Part 16

Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, a melyeket az elmult éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét teher-vagonba, Kokorikó királyt megajándékozta egy másod-osztályu jegygyel, a melylyel visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.

Mialatt a norfolki herczeg néhány legutolsó bókot mondott az öt világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék bánatosan mekegtek.

Nyolcz óra negyvenöt perczkor a norfolki herczeg belépett szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanutlanul legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de nem értette, hogy mi történik vele.

II. A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.

Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk herczege, egy Szent-Bertalan éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, a kit otthon a rövidség okáért »az öt világrész Linájá«-nak neveztek, búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyot sóhajtott s így szólt:

– No, ez sikerült!

Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!… És ez a két szamár, itt, az oldala mellett!… Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!…

De a hogy rápillantott életének osztályosaira, lecsillapodott.

Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott maradt, a hol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött alá, mint egy hervadó, tropikus virág.

A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm volt látni.

Linának, bár kissé sokba került, tetszett ez a dolog.

– És most? Mitévők leszünk most? – kérdezte Arzén tanácstalanul, tekintetével Lina pillantását keresve. – Rokonaimhoz forduljak, avagy kiáltványt intézzek népemhez?

Lina vállat vont.

– Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép… a nép, Sire, kecskéit gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene kieszelnünk.

Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki valami igen bölcset akar mondani.

– Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte az el nem ismert király méltósággal, de kissé aggódóan.

Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt az éles pillantást. Letört még bimbójában.

– Semmi… semmi… – sóhajtott a miniszter csüggedten.

– A bank-alapítás – folytatta Lina, mintha a Milics halva született gondolatára akart volna sírkövet tenni – püspökségek adományozása, a főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi e fajta régi tréfa nem igen vezetne czélhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik század óta nem volt ily hosszantartó pillanatnyi pénzzavarban; a mije maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit: mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk holnap?

– Beszélj, dinasztiám karcsu oszlopa! – esdekelt Arzén. – Beszéld el, mi jár szép szőke fejedben?

– Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.

– Színpadra lépjünk? – kérdezte a király egy kissé meghökkenve. – De hisz ez a végső elzüllés!

– Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, a kik már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, a melyiknek ne volna meg a maga herczegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában pedig minden valamire való orfeumban vannak tagok, a kik Rőtszakállu Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.

– De egy valóságos uralkodó!

– Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges öt milliárdjukból egyet vagy kettőt könnyü szerrel megszerezhetnénk.

– Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz… Egy milliárdért az ember néhány perczre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek ujra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az élczelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a százados fákon… De mit csinálunk majd a szinpadon?

– Nagyon egyszerü a dolog. Kiiratjuk a színlapra, hogy: _Uj! A Balkán oroszlánja társulatával! Uj!_ – s kiki előáll vele, a mihez ért. Én majd vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül…

– A pénztár helyes! Igen helyes! – szólt közbe Milics.

– … vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerüen meg fog jelenni a színpadon…

– De én nem értek semmihez a világon, a politikát kivéve…

– Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végig sétál a színen tízszer vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok, hogy a szinpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia semmit, elég megjelennie.

– A terv mindenesetre tetszetős – vélte a koronátlan király. – Csak egy bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai herczegnő, úgy tudom, szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.

– Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai herczegnő még most is igen szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a herczegnő gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levante-i levegőt. Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják: csodaszépek.

– Én soha se idegenkedtem Armizától – szólt a leégett király, s egy könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. – Voltak köztünk félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s a mi engem illet, valóban nincs hőbb vágyam, mint ujra együtt élni vele. Tudod, Lina, az ember megnősül, ismét megnősül, harmadszor is megnősül, de a kivel először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!

– E szerint sürgönyözhetek Berlinbe?

– Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul ítél meg a világ. Hiszed, vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás ellen az egyháznak nem volna kifogása.

– Ó, Sire, a metropolita felvilágosodott ember, lehet vele beszélni.

– Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki talán még maradt valami aprópénze.

* * *

Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a boxolásban gyakorolta magát a fantascai archimandritával; Levanteban még soha senkinek se ártott meg egy kis testgyakorlat.

Ez a metropolita bizonyára igen jó fiu volt; de az is igaz, hogy a mint meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött s lefeküdt az ágyába.

– Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem erősíteném magam, talán soha se tudnék a lábamra állani. Ez a részvevő lélek – az archimandritára mutatott – eljött a haldoklót meglátogatni; megmondhatja nektek, mennyire oda vagyok. Mit akartok egy szegény öregtől, a ki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe nyuljak.

Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.

Se több szót, se egy hitvány maravédit nem lehetett kivenni belőle.

Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az aprópénzes tárczáját. Reggel felé tudniillik a hosszas szorongás oly kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárcza, egy batiszt zsebkendő, meg egy csomó kulcs volt mindaz, a mit Milicsék a kataklizma után magukénak mondhattak.

A sürgönyt tehát mégis csak el lehetett küldeni.

