenkit ismert, a ki szembe jött vele, s az, a kinek ezt mondta, már messziről vigan integetett feléje.

– Mondja, hogy batyubál! – felelt nevetve a megszólított. – A társaság annyira zártkörü, hogy az előadás után akár tánczra is perdülhetünk.

S aztán egy másik úrral fogott kezet, a ki látván a szinház folyosóján tolongókat, nevettében a szemét törülgette.

Az ujságirót egy kissé kellemetlenül érintette a czinkostársak élénk derültsége; bement a nézőtérre.

Benn még csak akkor kezdtek gyülekezni. A földszinten tíz-húsz ember lézengett, a páholyokban senki.

Csak a karzat volt tele; ott ember ember hátán szorongott.

Szabó megtörülte a messzelátóját, s felnézett.

Az első sort tagbaszakadt, markos legények foglalták el, a kik mind a két könyökükkel a párkányra támaszkodva, komolyan, szinte szomoruan néztek maguk elé. Kis, hegyes, talián kalap volt a fejükön; némelyiknek a fülében vékony rézkarika sárgállott.

Szabó, bejövet, megfogadta, hogy olyan komoly lesz, mint egy temetés-rendező; de nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Ezek a Moretti szobrász-legényei – szólt egy másik szinházi birálóhoz, a ki mögötte ült.

És csakugyan megpillantotta a Moretti faun-arczát a második emeleten. A szobrász vigan hunyorgatott le rájok, s mankójával a karzatra mutatott.

– Ugy látszik – szólt a másik iró – ma Moretti lesz a klakk feje. Ő adja majd a jelt, hogy mikor kell tapsolni.

Ez mulatságosnak tűnt fel mindakettőjük előtt. Moretti épp oly kevéssé tudott magyarul, mint a legényei.

– Hanem azt meg kell adni – szólt Szabó – hogy hatalmas tenyerek! Ezekből a cziklopsz-tenyerekből azt következtetem, hogy _Érisz almája_ olyan irodalmi esemény lesz, a minőt nem láttunk húsz esztendő óta, a mikor…

Nem fejezhette be a mondatát. Egy magas, szép öreg úr állott előtte, a ki »bocsánatot« kérve, a helyére igyekezett. Szabó félre lépett. Az öreg úr bólintott, s leült Szabó mellé.

– Végre az igazi közönség! – suttogott a másik ujságiró, a ki régi szinházi róka volt, s látásból mindenkit ismert.

– Nem gondolnám – felelt Szabó, egy népesedni kezdő páholyt szemlélgetve. – Nézze csak – folytatta halkan, hogy az öreg úr meg ne értse – frakkban van… fogadni mernék rá, hogy ott lesz a banketten.

Az öreg úr kibontotta a szinlapját, s Szabónak feltűnt, hogy szabad szemmel olvas. Kissé irígykedve pillantott rá. Szomszédja, a szemét övező bőr-gyürődésből itélve, közel lehetett a nyolczvan esztendőhöz, de kitünően »tartotta magát«. Egészséges arczszine tökéletes testi jólétről beszélt; tartásán, mozdulatain meglátszott, hogy szépen, okosan élt, s hogy huszonnyolcz éves korában derék szál legény lehetett. Szabó, a ki azt szokta álmodni, hogy őt a szürke, pej és sárga baczillusok négyes czúgon röpítik ama bizonyos ismeretlen tartomány felé, egy sóhajtást nyomott el.

II.

A nézőtér megtelt, s az előadás megkezdődött. Vénusz asszony megjelent, s a szegény értelmi hangsúly mintha örökre elköltözött volna Magyarországból.