Part 15

– Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek, s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban, nem akarsz kölcsönözni egy pár ezer rubelt, nekem, a gazdádnak, a jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból született, legkedvesebb fiad, kétségen kivül igen sima úriember; de ez a jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a multakra, s megtettem őt közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e Panama, a honnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az oroszlánrészt? Van-e a Közép Tenger környékén bank, a melyet meg nem revolvereztél? Van-e özvegy és árva, a kit ügyvéd korodban ki nem fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél törvényes házasságot, s hogy épeszü feleségedet a bolondok házába csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind elloptad őket! Elloptál mindent, a mi csak ellopható, loptál pénzt, szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, a mi a kezed ügyébe akadt; megloptál engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?

– Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget vesztettem; a mi megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem, mindenem! Kivánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De pénzem, az nincsen!

Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére, volt egy szava, mely Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: »mindenem.«

– Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell. Tudod, mi az, hogy: _kell?_ Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.

Lina, a kit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: »Az öt világrész Linája«, Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai herczegnő Arzént a faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez időtájt Lina a palotában lakott s erős kézzel vezette Levante belügyeit.

Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett költözködniök a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem egyesegyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiui tehetség volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért úgy állottak boszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal fogadta a bátyját:

– Pszt! Légy csendesen. Az öt világrész Linája haragszik!

De csak suttogva mondta, s nagyokat hunyorgatott hozzá.

Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó, Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.

– Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak talál valamit. De találjon ám, mert a mit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz, elcsaplak.

Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!

– Tanácskozni fogok vele, Sire, s holnap megteszem alázatos jelentésemet.

Élt az alkalommal és sietett visszavonulni.

Mikor az ajtóhoz ért, Arzén utána szólt:

– Te Milics, nincs egy szivarod?

– Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A bagónál tartok, becsület-istenemre!

– Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél kereket oldani, mert az első gyanus jelre fegyverre szólítom az őrséget, és zsandárok között hurczoltatlak vissza! Megértettél?

Milics, a hogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélekzett fel, mint Oroszlánszivü Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan ugrándozott tova. Útja homokbuczkák közt vezette végig; a messzeségben mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élő lény nem volt látható az egész szemhatáron.

De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy piczi fekete pontot, mely mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében.

Milics arra irányította lépteit. A piczi fekete pont egy kecske gödölye volt, mely gyanutlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon. Nem telt bele egy percz, s Milics a kecske mellett termett.

Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte Milicset.

– Kis kecske, szép kis kecske! – suttogott hozzá hizelgő szóval – én vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!

Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha azt akarta volna mondani:

– Oly fiatal vagyok még!… Ne vedd el szabadságomat!…

A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.

Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt, mondván:

– Kis kecske, jó kecske.

* * *

Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges czinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, a mi csak a keze ügyébe akadt, de azzal, hogy nagystilü tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb vállalatokat ő eszelte ki és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; a mi cselekvésre birta, nem a leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.

Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben igen gyűlölte a férfiui jellemtelenséget. Azonkivül mélységesen lenézte Milicset; mivel hogy sokat tudott, a mihez Milics egy cseppet se értett. Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét, Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával; belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.

Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, a kinek annyira a hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér szőke asszony kitünően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait, kalandjait szárazon és vizen, tudta: hol s milyen néven szerepelt hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!

Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal gondolt arra az órára, a mikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni. Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.

Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás társaságára. Csak az »ügyek« hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina felsőbbségét.

Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint már annyiszor, most is csak kirántja a hinárból.

Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta a hőn óhajtott mentő gondolatot.

– Ha nincs pénz – szólt – és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem marad egyéb hátra, mint: kártyázni.

Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet.

– A gondolat nem rossz, de végre is, a siker kétséges.

– Kétséges? – pattant fel Lina. – Már hogy volna kétséges?! Veszíteni nem veszíthet, ugy-e? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. A mi ezt illeti, magamra vállalom az ügyet.

– De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorruval?! Az egész világ tudja, hogy soha sincs egy vörös garasa se.

– Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utóljára is ki kell dobni a teremből…

– És mindig lerészegszik.

– Annál jobb ránk nézve.

– Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül itt, s kinevet bennünket.

– Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!

– S ki lenne itt az igazi úr?

– A norfolki herczeg.

– Teringettét! – kiáltott fel Milics. – Kezdem érteni a dolgot!