– Írjátok meg – intézkedett a fejedelem – hogy az előleget ne küldjék pénzeslevélben, hanem utalványnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád, Milics, igen derék ember s kitünő fő-postamester, de a leghívebb tisztviselőket se jó próbára tenni.

– Igen, de addig, míg az előleg megjön?… Mi lesz addig? – aggódott Milics.

– Találjatok valamit! Ha kerestek: találtok.

S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül. Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei – hisz látott ő már csinos viharokat – s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék gyümölcsöző volt.

– Pénzzé teszszük a könyvtárt – szólt rövid megfontolás után.

Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette el. S minek a könyvtár annak, a kit a sors forgandósága amúgy is bölcscsé tett?

A királynak azonban nem tetszett ez az ötlet.

– Melyik könyvtárt? – kérdezte bizalmatlanul. – Az országos könyvtárt vagy a magamét?

– Hogy melyik könyvtárt? – szólt közbe Lina. – Mind a kettőt, Sire, mind a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!

– Az antikváriusok – erősítette Milics – oly szennyesek, hogy a könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.

– Azért kérdem – jegyezte meg Arzén – mert tartok tőle, hogy magán-könyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.

Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak egyebet, csak egy franczia nyelvtant, melynek az első nyolczvan lapja hiányzott, tizenhét csomag svájczi és harmincz csomag franczia kártyát, négy, színes képekkel diszített füzetet _A kozákok királya_ czimü regényből, egy cognac-kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök ifjuságról.

Ez után a szomoru felfedezés után nem maradt más választás, mint: érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros megjelent két fólióval a hóna alatt.

– Sire – kezdte jelentését – az országos könyvtár, melyet incunabulumok, elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolcz részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos, ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és Milos fejedelmek, még a mult században tüzelőnek használták fel. 1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél…

– Elég. Beszélj a második osztályról.

– A második osztály mintegy nyolczezer kötetet foglal magában. Ezt az osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király…

– Feltüzelte?

– Nem. Eladta makulaturának. 1863-ban ugyanis, a nagy ínség idején…

– Tovább. Térj át a harmadik osztályra.

– Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az egerek rágták meg.

– Folytasd. Mi van az ötödik osztályban?

– Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harmincz kötetenkint, a kormányelnök úr ő kegyelmessége kölcsönözte ki…

– Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a többi osztály tartalmát.

– Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a hivatalnokok és tisztek, a kiknek fizetését az állampénztár nem folyósította, a hatodik osztálylyal kárpótolták magukat. Ellenben a hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly előkelő egyének, a kik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen jóvá tették ezt a ballépésüket.

– S így a könyvtárból semmi se maradt meg?

– De igen, Sire. A katalógus megvan. Ime, mind a két kötet.

– Megállj. A nyolczadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolczadik osztálylyal?

– Sire! Kegyelem! A nyolczadik osztályt én loptam el!

És térdre esett.

– Megkegyelmezek neked – szólt Arzén némi tünődés után. – De csak egy feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit?

– Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a kis gyüjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, a mely mindenkit kielégítene…

Arzén megharagudott.

– Szerencséd – szólt – hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el veled, a hogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. A mi azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd vissza a tisztektől, a mit lehet.

– Azt hiszem – szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott – Felséged kissé szigoruan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, a kivel lehet tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe…

– De hát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még felelet?

– Minden perczben várom.

– Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e részünkre valami? S ha nem, sürgönyözz még egyszer. A norfolki mindössze egy hetet engedett a kihurczolkodásra; egy hét mulva át kell költöznünk a fogadóba.

– Akkorra már Berlinben leszünk.

De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:

»Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést ő felségével, a kannibálok királyával.«

Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.

– Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: »Birodalmamban nem megy le a nap.« Ez a mondás, az utódok ajkán kopott, egyre kopott… S ime én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: »Bármerre nézek, a hová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!«

Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, a ki vidáman közeledett a norfolki herczeg levante-i palotája felé. Az ismerős alak Volkin volt, Volkin, a ki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre itta magát, s a kit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból, mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, a kiről mindnyájan megfelejtkeztek.

Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett. A nyitott ablakon át hallani lehetett, a mint az aprópénzét csörgette a zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pinczérkorának az emléke volt, soha se tudta végképpen levetkezni.

* * *

Egy ember, a kinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, a ki aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, a kit le lehet itatni!

Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: a mit egy szép asszony akar, azt az isten is akarja.

De Volkin elsőrangu gazember volt. Se fejedelmi leereszkedés, se asszonyi mosolygás nem igen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek a piaczi értékét.

Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már-már ráállott, hogy elviszi a társaságot a Grand Hôtelbe sörözni, de végre is felülkerekedett benne az ős-levante-i. Érdekből Volkin képes volt még a józanságra is.

Így történt, hogy a Lina szép szeme ez egyszer kudarczot vallott, s hogy Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.

