Part 13

Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.

Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra, mire a szabadba jutott.

Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.

Elküldte a kocsiját és gyalog ment haza.

– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is. Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor, hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében is, de a legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.

Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév óta.

Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.

– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az egész esetet!

Megnézte az óráját.

– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek köszönhetjük.

Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször, hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.

– Nos, mi történt? – kérdezte Irén, a mint benyitott hozzá.

– Mi történt volna? A mi máskor. Ostobaság volt elmennem.

– Valami kellemetlenség ért?

– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához hívtak, mint már akárhányszor.

– Boszúsnak látszol?

– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel téged ez az egész dolog?!

– Bocsáss meg, azt képzeltem, valami boszúság ért.

– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony az ilyen jelenetek akárkit is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– A mint akarod.

Aztán egyébről beszélgettek.

De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:

– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!

Károly egy pillanatig rémülten meredt rá; majd indulatosan pattant fel.

– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba, könyveimbe, a periratokba…

Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.

– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a pörlekedést hagyd nekem egészen.

És rajta volt, hogy maga is vidám legyen.

Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem felejtett-e ki valamit?

Károlyon hirtelen megint kitört a rosszkedv.

– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!

Majd csendesebben, hozzá tette:

– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten, meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.

S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.

Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott. Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit.

VIII.

Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?

Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a _B_ kapuval szomszédos:

– Éppen ott viszik, ni!

Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát, a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.

Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:

– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg, míg az igazi…?!

De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen, valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént bántotta:

– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat, tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…

Majd megrémülve űzte el magától ezt a gondolatot is:

– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt, megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem, boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem nincsenek átkaim.

S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az istenben.

Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.

Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az élénksége már majdnem átragadt Irénre is.

Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval korábban tért haza, mint képzelte.

A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.

Micsoda zsivaj ez?

Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné.

Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?

Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De elszégyelte magát, s bement az irodájába.

A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy látszik, idegessé tette egy kicsit.

– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.

De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek. Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.

És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.

– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg így?!

– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!

– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt szervezetet. Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani, s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok, de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.

Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben. És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden szennyet magával sodor.

Persze, hogy csak idegesség az egész.

Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt nyomtalanul.

Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében.

IX.

Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.

Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek egész serege.

És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, a kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.

Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.

Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek gyalázata, minden, minden…

… Aztán tovább kaparta a sebét, hogy meggyógyítsa.

Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is, de nem igaz!

Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém kísértő suttogását. A tények, a tények!

Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej nélkül fordult meg a zárban.

Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen összekötve. Nem hiányzott egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták el a tények egyikét sem.

Olvasni kezdett.

Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.

Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy félórával előbb.

És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul.

Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.

Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.

De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy kétszer kettő négy?

Nem.

Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné mégis ártatlan volt.

A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.

Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De sehol semmi.

Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a szeme káprázott.

Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész okvetetlenül hamis, a többi magától következik.

Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.

Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!…

Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.

És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a kételkedés ezer apró koboldja.

Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki már megérett a vezeklésre.

Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!

Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz, hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü ajkon. Vajon mért mosolygott?

S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?

Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén ember belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg teljesen, ezt is bevallotta?!

Meg a többi, meg a többi.

Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…

És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó hadát.

De hát vak volt akkor?

Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.

Meg volt őrülve akkor.

Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak? Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor egy cseppet se találta borzasztónak?!

Nem, nem tudni semmit, semmit.

– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre, hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a falióra is, egyhanguan, vég nélkül.

Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű, kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a szomszéd házak mentén.

Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő lámpától megfájdult a feje, s jól esett neki, hogy a hideg bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.

Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen, egészen.

Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így suttogott hozzá:

– S ha én megadnám neked a bizonyosságot?! Ha elárulnám neked a titkot, melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél, mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád, hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus, ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig, és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést, s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam: micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés, ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség, ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi találkozók piros arczu tündére is?!… A mérget még csak megbocsátanád, szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek… rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát a másik ablakot is.

Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A démon kísérte.

– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki, megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire.

X.

– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová, míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek egészen az uj dadára bízva.

A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni kezdett az iróasztalán.

– Irén!

– Nini, te itthon vagy?

S meglepetten fordult meg.

– Hogy megrezzentél!

– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon vagy. Azt mondtad, elmészsz.

– Már visszajöttem. Egyedül mészsz ki?

– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem vihetem ki.

– Úgy értettem, hogy: Ellát nem viszed magaddal?

– Igazán nem értelek. Mért vinném magammal?

– A hogy gondolod. Mikor jössz vissza?

– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát rendelni. De… mintha ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?

– Semmi. Később se kisérhetlek el. Nagyon sok a dolgom.

– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak egyet. Ne menjünk együtt holnap?

– Nem, csak menj ma. Lehet, hogy holnap sem érek rá.

– Nagyon sokat dolgozol. Az éjjel is fenn voltál.

– Nem tart sokáig. Egy-két nap, aztán vége.

– Valamit akartál mondani.