– A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön ad, hogy tovább játszszanak vele.

– Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen messzire utaznia.

– El fog jönni, ha mondom. Vendége van, a kit nem tud lerázni a nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza. S tudod-e, ki ez a vendég? Ő felsége, a kannibálok királya.

Milics csak most kezdte méltányolni a tervet.

– Micsoda diplomata ön! – hízelgett parancsolójának.

– A kannibálok királya – folytatta Lina – mióta gyomorhurutot kapott s átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni. Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem, nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmek-hez czímzett fogadóban. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghivásunkat.

– De milyen czímen csaljuk őket ide? Kártyázni nem hívhatjuk őket.

– Sasvadászatot rendezünk nekik.

– És a fogadtatás? A dinom-dánom? Mindez pénzbe kerül.

– Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a zálogczéduláit.

* * *

Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, a hol a vasuti őr és egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette, két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek, könnyü kitalálni.

Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból. Szürke czilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbago virág díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s meleg kézszorítás után mind a két orczáján megcsókolta nagyorru uralkodó-társát, a kit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven, unokatestvérének szólított.

Nyomában egy pókhasu óriás lépdelt; a norfolki herczeg, Európa leggazdagabb víg legénye. A pókhasu óriás szeme folyvást nevetett; a vidám, kék szempárból egy milliárdnyi vagyon mosolygott ki.

A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt; a házigazda valósággal könnyezett. Néhány szóval megköszönte a látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy ábrázata csaknem megrepedezett.

A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, a ki már két nappal előbb megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez a szokása pinczérkorából maradt meg.

A kannibálok királya végig tekintett a stefanopoliszi síkságon, mely síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:

– Örülök, hogy e szép vidéket megismerhettem.

Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a messzeségben a Szaharát látja.

Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával. Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óralánczát.

– Lina – szólt a pohos princz – te olyan szép vagy, mint egy coeur-dáma.

– Isten tartsa meg fenséged jó kedvét – felelt a Balkán Pompadour-ja.

Lina kaczér volt és a norfolki gazdag; amaz tüzes, de az utóbbi álmos.

Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.

– Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? – kérdezte, mikor a lovag megjelent.

Cornwall szolgálatra készen nyult a zsebébe.

– Azért kérdem, mert nálam is van, ha nálad nem lett volna.

A princz nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat birálgatták ezért a barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából; Spaaból kitiltották, s Monte Carlo-ban majdnem meglincselték.

A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendü tehetsége járult, mely egyszerüen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a herczeg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamis kártyások királya.

Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is. Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel szemben hiábavalónak bizonyult minden erőködése; a herczeg mindig visszanyerte azt, a mit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki mindig nyert; a hol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.

Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herczeg mosolyogva nézte czimborája ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hivatta magához.

– Reggelizni akarok. De valami könnyü ételt készíttessen, mert gyomorhurutom van.

A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a franczia szakács-művészet összes csodáit. Az exotikus uralkodó az orrát fintorgatta.

– Nem szeretem ezeket a furcsa nevü ételeket. Értse meg: gyönge gyomru ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.

A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra multán az ínyenczség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az afrikainak semmi se ízlett.

Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király előtt:

– Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.

* * *

Másnap vasutra ültek és elutaztak Fantascaba. Fantasca-nál kezdődnek a Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok tanyája.

Ilyen rezidencziát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert táplálékát innen kell beszereznie.

Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy hanyatlás s végtelenül elszomorító anyag-csökkenés állott be, útkaparó találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint háromezer munkásnak maradt adósa.

A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a vesződést, fáradságot; hadd lőjjenek páholyból a sasokra.

Az Ördöghegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy az ember egy királyi trofeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen ment, mint a hektografálás.

Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, a mely még nem tért haza a zsákmányával.

De a sas, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem mutatkozott.

Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s szigorúan így szólt:

– A sas nem pontos.

De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem ízlett semmi, s egyre panaszkodott:

– Pedig, nem tudom, olyan éhes vagyok. A gyomoridegeim nem jók.

Aztán haza vasutaztak.

A vasuton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen az orvosi tudományok uj vivmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei bűnöst felbonczolni? A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem szokás.

A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a halak királynője, a ki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből akváriumával.

Miss Oceania teljes tíz perczig maradt a víz alatt, aztán kijött az akváriumból, s elénekelte a párisi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, a mi az öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést keltett.