A stefanopoliszi szerződés főbb pontjai ugyanis a következők voltak:

1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja vezetni Volkin Amália kisasszonyt, a ki ez idő szerint még csak tizenhárom esztendős, s a mennyiben kötelességét annak idején teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő intézkedéseinek.

2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.

3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és szombaton. A többi napokon a nagy vendéglőben fog étkezni, s a mennyiben havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát Volkin úr fogja kiegyenlíteni.

4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin Dömötör urat Syracusa és Girgenti herczegévé. (Syracusának ez mindegy; Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)

5. Girgenti herczege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki herczegtől Levicot, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá tartozó kastélylyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást biztosít Arzén királynak.

6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti herczegét Levante állam pénzügyminiszterévé és fő-postamesterévé. Idősb Milics úr, az ex-főpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek kihordásának jogát, s az országos főszámvevői czímet és rangot kapja.

7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti herczege tiz százalék jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.

8. A syracusai herczegnő Levicot s Arzén király váltóit kapja hozományul; ezenkivül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a hozományra Arzén király előleget nem kaphat.

9. Girgenti herczege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja azokat a jogait, a melyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a miniszterelnökné ő kegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy szobához, de csak a harmadik emeleten.

10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek kivételével) egyes-egyedül Girgenti herczege veheti át; olyankor, mikor a herczeg rosszul érzi magát, a posta vár.

Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a franczia-porosz békekötés alkalmával… Arzén király, a kit válságos perczekben soha se hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly szendén nézett Girgenti herczegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Szegény barátom! – szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. – Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?

Milics pár pillanatig hallgatott, s azután hirtelen megszólalt:

– Nincs szentebb előttem, mint nőm becsülete!

Hogy miért mondta ezt, azt csak a szivek és vesék ismerője tudná kideríteni.

* * *

Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi herczegnőnek váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.

Mária Anasztázia dortmundi herczegnő kilenczvenhárom évig élt, tizenkilencz európai forradalmat látott, megért három vagy négy trónvesztést s ugyanannyi restaurácziót, eltemetett két férjet és egy gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az uj Európa, a lokomotiv és a villamos vasut megszületésének, de egész életében; a hosszú időn át csak csöndes helybenhagyással kisérte az eseményeket, gondolni nem gondolt róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy minden áron szerepelni akar, s azért ez a lépés, a melyikre senki se beszélte rá, meglepte az egész világot.

De Mária Anasztáziának élete kilenczvenharmadik évében nem is egy, hanem két gondolata támadt egyszerre. A második – fölötte váratlan – gondolata az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, a mely ötlete határozottan lázas hatást keltett.

Az egész góthai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első) akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a Coburgok és a hesszeniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorru Arzén fejedelmet, a ki unokaöcscse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e valaki, hogy kilenczvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a halál?

Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és rózsaszinü szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az emberek elmulnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre – közjegyzőre, végrendeletre – mint egy sárguló falevél.

Igy történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés nélkül, elszenderült az Urban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette Arzént, Levante királyát.

Arzén, az első perczben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni, de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se volt az ismeretség ellen.

– Szegény nagynéném! – szólt meghatottan Linához. – Mindig ő volt egyetlen gondolatom.

Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: »hipp, hopp, ott legyek, a hol akarok!« – igen hamar Németországba szállítja a pénzes embert. S mióta az _Allgemeine Zeitung_ híre bejárta a világot, Arzén királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal értekezzék. A temetésre ugyan már nem érkezhetett meg, de a hagyaték átvételét nem kellett idegenre bíznia.

Az átadás alkalmával mindenkit megindított őszinte gyászával.

– Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben szokott pihenni! – szólt reszkető hangon. – Nem, nem tudom nézni ezeket a kedves tárgyakat, mert meghasad a szivem! Adjatok el mindent, még ma, rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el mindent, mert ez a látvány megöl!

Hogy Arzén király, németországi kirándulása után, miképpen vonult be székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség járult elébe s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá, ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti herczege is, kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szivesen fogadta hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.

– Girgenti – szólt nyájasan – te ugyan a legnagyobb disznó vagy a világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért biztosítalak változatlan kegyelmemről.

Girgenti megcsókolta a király kezét és hazament aludni.

Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt.

– Határozottan fenség van benne – szólt Milicshez.

– Meglátszik rajta az isteni küldetés – felelt Milics.

– Azt mondaná az ember, hogy glória van a feje körül.

– A glóriát nem látom – szólt Lina – s azt se tudom, hogy csakugyan isteni küldetés hozta-e Levanteba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy magától jött. De a királyok mégis csak más emberek, mint mi. Mintha igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S ha ismét elfogy, ismét örökölnek.

III. CSALÁDI BAJOK.

Arzén, Levante koronátlan királya, igen fáradtan tért haza a fantascai hadgyakorlatokról. Egy kicsit boszús is volt; a hadgyakorlatok lefolyása ugyanis nem mindenben felelt meg várakozásának.