Ez a mutatvány igen tetszett Kokorikó királynak.

– Nagyon bájos hölgy – szólt Milicshez. – Milyen szép fehér keble van! Fiatal, szép és puha!

S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint elfelejtkezett az etikettről.

– Nem szeretem a soványakat – magyarázta aztán Milicsnek.

A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy ő felsége, Kokorikó király, észrevette őt.

A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a kérdésére, hogy hajlandó-e ő felségével kettesben vacsorálni, határozott igennel válaszolt.

Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de többé nem jöve ki.

* * *

A palotában és a városban kissé kínos feltünést okozott, hogy Miss Oceania se harmad-, se negyednap nem került elő. A művésznőnek egyszerüen nyoma veszett; s attól, a ki utóljára látta, nem mert kérdezősködni senki.

Végre a norfolki nem állhatta meg, s szóba hozta a kellemetlen ügyet.

Kokorikó király ránézett a herczegre, s nyomatékosan, komoly hangon így szólt:

– Ő jó volt, és a nagy szellem magához vette őt.

Aztán elfordult a herczegtől, s többet nem beszélt erről a dologról.

A herczeg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A fekete arczból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.

A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan emlékezett, hogy közvetetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.

– Ezt nevezem aztán szerelemnek! – jegyezte meg Cornwall.

– Teringettét – szólt Cornwallhoz a herczeg – igazán szerencse, hogy ez a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett volna a dolog.

– Hja, ez az öröklés!… a leszármazással járó lelki kényszer!… – bölcselkedett Cornwall. – Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?

– Hohó, majd magam keverem meg a kártyát!

És másról beszéltek.

Minthogy a történteken úgy se lehetett változtatni, a palotában fátyolt borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levanteban már láttak nagyobb szeleket is.

Hanem az eset egy kissé bonyolódott.

* * *

– Igaz, mit csinálunk a kis leánynyal? – kérdezte pár nap mulva Cornwall a norfolki herczegtől.

– Micsoda kis leánynyal?

– Miss Oceania egy akváriumot és egy négy esztendős kis lányt hagyott hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol alattvaló volt, világos, hogy a kis lányról gondoskodnunk kell valamiképpen.

A norfolkit hirtelen egy nagylelküségi roham fogta el.

– Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Haza küldjük a rokonaihoz, s mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.

– Húszezer font, az sok lesz – jegyezte meg Cornwall.

– Hát mondjunk tízezer fontot – engedett a herczeg. – És maradjunk e mellett.

Később azonban eszébe jutott valami:

– Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét csinált.

– Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándor művésznő lett volna.

– Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, a mikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font nem pénz, adok neki ezer fontot.

A vége az lett, hogy a norfolki belátta:

– Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért dobjak én ki száz fontot ő helyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek: rajta, nyerje el pokerben.

A kis lányt időközben haza szállították. Az akváriumot pénzzé tették, egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven fontot pedig elküldték a kis lány után, a Blunt-család czímére.

* * *

– Lám, a kis lány pénze szerencsét hozott! – szólt a norfolki Cornwallhoz.

Egy kis aranyhegy állott előtte; jókedvü volt, s folyvást nevetett.

Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics ugrott be a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, a mit Lina könnyelmüen megkoczkáztatott. Hiába; az ujabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz a herczeghez vándorolt.

Cornwall már rég kidőlt, s közönséges kibiczczé sülyedt. Volkint, szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király is beadta a kulcsot.

– Hozom! – kiáltotta harsányan, egy reménynyel teli pillanatban.

– Hozomra nem játszom! – szólt a norfolki, és nevetett.

Keresztbe fonta a két karját, s várta, hogy a fekete pénzzel álljon elő.

Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst burnót-szelenczéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre elvesztette az ingét is.

Csak a levantei czég tartotta még magát valahogy. De Arzén egyre szomorúbb lett, s Milics egyre jobban verejtékezett. Lassankint a norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, a miket Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapir, a Lina karperecze, a király gyűrűi, még a zálogczédulák is.

Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit, Linának a fehérnemüjét, mindent. Fél nyolczkor reggel a norfolki herczeg elnyerte az egész országot.

Ekkor felkelt, s azt mondta:

– Ideje lefeküdnünk. Cornwall, készülődjél, este utazunk.